Nászút a Föld körül

2012.05.26. – szombat

Braka testközelből

Az Ice Lake-hez, mint már írtam, négyen indultunk el, Anne, Romain, Zita és én. Egy korai indulást tűztünk ki, de végül csak negyed kilenckor sikerült elrajtolni. Ezen senki nem idegeskedett, mert tudtuk, hogy ezen nem sok múlik. Esetleg délután kicsit felhősebb lesz az idő, de ha minden jól megy, addig még így is fel tudunk érni a tóhoz. Én reggel már fél hétkor fent voltam, kirohantam tojásért és kenyérért, majd elkészítettem négy-négy tükörtojást a gázon. A benzinfőzőt ugyan sikerült megjavítani, de annak akkora a hőfoka, hogy lehetetlen rajta tükörtojást készíteni, Zitának pedig ez a nagy kedvence, úgyhogy kihasználva a kis gáztartályunkat, elkészítettem a „Half Fried Eggs”-et – mert itt, és gondolom az angoloknál is így mondják a tükörtojást. Mindehhez még kenyerünk is volt, mert a pékségekben lehet kapni itt Manangban apró, cipószerű kenyérkéket, ez alig nagyobb, mint egy zsömle, és 70 rupi, de megvesszük, mert ilyesmit messze földön nem találni máshol errefelé.

A pékségben egyébként vettünk néhány egyéb süteményt is, ami a hátizsákba került. Úgy terveztük, hogy fent megjutalmazzuk magunkat egy-egy csokis tekerccsel és fahéjas karikával. A túra lefelé kezdődött, visszafelé keletnek a Marsyagdi völgyében két kilométert Braka-ig. Ez a táv gyorsan lement, közben beszélgettünk, és így észre sem vettük, hogy megérkeztünk Braka-ba. Itt aztán egy tábla jelezte, hogy irány egyenesen fölfelé, be a faluba. A „főutca” végigvitt minket a félig sziklára épített házak között, és nemsokára mi magunk is a sziklán találtuk magunkat, ahogy másztunk kifelé a faluból, keletnek, közben hátranézve gyönyörű rálátással Brakára, és az előtte elterülő kis zöld mezőre. Ezért már megérte idáig eljönni!

Peremről peremre, irány fölfelé!

Az ösvény tovább tört kelet felé a hegyoldalban, de meglepetésemre nem sokat emelkedett, amit furcsálltam, hiszen tudtam, hogy az Ice Lake, mai célállomásunk 4600m-el a tengerszint felett van, mi pedig ekkor még a négyezernek sem jártunk a közelében. Aztán talán egy kilométerrel később, egy nyeregben minden megváltozott. Egy kis tábla mutatta, hogy irány balra, egyenesen fölfelé, neki a hegynek! Rögtön szaporábban kezdtük venni a levegőt, és a tempója is belassult a négytagú csapatunknak. Szemközt most nem a Gangapurna, hanem egy másik, annál szerényebb gleccser szolgáltatta a látképet, ami percről percre változott, mert ahogy haladtunk fölfelé, úgy láttunk egyre többet a szemközti hegyoldalból, egyrészt mert változott a szög, másrészt mert az alattunk lévő domb feljebbről már nem takarta annyira ki a kilátást. Ahogy kicsit feljebb értünk, úgy már elláttunk egy másik településig is, ahol a Manangba érkezésünk napján az oroszokkal találkoztunk és a kiskecskéket simogattuk. Innen fentről is épp olyan barátságosnak tűnt a mező, mint amilyen valójában volt, ott állva.

Néhány percet töltöttünk csak el a hajtűkanyarokkal sűrűn tűzdelt, meredek, szűk, csúszós kavicsos ösvényen, és máris felértünk egy peremre. Itt néhány buddhista imazászlótartó építmény mellett haladtunk el, majd egy kisebb, bokros, virágos mezőn. Ez egy ideális hely lett volna sátrazáshoz, amit rögtön meg is jegyeztünk Romain-el.

Érdekes volt megfigyelni, hogy szemközt milyen jól látszott a hegyoldalon a fenyőhatár, majd a hóhatár. Itt nem sokat időztünk, mert Anne és Romain előrerohantak, és mi tagadás, engem is vonzott az a bizonyos bűvös 4000m! :) Az odavezető utat azonban elképzelni sem tudtam, merre megy, hiába néztem fölfelé, csak bokros, meredek hegyoldalt láttam. Persze gond nem volt, csak követni kellett az ösvényünket, és hamarosan újra egy meredek szerpentinen találtuk magunkat, ahol lépésről lépésre, levegővételről levegővételre haladtunk, és hamarosan már magasan fentről csodálhattuk azt a kis teraszt, ahol az előbb még álltunk a kis réten.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Bár most sem haladtunk gyorsan, de annál lényegesen jobban mentünk, mint amikor a táskákkal másztunk Gyharu felé. A különbség érezhető volt, persze azt tudtuk, hogy most ez csak egy 1 napos „akklimatizációs túra”, Zitán nem volt táska, én pedig csak néhány ruhát, enni- és innivalót, meg ezt-azt cipeltem a táskámban, ami így lényegesen könnyebb volt, mint amúgy. És így a haladás is az volt, de azt meg kell, jegyezzem, hogy az még így sem volt könnyű. Persze ez a „nehézség” nem akadályozott meg minket abban, hogy ne élvezzük a túrát, mert a kilátás csak egyre gyönyörűbb lett percről percre, és az idő gyönyörű volt, felhőt nem láttunk az égen, és szemközt a havas hegycsúcsok csak úgy fénylettek. Egy helyen, megálltam, hogy megnézzem, hol járunk magasságban, és a GPS 4006m-t mutatott. Ott állni, négyezer méteren, pontosan olyan volt, mint ahogy ezen a videón kicsit átjön:

Az ég és a föld gyönyörű volt, az ösvény szűk és meredek, a hegyek csodaszépen fénylettek, Zita pedig tényleg úgy festett, mint aki az égbe menetel előttem az ösvényen. Amint eltettem a kamerát, én is követtem, már amennyire levegővel bírtam, mert abból hamar fogytán lettem, amint megpróbáltam kicsit szaporázni a lépteimet. A megállásokkal más baj is volt: amint újra Elindultunk, Zitának és nekem is azonnal besavasodtak az combizmaink, és ezek az első lépések ezért mindig kicsit fájdalmasabbak voltak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Fehér imazászlók mellett haladtunk el, amikor kiértünk egy kisebb gerincre, ahonnan végre nyugat felé is elláttunk. Csak egy völggyel voltunk keletebbre a Praken Gompától, és valóban, most látszott, hogy az öreg láma, a 3975m-en található sziklaotthonával már alattunk van. Új magasságokban jártunk, már ami a Himaláját illeti, és a mostani gyalogtúránkat. Ezt nagyon élveztük, mint ahogy a fölfelé haladást is, minden nehéz lépés és nagy lihegések ellenére.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Anne és Romain messze elhúztak tőlünk előre, csak akkor láttuk meg őket újra, amikor a terep végre egy kicsit újra kilaposodott. A bokrok továbbra is maradtak, de az ösvényünk végre nem olyan szaporán vette a szintet, így mi újra könnyen lélegezhettünk, és a menés mindjárt egy könnyű sétának tűnt az előzőekhez képest. Mindketten egyértelműen éreztük az új magasság miatti kevesebb oxigént a levegőben, de ez nem volt baj, nem lepődtünk meg ezen és nem is ijedtünk meg emiatt, hiszen többek között ezért is mászunk most fel 4600m-re, hogy akklimatizálódjunk. Most nem történhet semmi baj, hiszen ha bármi van, csak vissza kell fordulnunk Manangba. Anne is azért jött most velünk, hogy amíg Thomas a Tilicho-tavat hódítja meg, ő is tegyen egy túrát, ahol magasan jár, ahol akklimatizálódik.

Mint a mesében – Jakok és pásztoraik 4300 méteren

Szemközt egy kis völgy túloldalán néhány apró kunyhó, és egy-egy nagy, szőrös fekete állat tűnt fel a bokrok és a sziklák között. Jakokat pillantottunk meg! Kicsivel később, amikor felértünk egy újabb plató peremére, egy egész kis tábor tárult ki előttünk:

A kis platón a jakpásztorok összetákolt sátrai és tűzhelyei álltak. Némelyik sátor előtt kész kis konyha volt megépítve, szépen kiépített tűzrakóhellyel, na és persze rengeteg tűzifával, amelyek egyben komoly szélárnyékot is képeztek. Embert alig láttunk a táborban, de jakok azok mindenfelé legeltek, kicsik is, nagyok is, utóbbiak nyakában rendre ott volt egy kolomp, ami persze szinte mindig szólt, ha a jak mozgásban volt. Elég volt csak egyet harapniuk, vagy nyelniük a fűből, ennyi már megszólalt a kolomp a nyakukon. A kis jakborjúkon még nem volt jellemző a kolomp, ők természetüknél fogva nem mentek soha távol az anyjuktól, azon meg ugye ott volt a kolomp… :) Amúgy a „jak” szó maga nőstény jakot jelent, a hímet „nak”-nak mondjuk, de a köztudatban a turisták között valahogy csak a „jak” terjedt el. Ezt mondjuk nem csodálom, mert én eddig mindenütt mindenhol csak „Yak”-ot láttam írva.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezen a helyen a nakok és jakok között mi is tábort vertünk egy szűk fél órára. Bizony jól esett leülni és csak beszélgetni, nem pedig menetelni és levegő után kapkodni. Előkerült néhány csokoládé és a vizes palack is, nem felejtettük el azt az örökérvényű magashegyi szabályt, hogy inni-inni és inni, rengeteget! 5 liter vízzel indultunk el, úgy hogy reggel bevágtunk egy lábos teát is. (amíg a reggel gázon készült a tükörtojás, odakint a szobánk előtt a kerozinnal hajtott főzőn forrt a teának való víz) Nagy magasságokban nem csak az oxigén, hanem a nedvesség is kevesebb a levegőben, így hamarabb kiszárad az ember, mert már csak a légzéssel is rengeteg folyadékot vesztünk. Ugyanakkor a magashegyi betegség egyik kezdődő tünete az étvágytalanság és a szomjatlanság, és ezeket igaz, még nem nagyon éreztük, de tisztában voltunk velük, ezért burkoltunk és ittunk. Nem lehetett elmondani, hogy ezek a tünetek már jelentkeztek rajtunk, ugyanis minden falat étel és minden korty víz nagyon jól esett. Kicsit csodálkoztunk is Zitával, hogy már 4300m-n járunk, és egyikünknek sincs semmi baja. Kicsit nehezen vesszük a levegőt, kicsit besavasodunk induláskor, kicsit nehéz felállni ülésből vagy guggolásból, de különben semmi komoly szédülés vagy fejfájás. Ezt jó előjelnek vettük, és örültünk neki. A Pamír után úgy gondoltuk, szerencsések vagyunk, mert akkor egyikünk sem lett magashegyi beteg és ez úgy tűnt, most is így lesz.

A pihenő után mindjárt könnyebb volt újra nekivágni a meredeknek, ami most egy kisebb völgyben vitt tovább minket fölfelé. Alig haladtunk valamit, amikor visszanézve szinte elállt a lélegzetünk. A kis plató a táborral, a jakokkal, és a háttérben a szemközti hegyekkel igen pazar látványt nyújtottak.
150 méterrel feljebb egy újabb laposabb rész peremére értünk ki, ahol néhány másik jak legelt nagy békésen. Ez a kép a háttérben azokkal a hegyóriásokkal olyan volt, hogy reflexszerűen nyúltam a zsebembe a kamerámért, hogy megörökítsem és megosszam Veletek:

Innentől ismét egy rövid szakaszra lankásabbra váltott az ösvény. A kellemes, napos réten apró virágok állítottak meg minket. Nem akartunk hinni a szemünknek, hihetetlen, hogy 4400m-en még ilyeneket produkál a természet. Ez a Himalája, itt tombol a természet, hegyen, völgyön, mindenütt! Én nem vagyok egy spirituális fickó, ezt már tudjátok, de nem akadtam le azon, amikor Anne mesélte, hogy éjjel nem tudott aludni, mert „olyan erőket érzett itt a Himalájában”. Tényleg nem akármi, ami itt van, hiszen ha már csak a természetet nézzük, elképesztő, amit láthatunk. Igen, meg lehet magyarázni azzal, hogy monszun, meg éghajlat, sok eső, sok napsütés, de ezzel még semmit nem veszít az egész a gyönyörűségéből. :) Ugyanilyen magasságban Európában, az Alpokban már rég a zord sziklák és az örök hó birodalmában találjuk magunkat.

Egyébként ez valamennyire itt is igaz, hiszen most könnyen beszélek innen egy déli oldalról, a zöldellő, madárcsicsergős, virágos mezőről ahol boldog jakok kolompolnak mellettem, de ha átnézek szembe, az északi lejtőre, bizony azt látom, hogy ott ilyesmiről már nem beszélhetünk, csupán gleccsert, morénát, és sziklát látni ugyanebben a magasságban szemközt a völgy túloldalán, ott ahová kevesebb napfény jut. Ezt is érdekes volt megfigyelni menet közben, óriási a különbség, egy déli és egy északi hegyoldal között, és ezt most nagyon jól lehetett látni. Évekig nem értettem a „The North Face” márka jelentését… Mi az, hogy északi arc? Valami skandináv márkáról van szó? (Meg is kerestem őket a 100napbringa előtt szponzornak, hiszen akkor „Árpesz északra ment”, de nem kellettem nekik… :D) Aztán rájöttem, hogy a hegyek északi oldalára („arcára”) utalnak a névvel. Egy hegyet az északi oldalán meghódítani általában nagyobb feladat, mert ott zordabb az idő, mint máshol.

Már csak pár száz méter – Fölfelé! :)

A lapos rész után ki nem találjátok, de ismét egy meredek szakasz következett! :) Itt már azt se tudtuk, hová megyünk még tovább fölfelé, hiszen lassan eltűntek előlünk a hegyek. Pár perccel később választ kaptunk erre a kérdésre: az ösvényünk nyugat felé indult el szintben, a szomszédos völgy felé. Ahol eddig jöttünk, az inkább egy lapos gerinc volt, amit csak lépcsőnek használt az ösvény, de a tó maga bent van egy katlanban, ahová most jó tempóban haladtunk, mert végre nem fölfelé kellett kaptatnunk. 4500 méteren jártunk, és a kilátás valami egészen elképesztő volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Minden lépés és levegővétel tiszta öröm volt, most kétszeresen élveztük a tájat, mert nem volt megerőltető az előremenetel. Én kicsit meg is kergültem ezen a szakaszon, és ahelyett, hogy megkértem volna a három másik túratársam, hogy lassítsanak le, én szaladtam az ösvény felett a domboldalban előre, hogy a legideálisabb szögből tudjam őket lefotózni túra közben. Meglepően könnyen ment a futólépés, azt hittem, ilyesmire már nem leszek képes ilyen magasságban. Persze pár méternél többet nem szaladtam, és aztán éreztem, hogy ez sem volt olyan remek ötlet, és valószínű nem is ment volna ennél sokkal több, mert aztán ez is megviselt, utána még vagy egy percig kapkodtam a levegőt, és még tovább éreztem a lábamat, mintha csak valami hirtelen, megerőltető sprintet vágtam volna le.

Innen már tényleg csak pár száz méter volt hátra. Megérkeztünk a katlan bejáratához, ahol egy kisebb mező terült el egy tavacskával. A magasságból tudtuk, hogy még nem érkeztünk meg, ezért kicsit továbbmentünk a katlan belseje felé, ahol egy nagyobb mező, majd egy gátszerű töltés terült el. Ennek a tetején láttunk valami buddhista imazászló tartó (lehet, hogy van rendes neve, de én nem tudom… Gompa, Chorten, oszlop?) építmény tetejét.

Az Ice-Lakenél, 4600m-en

Mikor felmásztunk a gátra, megláttuk a sok zászlót, és igen, jól gondoltuk, magát a tavat is, az Ice Lake-et! Nagy volt az öröm, fent voltunk 4600m-en! Gyalog sose voltunk ilyen magasan! :) Hacsak a hóviharban tökig pakolt fekvőkerékpároknak a hegyi szerpentinen való fölfelé tolása nem számít „gyaloglásnak”, mert ugye a Pamírban 4655m-en volt az Akbajtal-hágó.

Rituálisan megmártottuk a jobb kezünk a tóban,majd konstatáltuk, hogy a sekély part mellett meleg a víz! :) Ez valahogy triviális kéne, hogy legyen, de mi mégis meglepődtünk, hiszen mégiscsak 4600m-en álltunk, egy „Ice-Lake”-nek, vagyis jeges tónak nevezett tengerszem mellett. A tóban egyébként élet is volt, zöldes növényeket fedeztünk fel beljebb a vízben.

Ezen a helyen egy kisebb örömpikniket tartottunk, előkerültek a péksütemények, az innivaló, a csokoládé, Nyuszi, Malacka, Bucó, Bulcsú, a mobiltelefon, mint kotta és trubadúrláda, a szájharmonika, a babzsák… Hogy az üveg Unicumról meg ne feledkezzünk, ezúton is köszönet Müller Zsolt katonai attasénak érte! Ha olvassátok, üzenjük, hogy még van belőle, a legjobb helyekre és pillanatokra tartogatjuk! :) …és mindenki hülyének néz minket azért, hogy cipeljük a nehéz üveget, és nem töltöttük ki valami könnyebb műanyagpalackba! Nem tudom, de nekem az Unicum az csak abból a „bállon”-ból jó, a gömb alakú üvegből! Akkor is, ha ehhez cipelni kell azt a nyavalyás gyógyszeres üveget! :) Szájharmonikázni, és babzsákozni pedig tengerszinten sem tudtam, hát most bebizonyosodott, hogy 4600m-en se megy, de ez persze semmit nem vett el az örömömből. Viszont most meg sem próbáltam mellé énekelni, mert mind a szájharmonikázás, mind a babzsákkal való dekázás közben, alatt és után bajban voltam a levegővétellel. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Szóval volt nagy boldogság fent a tónál. :) Talán két órát is eltöltöttünk itt fent, körbesétáltunk, hogy a túloldaláról csúcs szuper fényképeket készítsünk a tóval, és a szemközti hegyekkel. Aztán amikor lefelé indultunk, láttunk jakokat vonulni a tó alatti réten, és hallottunk lovakat is nyeríteni, illetve szaladni. Hogy mit kerestek idefönt és mit beszélgettek, azt nem tudjuk, de szépek voltak, és jó volt hallani, illetve látni őket ilyen helyen – Szabadnak tűntek és boldognak. A buddhista építményt néhányuk nagy örömmel nyalogatta, a többiek meg nézték, de az is lehet, hogy sorban álltak, hogy ők is odaférjenek. Ezt mi érdeklődéssel néztük, és nem nagyon értettük, mi történik… Lehet, hogy gyakorló buddhistahívő lovak, és így imádkoznak? :)

Lefelé a hegyről

Visszafelé menet kimásztunk a tó völgyétől nyugatra lévő gerincre, hogy majd onnan jó kilátásunk lesz, de ekkor már túl későre járt ehhez. Felhők gyülekeztek, és a nap túlságosan éles szögből sütött ahhoz, hogy tisztán lássunk nyugat felé. Azért szép volt, és még így is élveztük, nem bántuk meg ezt a kis vargabetűt hazafelé.

A lemenetel sem volt egyszerű, eltöltöttünk vagy másfél órát a lefelé lépkedéssel, és bizony ez is fárasztó volt, még akkor is ha terhelésben össze nem hasonlítható a fölfelé menettel. A térdeink és a combjaink elfáradtak, mire leértünk a Braka melletti lankás részhez. Jó volt újra elhaladni a felső legelő virágai között, majd a jakpásztorok tábora mellett, aztán a fehér imazászlók között, majd a átvágni a lenti réten. Most egész más volt így lefelé, de most is éreztük, mennyire sok szintet vettünk fel a délelőtt. A „hard and fast turnaround time”, avagy a szigorú visszafordulási idő – ahogy a tegnap esti filmből idéztük, nekünk is a délután két óra volt. Ha le akarod beszélni a gyermeked a Mount Everest megmászásáról, akkor ajánlom levetítésre az „Into Thin Air” című filmet, Jon Krakauer azonos című könyve alapján. Ez az a fickó, aki ott volt a ’96-os Everest tragédiánál, és könyvet írt belőle. Ő írta egyébként az „Into the Wild” című könyvet is, amiből aztán film is készült. Most jut eszembe, hogy ez utóbbit is játsszák a manangi mozikban (merthogy két terem van, bezonyám! :D), nagyon népszerű fickó ez a Krakauer itt a Himalájában! :)

Késő délután már otthon voltunk, kicsit szétszéledt a társaság, úgy egy órára, ami alatt mi teát főztünk és lezuhanyoztunk. Egy amerikai házaspárt közben ismét betereltünk a szállónkba, Brian és Rebecca a velünk szomszédos szobát kapták, a legjobbat az összes közül, mert annak ablakából közvetlenül rálátni a Ganggapurna gleccserre. Ahogy megbeszéltük, egy másik, a miénknél olcsóbb étteremben verődött össze újra a banda, és ekkor már Thomas is csatlakozott hozzánk. Az étel ezen a helyen kicsit olcsóbb volt, ám ezért cserébe jó sokat kellett várni rá. Már korgott a gyomrunk, amikor a vendéglősök még csak kezdtek csörömpölni az üres lábosokkal… Ekkor összenéztünk, hogy mi lesz ebből, de végül csak elrepült az idő, és közben legalább rengeteget beszélgettünk. Anne sok jót mesélt DK-Ázsiáról, amivel igencsak felvillanyozott minket, azon túl hogy rengeteg jó tanáccsal is szolgált felénk. Ezek közül talán a leghasznosabb, hogy Vietnam-ban, valamelyik nagyvárosban („Hocsimin” City talán…) nagyon jól fizetnek az angoltanároknak. Nem kell hozzá se tanári diploma, se anyanyelvű szintű angol, Vietnam egy olyan gyorsan fejlődő ország, és annyira kevés az angolul beszélő, hogy mindenkire szükségük van, aki beszéli legalább folyékonyan az angolt. És állítólag jól fizetnek, és élhető a város, Anne két barátja, szintén egy pár, kint vannak már évek óta, angolt tanítanak, és nagyon jól érzik magukat. Ha újra lesz hosszabb ideig rendes internetünk, fel fogjuk venni a kapcsolatot Anne-el, és rajta keresztül ezzel a vietnami angoltanár párossal, mert ez a pénzkereseti mód nekünk is felkeltette az érdeklődésünk. Nem tudom milyen lennék tanárnak, lehet, hogy csak nagy naivan úgy vélem, hogy jó buli lenne, de az biztos, hogy megpróbálnék olyan angoltanár lenni, amilyen anno a főiskolán Tony volt velünk: az óra második felét rendszerint nagy lendülettel végigmesélte a nagyvilág dolgairól, minden, de minden féléről, és ez általában nagyon érdekes volt, és úgy éreztem, duplán jó dolgom van, mert érdekes dolgokat hallok, és ráadásul angolul! :) Na, de majd meglátjuk, Vietnam még messze van, és egyelőre ez is csak egy távoli álom – ahogy nemrégen még a Himalája is csak az volt.

Szóval maradjunk csak itt a hétezreseink között! :) Thomas totál kikészülve, iszonyú éhesen a vacsorára várva elmesélte a két nap alatt megjárt Tilicho-Lake-es élményeit, és ezzel tovább inspirált minket, aminek a vége az lett, hogy út döntöttük, kell még egy kis akklimatizáció, mielőtt nekivágnánk az 5416m magas Thorung La hágónak: eldöntöttük, hogy másnap a helyiek által a világ legmagasabban tavának mondott, a térképünkön kicsit ázsiaiasan „The Biggest and Highest Lake”-nek jelölt, közel 5000m magasan található Tilicho-tó felé indulunk tovább… :)