Bejárat > Ázsia, Vietnam > Az utolsó Vietnami napjaink – Összefoglaló

Az utolsó Vietnami napjaink – Összefoglaló



Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Persze a tanárnő ehhez hozzá volt szokva, ő csak mosolygott ezen, miközben mi Zitával csak egymásra néztünk, amikor a körénk és a térkép köré gyűlt gyermektömeg hangosan kezdett sikoltozni.

Zita ötletére búcsúzásképpen még megkértük őket, hogy énekeljenek valamit, ehhez a tanárnő egy CD-t is betett a magnóba, és egy igen érdekes dal indult el, amit a gyerekek nagy vidáman visító vékony hangjukon a magnó után énekeltek, miközben tornáztak is hozzá, mert a dal valahogy úgy szólt, hogy „reggel felkelek, felhúzom a lábamra a zoknim…”

Tobu, az angoltanárnő aztán elkísért minket egy szállodába, ahol találtunk egy olcsó kis lyukat magunknak, de ezzel az este még koránt sem ért véget. Egy gyors zuhanyzást követően Tobuval elmentünk vacsorázni, majd kávézni a közeli piactérre, és órákat beszélgettünk ezalatt. Tobu viszonya az édesanyjával pszichológiai esettanulmánynak is elmenne, és sajnos nem is olyan vidám történet, noha mindenképpen érdekes és főleg tanulságos. Tobu szívesen mesélt erről, és azt is megengedte, hogy írjak róla, ezért most megteszem. Tobu egyke, és az anyukája a nagy „szeretetében” olyan közel tartja magához, hogy ezzel szinte már megfolytja, vagy legalábbis mindenképpen erősen korlátozza a szabadságában, miközben Tobu már önálló, férjezett, felnőtt nő. Amikor még egyetemre járt a közeli Long Xuyenbe, ahonnan ezen a napon mi elindultunk a biciklikkel, hétköznap ott volt a kollégiumban, de onnan alig tehette ki a lábát, mert akkor még csak egy vezetékes telefon volt a szobájában, és azon minden áldott nap felhívta az anyukája, hogy leellenőrizze, hogy jól van-e és minden rendben van-e. Volt, hogy Tobu nem vette fel a telefont, ekkor az anyukája képes volt rá, és akár az éjszaka kellős közepén is robogóra ült, és behajtott Long Xuyenbe, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a lányával minden rendben van-e.

Noha Tobu ezt nem igényli, de az édesanyja mos-főz-takarít rá, illetve most már a férjére is, aki velük él, Tobu szüleivel. Tobu szeretne utazni, nagy vágya, hogy egyszer útra kelljenek, de ebben az édesanyja jelenleg megakadályozza őt, mert nem szereti, ha a lánya nincs a közelében, vagy legalábbis nem tudja róla bizonyosan, hogy hol van és mit csinál – lehetőleg minél közelebb őhozzá. Tobu egyszer egy fél éves ösztöndíjat is elnyert Ausztráliába, utazhatott, lakhatott, tanulhatott volna az ösztöndíj finanszírozásában, de végül le kellett mondania az egészet, mert az édesanyja nem engedte volna el, azt mondta, belebolondult volna a távollétébe, Tobu pedig nem akart neki ilyen fájdalmat okozni. Egyszer megpróbálta, hogy egyetlen egy éjszaka erejéig nem jelentkezett az édesanyjánál és a telefont sem vette fel, de ennek majdnem tragikus következményei lettek, mert az édesanyja megpróbálta felvágni a karján az ereit a kétségbeesésében és mikor Tobu hazatért, azt látta, hogy tiszta vér az egész lakás, az édesanyját pedig a kórházban találta meg válságos állapotban. Ezt hallva mind a ketten elképedtünk Zitával, és mondtuk Tobunak, hogy szerintünk érdemes felkeresniük egy pszichológust az édesanyjával. De Tobu csak mesélt tovább, és hiszitek vagy sem, még mindig mosolyogva és derűsen – miközben kb. 15-20 percenként egy pár szót mindig váltottak az édesanyjával telefonon. Tobu megtanult ezzel a helyzettel együtt élni, mert úgy találta, hogy nincs más választása, tudja, hogy ez valamifajta fogság már, de megtanult boldog lenni ebben a fogságban és nem a korlátozott szabadságára figyelni, hanem az elérhető, lehetséges dolgokra koncentrálni és azokban örömét lelni.

Ez ugye egy elég erősen kompromisszumos megoldás csak, ami hosszútávon az ő boldogtalanságát is eredményezheti. Azért írtam „is”-t, mert szerintünk az egész abból fakad, hogy az édesanyja nem találta meg az igazi boldogságát az életben, ezért azt most az egyetlen lányán keresztül próbálja megélni, ilyen abszurd módon, hogy közben gyakorlatilag megfosztja őt a szabadságától. Mondtuk Tobunak, hogy de hát manapság már van mobiltelefon, és a szomszéd országot sem olyan drága felhívni az itteni tarifákon, és lehet e-mailezni, skype-olni is, miért nem használják ezeket, és utaznak közben a férjükkel, legalább a szomszédos Kambodzsába, vagy Vietnamon belül. Erre a válasz az volt, hogy nem, ezt nem lehet, ez nem elég az édesanyjának, neki a lánya fizikai közelsége kell, mert az ő szemében egy másik ország, de már Saigon is egy rettentő veszélyes hely ahol a lányát ezer baj érheti, és ő belehalna, ha valami történne a lányával. Így hát nem is nagyon történik vele semmi, csak él itt ebben a kis városban, vezeti a nyelviskolát, és közben próbál nem vágyakozni. Egy holland emberke járt nemrég a városban, aki több hetet eltöltött Tobu nyelviskolájában tanítva, ő mesélt neki a világról, így amikor említettük a Couchsurfing-et, Tobu már tudta, miről beszélünk, és csak tovább biztattuk, hogy regisztráljon, hogy ha már ő nem tudja bejárni a világot, akkor a világ jöjjön el őhozzá!

Tényleg csak ezt tudtuk javasolni neki, és a pszichológust, noha utóbbi elég reménytelennek tűnt, mert Tobu nagyon úgy beszélt az édesanyjáról, mint akit már nem lehet megváltoztatni. Ennek ellenére Tobu egy pillanatra sem mutatta elkeseredettség vagy törődöttség jelét, lelkesen hallgatta a történeteinket, amelyeket a hallottak után mi már csak kicsit bátortalanul mertünk csak mesélni, és közben egyre csak azon törtük a fejünket, hogy hogyan lehetne feloldani Tobu és az édesanyja viszonyát. Lefekvés előtt még találtunk egy késő este is nyitvatartó szendvicsest, ahol bevásároltunk reggelire valót, és hazafelé még megálltunk egy Yaourt felirat mellett megvitatni a vietnami nyelv egyik érdekességét:

E drámai történet ellenére is nagy élmény volt Tobu-val beszélgetni és nagyon örültünk, hogy találkoztunk vele. Ha a Mekong deltájában jártok és megtehetitek, térjetek be Cho Moi-ba, a környék amúgy is érdemes rá, és vigyetek el egy kicsit a világotokból a gyerekeknek és Tobu-nak!



Chau Doc és az utánfutós biciklik

Cho Moi-t egy hídon keresztül hagytuk el, a csatorna felett szép kilátásunk nyílt a part mentén sűrűn egymás mellé, cölöpökre épített házakra. A következő átkelésünk még érdekesebb volt, ez már komppal történt. Először nem értettük, miért nem szállhatunk fel az éppen induló hajóra, aztán amikor a következő járattal átértünk a túloldalra és ott megláttuk, hogy mi történik, leesett a tantusz.

Minden második hajó teherhajó volt, amelyre motorral húzott utánfutókon hatalmas szénabálákat húztak fel. Ezek a motoros szalmaszállítók hosszú sorban kígyóztak a hajóállomáson, nem akármilyen látványt nyújtva számunkra. Mindegyiknek valami anyag volt a tetejére húzva, hogy a menetszél ne hordja szét a szalmát, és az egyiküknél ez az anyag folt hátán foltból volt, ezzel tovább tetézve a számunkra amúgy sem akármilyen látványt.

Csatornák téglalap hálós labirintusában hajtottunk ezen a délelőtt, egyik oldalt kisebb víztározók és házak mellett, a másik oldalt végtelen, zöldellő rizsföldek szélében. Mielőtt még kiértünk volna az egyik nagyobb ág kanyargó oldalába, megálltunk egy kis családi vendéglőben inni egy üdítőt és hűsölni egyet. Itt ismét nem volt elválasztva a tér a család nappalija és a vendéglő között, így akaratlanul is beleláttunk kicsit az életükbe, ami azért volt érdekes, mert egy kúszó-mászó kisgyermek is a család részét képezte náluk:

Jót nevettünk azon Zitával, hogy szegény gyermeket mindig hátrébb pakolta az édesanyja, ahányszor csak közelebb jött hozzánk és a kamerához. Nézzétek hogy kapálódzik a kis lábaival, amikor legelőször fölkapja az anyja. :)

A nap legérdekesebb szakasza csak ezután jött, ahogy kiértünk a folyó mellé, a Chau Doc-i kompig végig gyönyörű, nagyon érdekes falusi vidéken haladtunk, egy olyan kis utcán, ahol még sokszor aszfalt sem volt. Körülöttünk végig volt valami érdekes, vagy egy szép tornácos ház, vagy egy már messziről hallatszó, az utcán, erre a célra felállított sátorban esküvő készülődött, vagy amikor megálltunk, akkor körénk gyűlt a tömeg. Persze ez már közel sem érte el a bangladesi szinteket, ezért nem is éreztük magunkat feszélyezve attól, hogy 10-15 ember körülállja a bringáinkat és egyikükkel sem beszélünk közös nyelvet, miközben az egyikük még rá is pakolta a gyönyörűségesen fényes tollú, háziállatnak tartott kakasát a biciklijeinkre. :) Mindezt most csak élveztük, és közben faltuk magunkba az utcán vásárolt, olajban kisütött finom lángosszerűséget. Tudtuk, hogy még csak kora délután van, és mindjárt megérkezünk Chau Doc-ba, ezért nincs hová sietni, inkább kiélvezzük és megéljük ezt az érdekes szakaszát az útnak.

A komp előtt még egy díszes mecsetet is találtunk, és innentől egyértelmű volt számunkra, hogy a környéket muszlim kisebbségek is lakják. Pár méterrel később egy lungiban sétáló férfit is megpillantottunk, és őt olyan kitörő örömmel fogadtuk, mintha valami régi kedves ismerősünkkel találkoztunk volna. Nagy nevetve, hangosan odakiáltottuk neki, hogy „Lungi Babú” és közben akaratlanul is eszünkbe jutott az a rengeteg szeretet, amit a bangladesi barátainktól kaptunk. Néhány az előzőektől eltérő kinézetű házat is felfedeztünk, ezeket nagy örömmel fényképezgettük, volt, amihez vissza is fordultunk, aztán amikor már tényleg mindent jól megnéztünk és megfigyeltünk magunknak, odahajtottunk a komphoz, ami egy jó ideje már csak pár száz méterre volt tőlünk.

Chau Doc is tartogatott nekünk néhány csodát. Itt ismét 100 dong alatt sikerült szobát találnunk és itt ismét találkoztunk turistákkal, mert ez a hely egy fontos állomás a delta vietnami részéből a hajóval Phnom Penh-be igyekvők számára. Mi is így terveztünk átkelni a határon, de csak a móka kedvéért, és csak a határig, hogy az új országban minél többet biciklizhessünk. Néhány utazási irodát kifaggatva megtudtuk, hogy a hajó nagyon drága, és különben is csak a határig visz, és onnantól, vagyis az út több mint felén a „Chau Doc – Phnom Penh boat journey” valójában egy mikrobuszos utazást takar. Ezért nekünk nem lett volna pálya kifizetni a hajójegyet, ami csak a határig is túl drága lett volna nekünk. De amúgy hasznos volt az utazási irodákat felkeresni, mert az egyiknél sikerült átváltanunk a maradék dongunkat kambodzsai rielre és amerikai dollárra, ami odaát éppolyan, vagy talán még kedveltebb fizetőeszköz, mint a saját pénzük. És ugyanebben az irodában megtudtuk, hogy az a határátkelő, amit én eredetileg kinéztem átkelésre, a külföldiek számára zárva van, így végül át kellett rajzolni a tervet és azt az átkelőt választani, ahol a hajók is kikötnek.

És hogy mi volt a csoda Chau Doc-ban? Nem, nem a pagodák és nem is a piac ahol a turisták tolongtak, noha ez is érdekes volt (főleg a rendszámokat festegető bácsi!), de mi emellett már említés nélkül elmennénk, így hogy két és fél hónapja Vietnamban vagyunk. Ami nekem személy szerint borzasztóan tetszett, az az, hogy a helyi személy- és tehertaxisok olyan 12 sebességes országúti bringákon lovagolnak, amelyeket akár a budapesti bringásbetyárok feneke alatt is láthatnánk. Szép kecses váz, sebességváltó, épp csak a kormány formája egyedi kicsit, na és ami a lényeg: az útánfutó! Mit utánfutó, egész kocsi van a bringa mögé kötve, méghozzá egy tipikusan egyszerű ázsiai megoldással: némi gumirozással körbevéve egyszerűen a nyeregcsőre akasztva! Zseniális, mert csak egy gyorszárat kell kilazítani és a nyeregcsövet kihúzni a helyéről ahhoz, hogy egy akármilyen bringa mögé kösd a kocsidat, nem kell csavarozgatni semmiféle paneleket, nem kell módosítani semmit a biciklin. A kocsi hátul két személyes, a csomag pedig vagy egy kövérkésebb nyugati, vagy két vékonyabb ember, de ebbe a kategóriába már mi Zitával is csak nagy szűkösen férnénk bele, ezért a két fő inkább csak az ázsiaiakra igaz, viszont mivel a terep sík, a csomagok mennyiségének tényleg csak a helyiek végtelen fantáziája szab határt. :) Ilyen járgányok nagy számban szelték Chau Doc utcáit, szinte mindenütt láttunk egy-két darabot belőlük, és amelyik épp nem parkolt és üres volt hátul, annak a pilótája legtöbbször odajött hozzánk (ha gyalog voltunk) és felajánlotta szolgálatait, mindenféle pagodákhoz meg valami naplemente-látó helyre szeretett volna elvinni minket, persze az ár az 100 dongtól indult. :)



15.0000km – Viszlát Vietnam, köszönjük! …és egy kis összefoglaló

Egy szervezkedős, tervezgetős (pénzváltás, határátkelés kitalálása, Phnom Penh-i szálláskeresés) pihenőnap után tovább indultunk, vissza a komphoz, át a túlolalra, és a határ felé, ami 32km-re volt tőlünk. Ez a szakasz közel olyan gyönyörű volt, mint jövet, és mivel valamikor a napokban léptük át a 15 ezredik kilométert Budapest óta, idejét találtuk ünnepelni. Zita ehhez egy nagy banánlevelet talált, erre írtuk rá filccel és viszlát Vietnam és Helló Kambodzsa, előbbit persze a helyi nyelven.

A határ előtt még elköltöttük egy Com Bo-ra az utolsó dongjainkat, aztán átverekedtük magunkat a bürokrácián, amit csak a vízen, egy úszó irodában találtunk meg, hogy a nagy többségnek, a hajóval utazó hátizsákosoknak kényelmes legyen.

Vietnam jó buli volt, noha így utólag már kicsit másként csinálnánk. Utólag könnyű már okoskodni, azért még megteszem, hogy tanulhassunk belőle. Először is odafent északon a téli hónapokban (december-január-február) hideg van és szürke, ködös, esős idő, ami rá tudja nyomni a bélyegét a hangulatra, tehát ha északra utazunk, ne ebben a három hónapba tegyük, ha lehet, mert ekkor a táj sem olyan színes, mint máskor, és a sok eső sem olyan jó buli. Délen más a helyzet, Mui Ne-ben talán épp decemberben lehet a legelviselhetőbb a hőség. :) Az emberek mint mindenütt Ázsiában, itt is nagyon kedvesek velünk, ez egy általános tapasztalat, noha e mellett sajnos meg kell említsük, hogy itt Vietnamban sokkal többen próbálnak csak a pénzünkre menni, és lehúzni minket, mint pl. Laoszban, Thaiföldön vagy Kambodzsában. Ez szomorú tény, de így van, én is sajnálom leírni, mert emellett még rengeteg sok végtelenül kedves, önzetlen, segítőkész, közvetlen emberrel találkoztunk, akiknek az érdemét nem akarom elrontani azzal, hogy most hosszasan kitérek itt a turisták által látogatott helyeken található megemelt árakra és lehúzásokra. Ők is csak megélni próbálnak és a kulturális különbségekből fakadóan teljesen másak az erkölcsi normáik. Ez ellen mi több dolgot is tehetünk: elkerüljük a turistagettókat, nem hagyjuk magunkat felbőszíteni a magasabb árakon, és ha magasnak találjuk az árakat, akkor odébb sétálunk, vagy éppolyan „pofátlanul” alkudni kezdünk, amilyen pofátlanul magas a kezdeti ár. Na jó, utóbbival legyünk óvatosak, mert képesek megsértődni egy olyan áron is, ami amúgy a szomszédos városban még teljesen normális volt. Ilyenkor jön vissza a „nem bőszülünk fel” technika, vagy ha megtehetjük, akkor az, hogy egyszerűen szemet húnyunk a dolog felett, mondván, hogy „ez még mindig belefér”, ez még mindig olcsóbb, mint otthon. Ezt mi nem sokszor engedtük meg magunknak.

Az utak minősége elég jó Vietnamban, elképesztően pofába rázták az országot ahhoz képest, hogy 40 éve rommá lett bombázva az egész. A gazdaság is elég jól dübörög, ezért forgalom is lesz ezeken az utakon, ezért ha bringázunk, talán jobban tesszük, ha úgy osszuk be az időnket, hogy a hosszabb szakaszokon (Észak-Dél között) busszal/vonattal teleportálunk, és különben meg a kisebb, hosszabb, hegyesebb-dombosabb utakat preferáljuk, ahol többet kapunk a tájból, az emberekből, és a verejtékből, cserébe kevesebb jut a kilométerekből és a forgalomból. Jó alternatíva lehet egy motorkerékpár vásárlása vagy bérlése is (foldkereken.hu Ákos is erre készül épp, mert a nagy mociját már nem engedik be a törvények az országba), vagy egy helyi, könnyű aluvázas kerékpár vásárlása is, ahogy azt Andree tette. Ez utóbbi elképzelhető, hogy össze fog törni alattunk (lásd Andree küllői), de attól még mindig nagyszerű megoldás marad, mert ezt a kerékpárt tuti pikk-pakk megjavítják az országban mindenütt megtalálható kerékpár és motorkerékpár szervizek valamelyikében, a végén pedig el lehet adni, vagy oda lehet adományozni őket valakinek.

Összességében nagyon szerettük Vietnamot, azzal együtt is, hogy néha itt sem volt fenékig tejfel a lét, és néha bosszankodtunk ezen-azon, az ország sok szép élményt és csodát adott nekünk, és rengeteg nagyszerű emberrel megismerkedtünk az itt eltöltött 80 nap és 2630km alatt. Ezekért mind nagyon hálásak vagyunk és köszönjük a barátainknak!

Ezeken az utolsó vietnami napokon március 2-től 5-ig 59, 31, 44 és a utolsó nap határig 32km-t tettünk meg. Ami ezután jött, azt majd a következő bejegyzésben! Kambodzsaaa, jövünk!!! :) (az útinaplóban is)

  1. Z atya
    április 9th, 2013 19:29-nél | #1

    A kúszó vietnámi kisgyerek, meg az angol iskola, a tanárnő – ilyen apróságok miatt válik ez a blog utolérhetetlenné. A világot látni sokféleképp lehet. A Ti látásotok egyedülálló. Jó utat!

  2. Hodossy Béla
    április 9th, 2013 20:38-nél | #2

    A széna lekaszált, megszárított fű, szálas takarmány télre.
    A szalma a kicsépelt gabona szára. A képről úgy gondolom,
    a kicsépelt rizs szára látható, tehát szalma.

  3. Arpi
    április 10th, 2013 04:54-nél | #3

    @Z atya
    @Hodossy Béla
    Köszönjük a hozzászólásokat, a széna/szalmát javítottam, és írom a következő fejezetet, hátha elkészül 1 óráig! ;) (ami otthon reggel 8)

  4. Nikol
    május 24th, 2015 16:37-nél | #4

    Yaourt – franciaul joghurt

  1. Még nincsenek visszakövetések