Nászút a Föld körül

A Sam Poh Tong templom óriás füstölőspiráljai és teknősei

Nehezen kezdek neki a mai bejegyzésnek, mert ez a rész már nagyon rég várat magára, ráadásul erről egyszer már írtam az Origo-ra, igaz, akkor nem olyan szabadjára engedve és részletesen, ahogy azt szoktam és igazán szeretem. Ezért van létjogosultsága ennek a bejegyzésnek is, ami előreláthatólag hosszabb lesz (vagy több bejegyzés, nem csak egy), és az már most biztos, hogy több kép és videó is lesz. :)

Szóval ez a Cameron Highlands Sir William Cameron-ról kapta a nevét, aki 1885-ben első nyugatiként járt itt és feltérképezte a környéket. Rá nem sokkal megjelentek az első indiai teaültetvényesek, aztán az angol gyarmatosítók menekültek ide fel a meleg elől, majd jöttek a turisták, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi van odafent ezen a kb. 1500 méter magasan húzódó dombos-hegyes, dzsungeles, teaültetvényes vidéken, amit annyira emleget minden úti beszámoló, útikönyv és helyi barát is.

Ehhez Ipohban hagytuk a málhánk nagy részét és csak egy-egy táskával indultunk el a pihenőnapunkat követően, miután reggel bedobtuk Aldrian lakáskulcsát a postaládájába, hogy ha előbb visszaérne a Kuala Lumpur-i kiküldetéséből, akkor be tudjon lépni az otthonába. :) Ja, és még indulás előtt előző nap a kerekemet is kicentríroztattuk egy általa javasolt kerékpárszervizben, ahol a girbegurba küllő helyére szépen befűztek egy még otthonról hozott másik tartalékküllőt. A kerék újra tökéletes lett mindössze 20 perc alatt, míg mi szemközt egy sarki étkezdében reggeliztünk.

Na, de most már induljunk el! :) A kora reggeli indulást persze megint sikerült ellustulnunk, de azért olyan későn sem indultunk. A nagyobb „időveszteséget” a Sam Poh Tong kínai buddhista templom adta, amely egyszer csak ott termett az út bal szélén, egy hatalmas sziklafal aljában, és ez a látvány olyan volt, amely mellett nem bírtunk csak úgy elhajtani.

Az előbb veszteséget írtam, de igazából sokat nyertünk itt, mert egy gyönyörű és érdekes hely volt a templom, amely igazán megérte azt a pár percet, amit ott töltöttünk.

A templomból érdekes zene szólt, és óriási spirál füstölők lógtak a párkányáról. Bent a sziklafalba épített templomban körbe lehetett járni és egy felsőbb teraszra is fel lehetett menni, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt és ahol aranyszínűre festett szobrok álltak. Odébb egy másik templom is volt, és a kettő közötti sétányról letérve megtaláltuk azt a kis tavacskát, amit az útikönyv is említ. Ha itt elengedünk egy teknősbékát, tuti a gyermekáldás. Persze nálunk nem volt teknős, de egyelőre még nem is tervezünk sokasodni. :)

17.000 kilométer

A templom után nem sokkal lefordultunk a főútról balra és ezt követően szépen lassan elkezdődött egy fölfelé, ami véget sem ért ha jól emlékszem 1500 méteres magasságig. Először csak enyhén kezdte, de aztán valamivel meredekebb lett. Tekerni még így is bírtunk és szétszakadni sem szakadtunk szét, de azért már olyan könnyű sem volt, főleg azért nem, mert ahogy mentünk bele a délelőttbe, úgy lett egyre erősebb a napsütés. Reménykedtem, hogy még a forróság előtt olyan magasságba érünk, ahol már nem lesz bajunk a meleggel, de ez sajnos nem történt meg. A széles, és amúgy kis forgalmú úton nem sok árnyék volt, a domborzat eleinte nem volt olyan meredek, hogy a hegyoldal vagy az azt borító fák árnyékot adhattak volna. Valahol 500 méteres magasság környékén fújtunk egy kisebb pihenőt, ami alatt megettük a tegnap este vételezett étel egy részét, majd folytattuk.

Az egyik egyenes szakaszon autók álltak az út bal, hegyoldal felöli szélén. Ahogy közelebb értünk, megértettük, miért: a falból víz csörgedezett egy kivezetett csövön keresztül – minden bizonnyal finom, egészséges tiszta ívóvíz, ha még a SUV tulajdonosok is megállnak itt kannákkal – talán még az agyonreklámozott ásványvíznél is jobb lehet ez a víz, ezt nekünk sem szabad kihagyni! Megtöltöttük hát a jövet megüresedett egyik palackunkat vele, majd indultunk tovább.

Következőnek már valahol 800 méter környékén pihentünk, csak úgy az út leállósávjában egy árnyékban. Itt jutott eszünkbe megünnepelni a 17 ezredik kilométerünket, amit valamikor mostanában léptünk át. Zita a nagy filctollakat lent hagyta és barna kartonpapír sem volt most nálunk, ezért csak egy zsepire írtunk tollal, és ezt végül a kép előterébe helyeztük a fotóhoz. Az első képre még egy légy is rászállt, és elsőre kiégettnek tűnt a fehér papír a képen, holott valójában nem is annyira az. Persze azért csináltuk még vagy három ilyen képet, és ennek a napnak az estéjén megtanultam az ACDSee képmenedzser szoftver szerkesztőjében csak a „lasszóval” kiválasztott területen, vagy annak az inverzében állítgatni a kép fény-árnyék tulajdonságait, ami ugyan ezen a képen most nem látszik, mert azóta rájöttem, hogy ez igazán nem annyira lényeges, de tanulásnak mindenképpen jó volt és ez a jövőben még hasznos lehet. És nem utolsó sorban közben még jól is szórakoztam, és ott az út szélén, miközben a fotók készültek, mind a ketten jól szórakoztunk a 17000km megünneplése közben, igaz csak addig, amíg a papír után minket is meg nem találtak a legyek. Ekkor már azt mondtuk, elég és nekiálltunk pakolni, induláshoz készülődni.

Ekkor állt meg mellettünk az a motoros páros, akik nagy érdeklődéssel voltak felénk és elmesélték, hogy a Cameronra ők is fel szoktak tekerni, méghozzá ketten együtt egy tandemkerékpáron! Egy nap alatt! Ez azért nem rossz teljesítmény, valljuk be! :) Barátaink nagyon rendesek voltak velünk, kérdezték, hogy van-e szükségünk valamire, mire mi előhozakodtunk a kérdéssel, hogy nincs-e náluk egy kis víz, mert időközben már a vételezett forrásvíz maradt csak az meg alig volt egy palacknyi csak (másfél liter). Kérdésünkre azt válaszolták, hogy ne mozduljunk, mindjárt itt vannak! Mi ezt nem akartuk, hogy miattunk kitérőt tegyenek, de ekkor már nem tudtunk mit tenni, ők elviharzottak, mi meg várhattunk. 10 perc se telt bele, visszaérkeztek egy nagy palack ásványvízzel és mellé még banánt és 100Plus-t is kaptunk, utóbbit alumínium dobozban. Na de ajándék lónak ne nézd a lábnyomát ugye… Kellett nekünk megszólalni! :) Ez a 100Plus (Hundred Plus, ahogy ők mondják) egy Malajziában rettentő népszerű enyhén szénsavas izotóniás ital, ami gyorsan visszaállítja a sportolás közben elvesztett szükséges ásványi anyagokat a szervezetben… Legalábbis a marketing szerint, és ezt mindenki be is veszi, miközben a dobozán nem sok minden szerepel arról, hogy mi minden jó van benne. Tartok tőle, hogy az erős marketingnek köszönhetően inkább a placebo hatás működik, persze lehet, hogy tévedek és valóban többet ér meginni 3,3 deci 100Plus-t, mint ugyanennyi vizet, de kétlem, hogy annyival, hogy az megérjen egy alu-kannát plusz még azt is, hogy én ezért fizessek, főleg itt ahol a hegyből is ivóvíz folyik. :) Na de ne menjünk el a lényeg mellett: kedvesek és aranyosak voltak velünk, egy szavunkba került és elrohantak nekünk vízért és még sok mást is kaptunk tőlük, fizetni pedig nem hagytak minket semmiért. Lakik itt Malajziában is nem kevés vendégszeretet, fejlettség ide vagy oda!

Eső, köd, napsütés, öröm…

Nem sokkal azután, hogy kiünnepeltük magunkból a 17 ezret és felfaltunk mindent amit kaptunk, eleredt az eső. Először csak szemerkélni kezdett, majd épp mikor jobban rákezdett, pont jött az egyik balkanyar után az út jobb szélén egy „sátorétterem”. Be tudtunk húzódni az utolsó pillanatban, ekkor járhattunk kb. 1000 méteres magasságban, és persze ekkor már hőség sem volt. A kényszerpihenő alatt megint ettünk-ittunk néhány falatot, majd amikor az eső picit alábbhagyott, bátorságot és esőkabátot vettünk, és elindultunk tovább az úton. Az eső hamar abba is maradt, mi meg vetkőzhettünk, aztán csodálhattuk körülöttünk a tájat, ami egyre felhősebb lett. Óriás páfrányszerű növények szegélyezték az utat a szakadék felöli oldalán, a túloldalt pedig néhol 50 méter magasra is felértek a betonteraszok, amelyek a talajeróziót hivatottak megakadályozni, vagyis azt, hogy egy ilyen vagy egy nagyobb eső után ne temesse be maga alá a hegyoldal az utat.

Egy ponton, talán valahol 1400 méter környékén újra kisütött a nap és a felhők közül fantasztikus kilátás tárult elénk. Ezt a kép azt hiszem, nem tudja visszaadni, talán nem is maga a kilátás és a táj volt olyan szuper, hanem az érzés, hogy újra süt a nap, amikor erre már nagyon nem számítottunk a mai napon ezután a csúnya eső után. Ráadásul minden ilyen színes körülöttünk és mi lassan, de biztosan úgy néz ki, végre felérünk a kívánt magasságba.

Miután kikapcsoltam a videót, egy kanyar után feltűnt a betonfalban bal oldalt egy hatalmas felirat. Itt letámasztottam a bringát és már szaladtam is a túloldalra a fényképezőgéppel. Találtam egy félig már elkorhadt raklapdarabot, ezt élére állítottam és az így kapott állványra letettem a kamerát időzítőre állítva. Sajnos ez a Panasonic kütyü csak 10 másodperces önkioldásra képes, ami most egy óriási vágtát eredményezett részemről, de azért végül elsőre sikerült odaérnem az időközben megérkező Zitám mellé, hogy elkészülhessen a kép a Cameron Highlands-en minket üdvözlő óriásbetűk előtt.

Ezután a táj egészen kilaposodott és rég nem élt sebességre gyorsulhattunk, amit csak néhány rövidebb fölfelé szakított meg. Az egyik nagyobb ív előtt megálltam, előreengedtem Zitát, ismét felálltam az út korlátjára és egy videofelvételt indítottam a környékről, és arról, ahogy Zita a szemközt lévő kanyarban teker:

Egy dombbal később a következő völgyben óriási fóliasátor rengeteget találtunk. Ez a környék Malajzia legnagyobb epertermelő vidéke, ez látható a szemünk előtt.

Az eső a következő faluban ismét rákezdett, és mivel már lassan sötétedett is, szállás után kérdeztünk. Egy motoros nagyon kedvesen elkísért minket állítólag a település egyetlen szállójába, ahol 50 ringgit alá az égért sem akartak alább menni a legolcsóbb szoba árát illetően. Talán épp azért, mert az a bizonyos ég éppen leszakadt eső formájában, rajtunk meg látták, hogy aligha fogunk továbbmenni a mai napon, pláne hogy időközben még teljesen be is sötétedett. Utoljára Koh Tao szigetén fizettünk a sátrazásért, azóta szállásért pénzt nem kellett adnunk, ráadásul ennyi sokat még Hoi An csodás tengerpartján sem kellett adnunk a szállásért. De most nem volt mit tenni, jó 10 perces gondolkodás után láttam, hogy nincs más megoldás, ezt le kell nyelni, ki kell pengetni nekik a 3750 forintnyi zsozsót, és gyorsan el kell felejteni az egészet, jól kell magunkat érezni! Különben is, ha ezt leosztom az eddig Malajziában, vendégszeretetben eltöltött éjszakák számával, az jön ki, hogy fillérekből lakunk ebben az országban, úgyhogy még mindig egyetlen szavunk sem lehet.

Nem is volt, viszont éhesek azok voltunk, ezért zuhanyzás után kisétáltunk a városkába, és az eleinte reménytelennek tűnő vacsorakereső küldetésünk végül nagyon szép véget ért: találtunk egy indiai éttermet! Ez még indiaibb volt, mint a Georgetown-i indiai, Maduraiból és Chennaiból való arcok voltak a konyhán és a kasszánál, végig fülig ért a szám, hogy újra itt vagyunk a mosolygós szemű indiaiak között. Hogy én hogy tudtam utálni és szeretni őket… De mára már csak a szeretet maradt. Főleg hogy itt nincsenek olyan nagy tömegével, nem próbálnak átvágni, sem eladni nekem 10 féle dolgot és szolgáltatást 5 méteren, nem nyomják éjnek évadján a hangos dajdajt a dobokon, itt nem dudálnak ránk és nem vezetnek úgy, mint egy őrült, itt kicsit konszolidálódtak, asszimilálódtak a helyi (az indiainál sokkal nyugatibb) malajziai társadalomba, de azért bőven megmaradtak még indiainak is. Ez látszik rajtuk száz méterről is, és érezni is, ha köztük van az ember: újra azok az ízek, az a sok mosoly és a fene tudja honnan előtörő életöröm, újra az a vicces indiai akcentus! :) Imádjuk Indiát Malajziában is, sőt itt aztán végképp! :) Erre a helyre reggel is visszajöttünk fokhagymás rutit enni, de ami ezután jött, az maradjon meg a következő fejezetbe, mert most már délután fél 3 van, amikor itt zárom e sorokat, vége a sziesztának, és indulunk tovább neki a kilométereknek. Már egy másik országban, nem Malajziában, de ez megint csak egy másik történet. :) Úton lenni tényleg nagy boldogság, a bringán ülve, és még a naplót írva is, egészen megvidámodtam írás közben. :) Még hajtunk 40-50km-t ma, aztán este beszerkesztek a szövegbe még 15 képet és 4 videót, feltöltöm mobilnetről és holnap magyar reggel 8-kor már olvashatjátok is! ;)