Bejárat > Ázsia, Vietnam > Boun Ma Thout – Nong Truong, újra megtaláljuk az életörömöt az úton

Boun Ma Thout – Nong Truong, újra megtaláljuk az életörömöt az úton



Vendégségben egy szállodában!?

Boun Ma Thoutban egy napot pihentünk, ezalatt nem terveztünk semmit csinálni, csak pihenni, feltöltődni és naplót írni, azonban a dolgok még így is történtek velünk, méghozzá olyan mennyiségben és minőségben, hogy az már említésre érdemes. Reggel arra lettünk figyelmesek, hogy a szállodánk utca szintjén, a kocsibejáróban (ami egyébként opcionálisan, éppen mikor mire van szükség, bármilyen más szerepet is betölthet) egy asztalra rengeteg étel volt kipakolva és az ételek fölött néhány buddhista szerzetes imádkozott nagy szorgalmasan, füstölők sűrű füstje közt. Nem volt teljesen tiszta a szállósok megkérdezése után sem, hogy ezt most a Tét vagy a telihold alkalmából teszik-e, vagy esetleg a kettő ezúttal egy és ugyanaz.

Azt hittük, hogy valamiféle ételáldozatról van szó Buddha számára, de hála az égnek, azért ennyire nem logikátlanok még itt sem a hithű emberek, az ételt utána egy nagy közös ebéd keretében elfogyasztottuk, igen mi is, ugyanis erre az ebédre minket is nagyon kedvesen meghívtak. Néha úgy éreztük itt magunkat, mintha nem is egy szállodában lennénk, hanem egy családnál, és ebben valószínű volt is igazság, nagy szerencsénk volt ezúttal a szállásunk megválasztásával. Emlékszem, mikor megérkeztünk, olyan gyorsan és könnyen beleegyeztek a 150 ezres szobaárba, hogy rögtön elkezdtem sajnálni, hogy nem mondtam 100-at vagy 120-at, de aztán erre később már csak legyintettem, hogy ez már tényleg túlzás lenne, ha ilyesmin gondolkodnék és bosszankodnék. Mint ahogy azon sem érdemes, hogy a gyerekek nem velünk ülnek az asztalnál, hanem egy pókember jelmezben nézik a nagy síkképernyős, hangosan bömbölő tévét. :o

Mikor jön már valami új hullám, ami elsöpri ezt az egészet? Ne izgassam ezen az egészen magam ennyire?

Este, amikor indultunk volna vacsorázni, még befordultam a földszinti garázsba, hogy ránézzek a hátul parkoló kerékpárjainkra. A bringák rendben voltak, mi azonban már nem mentünk ezen az estén ki enni, ugyanis odalent két nagy asztalnál ünnepi vacsora folyt, és a barátaink közé azonnal és ellenállás nélkül le kellett ülnünk. Rögtön kitöltöttek nekem egy dobozos Heinekent jégre (éljen a fenntarthatóság!), és Zitának egy ugyanilyen helyi kólát. Ezzel már önmagában nagyon boldogok lettünk volna, de a lényeg, csak ezután jött, megannyi finomságot pakoltak a tányérunkra, az asztalon sorra jártak ezek az ételcsodák, sokat fel sem tudtunk ismerni közülük.

Volt köztük rák, és volt egy nagy kedvencünk, aminek a pontos nevére hiába próbáltunk rájönni, mikor kérdeztünk, nem tudtunk meg többet róla, mint amit a két szemünkkel is láttunk: Com Gá, vagyis rizs és csirke. Na igen, de nem ám akárhogy. Amikor az asztalhoz hozták, csak egy nagy, aranysárgára sült gombócot láttunk. Ez volt a sticky rice, vagyis a ragadós rizs bunda, ez képezett egy vastag, kívül barnára sült, ropogós, belül finom puha rizshéjat a bent lakozó egész sült csirke kerül. Wow, micsoda lakoma! :) Ez lett a nagy kedvencünk, de ezen kívül még volt ott valami rák is, aminek, mivel jól nyakon öntötték vele, majonéz íze volt:

A sajnálatosan dobozos, de amúgy nagyon finom sörből három is lecsúszott nálam, a barátainknál ennek a mennyiségnek pedig minden bizonnyal a többszöröse, de ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy családostul, asszonyokkal és gyerekekkel robogóra üljenek a vacsora végeztével. Félreértés ne essék, ez itt normális, és én nem vetem meg őket ezért, de nem is megyünk ki éjjel az utakra közlekedni, és nappal is úgy vigyázunk, hogy itt bárki bármikor jöhet részegen is az úton, a rendőrségnek kétlem, hogy lenne szondája, vagy ha van is, megvannak annak a jól kialakult kiskapujai is – ha épp nem arról van szó, hogy mind közül a rendőrök a legrészegebbek, mert ilyen „legendákat” is hallottunk.

A vacsora-barátaink egyébként minket is hívtak magukkal, merthogy egy közeli karaoke bárba is hívtak minket bulizni – ahogy itt vietnamban szokták: énekelni egy karaoke házban. Sejtettük is hogy hol van ez a ház, át is sétáltunk a szomszéd utcába, ahol előző este már láttunk egy ilyet. A ház a már sokat említett, karcsú és magas utcafronttal rendelkezett, és a sok emelet magas épület egész első homlokzata be volt terítve a Karakoke-t hírdető fényreklámmal. Végre megnézünk egy ilyet is belülről! :) A baj épp csak az volt, hogy az időközben szem elől vesztett barátainkat nem találtuk meg odabent. Ők egy másik szórakozóhelyre gondoltak. Körbejártuk az összes termet, de nem találtuk meg őket. Az épület belülről hangszigetelt szobákkal van tele, mindegyikben nagy kanapék, egy dohányzóasztal és egy óriási képernyő hangfalakkal, ahol mennek a dalok. És mindenki nagy vidáman énekelget, persze csakis helyi dalokat, amelyekből mi egy mukkot sem értünk és hagy ne részletezzem, milyen furcsa hang- és stílusvilággal bírnak a mi fülünknek és lelkünknek. Eleget sértegettem az előző bejegyzésben azt a néhány furcsa kinézetű fiatalt, szóval maradjunk csak annyiban, hogy az a zene, amit én szeretek és élvezek, és az, amit ők énekelnek, nagyon-nagyon távol áll egymástól. :) Itt, ahogy a szomszédos országokban is, az érzelgős, szerelmetes daloknak, és nekem úgy tűnik, csak azoknak van keletje. A szívszakajtó énekek, azok mennek, de azok nagyon.

Később még sikerült megtalálni a barátainkat, de azt mondták, ahová ők mennek az gyalog messze van. Felajánlották, hogy elvisznek minket, de ezzel több bajunk is volt: egyrészt ittasak voltak, másrészt ha elmegyünk velük, kitesszük magunkat az ő kényüknek és kedvüknek, és ha ők mondjuk hosszú órákon át énekelni szeretnének a város túl végén, akkor abból nekünk reggel nem lesz indulás, sőt én nagyon hamar bugos leszek a ricsajban, hogy csak rontjuk az időnket. Bizonyosan jó buli lett volna itt egy fél órára a szomszédban, pláne, ha van nekik valami nemzetközi daluk, amit mi is ismerünk, de így nekünk véget ért a buli.



Újra úton, meseszép rizsföldek között

Reggel még elhajtottunk egy nagy körforgalomig, aminek a közepén egy tank volt, hogy mindezt megcsodáljuk, mint a város fő nevezetessége, aztán elindultunk dél felé. Ekkor végre elhagytuk ezt a sokat utált főutat, ami nyugat felé fordult Do Chi Minh City irányába. Mi pedig Dél-Délkeletnek, Da Lat felé. Erre a napra egy könnyű szakaszt terveztem be magunknak, hogy egy laza 50km-es tekerés után megérkezzünk az útikönyv szerint nagyon kellemes Lak-tó partjára, ahol egy éjszakát eltöltünk majd, mielőtt tovább indulnánk. Menet közben olvasgattam az útikönyvet és azt írta, kajakozni is lehet a tavon, ezért rögtön kitaláltuk, hogy ha ez tényleg így van, akkor beiktatunk erre egy napot és holnap kimegyünk a tóra. Aztán nem így lett, mert ez itt Ázsia és semmi sem úgy van, hanem ahogy éppen gondolja vagy ahogy jön. És úgy jött, hogy a valóságban mégsem lehetett kajakozni csak fizetett vezetővel egy kisebb kört tenni a tavon, az meg nekünk nem ízlett volna. Az út a tóig viszont annál szebb volt, sok nem várt élmény ért minket. Először egy gyönyörű rizsmező mellett találtuk magunkat, ami azért volt különleges, mert itt a teraszok szabályos téglalap alakban törték meg a zöld mezőt, ami így igen érdekesen nézett ki. Szép kis házak mellett haladtunk el, és kb. félúton megálltunk enni, itt egy duzzasztott tó mellett hajtottunk el, ahol a gyerekek a ferde betongáton bicikliztek.

Eztán jött az igazi gyönyör, az első mezőn Zita megint elengedett kézzel tekert, és jobbra tőlünk fotóztam egy madarat egy vezetéken és egy pásztort a nyája nélkül, egy szintén magányos fával. A nyáj is ott volt, szóval az emberünk mégsem volt olyan magányos, csak az állatok már nem fértek a képre. Mondtam már ugye, hogy nagyon szeretek fényképezni, mert azzal, hogy folyamatosan fotózok, végig keresem és találom a szépet mindenütt körülöttem. Egy kisebb településen haladtunk át, itt egy nő zöld kendővel a fején egy nagy anyagba csavarva hordta a gyermekét maga mellett. Aztán gyerekeket előztünk le, egyikük tekerte a bringát, míg a másik a hátsó tengelyen állt.

A következő mezőre kiérve nem akartuk elhinni, amit látunk. Jobbra tőlünk a rizsföldek között egy szikla nőtt ki a földből, a szikla oldalából egy apró fa. Egy ember kalapban az elárasztott földek közötti töltésen sétált, ekkor már videót is muszáj volt indítanom:

…és a túloldalt bocik legeltek, ahogy a videó végén láthatjátok.

A nyílt rész végén egy csatornát kereszteztünk, itt Zita szúrta ki tőlünk balra a kacsákat, elkérte tőlem a fényképezőt és visszasétált fotózni és videózni. Néha egész monotón tud lenni a táj egész napokra, máskor meg, mint most is néhány kilométeren annyi csoda ér minket, hogy nem is férnek ide a képek a szöveg közé rendesen, és már én sem tudom igazán érzékeltetni szavakkal, milyen szép is volt ott. :) Ez persze nagyban rajtunk is múlik, a legszebb helyeken is keresztül lehet bringázni úgy, hogy fel se nézünk, és a legszörnyűbb körülmények között is meg lehet találni a hatalmas apró csodákat. Ez a hely valóban tele volt velük mindenféle, és mivel pihentek és frissek voltunk a pihenőnap után, nem is okozott nagy gondot észrevenni őket.



A természet utat tör, az elefántok embereket cipelnek – mi meg szállást keresünk

Megérkezve a Lak-tóhoz azonnal behajtottunk a félszigetre, ahol tudtuk, hogy lesz szállás. Sajnos az útikönyv által jelzett helyen aranyárba mérték a szobákat, így ez szóba se jöhetett nálunk, pedig nagyon okosan kezdtem alkudni, de hiába, nem jutottunk 250 ezer alá, pedig már a saját szúnyoghálónkat is bevetettük, ahogy alszunk mi majd a verandán. A recepció előtt azonban felfedeztünk egy fát, amelyik a gyökereit a kockakövek közé ásta be, és nagyon érdekesen olyan négyzethálós formában, következő a köveket, ahogy azok le voltak rakva. A biztos, hogy ha ezt a fát kifordítanák a helyéről, azzal néhány kő is felszakadna a földből.

A recepción egy Jun Village nevű helyet ajánlottak nekünk, hogy próbáljuk meg ott a Homestay-t, az olcsóbb. Ide a félsziget külső szélén, a tó mellett tekertünk oda, és ez jó vétel volt, mert közben gyönyörű helyeken jártunk, megcsodálhattuk az óriási, a víz fölé kifeszített leengedhető hálókat a vizen. Távol voltak, csak a fényképező zoom-jával láttuk meg mi magunk is, hogy az a kis fekete pont a háló közepén egy ember egy csónakban állva. :) Jó nagy lehet az a háló! A Jun Village bejáratánál egy puccos éttermet találtunk, és a tó partján sétáló, turistákat cipelő elefántokat. Behajtva a faluba végre megtudhattuk, mi az a long house, és hogyan is néz ki valójában. Ez egy tradicionális házikó, cölöpökön, és ki nem találnátok a nevéből: hosszúkás! :) Általában max. 4-5 méter széles az utcafrontja, míg hátrafelé akár 30-40 hosszú is lehet.

Ezekben a tradicionális házakban kínált nekünk egy angolul kicsit beszélő asszony szállást, mondván, hogy ez „Homestay”, és milyen exkluzív, hogy egy ilyen házban alhatunk, ahol a helyiek is. Igen ám, de a ház, amit mutatott, tök üres volt, csak a turistáknak volt kitalálva, sehol nem volt a helyi család, és mivel még bútorok sem voltak odabent, se semmilyen élet, az egész tűnt inkább kietlennek, mintsem kedvesnek és barátságosnak. Pláne, hogy még fürdőszoba sem volt, és ez a ház a szomszédaival ellentétben, amelyekben laktak is, vasbeton lábakon állt. Az egész nem tetszett nekünk és gyanús is volt, hogy a fürdőre visszafelé mutogat a puccos vendéglő felé.

Visszatekertem, megkérdeztem, hogy hogyan van ez és kiderült, hogy valóban lehet ott zuhanyozni, de az a long house-os szállás 10 dollárja felett még 5 dollár. Végül a 200 ezer dongot (cirka 10 dollár) sikerült ledöngölnünk 100 ezer dongig, de mivel ebben a fürdés nem volt benne, a végén ugyanott lettünk volna, ezért inkább visszamentünk az étteremhez, aminek a hátuljában volt egy másik long house, ezt nem próbálták családi háznak eladni, de bent tiszta volt, voltak ventilátorok, találtam villanyt és egy asztalt valamint egy széket a sarokban. Ezeket kirángattuk Zitával a konnektor mellé, ahol berendeztem a kis irodámat és néhány óra alatt nagyon sok minden kijött belőlem, ha jól emlékszem, több mint 10 oldal. Ehhez persze az is kellett, hogy ne legyen wifi-internet és így semmi, ami elvonja a figyelmemet. Este a vacsorát a szomszéd étteremben költöttük el, itt már volt wifi és az étel is olcsóbb volt mint nálunk, és nagy meglepetésünkre itt újra találkoztunk a két apró gyermekes hölggyel, aki az első long house-t próbálta eladni nekünk. Kiderült, hogy ez a családja vendéglője és ő erre a helyre gondolt, itt valóban ingyen tudtunk volna zuhanyozni még a 100 ezer dongos áron belül is, így egy kicsit fogtuk a fejünket, hogy ezt benéztük, 100 ezer dong odaveszett, mert félreértettük a hölgyet és türelmetlenül szaladgáltunk, hogy megtaláljuk a helyünk. Aztán végül mégsem bántam annyira, mert belegondoltam, hogy mit kezdtem volna ott abban a házban kényelmes szék, asztal és áram nélkül. Ha meg idetelepülök, itt a sok színes Facebook hír, e-mail és egyéb netes történet úgy elterelte volna a figyelmem, hogy biztosan nem jött volna ki belőlem az a 10 oldal, ami így végül is kijött és aminek így nagyon örültem.

Tudjátok, én kicsit beteg vagyok, kétszer utazom, egyszer a valóságban, ahol igyekszem minél inkább ott lenni, és aztán mégegyszer, amikor kicsit kiszakadok az éppen körülöttem lévő jelenből és visszarepülök arra a helyre és abba az időbe, amit éppen leírok. Erre mondhatjuk, hogy nem szép, mert hát nem vagyok mindig, minden nap minden percében éppen jelen, de egyben ez a szerencsénk is, ez a szerencsétek Nektek, kedves olvasók, hogy így megoszthatom mindezt a sok csodát, ami ér minket az úton. Nekem megéri, mert szeretek írni és szeretem kicsit újraélni, és „elmenteni”, megosztani így az élményeinket. Én is így lettem megőrjítve mások által, így kaptam szikrát és így vagyunk most itt, ebben a szép cölöpös hosszú faházban, Vietnamban. :)



Az apró vizibivaly és az óriás ájtatoskodó

Reggel újra előkerültek az elefántok, éppen a turistáikra vártak a szomszédos vendéglő mellett, amikor rájöttünk, hogy valójában nem is olyan nagy állat ez a nagy kedvenc vizibivalyunk. Igazából egészen apró állatnak tűnik egy elefánt mellett. :)

Egy másik apró állattal is találkoztunk ezen a reggelen, egy óriás ájtatoskodó sáskával. Azért tudom csak a nevét, mert ő azóta már a Facebook oldalunkat is megjárta, és megírtátok nekünk, hogy így hívják. :) Zita sárhányóján pihent, amikor megláttam, elkezdtem közelről fényképezni, és közben észrevettem, hogy a nagy zöld szemei közepén lévő fekete pontokkal pontosan az én tekintetemet követi. Félelmetes volt belegondolni, hogy ez az apró, agresszív fejű kis állat tudja, hogy én egy másik lény vagyok, és egyenesen a szemembe néz. Ezt a felismerést egy nagy ijedtség is követte, amikor a sáska egy hirtelen mozdulattal rámugrott. Én ezzel hátraestem és felugrottam, a nagy ijedtségben azt sem figyelve, hogy merre. A sáskát később megtaláltam, hála az égnek nem tettem benne kárt, de szegény nem nagyon akart kimozdulni aztán a sarokból, valószínű neki nagyobb, még nagyobb sokk volt ez a találkozás, mint nekem. Remélem magához tért mielőtt még a közelben ólálkodó macska rátalált volna.

A napot egy kisebb hágóval kezdtük, a nap már erősen tűzött, azt hittük, nagyobb szenvedés lesz, de végül hamar túllendültünk rajta és a gerincen odaát már várt ránk egy-egy függőágy és több pohár jeges cukornádszörp. Kár, hogy ilyen nem volt északon. Vagy csak nem vettük észre?

Később megálltunk ezen helyen, mert videóra akartam venni végre, ahogy a villanypóznákra szerelt hangszórókból nyomják a műsort.

Nem csak zenét nyomnak így a népnek, hanem minden este a híradó is lemegy, vagy hát valami annak nevezett, gondolom propagandával is megfűszerezett történet. De az is lehet, hogy nagyot tévedek, nem tudom, de egyszer mintha hallottuk volna azt a szót a házak fölött szétkiáltva így, hogy „Obama”. Ezt elfelejtettük megkérdezni, és így nem tudjuk biztosan megerősíteni, de az a sejtésünk, hogy esténként, olyan fél 6 óra tájt hiradót nyomtak ki ezekből a tölcsérekből. Az angol erre azt mondaná, hogy „weird!” – én nem mondok semmit, csak elmeséltem. :)

Egy nagy placcon négy felé ágazott az út, semmi tábla nem jelezte, merre van a tovább, ezért mi mentünk egyenesen, mert a gépészen az OSM térkép azt mutatta, erre van az arra. Már az első métereken furcsa volt, hogy az út bár jó minőségű volt, de látszott, hogy el van hanyagolva és nincsen használva, földleomlások takarták néha majdnem fél széltében és tele volt gazzal az oldala. Korlát pedig nem volt, pedig mellettünk egy szintén nagyon fura völgy tátongott, amelyről hiányzott az erdő, de lent egy bizonyos szint alatt még aljnövényzet is alig volt. Ez az út közben szépen kanyarogva ment lefelé és ez olyan kellemes volt, hogy én egy videót is indítottam:

Hamar kiderült, hogy miről van szó, és mi ez a nagy turpisság, amiben éppen biciklizünk. Az út egyszer csak véget ért egy tóban. Volt ott egy kis tutaj, de az csak valami eszkábált apró történet volt, nem mertük bevállalni, hisz ha elsüllyedünk vele, kvázi mindenünk odavész. Az meg azért nem annyira buli, bármennyire is csábított minket a kaland.

Ehelyett visszafordultunk, mert az időközben megérkező helyiek is ezt tanácsolták. Az elágazásnál kerestünk néhány embert, akik megerősítették, hogy jobbra kell kanyarodnunk, egyenesen fölfelé, és akkor majd eljutunk oda, ahová szeretnénk. Ezt az utat már a tótól visszafelé kiszúrtuk a szemközti kopár hegyoldalban, és valóban, ez volt a jó út. Itt némi szintet fel kellett vennünk, cserébe hamarosan gyönyörű kilátásunk nyílt a tóra, amelyről kiderült, hogy hatalmas. Még jó, hogy nem kezdtünk el rajta tutajozni. :) A hídról azt is megcsodálhattuk, ahogy a duzzasztógát miatt otthonukat elvesztett emberek a vízre költöztek. Emiatt a tó miatt kellett nekünk is nagyot kerülni, de mi ez ahhoz képest, hogy másoknak meg az otthona került víz alá, és ahelyett, hogy beköltöztek volna egy közeli városra, beköltöztek a tóra.

Később elmesélték nekünk, hogy még Ho Chi Minh City-ben is elő szokott fordulni néha áramszünet, mert a gyorsan növekvő igényeknek az állam nem tud eleget tenni, nem tudnak olyan gyors ütemben vízi erőműveket építeni az országban, mint ahogy növekednek az igények. Mert ugye a gazdaság dübörög, az embereknek egyre több pénzük van, és hát miket vesznek a pénzből? Fogyasztókat, nagy síkképernyős tévét és légkondit, utóbbit pedig mindig mindenki a nagy melegben kapcsolja be, egyszerre és ezt az igényt már nem bírják a meglévő erőművek kielégíteni. Ilyenkor a boltok, akik hűtőt vagy egyéb, az áramhiányt nem tűrő dolgot üzemelnek, kipakolnak egy kis generátort az utcára, berántják azt, és kezdődik a még nagyobb zaj és bűz a városban – áramszünet idején. :) Egyesek szerint így fog kezdődni nálunk is… De ha így lesz, én ekkor már rég vidéken akarok lenni, lehetőleg jónéhány elfeledett mesterséget magaménak tudva. Persze ne legyünk naivak, az is lehet, hogy nagy multiknak fogok az irodaházaiban távolról menedzselhető szünetmentes tápokat és automatikusan bekapcsoló dízel generátorokat telepíteni a hálózatukhoz. Mind a kettőt el tudom képzelni, akár együtt, vagy külön-külön is.

Visszatérve a mi kis utunkra, egy tóparti ebéd és pihenő után továbbindultunk, de hamis, borús fellegek gyűltek fölénk:

Ugyanakkor a táj jobbra tőlünk egész mesebeli volt, még így is, hogy tudtuk, a tó csak mesterséges, és igazából itt mind dzsungelnek kéne lenni alapból, csakhogy az már nem fér meg 82 millió vietnami lakossal együtt egy ekkora területen, mint az ország. Később azért egy kis erdőt is megkaptunk, és egy olcsó földszinti szobát is egy hátsó udvarban, Nong Truong városkában. Itt egy fontos elágazás is volt, és nem igazán tudtam magamtól eldönteni, hogy merre is lenne jó igazán tovább menni, ezért a szomszédos mobilbutik wifi-jéhez elkértem a kulcsát, és utánanéztem a dolgoknak. Na de erről majd csak legközelebb. A gyerekek az utcán találtak ránk és nagyon kíváncsiak voltak a biciklinket illetően. És jókedvemben találtak meg, így a fényképezőt a földre letéve, időzített kioldásra állítva készült ez a kép. A vihar pedig elmaradt. :)

Ejj, így visszagondolva ezek voltak talán a legszebb napjaink Vietnamban, már ha szabad ilyen megkülönböztetést tennünk. És a java még csak ezután jött tovább Da Lat felé… :P

  1. Halmos Ferenc
    március 22nd, 2013 20:52-nél | #1

    Nagyon szép helyeket mutattatok meg ismét, köszönet érte ! Különösen tetszett a hosszú ház, és a tavi házak is nagyon érdekesek. A kövek rései közül kitüremkedő gyökerek látványa is nagyon érdekes lehetett. “Bizakodásra adhat okot. ” Az emberiség az élő természetet nem pusztíthatja ki teljesen , legföljebb önmagát.
    Az ájtatos manótól nem kell annyira megijedni,harapni tud ,ami kellemetlen, de az embert nem eszik !
    A közösségi rádió nem új találmány. Kicsi gyerek koromban falun laktunk.(50 évvel ezelőtt )
    Minden (?) házba szereltek egy barna dobozos , központi vezetékről táplált hangszórót,amit ki-be lehetett kapcsolni és lehetett rajta hangerőt állítani.Aztán vagy hallgattuk vagy nem. Az utcán meg nagyobb hangszórók voltak amiken keresztül nyomatták az éppen aktuális hirdetményeket.
    Ilyen, a képeiteken látható nagy merítőhálókat a Pó folyó torkolatában láttunk, Olaszországban, apró szardíniaszerű halakat fogtak vele.
    További jó utat !

  2. március 23rd, 2013 07:20-nél | #2

    Kedves Árpi és Zita!
    Köszönjük a csodás élményeket, melyeket megosztotok velünk, példát mutatva a sok szobamolynak! Minden álmotok váljon valóra!

  1. Még nincsenek visszakövetések