Nászút a Föld körül

Indiai vonatos élmények

Delhiből Agrába hajnalban indultunk. Chandan volt olyan rendes, és kikísért minket egészen a vonatig. Ott aztán akkora tömeg tolongott a vagonok ajtóinál, hogy azon még ő is meglepődött. Iszonyatosan furakodtak az emberek, mi még ilyet elképzelni sem tudtunk volna, ha nem látjuk.

Egymást nyomták befelé, nem is értem hogy kaptak levegőt akik legbelül voltak. Pár percre reménytelennek tűnt a felszállást, de aztán előkerültek valahonnan rendőrök és a tömeg nagy része szépen leszállt a vonatról. Ekkor már fel tudtunk szállni, de még így is óriási volt a tömeg, csak úgy tudtunk odaférkőzni az ülőhelyeinkhez, hogy a táskáinkat a fejünk tetején vittük. Így fértünk át az emberek között. Mint azt egy utastól megtudtuk, a tömeg nem fért fel az előző „passanger train”-re, amire jegyük volt, ezért megpróbálkoztak a következő vonattal, a miénkkel. Az övék egy olyan típusú vonat, ahová valószínűleg annyi jegyet adnak el, amennyit az emberek vesznek. Hát most annyit vettek, hogy pár százan nem fértek fel. Pedig ügyes technikáik vannak, és biztos vagyok benne, hogy ha lenne világverseny a „hányan férünk fel egy vonatra” sportban, akkor India ott lenne az elsők között. A mi vonatunk persze ülőhelyes volt, de ez nem akadályozta meg a tömeget abban, hogy vissza ne szálljanak a vagonokba miután a rendőrök odébbálltak. A vonat úgy indult el, hogy közben kétségbeesett emberek próbáltak az ajtók melletti kapaszkodókba – vagy talán még az abban kapaszkodó embertársaikba is – belecsimpaszkodni. Szinte végig nyitott ajtókkal közlekedte végig a néhány órás utat a vonat. A kétfős ülésekre hárman-négyen ültek, és a háromrészesekre négyen-öten. A miénkre is. Persze nem jutott eszembe megmutatni a jegyeinket, hogy megkérjem őket, tartsák fent kettőnknek az elméletben három személyes ülés kétharmadát, mert mi ezért fizettünk. Valószínű bunkó nyugatinak néztek volna. Ahogy én is csak úgy pislogtam, hogy hogyan bírnak ők így meglenni egymás hegyén-hátán. Ennyit a vonatútról. :)

Freedom Fighters

Az agrai pályaudvaron rögtön meg is vettük a jegyeinket tovább, Jaipur felé. Ez is egy hajnali vonat volt, és eredetileg másnap hajnalban akartunk továbbmenni, de azon a vonaton már nem volt helyjegy, ezért egy nappal későbbre toltuk az indulást. Ennek utólag nagyon örültünk, hogy így alakult, mindjárt meglátjátok miért. Ennél a jegypénztárnál szembesültünk először azzal a ténnyel, hogy az indiaiak nagy többségének a sorban állásról sincsenek fogalmai. Csak úgy tömörülnek az apró ablak körül, és akinek hosszabb a keze, az tudja először odaadni a kitöltött vonatjegy kérelmi lapját az alkalmazottnak, akit szemmel láthatólag egyáltalán nem zavar ez a káosz. Ez már csak azért is furcsa, mert legjobb tudomásom szerint az angolok uralták itt az egész szubkontinenst egy jó darabig, és ők viszont kifejezetten szeretnek sorban állni. (Állítólag a Titanic-on azért haltak meg arányaiban sokkal többen angolok, mert sorban álltak a mentőcsónakokhoz, miközben pánikba esett amerikai társaik elfoglalták azokat) Szóval ezt a dolgot nem teljesen értjük, de ha van tippetek, hogy ezt miért nem sikerült eltanulniuk az indiai barátainknak az angoloktól, írjátok meg! :)

Végül találtunk egy másik ablakot, ahol a különböző kivételezett egyének állhattak sorba. A felsorolás nem csak minket, külföldieket, hanem a “Freedom Fighter”-eket, vagyis a szabadságharcosokat is tartalmazta. Ezen jót mosolyogtunk, mert ezt a szót így angolul nem nagyon láttuk még leírva. Nálam ez a szó így angolul elsősorban mást jelent, mint klasszikus szabadságharcost. Az én fejemben a “Freedom Fighter” egy olyan személy, aki szabadon gondolkodik és cselekszik, nem ragaszkodik minden, a társadalomban szokásos tevékenységhez és gondolkodásmódhoz. Lesz@rja, ha hülyének nézik, amiért nem keres pénzt éjt s nappal, nem épít karriert, és nem hajtja a malmát egy olyan rendszernek, amelybe beleszületett, de nem teljes egészében ért egyet minden részletével. Inkább más, új utakat keres, de tudatos, és békés harcos, nem kötözi magát fákhoz, és nem jár tüntetésekre, de mer változni és változtatni, és mer erről beszélni. Elfogadó, de ugyanakkor lázadó típus is, aki pozitívan áll a világ dolgaihoz, de ugyanakkor kritikus is, mert szereti a dolgokat több oldalról megvizsgálni. Élvezi az életet, és mindezt felelősséggel teszi. Próbál egy szebb világot látni, élni és teremteni.

Mi azért álltunk be a sorba, mert a “Foreign tourist” is ki volt írva. :) Nem sorolom magunkat az előbb leírt kategóriába, noha azt nem tagadom, hogy törekszünk ilyen emberek lenni.

Olcsó szállodavadászat Taj Ganj-ban

Agrában a következő küldetésünk az volt, hogy valahogy el kellett még jutnunk egy olcsó szállodába. Volt egy ismerősünk rokonokon keresztül, akit fel is hívtunk, de az ő szállodájában 600-tól kezdődtek az árak, ezért az szóba sem jöhetett. Kaptunk tőle viszont egy tanácsot, hogy menjünk a „Taj Ganj” nevű helyre, ott fogunk találni szobát 150-200 rupiért. Na igen ám, de a tuktuk-osok is el akartak kérni 100 rupit azért a nyavajás 5km-ért Taj Ganj-ig. Persze mi elsétáltunk ettől az ártól, és lám, egy bicikliriksás pár száz méterrel odébb hajlandó volt minket elvinni 40-ért.Az ajánlott szállodában már csak 500 rupis szoba volt, de azt mondták, próbálkozzam pár hotellel odébb. Zita a táskákkal az első szálloda aulájában maradt az útikönyvet bújva, én pedig sorra jártam a hoteleket. A legolcsóbb szobák már mindenütt foglaltak voltak, és sehol nem kaptunk szobát elfogadható áron. Mindenütt négy-ötszázért voltak csak szobák, és amikor kérdeztem a 150 rupis szobákat, mindenütt azt mondták, hogy „No Possible”. Én ettől vérszemet kaptam, és visszaválaszoltam nekik, hogy „No Sir, In India, Everything is Possible!” – ez amúgy tipikusan az indiaiak szövege, mindig ezt kapjuk meg, ha rajtunk csattan az ostor valamilyen ügyben, vagy ha valamilyen számunkra furcsa dologra rákérdezünk, hogy ez mégis hogy lehet, hogy így van. Hát most ők is megkapták, és én addig jártam a hoteleket, amíg végül az egyik helyen le nem tudtam alkudni egy apró egyágyas kis lyukat 150-ig. Megvolt a diadal, szaladtam vissza Zitához, becsekkoltunk és felcuccoltunk, majd mentünk ki a városba.
A Taj Ganj (ejtsd: Tádsz Gándzs) közvetlen a Taj Mahal tőszomszédságában kiépült városrész, és a Taj-hoz közeli része igazi “turistagettó”. Szállodák, éttermek, boltok, szuvenír árusok armadája. Mi ennek a közepén laktunk. Mellettünk egy kis téren egy politikai buli készülődött, volt egy színpad, meg egy csomó szék előtte, és itt összegyűlt egy csomó ember, mindenhol és mindenkinél ugyanolyan zászló volt (indiai, középen egy tenyérrel), és a színpadra sorra mentek fel az emberek, politikusok és polgárok egyaránt, mindenki mérgesen beszélt és kiabált, a tömeg pedig örült nekik. Mi viszont annyira nem örültünk, mert az egészet ki is hangosították szerte a városrészben. A villanyoszlopokra kürt alakú hangszórókat szereltek, és az egész rendszert összekötötték, mindezt egy igen hangos és büdös generátor hajtotta meg, ami pontosan a szállodánk előtt üzemelt. De igazából csak a hangosítással volt a baj, mert ezek a hangszórók igen magas hangon, nagy erővel ordítottak, szerte a környéken minden utcában. Pont arra vágytunk, hogy bármerre is megyünk, politikailag felmérgesített emberek hindi ordibálását hallgassuk kihangosítva! :) Hogy egy kültéri politikai gyűlést hogyan szabad kihangosítani egy fél városban, azt ne kérdezzétek, mert erre most én is csak azt tudom válaszolni, hogy „In India, Everything is Possible”! :) Persze nem tudtunk mit tenni, elfogadtuk a dolgot, még ha furcsálltuk is hogy mindezt India elsőszámú nevezetességének tőszomszédságában teszik. Örültünk, hogy azt ígérték, estére abbahagyják.

Megkérnék minden Kedves Olvasót, hogy ne kezdjen politizálásba a kommentekben, ne nyilvánítson semmilyen véleményt egyetlen párt mellett vagy ellen sem! Nagyon köszönöm!

A Taj Garden

Egy tetőteraszra mentünk fel thálit enni. Innen is hallatszott a politikai rikácsolás, de látszott a Taj Mahal is, és ez mindent feledtetett velünk. A tháli egy nagy tál étel, és a tálnak általában sok része van, mindegyikben különböző friss zöldségek, főzelékszerű dolgok. A klasszikus tháli arról híres, hogy megveszed, és annyiszor kérsz után, ahányszor csak akarsz. Ezt a turistagettókban úgy védték ki, hogy az étlapon úgy szerepel, hogy „Fix”, vagy „Limited” tháli. A vidéki, eldugott, igazi vendéglőkben pedig a legtöbb helyen működik az ingyen repeta, és nem csak a thálira, hanem más ételekre is. Van, hogy kérned se kell, hozzák és öntenek még egy kicsit a tányérodra, ha látják, hogy üres.

Ahogy lehűlt az idő, elmerészkedtünk távolabb is. A naplemente egy Taj Park nevű zöldterületen ért minket. Ide kellett egy kis belépőt fizetni, de ezt megléptük, mivel vágytunk a zöldbe és a nyugalomba. Persze otthoni szemmel nézve a „Park” csak egy koszos sisnyás volt, ám ez most mégis szép és jó volt nekünk, mert itt még ez is jónak számít. És végül találtunk is egy még a mi szemünknek is szép, rendezett rétet, ahol a Zitában lakozó, soha el nem tűnő gyermek csúszdázhatott egyet, és ahol egy padról csodálhattunk a távolból Taj Mahalt.

Anno amikor még csak álmodni kezdtük el ezt az utat, ez volt az első pont, amit kitűztünk egy térképre. Mert ide el kell jönnünk! – gondoltuk. És most itt ülünk, közel a Tajhoz, tudva, hogy holnap reggel bemegyünk, és megnézzük a lehető legközelebbről is. Ekkor nem is maga a Taj nyűgözött le minket, hanem az érzés, hogy megvalósítottuk azt a kezdetben még számunkra is eszement őrültségnek tűnő tervet, amit megálmodtunk magunknak. Ez jó érzés volt. Jó volt visszagondolni arra az útra, amit idáig megtettünk. Ez már mind bennünk él, és akárhányszor csak eszünkbe jut bármelyik a sok kedves ország, történet, táj vagy ember közül, szerencsésnek és gazdagnak érezzük magunkat, hogy mindez megtörtént velünk.

Na, de elég legyen a nyálas szövegből, kivehetitek a lavórt a számítógép alól, abbahagytam! :)

Bejutásunk és a Taj Mahal története

Másnap reggel hajnalban keltünk, mert több embertől is hallottuk, hogy ha el akarjuk kerülni a nagy tömeget, akkor nyitásra kell odamennünk a Taj Mahalhoz. Ez már csak azért is tetszett nekünk, mert a nyitást 6:30-ra ígérték, ami azt jelentette, hogy a napfelkelte még a Taj Mahal udvarában fog megtörténni velünk. Ez persze nem ment olyan simán, mint ahogy sok minden nem megy simán Indiában. Igazából már csak akkor lepődünk meg ebben az országban, ha valami úgy történik, ahogy várjuk. :) Reggeli után odamentünk 6:15-re a főkapuhoz, ami zárva volt. Felvilágosítottak minket, hogy reggel csak a nyugati kapun lehet bemenni. Aha, oké, hát átsétálunk. 6:30-kor megpillantottuk a jegypénztár előtte hatalmas sort. De volt egy másik ablak is, ahol egy darab ember nem állt. Zita odasietett, és legnagyobb ámulatomra két belépőjeggyel tért vissza. A helyieknek fenntartott ablakhoz ment oda, de olyan szépen mosolygott, hogy ott is kapott jegyet. Beálltunk a hasonlóan hosszú sorba, ami a kapukhoz vezetett. Vagyis sorokba, mert négy sor volt: indiai nő, indiai férfi, külföldi nő, külföldi férfi. Hamarosan ki kellett szaladnom a sorból, mert a gyorsan szerzett jegynek annyira megörültünk, hogy elfelejtettük átvenni a jegyhez járó fél literes vizet és a cipőzsákot, ami kötelező a Taj Mahal épületébe lépéshez, ha nem akarunk mezítláb bemenni. Hétkor kinyitották a kapukat, és negyed órával később, amikor odaértem a biztonsági őrhöz, kiderült, hogy se a kaját, se a netbookot, se a festőkészletet, se a Kindle-t, se az állatokat nem szabad bevinni a Taj területére. Ezek mind a kis vászonszatyorban lapultak nálam, ezért aztán visszafordítottak. Úgy gondoltuk, hogy tök jó lesz majd leülni egy kicsit a Taj előtti park valamelyik nyugodt sarkába, és elmélyülni, nekem esetleg naplót írni, Zitának pedig festegetni.

Persze ez nem az a hely, és nem az az idő volt, amikor ezen tervek meghiúsulásának szabadott volt elrontani a jókedvünket, ezért ezt nem is hagytuk, hogy megtörténjen. Ellenben én gyors léptekkel elindultam a cókmókkal a szállodánk felé, miközben a Kindle-n tárolt útikönyv Taj Mahalra vonatkozó részét gyorsan kiolvastam.

Megtudtam, hogy a Taj Mahalt a világ 7 csodája között emlegetik, és hogy Shah Mahal császár építette a harmadik feleségének sírhelyül. Az asszony, aki a 14. gyermek szülése közben vesztette életét állítólag a császár kedvenc felesége volt és a halálától a császár annyira megrendült, hogy egy éjszaka alatt megőszült, majd kiadta parancsba a monumentális emlékmű építését. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt és 1653-ban készült el az óriási fehérmárvány épület. A császártól később a fia átvette a hatalmat, és apját a közeli Agra Erődbe záratta, aki aztán már csak annak ablakán keresztül csodálhatta remekművét, mert ott halt meg. Állítólag csak legenda, hogy a császárt a fia azért záratta be, mert volt egy olyan megalomán terve, hogy a folyó túloldalán felépítteti a Taj Mahalnak a fekete mását, a saját sírhelyének. Hogy ebből mi igaz, nem tudjuk, de az tény, hogy ma a császár teste a felesége mellett fekszik a Taj közepén, a folyó túloldalán pedig csak egy park van.

A Taj Mahal testközelből – Napfelkeltével, mókusokkal

Én pedig így kiokosodva visszafelé már futólépteket tettem, hogy minél előbb a Zitámmal csodálhassam a felkelő nap fényeit azon a bizonyos fehérmárványon. A futás köztudottan boldogságormokat termel, különösen azon egyedek testében, akik úgy szeretnek futni, mint én. Így történhetett, hogy végül még vidámabb lettem mire megérkeztem, mint mielőtt elindultam. Zita már bejutott ekkora, az „előtér” udvarban várt. Megöleltem és felkaptam, majd indultunk együtt a kapu felé, aminek a túloldalán már fénylett a Taj. Zita megvárt a kapun átkeléssel, így egyszerre pillantottuk meg teljes pompájában az épületet. Szép volt! :) …és pár perc múlva még szebb lett, amikor a nap jobban megvilágította. Amikor beléptünk a Taj kertjébe, még viszonylag kevés ember tartozkodott ott, ezért szemtanúi lehettünk annak, ahogy mi emberek “kiüldöztük” a pár perce még csenges és nyugodt kertből az állatokat. Ezt én próbáltam lencsevégre kapni, több-kevesebb sikerrel. Szerintetek is nagyon únhatja már ez a mókus  a Taj Mahalt?! :)

Reggel fél nyolctól délelőtt 11-ig bent voltunk a Taj Mahalnál, és ezt nagyon élveztük. Ha már 750 rupiba került fejenként a belépő, legalább legyen jó, nem? :) Ez nekünk sikerült, olyannyira, hogy egyöntetűen úgy véljük, megérte bemenni, holott ez igazán nagy összeg számunkra, és talán még soha sehol nem fizettünk ennyit belépőért ezen az úton. Örültünk, hogy reggel érkeztünk, mert később tényleg zavaróan nagy lett a tömeg, és bár elsőre még reggel is soknak tűnt a látogatók száma, később valóban rengetegen lettek, és eltűnt az a meghittség, ami reggel azért még megvolt. Ráadásul reggel még nem voltak bekapcsolva a szökőkútnak, így akkor még volt lehetőség a Taj-t lefotózni a tükörképével együtt.

Ahogy bekapcsolták a szökőkutakat, a zavaros vízben már nem látszott semmi a Tajból. Ez most egy nem olyan sarkos példa rá, de Indiában különös igaz a mondás: Amit ma megehetsz… és megtehetsz, megvehetsz, azt Indiában pláne ne halaszd későbbre! Mert elmegy, elfogy, megszűnik, elviszik, kikapcsolják, koszos lesz… :)Szóval örömködtünk és fényképezkedtünk sokat a kertben, és közben egyre közeledtünk a Tajhoz, ami egyre fakóbb lett, ahogy a nap magasabbra tört az ég aljáról. Jövet idáig már több múzeumban is láttunk élethű elefántcsontból maketteket a Taj Mahalról, és most, hogy élőben láttuk, a makettek után egy kicsit a valódi is úgy tűnt, mintha elefántcsontból vagy legalábbis egy másik anyagból lenne, ami nem márvány. Különösen a tornyok hatalmas márványtömbjei tűntek apró „lego” darabkáknak. :)

Sok panorámaképet is készítettünk, köztük olyat is, aminek a bal szélén „ugrunk”, a jobb széle pedig időben jóval később készült, a két képet pedig egy szoftverrel illesztettük össze. Láttunk nagy madarakat körözni a kupola körül, és megcsodáltuk a Taj múzeumot is. Odabent magában a mauzóleumban talán ha negyed órát töltöttünk, mert a terem önmagában nem nyújtott akkora élményt, mint kívülről, távolabbról csodálni a monumentális épületet. Reggel még az épületben sem volt tömeg, annyit időzhettünk nyugalomban odabent, amennyi jólesett. Viszont amikor leléptünk a hegyszínről 11 óra körül, már el tudtam képzelni, hogy az van odabent, amit Gábor is mesélt: síppal terelik, sürgeti körbe a népet az őrök, hogy haladjanak gyorsabban, hogy más is bejuthasson.

Egy szó mint száz, ha a Taj Mahal szeretnétek látni, és megtehetitek, kora reggel menjetek be! Nekünk nagy élmény volt, nem hittük volna, hogy ennyire élvezni fogjuk. Nem mindig szoktunk odalenni az előzőleg szépnek gondolt turista attrakciókért, de ez most valóban magával ragadott minket. Persze ehhez lehet, az is hozzátartozott, hogy 8000km tettünk meg kerékpáron, mire eljutottunk idáig. :) De nem szükséges ilyesmi ahhoz, hogy bármit is élvezzen az ember, 8000, vagy 80, mindegy, Te döntöd el, hogy értékeled-e, ami a hátad mögött van, amit megtettél.

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú a Taj Mahallal

Miután kijöttünk, beültünk a kedvenc helyünkre, a Joney’s Restaurantba, ahol miközben finom és olcsó ételeket ettünk, a netbook minden erőforrását lekötve izzadt a panorámaképek összeillesztésén. Aztán felmentünk egy tetőteraszra is, ahonnan ráláttunk a Taj-ra, és ahonnan skype-oltunk Edittel, a sógornőmmel. Mivel ekkorra Magyarországon még csak reggel volt, nem volt más online, csak Edit a kisbabával. :) Hallhattuk az ekkor (február 20-án) már 3 hónapos és 6 napos Bálint hangját is, ami nagy öröm volt nekünk, különösen egy ilyen szép napon. Bár skype-on nem értünk el mást, de nem feledkeztünk el a többi szerettünkről sem. Egy kisebb állatkert utazik velünk már Magyarország óta, mindegyikük megvan a története, és mindegyiküket kötjük valakihez, vagy valakikhez. Bucóról, Nyusziról, Malackáról és Bulcsúról sokszor megfeledkeztünk, és kevés fénykép készült velük, de most mind előkerültek, és lefotóztuk őket is a Taj Mahallal. Bevinni a Tajhoz nem tudtuk őket, mert mint már írtam, állatokkal sem szabadott bemenni, ezért jöttünk fel velük ide a tetőre. Nem írunk és szólunk sokat róla, de mindkettőnknek hiányzik a családunk és a baráti társaságunk. Ezzel a két képpel jeleznénk, hogy nem felejtettünk el Benneteket, sokat gondoltunk Rátok! :) Képzeljétek magatokat a padon középre, kettőnk közé!