Bejárat > Ázsia, Vietnam > A Mekong deltájának felfedezése

A Mekong deltájának felfedezése



Naplemente My Tho-ban

Előre leszögezem, hogy elég fáradt és álmos vagyok, ráadásul a hangulatom is elég furcsa, tehát nem tudom, mi lesz ebből az írásból, de azért írok, mert írni azt kell, hisz utol szeretném érni a valóságot az útinaplóval. :) Egyszer fogok tartani egy teljes offline napot, amikor nem nyúlhatok majd semmilyen elektronikus készülékhez. Vagy mondjuk egy kottát a szájharmonikához megnézhetek, vagy beleolvashatok egy könyvbe, de ezeket is csak pusztán és kizárólag ék egyszerű kikapcsolódás céljából. Kezd egy kicsit az agyamra nőni ez az egész, annyi minden szervezni és tenni való van állandóan, és ezek együtt már olyan súlyt tesznek ki, hogy néha már azt érzem, tiszta meló ez az út. Na de mégis, ezt mi választottuk, ez a miénk, mi vagyunk a főnökök ebben a buliban, ezért mi és csak is mi döntjük el, hogy hogyan utazzunk és hogyan éljük meg, szóval szerintem közel sincs veszve minden, pánikra még nincs ok. Csak egy kis pihenő, és igazi pihenő hiányzik már, amikor tényleg mást csinálok, mást a bringázástól, mást az utazástól, mást az utinaplóírástól és a szervezkezdéstől. :)

És most térjünk rá a mi kis Mekong Deltánkra, vagyis arra, hogy nekünk hogyan sikerült azt megélni. Kifelé menet HCMC-ből találtunk egy TechCom bankot, így újra feltöltöttük a készpénz keretünket, most már a közelgő Kambodzsára is gondolva. A város határában pedig egy furcsa kattogásra lettem figyelmes a kerékpáromban. Változó időközönként jött a hátsó kerék tájékáról és később olyan hangos lett, hogy azt még a mellettem guruló Zita is hallotta, sőt én már a hátamban is éreztem, hogy valami nem oké. Először azt hittem, hogy a láncfeszítő akad be néha és az ugrál, szét is szedtem szegénykét, de azt leszámítva, hogy az egyik oldalon a láncvédőn a fekete festés le volt kicsit kopva, semmi rendelleneset nem találtam rajta. Aztán újabb néhány kilométer után rájöttem, hogy a kattogás időköze nem teljesen random, hanem 7 vagy 14 pedálfordulatonként ismétlődik. Na, most krepál be az agyváltóm! – Gondoltam magamban, és már próbálgattam közben különböző fokozatokban is a kattogások közötti „távolságot”. Hamar kiderült, hogy az nem változik, akármelyik sebességben tekerek, a kattogás mindig 7 vagy 14 pedálfordulatonként jön, sőt újabban inkább már csak hét pedálfordulatonként. Az agyváltó megúszta, ez csak a lánc lehet! Így, hogy már tudtam, hol van a bibi gyorsan megtaláltam az egyik oldalán félig már szétszakadt láncszemet. Megálltunk az első árnyékos helyen, ahol történetesen cukornádat is facsartak, és elkezdődött a láncszerelés. Még jó, hogy Da Nang-ban vettem láncbontót, hogy is lehettem olyan felelőtlen, hogy 2000km-t láncbontó nélkül bicikliztünk? (Bangkoktól Da Nang-ig)

A táj közben elég jó volt körülöttünk, bár erre csak akkor jöttünk rá igazán, amikor végre le tudtunk térni a nagy utakról, az utolsó 20-30 kilométeren.

Gyönyörű zöld rizsföldek között haladtunk egy nyílegyenes úton. Ez az egyenes csak néha tört meg, akkor is csak egy pici hupliban, egy-egy hídban, amikor egy csatornát kereszteztünk. A mezők zöldjét síremlékek törték meg, a helyiek ugyanis a rizsföldekre temetik errefelé a szeretteiket.

My Tho-ba a GPS egy kis úton vezetett be minket, Zita nem akarta elhinni, hogy itt egy órán belül fogunk találni wifi-t. Pedig végül így lett, én sejtettem, hogy nem egy porfészekről van szó, és valóban, hamarosan a poros mellékút egy hatalmas, sok sávos sztrádába torkollott bele, és ezen hamar bent találtuk magukat a központban, egy szélesebb csatorna mellett. Noha siettünk, itt azért egyszer meg kellett állnunk, mert a vizen egy csónakot pillantottam meg manőverezni, épp fordult, a fedélzetén embermagasságig pakolt halmokban kosarakkal teli. Örültem, hogy sikerült a fotó, főleg, hogy ezt most az újonnan kapott Canon géppel készítettük, és idefelé még szokni kellett a gépet, ami azt jelentette, hogy sok pillanatot elmúlasztottam, mert még nem tanultam meg olyan gyorsan és hatékonyan kezelni, mint a régi Panasonics-ot. És hogy miért „kapott”, és miért nem vett a kamera? Ez csak hozzáállás kérdése… Én most azt mondom, kaptuk, mert ez a naptárbevételekből lett véve. Ki tudja, talán ez a kép benne lesz a 2014-es naptárban? :)

Sietnünk azért kellett a wifi-hez, mert ezen a napon délre interjút ígértünk Back Réka Útitárs című rádióműsorába, amit skype-on keresztül igyekeztünk lebonyolítani. Este hatig végül megtaláltuk a szállónkat, ahol wifi is volt, így szépen be is rendeztünk mindent, mert még asztal és szék is volt a szobában. Mégis, végül pár percet váratuk Rékát, mert odakint „műsor volt” a szállónk előtt a parton.

Ez az a naplemente, amiről az interjú elején beszélünk. :)



Cukornádszörp mogyoróval és 10 rekesznyi sörösüveg egy motoron

Második nap Can Tho-ba igyekeztünk eljutni, ehhez rögtön indulás után átkeltünk a hídon, ami mögött tegnap este lement a nap. A folyó óriási volt alattunk, pedig ez már nem is a teljes Mekong, hanem csak egy ága a deltavidéken.

Napközben többször kompra kellett szállnunk, mert több ilyen folyóágat is keresztezett az utunk, amit olykor még aszfalt sem borított. A hajókon mindig alkalmunk volt egy kis pihenőre, ami alatt jól megnézhettük magunknak a helyi arcok körét. Természetesen mindenki motoron ült, voltak itt öregek, fiatalok, utóbbi csoport néhány tagja Amerika zászlós maszkban és FBI-os baseball sapkában. Lám, Amerika mégis meghódítja Vietnamot, csak másképpen, mint 40 éve próbálták. :)

Napközben szendvicseket majszoltunk, amit cukornádszörppel öblítettünk le. Az egyik helyen a jeges finomság tetejére még néhány szem mogyorót is kaptunk, ilyet még nem láttunk eddig sehol Vietnamban. Ebédelni egy kis útszéli vendéglőben álltunk meg az első kompozás után. Itt én leültem naplót írni és három órával később nagyon elégedetten álltam fel, mert befejeztem, berendeztem előre egy teljes bejegyzést, és még egy következőhöz is kiválogattam a képeket. Meg is beszéltük Zitával, hogy így fogunk mostantól haladni, korai indulással, hosszú sziesztákkal fogunk haladni, így még napközben, pihenten, de már felébredten, a legnagyobb délutáni hőség alatt meg tudom írni a történeteinket, és este, amikor fáradtan, elgyötörten megérkeztünk valahová, ezzel már nem kell törődnöm, csak fel kell tölteni, amit napközben előkészítettem, de különben szabad az este a pihenésre, és az alvásra, hogy másnap még a kánikula beállta előtt kint tudjunk lenni az úton.

Can Tho-ig a szieszta után várt még ránk néhány érdekes történet. Rögtön indulás után megpillantottam egy motorost, aki 10, azaz tíz darab rekeszt vitt a motorján, tele üres üvegekkel. Nézzük hát a Facebook kérdéssor megoldását, még én sem számoltam ki, de most először: a rekeszek ára: 10*4000=40.000 dong + az üvegek ára: 10*20*1000=200.000 dong, ez összesen 240.000 dong, a motornak 100km 2,4*21.000 dongba kerül, vagyis 50.400, innen már csak egy osztás: 240/50,4 és ki is jön, hogy 476,19km-re érdemes elcipelni a motyót, az összes üveg alkohol tartalma pedig 200*640*0,043=5504ml, vagyis valóban, 5,5 liter! Hogy én számoltam-e el valamit a kilométereket illetően, vagy az egyetlen megfejtést beküldő hozzászóló, azt nem tudom, és most nem is fogom ellenőrizni. :) És hogy miért olyan boldog a csávó? Talán miattunk, talán mert ennyi sok sört megittak a barátaival, talán mert ennyi sok üveget összegyűjtött és visszavihet, ezt se tudjuk már meg soha, de azt megtanultuk, hogy egy motorkerékpáron lehetséges elszállítani 10 rekeszt tele üres üvegekkel, és azért már ez se semmi, valljuk be! :)

Can Tho előtt már nem komp, hanem egy újabb hatalmas híd várt ránk, de mivel ekkor már sötétedett és a hídon egy nagy autópályaszerű út vezetett át, ráadásul kerülővel, ezért úgy gondoltuk, megpróbáljuk az alternatívát, a kompot, amit szintén jelölt a térképem a híd mellé. Mielőtt odahajtottunk volna, felhívtunk Minh-t, akinek tolmácsolásában a helyiektől megtudtuk, hogy a komp már nem jár, mióta a híd elkészült néhány évvel ezelőtt, beszüntették a járatot. Maradt a kerülő és a kapaszkodó fel az óriási hídra, ami állítólag Délkelet-Ázsia legnagyobb hídja. A lábánál megálltunk, mert már nagyon éhesek voltunk és egy hölgy főtt kukoricát árult. Ledöntöttük magas padkának a bringákat és felfaltunk kér rúd kukoricát. Vagyis a csutkát azt nem, azt visszaadtuk a hölgynek, az állatoknak vagy kifőzni lének még jó lesz! :)



Can Tho, az úszó piacok és a tésztagyár

A kis pihenő után már elég erősnek éreztük magunkat, hogy legyőzzük a híd emelkedőjében felénk magasodó szörnyeteget, és a túloldalt hamar Can Tho szúfolt utcáin találtuk magunkat. A szálláskeresés lassan és eredménytelenül indult, mert mindenütt méregdrága szobák voltak csak, mígnem oda nem vezettek egy kis utcában a 31-es Hotelhez, ahol kaptunk 120 dongért szobát. Ilyen olcsón ritkán kapni szobát, főleg, ha turizmus is van a városban, márpedig itt van, mert Can Tho-t a vietnami Mekong delta fővárosának is szokták nevezni. Innen indul sok hajós túra is, amelyekre már Ho Chi Minh City-ben is lehet jegyeket venni, de persze sokkal olcsóbb itt, főleg ha az utolsó pillanatban, előző este talál meg minket az ilyen utakat szervező szállodás nő, hogy van még két hely az egyik, holnap hajnalban induló csónakban. Ez történt velünk is, és bár nem vagyok benne biztos, hogy kettőnkre a 350 ezer dongos árnál nem találtunk volna olcsóbbat, de az biztos, hogy az alattunk egy emelettel lakó svájci párosnál jóval kevesebbet fizettünk, ők ugyanis néhány órával korábban 600 ezerért vették meg ugyanezt az utat.

Ez az út magában foglalta két úszó piac (floating market) és egy rizstészta gyár meglátogatását, valamint hajókázást néhány kisebb, nyugodtabb csatornában is. Az egészben csak egyetlen egy „fájdalmas pont” volt, a hajnali 5:30-as kezdés! :) De valahogy ezt is túléltük, és aztán már azt is sejtettük kint a vízen, hogy miért kellett ilyen korán indulnunk: egyrészt csak ilyen korán reggel láthattuk a működő piacokat, másrészt ha később indulunk, megdöglöttünk volna odakint a forró nap alatt a vízen, árnyék nélkül.

Először azt hittük, csak azért indulunk hajnalban, a napfelkelte előtt, hogy azt a vízről, valami csodálatosan gyönyörű helyről nézhessük végig, de e téren csalódnunk kellett, a csónakot irányító hölgyünk magasról tojt a napfelkeltére, ami amúgy sem volt egy nagy szám, mert felhős, párás volt az ég alja, és mert nem is haladtunk akkora nagy nyílt vízen, ahol a tükröződős szép lehetett volna. Viszont a piac tényleg érdekes volt. Egyszer csak rengeteg kisebb-nagyobb bárkát figyeltünk meg magunk előtt, és a hölgyünk a motort kikapcsolta, kiemelte a vízből, és evezőkre váltott. Nagyon érdekesen evezett, állva, az evezőket derékmagasságban rögzítve, maga előtt keresztbe tartva tolta őket, így haladtunk előre, most már csendesen és lassan. Később észrevettük, hogy szinte minden evezős csónak így van szerelve – ez itt a helyi stílus.

Maga a piac is nagyon érdekes volt. Minden csónakon volt egy hosszú égbe meredő rúd, amelyre ki voltak aggatva a portékák mintái, így minden csónakról tudni lehetett már távolról, hogy mit is árulnak rajta. Láttunk egymás mellé parkolt csónakokat is, ahol nagyban pakolták a dinnyét egyikből a másikba. Néhány bárka annyira meg volt pakolva, hogy a csónaktest pereme fölé is becsapott már a víz, persze a felépítmény megakadályozta a süllyedést, de én ezt a kényes európai szememmel már nagyon kockázatos hajókázásnak találtam. Vagy csak nem értek egyáltalán a hajózáshoz! :)

A piac után lefordultunk a nagy széles csatornánkról és hamarosan kikötöttünk egy helyen, amiről hamar kiderült, hogy a rizstészta gyár (Rice Noodles Factory) otthona. Itt végignézhettük a fázisokat, a főzést, aztán ahogy kiterítik egy nagy, forró vaslapra a fehér trutyit, majd pár perccel később már hajtogatható, egybefüggő formában lekapták onnan egy erre a célre kitalált botra szerelt hengerrel, amivel kiterítették bambuszból szőtt lapokra. Így hordták ki őket a napra száradni, ahonnan nem tudom pontosan, mennyi idő után, de bekerültek a rizslapok, hogy a végén szétvágják őket, hosszú, vékony darabokra. A két legalapvetőbb különbség az általunk ismert tészták és a rizstészta között az, hogy a rizstészta fehér, és már alapállapotában is hajtogatható, nem teljesen szilárd. Kifőzni pedig nem kell sokáig, 1-2 perc vagy talán még annyi sem kell, és már ehetjük is. Mióta Délkelet-Ázsiában vagyunk, több kilónyi ilyen tésztát elfogyasztottunk már, legfőképpen levesekben, és bennem már éppen kezdett megérni a kérdés, hogy „Hogyan lesz a rizsből tészta?”- Hát most megkaptam rá a választ. :) Sőt, még azt is láttuk, hogy a rizspapír hogyan készül, valójában az már készen van a folyamat egy korábbi státuszában.

A gyár után egy másik piacra mentünk, egy sokkal kisebbre, ahol csak apró csónakokról árultak, így ha felálltam, át lehetett látni az egész tömegen, és ez már sokkal jobban tetszett nekünk, itt sokkal családiasabb volt a hangulat, Zita még egy dinnyét is vett az egyik hölgytől, és itt nyugodtan tudtunk fényképezni, és volt is mit, rengeteg arc, rengeteg csónak, mindenhol vietnami kalapok alatt tesznek-vesznek az emberek, mozognak fel-alá a furcsa evezős csónakjaikkal. Ez igazán hangulatos volt és itt szívünk szerint még több időt is eltöltöttünk volna, mint amennyit a csónakos hölgyünk engedélyezett nekünk.

Ezután sok említésre méltó dolog már nem történt a vizen, elvesztünk az apró csatornák hálójában, és egy ponton kitett minket a néni a csónakból, hogy innen sétáljunk. Mi kicsit néztünk, hogy mi van, de végül is aztán követtük a fő csatornát, igaz, közben voltak elágazások is, és a nő a csónakkal közben teljesen eltűnt, így nem tudtuk biztosan, hogy jó felé haladunk-e. Ezt a sétát nem nagyon értettük, de aztán rájöttünk, hogy valószínű csak mi vagyunk ilyenek, csak nekünk „nem ad semmit” egy kis séta a jackfruit fák alatt, mert mi már ezerszer láttunk ilyesmit a bringák révén, míg mások nem, így lehet az, hogy egy másik csoportból olyan megvadultan fényképeznek a turisták, nekik talán ez az első élményünk városon kívül az országban. A séta vége egy étteremnél volt, ahol megtaláltuk a csónakosunkat csónakostul. Kiderült, hogy itt most ebédszünetet tartunk, persze egy jó drága étterembe tereltek minket, ahol mi így végül nem is fogyasztottunk semmit, csak a magunkkal hozott bagetteket a még Zsófiától Péteren keresztül kapott Nutellával. Ezt ezúton is nagyon köszönjük, egészséggel elfogyasztottuk. Csak kifelé menet vettük észre, hogy erre később is sort keríthettünk volna, mert a drága turistáknak épített étterem mellett ott volt egy helyi is, ahol igaz kisebb választékból, de fele áron ehettünk volna, ha nem kellett volna már indulnunk a csónakkal.

Hazafelé már majd megtikkadtunk a napon, és alig vártuk, hogy a végére érjünk a túrának, így aztán nem is bántuk, hogy a délután két órára ígért befejezés helyett már 12 előtt hazaértünk. Eredetileg másnap már indultunk is volna tovább, de lévén volt dolgunk bőven és a hajnali kelés eléggé megviselt minket, végül engedélyeztünk magunknak még egy estét Can Tho-ban, elvégre a szállás is elég olcsó volt. Másnap láttunk egy „pizsamás nőt” vietnami kalapban, ahogyan a biciklije csomagtartóján ült és egy hasonlóen érdekesen öltözött hölggyel beszélgetett. Szerencsére ekkor a fényképezőgépünk is nálunk volt. :) Aztán betévedtünk a szállásunk utcájának folytatásában lévő sikátorba, ami történetesen egy piac volt, de nem ám akármilyen, hanem az ilyen műszaki, gépészmérnök szakiknak való kis paradicsom. Csavarok, anyák, rugók, csapágygolyók, szerszámok és mindenféle más, amiknek én még a nevét sem tudom. A legjobb az volt, amikor egy ilyen kis boltban a sok vas között felfedeztük a heverésző boltost egy asztal szélén feküdve.

Másnap útra keltünk, de csak dél körül sikerült elindulni, mert fel kellett adnunk még a vietnami képeslapokat is, és próbáltam egy helyet találni, ahol sikerül átváltani a maradék dongunkat dollárra, de ilyesmit sehol sem vállaltak, egyetlen szállodát találtam csak, ahol belementek volna a váltásba, de ott is csak akkor, ha fizetős vendégek vagyunk náluk. Ellenben itt elmondták, hogy ne aggódjak, mert Kambodzsában majd be tudjuk váltani a dongot az ottani helyi pénzre, így én nem is aggódtam és délután végre nekivágtunk az útnak. Ebédnél megnéztünk a kisvendéglő tévéjében a vendéglős fiával egy Tom&Jerry epizódot, ahol Tom nem kapott jegyet a mennyországba, mert állandóan terrorizálta az egeret, az meg gonoszan nem írta alá a szerződést neki. Végül Tom felébredt a rémálomból, mi meg tekertünk tovább Long Xuyen felé. Mire megérkeztünk, lett egy kémiatanár barátunk az útról, és ránksötétedett. Zita nagyon ügyesen talált egy szép kis szobát, 100 ezer dong volt légkondi nélkül, csak ventilátorral.

Este átmentünk szembe egy étterembe vacsorázni, itt készült ez a videó:

Mivel már délután egy óra van, és még mindig nem sikerült Vietnam végére érni ebben a bejegyzésben, és már csak egy órám van a magyar reggel nyolcig, most itt befejezzük, és majd a következő bejegyzésben jön el a 21. országunk vége és a róla szóló kis összefoglaló. Egy órám maradt még a videókat és a képeket beilleszteni! :)

HCMC-ből My Tho-ba 75, onnan Can Tho-ba 93,6, onnan Long Xuyenbe 59,5km-t bringáztunk, és a bejegyzés 2013. február 25. és a március elseje közötti történéseket fedi le.

  1. Tihi
    április 5th, 2013 09:40-nél | #1

    Egy órád maradt volna, ha közben nem állítjuk előbbre az órát pont egy órával! :) Azért 9-kor is jó az új bejegyzés, csak legyen! :) Jó utat, szép élményeket!

  2. Arpi
    április 5th, 2013 10:02-nél | #2

    @Tihi
    Bizony, ezt bebuktam, én is meglepődtem, amikor próbáltam a magyar 8 órára időzíteni a WP-adminban a bejegyzést, de az óra már 8:51-et mutatott :) Ha nincs az óraátállítás odahaza még pont időben lettem volna. :) Hát ennyire frissek a bejegyzések, nincs lektorálás, még én magam sem olvasom át néha egyszer se. És van, hogy az eleje és a vége között odébb utazunk kicsit, és eltelik pár nap, mint pl. ennek az írása közben is. :) Azóta már sokkal pihentebb vagyok és jobb a hangulatom. Este kezdődik az Open Water Dive búvároktatás!!! :)))

  3. Lohonyai Éva
    április 5th, 2013 13:53-nél | #3

    Sziasztok, úgy látom fáradtok és honvágyatok van. Nem semmi volt ezt a vietnámi utat végigcsinálni.
    A neheze pedig szerintem még ezután jön. Vigyázzatok magatokra, hogy egészségben érhessetek haza.
    Ne feledjétek, minden terven lehet szükség esetén rugalmasan módosítani és a nem teljes világkörüli út is hatalmas teljesítmény és bármikor folytatható, újrakezdhető…:-)

  1. Még nincsenek visszakövetések