Nászút a Föld körül

Teherautóstoppolás Chilas határában

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Chilas-ba, ahol térképet töltöttünk Oli navigációjára, és egy forróvizes „backet-shower” után nyugovóra tértünk a hosszú, fárasztó nap végén. Reggel annyira nem sikerült felkelni, hogy Oli távoztát is lekéstük, így nem tudtunk Tőle rendesen elbúcsúzni a lustaságunk miatt. Ezen a napon úgy terveztük, hogy lestoppolunk egy teherautót, mert sok, egymástól független helyi forrásból is hallottuk, hogy Chilas és Dasu között nem biztonságos biciklizni. Az előző napi kődobálós gyerekek után ezt kezdtük is elhinni. A gyerekek önmagában talán még nem jelentettek volna igazi veszélyt, de ez a több mint 100km-es szakasz amúgy sem kecsegtetett semmilyen bíztató éjszakai szálláslehetőséggel, és eleddig nem hallottunk semmi jót Indus-Kohistan-ról, ezért végül kicsit fájó szívvel, de kitekertünk Chilas végébe stoppolni. Ez azért volt fájó, mert attól még, hogy az útikönyv megemlíti, hogy a bringások általában csak Gilgit-ig tekernek a KKH-n, számunkra a Karakorum Highway Iszlamabadig tart, és azért jöttünk ide, hogy mindezt lássuk is, méghozzá bringáról, mert úgy az igazi!

A stoppolás először reménytelennek tűnt, méghozzá azért, mert egyáltalán nem jött teherautó az úton. Mindeközben a helyi gyerekek előkerültek minden irányból. Angolul itt nem beszéltek, de még urduul is alig akartak megszólalni, csak leültek egy közeli kőre, és bámultak minket. Egyre többen, egyre közelebbről. Ez számunkra kicsit zavaró volt, mert nem tudtuk, hogy van-e egyéb indíttatásuk a puszta kíváncsiságon kívül. És valljuk be, hiába utaztunk keresztül eddig egy tucat országon, még mindig van bennünk negatív előítélet – vagy talán egészséges óvatosságnak is nevezhetnénk – akkor, amikor egy kisebb csapat, sötétebb bőrű, és koszos ruhájú kölyök vesz minket körül. Kb. 15 perc várakozás után első teherautó megállt nekünk, és amikor kérdeztük, hogy „Besham?”, akkor erősen bólogattak másodszorra is, ugyanígy legyintettek, amikor rákérdeztünk az árra, természetesen arra is többször, nehogy megint úgy járjunk, mint Iránban. Ezek után nem maradt más hátra, mint felpakolni a bringákat a teherautó üres platójára. Ez nem volt könnyű művelet, mert magasra kellett emelni a őket. Ezért aztán le is málháztunk, így könnyebb volt felrámolni a teherautóra, viszont a stressz az megnövekedett bennünk, mert a cuccunk így 10 felé volt, és a koszos kölykök még mindig a környéken voltak, sőt mi több egyikük felmászott a teherautó platójára is. Ez minket felettébb zavart, mi a francot keres a teherautó platóján, miért érzi ezt ő és a teherautósok is teljesen természetesnek? Aztán amikor végre elindultunk, végül csak leugrott a kölyök, és megnyugodtunk. Bár invitáltak minket a „pilótafülkébe”, mi nemet mondtunk, úgy voltunk vele, hogy bármilyen rázós is lesz az út a platón, jobb, ha minden percben a cuccaink és a kerékpárjaink mellett vagyunk. Hát rázós volt, azt meg kell hagyni. Úgy összerázott minket ez a teherautó platón való utazás, mint még soha semmi. A helyzet valamelyest jobb lett, miután kitaláltuk, hogy ráülünk az bringáink ülésének szivacsára. Nevezhetnénk őket rácsnak is, mivel ez a fekete dolog igazából egy nagyon merev szálakból, ritkán „szőtt” valami. A lényeg, hogy miután a fenekünk alá raktuk őket, már kevésbé volt rázós az út. Később a kamion legénységétől kaptunk még egy nagy ponyvát is, ezután már le is tudtunk dőlni, ha úgy volt kedvünk.

A KKH egy teherautó platójáról

A tájat mindig csak oldalt és magunk mögött láttuk, de ez éppen elég is volt. A teherautó nem mozgott túl gyorsan, így bőven volt időnk csodálni az Indus völgyét. Igazából buli volt így is az utazás. Egy teherautó platóján lassan zötykölődve sem akármilyen élmény utazni, semmiképpen sem nevezhető hétköznapinak. :) A táj legtöbbször kétoldalt sziklás hegyoldalból állt, amire az út sokszor több száz méter magasba is felkapaszkodott a völgy bal oldalában. Ilyenkor gyönyörű kilátásunk nyílt az alattunk világos türkiz színben hömpölygő Indusra, és a ritkán előforduló településekre. Ezeken mindig megcsodáltuk, volt, amelyik a folyó túloldalán terült el, ott ahol azt a terep megengedte. Több falut is csak csónakkal tudtak megközelíteni, mert – feltételezésünk szerint – a közelmúltban történt nagy erejű földrengés tönkretette a folyó feletti függőhidakat. Sok leszakadt függőhidat láttunk, és az út is sok helyen le volt szakadva, vagy rá volt omolva egy nagy rakás szikla. Persze egy autónyi hely mindig volt, így mindig elfért a teherautónk. A táj közben sokkal zöldebb lett, mint amit eddig megszoktunk, a hegyoldalakban, ahol nem voltak sziklák, rengeteg fát és bokrot fedeztünk fel, ezek Chilas felett nem voltak még jellemzőek.

Egy helyen megálltunk, és amikor hátrajöttek hozzánk a teherautó emberei, azt közölték velünk, hogy nem tudunk továbbmenni. Nem volt világos, hogy miért, de amikor sokadjára is megkérdeztem, valami olyasmit mondtak, hogy „az emberek miatt”. Erre föl pár perccel később mégis elindultunk. Egy szűk, emberekkel teli bazársoron haladtunk keresztül. Elnézve az emberek tömegét, örültünk, hogy a teherautó platóján vagyunk és nem a fekvőbringákon. Bár valószínű megint csak előítéletről van szó, de nem tűntek olyan barátságosnak ezek a népek. Egy kölyök még így is „megdobált minket”, illetve csak próbált, mert esélye sem volt, már csak a távolból láttuk, hogy az utca közepéről felvett valamit, és felénk hajította. Furcsa, hogy ez a reflexszerű reakciójuk, ha külföldit látnak. Lehet, hogy az „elődeink”, vagyis az előttünk érkező turisták valahogy, valamiért ellenszenvet keltettek bennük, ezért most rajtunk próbálnak elégtételt venni?

Egy éjszaka Dasu-ban

A lassú menetnek sajnos hátránya is volt, méghozzá, hogy szépen ránk sötétedett. Az eredeti tervünkről, hogy Besham-ig megyünk a teherautón, szépen lassan lemondtunk. Mint később kiderült, ez aztán egyáltalán nem lett volna lehetséges, mivel a teherautónk is csak Dasu-ig közlekedett, ott jobbnak látták, ha itt megállnak éjszakázni, mivel már jó egy órája sötét volt, amikor megérkeztünk. Mi ezen a ponton végre volt újra térerőnk, és fel tudtuk hívni Qadir-t (barátunk Hunzából, Gulmitból), mert tudtuk, hogy valahol Dasu környékén van a szállodája, ahol dolgozik. Sajnos hamar megtudtuk, hogy túljöttünk, a szálloda 8km-re Dasu előtt volt. Viszont javasolt egy hotelt Qadir, ami pontosan azon a helyen találtunk meg, ahol a teherautóról lepakoltunk. Ez a hely tele volt, de a szomszédos helyen sikerült egy szobát kapnunk, kemény alkudozás 400 rupiért. A licit 1000-ről indult, és itt ért véget, igaz, én még ezt is soknak találtam azért a koszos lyukért, amit a pénzünkért kaptunk. A bicikliket egy szemétdombon keresztül tudtuk csak lecipelni, hogy betegyük őket az út alatt egy szinttel lévő szobánkba. Ami pici volt, mocskos, és az áram is csak hébe-hóba járt az egyetlen konnektorban. Nem is időztünk a szobában sokat, kimentünk a vendéglőhöz tartozó étterembe, és dallt, illetve tejes teát rendeltünk. A vacsora után hamar nyugovóra tértünk, mert sejtettük, hogy másnap hosszú napunk lesz.