Bejárat > Ázsia, Malajzia > Cameron Highlands #3 – Az eredeti emberek, a leradírozott alak és Kellie szellemei

Cameron Highlands #3 – Az eredeti emberek, a leradírozott alak és Kellie szellemei



Politika és ökológia

A dzsungeltúrát követő nap reggelén összepakoltuk a cuccainkat a Daniel’s Lodge-ban, és elindultunk lefelé Tana Ratah-ból. Erről az útról azt mondták nekünk a helyiek, hogy sokkal rosszabb, mint az új út, ahol feljöttünk, mert keskenyebb, rosszabb minőségű és tele van nagy dög teherautókkal. Ugyanakkor olvastam egy beszámolót a Crazy Guy on a Bike-on, nem is olyan régről, ahol a fickó azt írta, Yunnan óta ez a szakasz volt a legszebb, legélvezetesebb lefeléje. Hát most akkor mi van? :) Mentünk, és kiderítettük! Kezdetben csak élveztük a kanyarokat, a bedőlést, és hogy nem kell tekerni, hanem gurul magától a gép. Tényleg jó volt, de semmi különös. Megálltunk egy teaültetvény felett fényképezni, aztán pedig a víztározó előtti falu főút felöli boltsorának egyik éttermében enni. Finom kínai tésztát ettünk jeges teával, közben az étterem előtti teraszon beszélgető-veszekedő emberekkel is szóba elegyedtünk. Megkérdeztem, min megy annyira a vita – hát persze hogy a politikán ment, ahogy sejtettem, hiszen előző nap volt választás. Az ősz úr szemben a most leváltott területi vezetőjük volt, tehát valami fejes, akinek ezzel a választásokkal most leáldozott. Ők ezen „szomorkodtak”, de nem úgy, ahogy vártam. Nem voltak se mérgesek, se elkeseredettek, azt mondták, most már ez van, és remélik, hogy az új vezetés is olyan jó lesz, mint amilyen a barátjuk volt, mert ő nagyon sokat tett a régióért. És különben is, csak az a lényeg, hogy békesség van és mindenki békességben él egymással, maláj, kínai, indiai. Ez mind szépen hangzott és így testközelből nem is tűnt olyan büdösnek a politika, a bácsiról tényleg el tudtam ezek alapján képzelni hogy egy normális ember. Lehet, hogy mégis vannak „jó politikusok?” :) Bár mostanában már azt is olvasom, hogy igazából van egy még a nagyvállalatoknál is nagyobb háttérhatalom, és a politikusok valójában csak bábok mind, de olyan bábok, akik ezt nem is tudják magukról, hogy jól és lelkesen végezzék a dolgukat. Innen nézve megint nem létezik jó politikus. :) A fene rúgja meg az egészet, mi csak guruljunk most tovább, elvégre ma még tekerni sem kell hozzá, az első 50 kilométer majdhogynem tiszta lejtő! :)

A víztározónál egy érdekes jelenetnek lettünk szemtanúi:

Olvastam, hogy komoly ökológiai gondok vannak itt fenn a Cameron Highlands-en, és ennek most kicsit szemtanúi is lehettünk. Azokban a meredek hegyoldalakban, ahol alig száz éve még mindenütt egybefüggő, sűrű dzsungel volt, ott nem marad „büntetlenül” az, hogy az ember ennek az őserdőnek a helyére, utakat, településeket, ponyvasátrakat (epertermesztés) és rizsföldeket „épít”, vagyis letarolja a természetes növénytakarót és valami olyat rak a helyére, amely annak szerepét képtelen ellátni. Pl. akkor, amikor jön egy nagyobb eső. Az a dzsungelnek meg sem árt, felszívja mint egy szivacs és kész. Viszont ahol nincs dzsungel, ott az eső szétmossa a talajt, és rohadtul nem érdekli, hogy ház, út, vagy ültetvények vannak rajta, megy minden lefelé a hegyről. A talaj is, ami mint ugye tudjuk, nem csak fekete föld, hanem ugyanolyan összetett, hosszú évek alatt létrejött dolog, mint a földfelszín felett lévő történet. Ha pedig van útközben egy mesterséges víztározó, akkor az gyönyörűen feltöltődik, és a videón az látható, hogy erre micsoda nagyszerű megoldás talált ki az ember: egy uszályon egy markoló pakolja az iszapot a mederből egy csőrendszerbe, amin letolják az egészet a tó alá. Közben a markoló még evez is a markolójával, hogy haladjon!

De hogy pozitív dolgot is mutassak, pár kilométerrel később megfigyelhettük, hogy hogyan építenek félig természetes „zöld” támfalat az útnak. A meredek földfalba ötszög alakú rácsokat és betonvasakat toltak be, és a végén valahogy elérték, hogy közel vízszintes falon megmaradjon egy zöld növényréteg. Amit a képen láttok jobb oldalt, az ez, az egész építve van, és valószínűleg ki van találva úgy, hogy meg is maradjon és megtartsa a hegyet és az utat az erózió általi leszakadástól. Vagy ez, vagy a betonfal, de az kicsit több energiába és nyersanyagba telik (cement, sóder, még több betonvas).



Az eredeti emberek és a köpőcsövük

Ahogy haladtunk lefelé, úgy zárt egyre inkább közre minket a dzsungel. Ezt megtehette, mert nem akkora széles sztrádán haladtunk, mint jövet, hanem egy keskenyebb úton. Az út „rossz minősége” annyiban merült ki, hogy néhol volt egy-két kisebb kátyú vagy a vízátfolyások által odahordott homok, de összességében az út nagyon rendben volt és biztonságban éreztük rajta magunkat. A forgalom az igaz, hogy nagyobb volt, mint fölfelé jövet, de még mindig elhanyagolható – volt, hogy percekig csak miénk volt az út és sehol senki nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Nagyon élveztük ezt, néha felnéztünk és láttuk, micsoda hatalmas fák alatt gurulunk, nagy élmény volt az egész downhill. Egy helyen elővettük a régi Canon-t, és szigszalaggal rögzítettük az egyik táblához, majd időzítővel csináltunk néhány képet magunkról, az útról és a minket körülvevő dzsungelről. Sajnos a kép nem lett tökéletesen éles, és van egy másik hiba is benne, mármint a témában, kíváncsi vagyok, hogy megtaláljátok-e! :)

Egy helyen az út mentén kisebb tisztást fedeztünk fel, rajta néhány emberrel. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy épp jelenet van, egy sötét bőrű, félmeztelen ember egy hosszú köpőcsővel egy táblára céloz. Ahogy megálltunk, a csövet felénk tartotta, mire mi feltettük a kezeinket, és kértük, hogy ne lőjön, odaadjuk a bringáinkat és mindenünket. Erre a „bennszülött” emberünk segédje (vagy talán „menedzsere”) válaszolt: nem kell a ronda bringátok! :) Ekkor már persze mindenki nevetett, de mi gyorsan leszálltunk a bringákról, mert a köpőcsővet egy nagydarab nyugati fehérember vette a kezébe, ezért úgy gondoltuk, hogy jobb, ha eltűnünk a céltábla közeléből. Ami egyébként egy kis tábla volt, rajta egy maci kifeszítve.

Innentől persze egyértelmű volt, hogy miről van szó, nem az itt őshonos „original people”, vagy ahogy néhány helyitől hallottuk, az „aboriginals” gyakorlatozik, hanem élményt adnak el az erre járó turistáknak.

Azt, hogy kiféle, miféle az emberünk, nem is sikerült megtudni tőlük. Viszont kicsivel lejjebb elgurultunk több „aboriginal” falu mellett is, az egyik egészen az út szélén volt, itt egy buszos turistacsoport egyik spanyol tagjában sikerült felfedeznem Bander szinte tökéletes hasonmását, még nevetni is pont úgy nevetett, ezért le is fényképezkedtem vele. A srác nem 2 méter 30 centi, csak én ülök a biciklim ülésének peremén, ezért tűnök annyival alacsonyabbnak. Bander pedig az a srác, aki a Grossglocknerre bringáztunk, és egy másik évben pedig Athénig, miközben ő Montenegróban, a Durmitorban titokzokniban próbálta megmászni a hófödte Bobotov Kuk-ot. :)

Egy következő falunál lent az útról próbáltam a peremre összegyűlt gyerekeket lefényképezni, de előtte, mintegy engedélykérés képpen a magasba lengettem a kamerát. Erre a gyerekek kétharmada sikítva-nevetve elszaladt. :) Egy kanyarral odébb megtaláltuk a falu feljáratát is, egy gyönyörű kis utcácskát. Gondoltunk egyet, és felkanyarodtunk rá, hát érdemes volt. Persze nem így képzeltem el egy „aboriginal falut” előzőleg, de azért mindenképpen nagy élmény volt, még így lerobbant autókkal, robogókkal, választási plakátokkal együtt is. Az emberek itt tényleg mások voltak kicsit, először egy nejlon lepkefogó hálóval és a kisgyermekével lévő hölgy köszöntött minket, aztán pedig szétnéztünk a szinte kizárólag cölöpre épült, egyszerű házakból álló faluban. Ami vicces volt, hogy ők itt Malajziában meg vannak különböztetve, ki vannak táblázva, mint „eredeti emberek”, de ha elmegy az ember két országgal odébb Laoszba, ott a városokon kívül mindenfelé csak olyan emberekkel találkozik, akik ennél még sokkal „eredetibben”, természetközelibb módon élnek. Csak ők nincsenek kitáblázva és nem említi őket sem az útikönyv, sem a prospektusok, hogy ők az „eredeti emberek”. De ez legalább azt jelenti, hogy a malajziai modern társadalom tudja magáról, hogy mennyire eltávolodott a természetestől…(?)

Pár kilométerrel lejjebb, az egyik kanyarban egy óriási vízesés tárult elénk, hezitálás nélkül megálltunk, letámasztottuk a bringákat és közelebb mentünk. A vízben egy család játszott, egy nagyobb srác és apró gyerekek élvezték, ahogy lejjebb sodorja őket az ár.

Visszafelé sétálva a bringákhoz egy kedves család állított meg minket és faggatott ki az utunkról egész részletesen. Jó volt velük beszélgetni, mert még viccelődtünk is, így nagyon jókedvűen indultunk tovább.



Ipoh és környéke, Kellie’s szellemei

A vízesés után hamarosan kilaposodott a táj és kiértünk a főútra, végetért a nagy lefelé. Mielőtt még nekiláttunk volna az utolsó 50 kilométernek vissza Ipohba, megálltunk egy helyen enni, ahol már távolról láttuk, sőt szagoltuk, hogy valami jót sütnek. Satay Ayam-ot ettünk, vagyis apró pálcikáka felszúrt csirkedarabokat faszénen megpirítva, kockára vágott, összefőtt rizzsel, amelyeket, ahogy a húst is, a pálcikákra felszúrva bele tudtunk mártogatni egy barnás-vöröses „peanut-souce”-ba, vagyis egy nagyon finom, mogyorós szószba. Az egész valami isteni, és nagyon-nagyon szerettük, később még többször ettünk az országban.

Hazafelé találkoztunk egy bringás párossal, egy testvérpárral, ahol az egyikük fogyatékos volt, de annyira nem, hogy ne tudjon kerékpározni. Az öccse minden évben elkíséri és együtt elkerékpároznak valahová Malajzia északi részébe. Ez milyen jó dolog már, otthon talán még a törvény is bekényszerítené a társadalom mellett az ilyen embereket az intézetekbe, itt meg így kerékpártúrázhatnak, persze ehhez egy ilyen jófej tesó is kell. Mivel ők valamemmyit még időztek az út szélén, és azt mondták, minden rendben van, mi meg siettünk, hogy még megérkezzünk Ipohba sötétedés előtt, sajnos el kellett, hogy búcsúzzunk tőlük, mert tepertünk tovább. Végül nem úsztuk meg a sötétet, cserébe viszont gyönyörű naplementénk volt.

Ipohban ezután még négy napot ejtőztünk, először azt hittük újra be fog gyulladni a fogam, de aztán nem és azóta sem. Aztán egy Frank&Franka nevű német párosra vártunk, hogy ne csak elrejtsük, hanem egy közös vacsora és beszélgetés keretében át is adjuk nekik Aldrian lakáskulcsát, aki egyébként mindez idő alatt KL-ben dolgozott, sőt még azt ezt követő héten is, amikor Frankáék laktak a lakásában utánunk. Őróluk egyébként már hallottunk, a miénkhez nagyon hasonló úton járnak kerékpárral, és ha jól emlékszem a pamíri Katy és Anthony találkoztak velük Közép-Ázsiában és meséltek is róluk. Az angol páros egyébként azóta megjárta Dél-Amerikát is, és hazaértek, Katy-nek pedig megkérte a kezét Anthony. :) Frankáékkal végül nem sikerült találkoznunk, mert nem akartunk tovább várni rájukat, hisz úgy számoltuk, hogy majd Balin amúgy is össze tudunk majd velük futni később.

Ipohban ezeken a napokon nagyokat pihentünk és jókat ettünk, valamint befejeztem néhány fontos és határidős cikket. Utolsó nap viszont kimentünk a várost és környékét is megnézni. Ekkor megnéztünk egy óratornyot, aminek az a nevezetessége, hogy körben rá vannak festve a történelem nagy alakjai. Mielőtt tovább olvasnátok, esetleg próbáljátok kitalálni, ki hiányzik a képről, ki lett kitörölve, és miért? Na, ha nem ment, elárulom, persze mi is az útikönyvtől tudjuk csak: mivel a muszlim vallás szabályai szerint az alakábrázolás már bálványimádásnak minősül, ezért Mohamed alakja le van radírozva a toronyról. :)

Aztán eltekertünk egészen messze is Ipohtól, egy 55km-es karikát tettünk délre, hogy meglátogassuk a Kellie’s Castle nevű helyet, ami valami balszerencsés fickó kastélya volt, aki mikor liftet ment vásárolni a házához Angliába, elhalálozott. De a kastélynak és a hozzá tartozó birtoknak amúgy is kaputt lett volna, mert ekkor már el voltak adósodva, ugyanis a gyarmati ültetvények nem jövedelmeztek úgy ahogy az kellett volna, a házasság utáni hozományhoz pedig még kellett pár év, de ezt nem sikerült banki hitelekkel áthidalni. Így az egész birtok odalett Kellie-vel együtt, és ma már csak turistalátványosság, amely arról is lett nevezetes, hogy itt állítólag „rengeteg szellemet regisztráltak”. :) Ezen persze én csak mosolygok, mert szerintem a sok szellem csak a helyiek képzeletvilágát tükrözi, vagy az üzemeltetők üzleti érzékét. Tény, hogy a hely nagyon népszerű a helyiek körében, ottlétünkkor több esküvői fotózással is találkoztunk.

Másnap pedig elindultunk Pangkor szigete felé… :)

Ez a történet a 2013. május 8-tól 12-ig tartó időszakot fedi le, amely alatt 115, 10, 10, 11 és 55 kilométereket tekertünk.

  1. október 8th, 2017 09:03-nél | #1

    Welcome Guys| http://www.gurgaondivas.com/. We are providing Best Escort Service in Gurgaon with affordable rates, just call us for Hi profile Call Girls in Gurgaon . Contact us for Call Girl in Gurgaon. 9971089475

  1. Még nincsenek visszakövetések