Nászút a Föld körül

Hmong újévi labdajáték

Az utolsó, 30. napunk Laoszban talán az egyik legszebb volt. Csak azért nem a legszebb, mert nem szeretek ilyen jelzőket használni, hogy legszebb, meg legjobb, mert annyi szép napunk és annyi szép élményünk van, hogy méltánytalan lenne egyet megkülönböztetni így a többi rovására. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy az utolsó napunk Laoszban csodaszép volt, és nem csak azért, mert ez volt az utolsó, és csak 60km volt, az is majdnem végig lefelé. Ez a kis szeretni való ország tényleg parádézott nekünk a búcsú alatt, annyi szépet és érdekeset láttunk egyetlen nap és 60km alatt, amennyit máskor napok alatt sem. Pedig itt aztán minden nap történik valami felejthetetlen az emberrel.

Reggel Zita még kisütött egy óriási adag tojásos-hagymás melegszendvicset a túlélő-szendvics sütőjével, és eközben kitalált egy újítást: Mivel asztalfelületünk nagyon kevés volt a szobában, most a zacskót, amelybe a tojásokat beleütötte és elkeverte, a sisakjába tette. :) A szendvicsekből annyi készült, hogy azok már az egész hátralévő szakaszra elegendők voltak. Induláskor még odagurultunk elköszönni az odesszai éttermes barátunkhoz, akinek ekkor sikerült eltennünk egy fotón az e-mail címét is, mert az szerepelt a reklámtáblán, ami valamiért le volt emelve és a sarokba volt állítva.

Vieng Xai városkáját két bekötőút köti össze a főúttal, és most a másikon hajtottunk ki. Így nappal sokkal barátságosabb volt a táj, mint az éjszaka sötétjében két nappal ezelőtt, amikor megérkeztünk. Noha még ködben ültek a mészkősziklák, mégis nagyon kedvesek voltak nekünk, nagyszerű pihenőnapot töltöttünk itt előző nap. Alig fordultunk ki a főútra, máris megálltunk, mert egy kis földúton megpillantottunk egy tradícionális, vidám színes ruhába öltözött hmong leányzót, aki kérésünkre megengedte, hogy lefényképezzük.

Az út meredek, szűk völgyben kezdte, először dzsungelben haladtunk de alig telt el pár kilométer és hamar egy széles, lapos, középen rizsteraszokkal teli völgyben találtuk magunkat. Ennek a völgynek először a bal szélén haladtunk, itt sorakoztak a hegyoldal aljában az utunk mellett a házak is. Némelyik udvara sziklafallal végződött és még olyat is láttunk aminek kapuja is volt hátrafelé, méghozzá egy barlangba! :) Ez mekkora már, hogy van egy barlangjuk a kert végében? Persze okosan kialakították az állatoknak, így az üreg istállóként szolgált. Mint valami mesében, nem? :)

Talán még ugyanebben a faluban ismét megálltunk, mert a házak mellett, egy kis üres földdarabon gyerekek sorakoztak fel, egytől egyig színes, tarka ruhákban, mindegyikük tradícionális hmong ünneplőt öltött. Ahogy közelebb értünk, megértettük, mi történik: a hmong újévet ünnepelték labdadobálással. Ez egy ismerkedési játék, rengetegszer hallottunk már róla, nem csak itt, hanem a környező országokban is, először a Chittagong Hill Tracks-en, Bangladesben meséltek róla Labre-ék, majd többször hallottuk ugyanezt vizeslabda verzióban Mianmarban, és most végre a saját szemünkkel is láthattuk. A fiúk és lányok (elvileg külön-külön) egy-egy oszlopba felsorakozva labdákat dobáltak egymásnak. Ez egy ismerkedésre és párválasztásra kitalált játék, persze nincsen semmilyen szigorú szabály és a gyerekek abszolút nem voltak szégyenlősek, nem ment semmi pironkodás és nem is csak fiúk-lányok dobálták egymásnak a labdákat, hanem volt nagy keveredés fiú, lány, kicsi és nagy között. Ami még nagyon tetszett, hogy egyetlen felnőtt sem volt a színen. A gyerekek maguktól játszották ezt a tradicionális játékot, nem kényszerítette őket senki, nem volt megrendezve az egész, nem volt erőltetett, mégis ott volt és működött.

A vizibivalyok, a gyerekek, a halász és a bombaharang

Később valahogy átkeveredtünk a völgy jobb oldalára, és fújtunk egy rövid pihenőt egy kis faluban. A bácsika, aki mellé leültünk az asztalhoz, nagyon aranyos volt, próbált velünk beszélgetni és amikor már az összes ismert laoszi szavunkat elmondtuk neki, hátulról előhozott egy angol nyelvkönyvet – ekkor elkezdődött a lapozgatás és a mutogatás a könyvben! :) Megkínáltuk a bőségesen rendelkezésre álló szendvicseinkből, de nem kért. :)

Az út a völgy oldalában hullámzott és a hullámok tetejére sokszor fel tudtunk jutni lendületből, ha azt az út minősége és a hullám magassága megengedte. Föntről mindig gyönyörű kilátás nyílt a rizsmezőkre, és a mészkőhegyekre. Egy ponton ez a fajta útvezetés végetért, és kb. egy órára újra féldzsungelben találtuk magunkat, meredek szerpentinen. Egy kisebb hágót kereszteztünk, ekkor újra a hegyek sűrűjében találtuk magunkat, ahol az erdő sok helyen ki volt írtva és lent a patak mellett apró házakat fedeztünk fel. Bárcsak meg lehetne valahogy értetni az emberekkel, hogy nem lesz jó senkinek hosszútávon, ha kivágják a fákat. Annyi féle fajta Istent tisztelünk a világban, akkor az anyatermészetre ezt a fajta tiszteletet miért nem lehet kiterjeszteni? Persze jobb, ha én nem ítélkezem felettük, hiszen az én ökolábnyomom többszöröse az övékénél, csak nem olyan látványos, nem lokális a lakókörnyezetemben.

Belegondoltatok, hogy amióta lemásztunk a fáról és majmokból emberekké lettünk, sok százezer év eltelt, és ehhez képest az utóbbi 12 ezer év szinte csak néhány perc? Az ipari forradalmak óta eltelt idő pedig csak néhány másodperc. Százezer évekig képesek voltunk teljes összhangban élni a természettel, éppúgy, mint bármelyik másik lény a világon, de mára megváltozott minden, és 7 milliárdan lettünk a földtörténeti időkhöz képest csupán néhány villanás alatt. Ugyanilyen gyorsan használjuk el a bolygó nyersanyag készleteit és természeti erőforrásait, és a szennyezés is ugyanilyen villámgyorsan történik, legyen szó a kőolajról, a szénről, az ércekről, az erdőkről, a talajról, a vízről. Hogy mi lesz ennek a vége, azon már sokat gondoltodtam itt a blogon is, de igazából még mindig fogalmam sincs. Egy biztos, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ebben a korban élünk, mert ez egy roppant érdekes kor és szerintem a következő néhány évtizedben olyan változások jönnek, amelyeket most még elképzelni sem tudunk. És igen, én derűs vagyok e téren, pedig azt is tudom, hogy biztos nem lesz könnyű, sőt valószínű rohadt nehéz lesz, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy rossz is. Pl. néha ez az utazásunk is kegyetlen nehéz, mégse jutna eszembe azt mondani rá, hogy “rossz”.

Na, de hagyjuk most ezt, és guruljunk ki a hegyek közül, vissza egy éppolyan mesés kis völgybe, mint ahol azelőtt voltunk.

De hogy még giccsesebbek legyünk, vegyük észre lent a patakban álló halászt! Elképesztő ez a világ! :) Emberünk felfelé sétált a habokban és közben néhányszor kidobta maga elé a vízre a hálóját, valami zsákmányt remélve. Közben a partról vizibivalyok figyelték a történéseket, mi pedig odafentről az útról voltunk mindennek szerencsés szemtanúi.

A következő domb tetején, egy házsor előtt az üres mezőn ruhák voltak kiakasztva vállfákon száradni. A nap úgy tűzött, hogy biztos vagyok benne, hogy egy óra alatt teljesen megszáradt minden. Nekünk is meg kellett állni egy árnyékban a hágóba menet, mert különben napszúrást kaptunk volna a felhőtlen kék ég alatt a forróságban.

Odébb egész csorda vizibivalyt találtunk egy bambuszfa csoport mellett, majd a túloldalt egy másik csapatot, akik boldogan hűsöltek egész testükkel a patakban. Az út ezután vett egy nagy jobbra kanyart, egy darabig dél felé haladtunk, de talán egy kilométert se és újra visszakanyarodtunk keletnek. Itt egy újabb faluba érkeztünk meg, ahol videót indítottam:

Laosz nagyon a szívünkbe lopta magát, ezért szinte sajnáltuk, hogy ezen a napon el kell hagynunk. Ezt a búcsút nem könnyítette meg az ország, mintha csak marasztalni akart volna minket, annyi minden történt velünk ezen a napon.

A gyerekektől 100m-t sem haladtunk, amikor egy bombatestből készült harangot találtunk az út szélén. A vaskos vasdarabot széles gerendák tartották, így lógott, de hogy mi célból, mikor verik oldalba, arra nem jöttünk rá és nem is volt senki, akit megkérdezzünk.

Egy újabb jobbrakanyar után balra egymás alatti, elárasztott rizsteraszok fedeztünk fel, ez is csodaszép látvány volt, az ég tükröződött a vizen és a teraszokról apró vízesésekben csobogott a víz szintről szintre lejjebb és lejjebb. A képet néhány kis kunyhó is tarkította, viszont az egész felett volt egy furcsa, többszintes fehér épület, ami sehogy nem akart a képbe illeni. Amikor megkerültük az úton a rizsföld gerincét, akkor láttuk, hogy ez a nagy ház valójában nem a rizsföldek fölött van, hanem mögöttük és alattunk, lent a völgyben. Az út egyenesen ehhez az épülethez vezetett minket, ugyanis ez az épület volt a határátkelő Vietnamba.

A napunk itt még nem ért véget, de most úgy érzem jónak, hogy itt befejezzem, és írjak egy kis összefoglalót erről a csodás országról, ahol 30 napot töltöttünk.

Laosz Összefoglaló és Köszönet!

Ezalatt az egy hónap alatt picivel több, mint 1000km-t kerékpároztunk Laoszban, és bár a szintemelkedéseinket nem számoltam, de szerintem az is himalájai méreteket öltött. :) Ilyen szempontból Laosz nem könnyű ország, legalábbis ahol mi jártunk. Észak-Laoszban, ott ritka a sík vidék, itt tehát inkább a hegyek és az emelkedők szerelmesei találják meg a számításaikat. És a „nehézségek”, ha egyáltalán az ilyesmit szabad annak nevezni, itt véget is érnek, Laosz ugyanis egy nagyon könnyű ország a magunkfajta utazónak.

Az utak ugyan messze nem tökéletesek, de annyira még éppen egyben vannak, hogy az nekünk, kerékpárosoknak ne okozzon különösebb gondot. A forgalom pedig gyakorlatilag elhanyagolható és ez még igaz az ország legnagyobb városára, a fővárosra, Vientiane-ra is. Vidéken a forgalom pedig még ennél is mérsékeltebb.

Az emberek végtelenül kedvesek, barátságosak és aranyosak, már-már irreális, hogy minden laoszi gyermeket vagy kisállatot egyszerűen meg kell zabálni, annyira édesek, szinte mindig, mindenütt, kivétel nélkül. Ugyanakkor angolul nem sokan beszélnek a városokon és a turistagettókon kívül, persze az ilyesmi nem is kell hogy elvárás legyen egy ilyen „fejlődő” országban.

Apropó, fejlettség, Laosznak a lakossága csak 6,5 millió fő, ami a régióban kicsinek számít a népsűrűséget nézve, ennek és a hegyeknek köszönhetően rengeteg az erdőség, nem nagyon láttunk hatalmas kopár hegyoldalakat, csak részben megművelt dombokat. Elnézve a kisgyerekek számát és arányát az országban, ha így megy tovább, a lakosság valószínű meg fog többszöröződni néhány évtized alatt, és ezzel együtt a táj is meg fog változni, hiszen enni azt mindenkinek kell.

Az ország talán a legfejlettlenebb a szomszédaihoz képest, de épp ez adja a varázsát is egyben. Ugyanakkor emellett a turizmus az dübörög, tehát vendégházak és éttermek minden nagyobb településen vannak már, az árak pedig alacsonyak, még a mi szűkre szabott pénztárcánknak is. Úgy, hogy mindig a helyi, olcsó ételt ettünk, vagy a turistagettókban az olcsó szendvicseket, ételre ketten átlag napi 3000 forint alatt költöttünk naponta, szállásra pedig 1000 forint alatt, úgy, hogy ahhoz mindig kerítettünk még magunkban egy kis erőt, hogy körbejárjunk és alkudozzunk a lehető legolcsóbb szobákért. Persze ez utóbbi szám csak úgy igaz, ha nem nézzük a Luang Prabang-i balesetünket. Ez és a Vientiane-ban vásárolt vietnami vízum (2x 100 dollár) eléggé megdobja a teljes költekezésünket e 30 nap alatt, így az már majdnem eléri az 1000 eurót (egy régi, szerencsés 270 forintos átváltással számolva). Igen, ez jóval több, mint a kitűzött álombüdzsénk, de ebbe már beletörődtünk, mindig jönnek nagyobb kiadások, amelyek megdobják azt, és bár látjuk, hogyan lehetne még lejjebb vinni a napi költségeket, mégsem akarunk olyan aszkéta életet élve utazni, mert abban hamarabb kiégnénk, miközben kicsit többért már nagyokat tudunk pihenni, kikapcsolódni, így nem utolsó sorban olyan hóbortokra is marad időnk és energiánk, mint pl. ez a bejegyzés megírása! :)

Summa summárum: Laosz egy nagyszerű ország, amit meleg szívvel ajánlok kerékpártúrázóknak, motorosoknak és hátizsákosoknak is, ezen utazók mindegyike számára végtelen sok csodát tartogat és relatíve kényelmes utazási, szállás és étkezési lehetőségeket. Magyarországról nem tudom, hogyan lehet a legkönnyebben, legolcsóbban megközelíteni, de gyanítható hogy egy bangkoki vízummentes leszállással, majd onnan egy éjszakai vonattal Vientiane-ba.

Eltelt már egy kis idő, mióta elhagytuk Laoszt, és be kell, hogy valljuk, visszasírjuk. Egyszer még szeretnénk visszatérni, hogy a déli területeken a Mekong völgyét is végigjárjuk. Arra talán akkora nagy hegyek sincsenek! :) Bár kicsit hülyén érzem magam, hogy ezt írom, mert hirtelen egyetlen laoszi barátunk se jut eszembe, akiről el tudom képzelni, hogy valaha ezt google translate-el elolvassa, de azért: Köszönjük azt a rengeteg kedvességet és szeretet, amit kaptunk Tőletek! :)

Ez az utolsó nap Laoszban 2012. december 15. volt, és ezen a napon 61km-t haladtunk. A Magyar-Lao szótárat egy kis Hmong és Khmu kiegészítéssel itt találjátok.