Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Bringán és rendőrségi dzsipeken a gyönyörű KKH-n

Bringán és rendőrségi dzsipeken a gyönyörű KKH-n

Gyönyörű táj Dasu és Pattan között

A 40km-re lévő Pattan-ig terveztünk elbringázni a következő napon. Reggeli után gyorsan összepakoltunk, és felhordtuk a cuccainkat a szemétdombon át az útra. Dasu-t még nem érte a nap, árnyék borította, ráadásul a völgy füsttel volt teli, ez érdekes összehatást keltett.

 

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A városka közepén egy hídon átkeltünk a völgy jobb oldalára. A hídról gyönyörű kilátás nyílt a még szürke völgyre. A túloldalt egy erős kaptató várt ránk, és egy hosszú bazársor, amin végighajtva egyértelműen mi voltunk a fő attrakció, mindenki minket bámult, és minden kiskölyök utánunk szaladt. De nem szóltak hozzánk, és nem is dobáltak meg minket, és mi ennek nagyon örültünk.

Ahogy felértünk a kaptató tetejére, Dasu-ból is kiértünk, és az árnyékos völgyből is. Sütött ránk a nap, lejtett az út, és eltűntek mögülünk a gyerek – öröm volt a tekerés. Sajnos ez nem tartott sokáig, mert ahogy beértünk egy kis mellékvölgybe, úgy kezdett el meredeken emelkedni az út. Több száz métert emelkedtünk, majd újra lejtett az út, aztán ismét hosszú kaptató következett. Ismét 1000 méter felett jártunk, pedig Dasu-ban a híd 700m környékén volt. Közben a táj csodálatos volt, és ahogy beértünk a délutánba, úgy értünk ki a völgy baloldalán sorakozó hegyek árnyékából. Az Indus mélyen alattunk folyt, gyönyörű kilátásunk nyílt az előttünk és alattunk elterülő tájra. Egy kanyar után földteraszok tűntek fel előttünk. Egy kis falut kereszteztünk, ahol úgy terveztük, hogy megállunk legalább egy teára, de erre alkalmas helyet nem találtunk. Végül valamivel a település után álltunk meg ebédelni az út szélén. A bringákat letámasztottuk egy még fel nem állított villanyvezeték póznának, mi pedig leültünk az út szélére. Miközben vajas-mézes kenyeret falatoztunk, a szemközti hegyoldalt figyeltük. Hamarosan feltűnt, hogy tele van élettel, méghozzá emberekkel! Először csak az apró ösvényeket fedeztük fel, majd a házakat is. Elgondolkoztunk azon, hogy vajon miből élhetnek ott az emberek, azon a meredek, sziklás, bokros-fás hegyoldalban. A kecsketartáson túl nem jutottunk semmire. Kecskék a mi oldalunkon is voltak, alattunk legeltek a sziklák között, és a szinte percenként hallatszó kőomlások hangjából arra jutottunk, hogy az eróziós nem csak a szél, a víz, és a hőmérsékletingadozások következtében jöhet létre, hanem a kecskék által is. :)

A táj ezután is csodálatos maradt, sütött ránk a nap, és a kaptató ugyan még folytatódott, de már nem volt olyan meredek. Kisebb-nagyobb mellékvölgyekbe kanyarodott be az utunk, ahonnan még jobb kilátás nyílt a szemközti, hóborította hegyekre. Az út menti sziklákon sok helyen láttunk urdu írásokat, és sokuk mellé egy kerékpár vázlatos rajta is oda volt festve. El nem tudtuk képzelni, mi lehet az, és mit jelenthet. Talán egy szálloda várja sok szeretettel a bringásokat? De akkor miért urduul írták mellé a szöveget? Ez logikátlan lenne, hiszen még egyetlen pakisztáni kerékpárturistával sem találkoztunk még a KKH-n – ezért is néz meg úgy mindenki minket, mert az ilyesmi errefelé nem szokás. Akkor viszont mi mást jelenthet a sziklákra festett bringa? „Halál a bringásokra!”, vagy „Minden bringást dobáljatok meg jól kővel, kedves gyerekek!”? Nem jöttünk rá a rejtélyre, mígnem később el nem mondta nekünk egy helyi: az egyik politikai párt jele a kerékpár. Semmi közük a bringához, de errefelé minden pártnak van egy szimbóluma, és az övék a kerékpár… Ez számunkra nagyon furcsa volt.

Pattan-ban, nem lehet maradásunk!

Pattan előtt még néhány falut kereszteztünk, elhaladtunk egy vízesés és néhány kisebb kecske és szamárcsapat mellett. A szamarakat megpróbálta Zita megetetni, de annyira félénkek voltak, hogy amint a közelükbe ment, felszaladtak a hegyre egy köves ösvényen.   Az úton a forgalom elhanyagolható volt, csak néhány percenként haladt el mellettünk egy-egy feldíszített teherautó, vagy egy pakisztániakkal teli platójú pickup. Egy éles jobbra kanyar után végre feltűnt az aznapi végállomásunk, Pattan. A völgy ezen a helyen kiszélesedett, így kaphatott helyet a település benne. Egy hosszú, könnyű lefelében begurultunk a faluba, ahol rögtön egy motoros rendőr csapódott mellénk, és követett minket egészen a kiszemelt szállásunkig, a „Kohistan Tourist Inn”-ig. Én itt, a megérkezés előtt kb. 10m-el akkorát zanyáltam, hogy azt öröm lehetett nézni. A buckás úton balra akartam volna kanyarodni, de elővigyázatlanul ezt egy bucka tetején próbáltam meg. A bucka volt vagy fél méteres, és mögötte a gödör ugyanekkora. Ez még itt az építés alatt lévő KKH is szokatlan volt, így ilyesmire nem is számítottam, ezért a balra kanyarnál elvesztettem az egyensúlyomat és jó nagyon zuhantam a gödörbe. Kicsit beütöttem magam, de semmi komoly bajom nem esett, és a bringa is a táskákra esett csak. Igaz, a lánca leesett, de ez sem volt különösebb baj, ezt is csak később vettem észre, mivel a maradék hátralévő 10m-t már csak toltam.

A Kohistan Tourist Inn-ben ért minket egy nagy meglepetés, aminek nem nagyon örvendtünk. Azt mondták nincs több szabad szobájuk. Egy kis utánakérdezés után persze kiderült, hogy van még egy „family room”, vagyis családi lakosztály, de ez 1500 rupiba került. Erről végül lementek 1000-re, de ebbe akkor még nem mentünk bele. Ekkor lépett közbe az egyik rendőr, abból a párosból, akik már a város elejétől kezdve követtek minket a motorjukon. Valamit beszélt a szállodással, és hirtelen már mégsem volt szabad szoba, már se 1000-ért, se 1500-ért. Azt mondták, tovább kell mennünk Besham-ig, csak ott tudunk megszállni. Csak egy órára van! Aha, nektek, de nem nekünk! 40km bringával ezen a terepen nekünk egy egész napig tart! Ezt nagy nehezen megértették, de attól még továbbra sem engedték, hogy itt szálljunk meg, noha közben a jobban szemügyre vett Lonely Planet térképen felfedeztem két másik szállást is. Kérdeztük, hogy miért nem maradhatunk Pattanban, de nem kaptunk rá kielégítő választ. Se azt, nem engedték, hogy helyieknél éjszakázzunk, se azt, hogy a rendőrőrsön. Amikor kérdeztük, hogy azért-e, mert itt nem biztonságos, furcsa választ kaptunk. Pattan biztonságos, de a saját érdekünkben mégsem maradhatunk itt. Akkor most végül miért is nem maradhatunk itt? – kérdeztem, mert ekkor már kifizettük volna az 1000 rupit is azért a nyavalyás utolsó szobáért, de hiába, a rendőr hajthatatlan volt, azt mondta mennünk kell innen, mert nincs szabad szoba. Mindezt persze viszonylag kultúráltan tárgyaltuk meg, közben még egy teára is meghívtak, mi mégsem voltunk elégedettek. A rendőr ötlete az volt, hogy rendőrségi terepjárón átszállítanak minket innen Pattanból a 40km-re lévő Besham-ba, vagyis tovább a KKH mentén. Ezt a szakaszt a következő napra terveztük, és amikor elmondtuk a rendőrünknek, hogy azért jöttünk ide Pakisztánba a KKH-ra, mert bringázni szeretnénk rajta, ezt egyszerűen képtelen volt megérteni. Mondtuk neki a 6000 kilométert, meg a sok országot, amin keresztüljöttünk, de nem hatotta meg, egyre csak hajtogatta, hogy jön a dzsip értünk, és ne aggódjunk, átvisznek minket ingyen Beshamba, a bringák és a cuccok is be fognak férni.

Végül kénytelenek voltunk engedni neki, mert láttuk, hogy egyszerűen nincs más választásunk. Na meg mert egy gépfegyver is volt nála! :)

Rendőrségi(?) dzsipeken Beshamba

A rendőrségi dzsip megérkezett, és mi nagy nehezen bepakoltunk. Az ilyen helyzetekben mindig nagyon résen kell lennünk és mindig nagyon oda kell figyelnünk, mert rengetegen akarnak segíteni nekünk, és lehetetlen velük megértetni, hogy akkor segítenének a legjobban, ha nem alkotnának kisebb tömeget körülöttünk, és nem nyúlnának a cuccainkhoz. Ha egy 55kg-os bringát megpróbálnak felemelni a rajtalévő egyik táskánál fogva, annak a táska csatjai nem fognak örülni. És mi sem fogunk örülni, ha a nagy kavalkádban van egy olyan ember, aki nem a mi segítségünkre van ott, hanem mert le akarja nyúlni valamelyik cuccunkat. Mi pedig nagy belső harcot vívunk mindeközben, mert kénytelenek vagyunk hangosan ráordítani arra aki igazából csak jót akar nekünk, de közben rosszat tesz, mert ott és úgy fogja a bringát, ahol nem szabad, és teszi ezt olyan makacsul, hogy a végén kiabálnunk kell vele, hogy abbahagyja.

Na, de a lényeg, hogy mint mindig, ezúttal is végül sikerült minden, bent voltunk a dzsip ülésekkel teli ponyvával fedett hátuljában. Az autó őrült sebességgel száguldott az úton, és nézhettük, hogy elrohan tőlünk az a táj, amit másnap terveztünk „magunkkévá tenni” a bringákon.

A megpróbáltatásoknak azonban ezzel még közel sem volt vége. Kiderült, hogy mivel Pattan és Besham különböző rendőrségi körzetekhez tartozik, dzsipet kell váltanunk. Egy helyen, kb. 15 perc őrült száguldás után leparkolt a dzsipünk, és mi egy útszéli pihenőhelyen már pakolhattunk is kifelé. Amíg a vendéglő előtt várakoztunk, megismerkedtünk néhány kedves pakival, és ettünk egyet a szokásos kör ételből (dall-csápáti-tejestea), mire végeztünk, már meg is érkezett a következő dzsip. Pakoltunk és indultunk, ezúttal társaságunk is volt már hátul, egy fiatal srác gépfegyverrel. Újra robogtunk, de ezúttal már semmit nem láttunk a tájból, mert időközben teljesen besötétedett. A sok ki-be pakolás azért sem esett jól, mert már elég fáradtak voltunk ennek a hosszú napnak a végén, az autó pedig elég rendesen össze is rázott minket. Én émelyegni kezdtem, de azért a hányásig sose jutottam el. Ezen kívül számomra még azért is rossz volt a bringákat és a táskákat emelgetni, mert Zitát csak úgy „miért ne?” alapon Bekő Tóni szinte egész végig segítette a második nagy emelkedőn. Úgy voltam, hogy 40km nem okozhat gondot, viszont minél előbb odaérünk Pattanba, annál több időnk lesz még kicsit körbenézni, annál több naplót tudok még írni a délután, és annál többet tud festeni Zita, még mielőtt eltűnne a nap a hegyek mögött. Hát, nem épp így alakult a napunk, ráaásul a sok tolástól nagyon durván bedurrant a jobb karom és mellkasom, már egy kisebb súly fölemelése is nehézkes volt vele, a dzsipek hátuljába pedig nem volt így egyszerű a pakolászás.

Aztán egyszer csak megállt a második dzsip is valahol a nagy sötét éjszaka kellős közepén. A hely nem hasonlított városhoz, ezért sejthető volt, hogy nem érkeztünk még meg Beshamba. Viszont emberek tömkelege állta körbe a dzsip hátulját, és mindegyikük kíváncsian nézett a két furcsa idegenre, vagyis ránk. Egy szakállas, őrmesternek – vagy talán fegyveres erők „tőrzsfőnökének” tetsző figura megállt előttünk, és számunkra érthetetlen nyelven valamit hadarni kezdett. Megijedtünk kicsit, hogy most adnak át az éjszaka leple alatt a helyi erőknek, aztán majd váltságdíjat kérnek tőlünk, de még mielőtt ez igazán átfuthatott volna az agyunkon, felismertünk egy szót az emberünk mondanivalójában: „csáj” – vagyis tea! :D Aha, hát erről van szó, azon erőlkedik, hogy a  kedvünkbe járjon! :) Egy perc múlva már vidáman kortyolgattunk egy-egy csésze tejes teát, a körénk gyűlt tömeg és az őszszakállas törzsfőnök nem kis elégedettségére és örömére. Ennél már csak mi örültünk jobban, amikor azt is megengedték, hogy lefényképezzük őket. Hát most nézzétek meg, nem ijesztő elsőre a fickó? :)

Persze még ezzel sem volt vége a napnak, mert pár perccel később kiderült, hogy itt egy újabb rendőrségi terület határán állunk, ezért megint át kell pakolni a bringákat egy újabb terepjáró hátuljába. Nekem ekkora már annyira be volt állva a jobb karom, hogy egyedül nem bírtam megemelni egyikünk csupasz biciklijét sem. Ráadásul egyre jobban émelyegtem, ami szintén nem töltött el jó közérzettel. Szóval nem voltam túl jól.

Besham – „Nincs szabad szoba”, el akarnak minket pusztítani, de nem hagyjuk magunkat!

Akárhogy is, de végül csak befutottunk Besham-ba, ahol a „Hotel Paris & Restaurant” nevű hely előtt kitettek minket a rendőrök. Miután mindent szépen kipakoltunk a hotel recepciója elé, közölték velünk, hogy nincsen szabad szobájuk. Ez már kezdett kicsit sok lenni, ezek szórakoznak velünk, próbára tesznek, vagy mi történik itt? El akarnak pusztítani? A pattani szállodásunk a kérésünkre felhívta ezt a nyomorult helyet, és két órával ezelőtt még azt mondták neki a telefonba, hogy rengeteg üres kétágyas szobájuk van. Bár jártányi erőm alig volt, de a sarkamra álltam, és ezt az arcukba is elmondtam párszor igen határozottan, mire egyből lett egy szabad háromágyas szobájuk. Felmentem a főnökkel a másodikra, megnéztem milyen lyukat akarnak ránk sózni. A szoba nem volt túl rossz, csak közepesen volt mocskos, de elég nagy volt, és még egy dzsuvás fürdőszoba is tartozott hozzá. Mindezek ellenére a 750 rupi, amit kért érte, nevetségesen sok volt, és nem tetszett ez a „nincs szabad szobánk, aztán mégis van” dolog, ezért kőkeményen és határozottan kiálltam az igazunkért, és a 450 rupiból egy tapodtat sem engedtem, elmondtam többször a telefonhívás történetét, és megmutattam a befényképezett Lonely Planet-ben írt árat a kétágyas szobára. Nem érdekelt, hogy három ágyas a szoba, Zitával kijelentettük, hogy 450-ért kérjük a szobát, telefonban azt mondták, hogy van két ágyas szoba, és ha most már csak három ágyas van, akkor sem adunk többet 450-ért, felőlünk kivihetik az egyik ágyat a szobából, de 450-ért maradunk, és nincs vita! Elég hosszú napunk volt ahhoz, hogy a végén ne hagyjam, hogy tovább szórakozzanak velünk. Végül belementek és jól tették, mert ha nem így lett volna, még nagyobb balhét vertünk volna. Elég pipák lettünk a „nincs szabad szoba” hallatán egy ilyen nap végén, amikor iderángattak a rendőrök és annyi nehézségen kellett keresztülmennünk az akaratunk ellenére.

Az utolsó kihívás a bringák és a cuccok felcipelése volt a másodikra a szűk és meredek lépcsőkön. Mert a bringák természetesen velünk egy helyiségben pihentek, hogy nekünk is nyugodt legyen az álmunk. Ennyi minden után semmihez nem maradt erőm és kedvem, csak írni egy üzenetet a Kindle-n haza, hogy élünk, aztán ágynak dőlni.

Categories: Ázsia, Pakisztán Tags:
  1. Kovács Emília
    január 3rd, 2012 09:10-nél | #1

    Egy napra ennyi izgalom…!!! Gyönyörűek a képek és a videók is. Az első fotót (kilátás a hidról) és a sziklafalba rajzolt bringát engedelmetekkel elmentettem magamnak:) A világóra szerint arra fele szerda hajnal van, ha jól néztem…, ugy hogy akkor jó reggelt és további szép utat, kicsit több szerncsével!.)

  2. Ági”néni”
    január 3rd, 2012 09:53-nél | #2

    Rémülten néztem a naptárra,de nálatok is kedd van,kb. ebédidő. Gyönyörűek a képek (a táj),
    minden bejegyzésnél. Testközelből,azért a szemen kívül más érzékszervek is színesítik az utatokat.(orr,bőr,fül) Nagyon jó együtt utazni veletek!
    Kérdésem:Eredeti külső gumitok van?Mert ha igen,akkor az nagyon jó reklám a gumi gyártójának.

  3. sanya
    január 3rd, 2012 10:00-nél | #3

    Zita! Az egyik fotón nagyon lekicsinylően néz rád egy szamár, mintha mondaná: mit keres itt ez a csodabogár?

  4. Borsika
    január 3rd, 2012 10:06-nél | #4

    Csodálatos helyeken jártok. Köszönöm, hogy virtuálisan veletek utazhatok. Mindig izgatottan várom a következő beszámolótokat. További jó utat kívánok!

  5. Grant Julia
    január 3rd, 2012 11:40-nél | #5

    Hat a “nincs szoba” az nyilvanvaloan baksisra megy, mert ha adnatok neki egy keveset, akkor rogton lenne. Ugyanakkor teljesen egyetertek azzal, hogy ha lehet ne adjatok, mert az mar tenyleg pimaszsag. A vilagnak ezen a reszen majdnem minden problema azert van, hogy jojjon a baksis a megoldasara. Sajnos.
    A taj tenyleg csodas. Azt a panoramat en is elmentettem es lehet, hogy ki fogom nyomtatni, olyan isteni. Sokat hallottam mar a KKH-rol, de csak most ahogy kovetem az utatokat erzem, hogy kezdem igazan megismerni. Koszi es tovabbi jo utat!

  6. hvcsaba
    január 3rd, 2012 20:13-nél | #6

    sziasztok!

    Meseszép helyeken jártok, és ez most egy őrült történet volt. Elismerésem a kitartásotokért és a türelmetekért. Megérdemeltétek a nap végén azt a 450 rupis szobát.

    A videón őrülten átjön, hogy mennyire lefogytatok. Egyetek, egyetek, amennyi belétek fér, mert kell az útra az energia.

    Remélem szüleitek nem kezdenek el nagyon aggódni a sportos lábaitok láttán. Még egy pár ilyen videót csináltok, ahol mutatjátok magatokat, és a bangkoki nagykövetségen nem csak az útleveletek fog várni, hanem egy hatalmas vajling túrós tészta is a szüleitektől. :)

    További jó utat.

    Csaba

  7. tura77
    január 3rd, 2012 22:50-nél | #7

    @hvcsaba
    Csaba! Ne gyötörjön az ünnepek alatt felszedett plusz. Téli fókabőrnek jó lesz és különben is mindjárt letekerjük mi is!
    Iv

  8. január 4th, 2012 19:55-nél | #8

    A külsők: Schwalbe Marathon Plus, sokan mások is használják kerékpártúrázók, és eddig mindenkitől azt hallottam, hogy elégedettek vele, és mi is! Még nem volt cserélve, és még nincs elkopva. …és csak azért írom le, hogy megosszam Veletek, különben a reklám miatt inkább magamban tartottam volna, nem támogatott minket a Schwalbe. :)

    A “nincs szoba” Pattanban biztos, hogy nem baksisra ment, mert utána a fickó a kezünkbe nyomott 450 rupit, és nem tudtuk visszautasítani. Próbáltam szép szóval, majd fizikailag visszaadni neki, de egy idő után nevetségesnek éreztem magam meg az egész helyzetet és hogy meg ne sértsem, végül elfogadtuk. Szóval nem baksisra mentek, inkább talán azért nem volt nekünk szoba, mert külföldiek voltunk, és az rendőri és egyéb figyelemmel jár… és talán ezt nem akarták, legalábbis Beshamban. Pattanban próbáltak segíteni nekünk, de a rendőr hajthatatlan volt, és mennünk kellett. De amit írtál Juli a baksisról, azt észben tartjuk. Mindig nyitva van ám a szemünk és óvatosak vagyunk, próbálunk figyelni mindenre, még akkor is, ha csupa kedves és jóember vesz körül minket – mindig lehet köztük egy kakukktojás.

    Hízni próbálunk, azon vagyunk, sokat eszünk, és keveset mozgunk! :) Esetünkben most átmenetileg igaz a “lustaság fél egészség”, de csak hogy fel tudjunk kicsit hízni a bringázós és/vagy hasmenénes nehéz napokra… :)

    A túrós csusza jól hangzik. Olyan kedvesen bánnak velünk itt az iszlamabadi magyar nagykövetségen, hogy máris bánjuk, hogy eddig nem látogattuk a magyar nagykövetségeket. :) Nagyon jó arcok az itteni diplomatáink! :)

  9. Viki
    január 5th, 2012 10:53-nél | #9

    ez a hires tejes tea az a chai tea?:) imadom allandoan azt iszom:)) olyan fincsi es pikans:)) yummyy

  10. kisjutka
    január 6th, 2012 23:49-nél | #10

    Szerintem ez a “visznek minket valakik valahova valamiért” szituáció nem kicsit ijesztő. Teljesen kiszolgáltatott helyzet, ahol azt gondolom – leginkább amiatt, hogy nem ismerjük ezen népek kultúráját és gondolkodásmódját, észjárását, nyelvét – sosem tudhatjuk biztosan, mit fog tenni a másik fél a következő pillanatban. Árpi, csodálom hogy a végén még volt erőd és bátorságod kiállni magatokért, lehet hogy ez már amolyan végső erőfeszítés volt “minden mindegy” alapon…

  1. Még nincsenek visszakövetések