Bejárat > Ázsia, Banglades > Chittagong – Cox’s Bazar #1 – Elveszítjük önmagunk a bengáli tömegben

Chittagong – Cox’s Bazar #1 – Elveszítjük önmagunk a bengáli tömegben

október 8th, 2012


Teli körforgalom, üres híd – éljen a bangladesi közlekedésszervezés!

Chittagongból kifelé menet hála az égnek megúsztuk a Bahaddarhat Intersection-t, helyette egy iszonyú zsúfolt buszállomáson kellett átkelnünk, majd még mielőtt a hídra felhajthattunk volna, egy másik, eredetileg körforgalom funkciót ellátó óriási, kaotikus buszmegállón kellett keresztülverekednünk magunkat. Ez a körforgalom talán még szörnyűbb volt, tömött sorokban álltak egymás mögött több sávban a buszok, elállva az egész utat, a körforgalom előtt és a körforgalomban. Hogy mire vártak, és miért, azt nem tudom, de bizonyára ezt nem így találta ki a közlekedésszervezet, hanem ez egyszerűen csak kialakult. Szerintem, aki autóval akart átjutni itt, annak simán órákba telt, mert még nekünk is több buszsofőrt meg kellett kérni, hogy lesz szíves egy fél métert előre/hátra gurulni, hogy elférjünk a busz előtt. Ilyenkor persze olyan éles kanyarokat kellett vennünk, amit a bringán ülve már lehetetlen, ezért itt nem egyszer meg kellett emelni a bicikliket, hogy helyben vegyünk be egy-egy 90 fokos kanyart két mocskot okádó, büdös busz között. Mert persze a motort azt senki nem állította le, hiszen mindjárt előre tudnak majd gurulni pár métert, már csak órák kérdése.

A híd a körforgalom után ennek megfelelően teljesen üres volt, csak egy-két a körforgalmon magát szerencsésen áttuszkoló riksás és mi voltunk rajta. Ezt kicsit abszurd volt látni, főleg itt Bangladesben, Chittagongban, kétszer két sáv makulátlan aszfalt egy modern hídon, tök üresen… De végül is nekünk jól jött, csak azt bántuk kicsit, hogy az a három tuktukos, akiknek szintén sikerült kitörni a buszok torlaszolta körforgalomból, mind minket boldogított váltott kíséretben, amíg a hídon átkeltünk. Egyszer lehetne öt perc nyugtunk az úton, de akkor is lelassít az összes püfögő jármű mellettünk. Egy helyen mi is megálltunk, átugrottam a híd túloldalára, és lefotóztam a folyón parkoló hajórengeteget. Csak utólag vettük észre, hogy a képbe egy madár is berepült. :)

Meg nem bizonyosodtunk róla, de esélyes, hogy egy tehénpiacot csodáltunk az út töltéséről.

A híd után hamarosan lefordultunk a főútról, és egy alsóbbrendű úton folytattuk. Itt a forgalom már mérsékelt volt, kevesebb, mint máshol Bangadesben, és ezt élveztük. Gyönyörű erdősávon hajtottunk végig, jó idő volt, és a nap elején jártunk. Az úttól balra egyszer csak egy nagy mezőt pillantottunk meg, ahol karámok utcájában rengeteg tehén állt. Később egy másik nagy hídra is felhajtottunk, hogy átkeljünk egy másik folyón. Ez már barátságosabb volt, itt a mi oldalunkról nyílt gyönyörű kilátás balra, ahol az egyik sziget zöld árterén állatok legeltek. Ez a kép idilli volt, különösen innen fentről az útról. A folyó túloldalán igazi faluvilágba érkeztünk meg, amit sajnos az is jelzett, hogy sokszor eltűnt alólunk az út. Falvakon hajtottunk keresztül, és rizsföldek mellett haladtunk el. Hol makulátlan, egyenes sztrádán hajthattunk, hol az aszfalt teljes hiányában, saras, gödrös úton, amit téglából kirakott úttal próbáltak pótolni, ám ezek a téglák hamar széttöredeztek és megbomlott bennük a folytonosság, így gyönyörű kis gödrök jöttek létre köztük, amiben csak úgy ugrált, pattogott a kerekünk. Gondolhatjátok, mennyire örültünk ennek.

Reggel alig kaptunk be néhány süteményt indulás előtt Aniknál, ezért most hamar megéheztünk, és megálltunk az egyik nagyobb településen. Gyorsan találtunk egy útszéli éttermet, ám az nem volt jól fedezhető a tömegek elől, ezért a szomszédos mezőgazdasági bolt előtt, vagyis félig inkább már boltban vertünk tábort, és oda kértük át az ételt, ami megint csak tea volt, de most csapatival és tojással. Ezzel jól laktunk és közben a körénk gyűlt népeket csak néhányszor kellett egy szélesebb félkörbe rendezni, amit persze ők rettentő mód élveztek, én már kevésbé, hogy minden két falat étel után fel kellett állnom rendezgetni őket. Ha hagyom, hogy közelebb jöjjenek, egyre csak jönnek és jönnek, többen és többen, közelebb és közelebb, hisz náluk ez normális, és nem is értik, minket miért zavar, illetve észre sem veszik, valószínű nem is értik, miért fogom őket rendre vállon, és kísérem őket ki barátságosan a vonalon kívülre, amit újra és újra meg kell húznom, mert összetapossák és elfelejtik a létezését. Ilyenkor mindig próbálok barátságos maradni, általában átkarolom őket a válluknál (csak férfiakról beszélünk, a nők nincsenek nagyon az utcán, vagy ha igen, akkor sem állnak be a férfiak közé minket bámulni, otthon főznek, mosnak, takarítanak, gyerekre vigyáznak) és szépen elindulunk együtt a körön kívülre. Ennek ők nagyon örülnek, hisz hozzájuk szólok, sőt megérintem őket (ez itt teljesen normális, meséltük már, hogy ők még kézen is fogják egymást, és így sétálgatnak a jóbarátok), a többiek meg persze nevetnek, és azt is el tudom képzelni, hogy aztán legközelebb mások azért lépnek a körbe, hogy velük is foglalkozzam. Szóval az egész valahol hiábavaló, mert ha nincs köztük valaki, aki megért minket és ő maga nem segít őket távol tartani tőlünk, akkor az egész csak játék és nevetés marad, amit ők nagyon élveznek, de mi csak ideig óráig vagyunk erre képesek, utána lefáradunk, nyűgösek, és esetleg arrogánsak is leszünk velük szemben. Ezt jobb nem megvárni, és ez most is így volt, amint befejeztük az étkezést, fizettünk és indultunk tovább.

Jó húsz kilométerrel később szerettünk volna megállni egy üdítőre, na meg hogy pihenjünk, de ott már nem volt ilyen szerencsénk. Ráadásul ekkorra már meleg is volt, fülledt, nedves, forró levegő vett minket körül, így még mielőtt egy percnyit is pihentünk volna, kiszabadultunk az embertömegből és indultunk tovább, noha nem volt kedvünk ehhez, de a tömeg gyűrűjéhez és a hőséghez sem. A biciklin még hagyján a hőség, hisz hűt az ellenszél, ami különösen akkor esik jól, ha még árnyékunk is van az úton. Ezek a kis szakaszok igazi felüdülések.

Kár tagadni, déltájra igen nyűgösek lettünk, pedig ma is úgy indultunk el, hogy türelem, türelem, és nem veszítjük el magunkat, hanem végigcsináljuk a napot, haladunk, és este találunk magunknak egy menedéket, ahol csak mi leszünk, vagy legfeljebb egy szűk bengáli körben, valami családnál, akik megértenek minket.

Az útvonalunknak nem a legkönnyebbet választottuk, hanem a legrövidebbet, ugyanakkor a legérdekesebbet. A Bengáli-öböltől távolabb haladó főút nem ígért annyi kalandot, mint ez a tengerhez közelebbi, kevesebb kerülőt, de több kalandot ígérő alsóbbrendű út, amit választottunk, és ahol most haladunk.


Zita tombol, kimentenek minket

Az egyik városka végén egy srác angolul szólt hozzánk, talán azt mondta, hogy „Please Stop”, de mi elhajtottunk mellette, mert mindketten nyűgösek voltunk már nagyon, és nem akartunk magunk köré senkit. Ugyanakkor tudtuk, hogy ez lehetetlen, de mégsem volt kedvünk megállni, mert azt is tudtuk, ha megállunk, ismét körülvesz minket az őrület, amiből csak egyetlen menekvés van: felülni a biciklikre és továbbhajtani. Ördögi kör ez, amiben vagy túlél az ember a nap végéig, vagy nem. Hát nekünk ezen a napon nem sikerült. Az angolul szóló srác után kb. 100m-el behúztam a fékjeimet, és szóltam Zitának, hogy ő is álljon meg: „Figyelj, ez a srác beszélt angolul! Ezzel a lehetőséggel élnünk kéne, megkérdezhetjük, hogy tud-e egy helyet, ahol nyugalomban ebédelhetünk, esetleg ő az embereket is el tudná hajtani körülünk.” – Ezzel sikerült meggyőzni Zitát a megállásra, és visszagurultunk a sráchoz. Célratörő voltam, mondtam, hogy csak másfél óránk van, és szeretnénk ez alatt megebédelni, tud-e valami helyet. Leültetett minket az irodájában, ami egy házi fotóelőhívó, utcára nyíló történet volt. Sadek rendes volt velünk, mondtuk, hogy nem ülni akarunk egy irodában, hanem ebédelni egy étteremben, mire ő hozott valami zacskós snack-et, meg üdítőt, műanyag dobozban. (pont ilyet nem szoktunk venni, a zacskó és a műanyag miatt) De mi már túl ki voltunk bukva, túl késő volt, Zita rögtön kiborult a minket folyamatosan egyre nagyobb tömegben körbevevő embereken. Persze mint legtöbbször, most is mindenki csak bután bambult ránk, mintha valami furcsa állatot látnának az állatkertben, és hozzánk nem, csak egymáshoz beszéltek. Zita kikelt magából, és próbálta elterelni őket, szó szerint elkergette őket, de nem telt bele egy perc, és újra, még többen, még szorosabb körben voltak körülöttünk. Közben Sadek kért minket, hogy hagyjuk ezt abba, és én is kértem Zitát, de ő újra kitört magából, és most már ordítva, kiabálta zavarta el a népet, persze megint teljesen hiába, ők csak élvezték a műsort és erre megint még többen lettek. De ezt akkor mi nem vettük, különösen Zita nem, akit én is próbáltam csitítgatni, kevés sikerrel. Ki volt bukva nagyon, és látszott rajta, hogy mindeközben már legjobban saját magát utálja, nem igazán a bengáliakat. Szar helyzet volt na. És, hogy miért bukunk ki így? Mert mindig, minden percben, mindenki megáll megbámulni minket, körül vesznek, eléd is állnak, az orrod alá is püfögnek, és nincs semmi nyugtod tőlük, és erről ők tudomást sem vesznek, nekik csak egy furcsa idegen vagy, aki furcsa dolgokat művel, ami vicces, ezért hívom a haveromat, testvéremet is, mert ezt látnia kell, ilyet még nem látott senki a faluban, mióta világ a világ! Tény, hogy ezt mi talán a lehető legrosszabbul reagáltuk le, nincs mit ezen szépíteni és mentségeket keresni. Utólag már nem ismerek magunkra, mert ez a helyzet valami olyasmit hozott elő belőlünk, ami nem mi vagyunk, hanem valami sokkal rosszabb. Ez nem volt szép és könnyű élmény, mindenesetre azért tanulságos az biztos.

Sadek (így hívták a srácot), felajánlotta, hogy menjünk az otthonába, a családjához, ahol meg tudunk ebédelni. Mi erre mondtuk, hogy nagyszerű és köszönjük, de csak egy órácskánk lenne erre, és különben is, látod ezt a tömeget? Ők mind utánunk fognak jönni, azt akarod, hogy bejöjjenek a kertetekbe, majd a házatokba, mert ez fog történni, ha elmegyünk hozzátok! De ő csak hajthatatlan volt, mondta, hogy egy óra alatt meg tudunk ebédelni, és van két biztonsági őrük, azok kint tartanak mindenkit. Így hát elindultunk, tovább a főúton, a bicikliket tolva Sadek és a testvére mellett, mögöttünk egy-két száz fős tömeg, az út mindkét sávját elállva. Mi néha letámasztottuk a bringákat, és visszafelé, feléjük indulva elkergettük őket, bangául kiabálva, hogy „ne kövessetek!”. Ebben én is részt vettem, inkább csak azért, hogy Zitáról levegyem a terhet, és ne ő tegye ezt, meg hogy érezze, vele vagyok. Pedig valójában ezzel nem értünk el semmi jót, de ezt akkor nem éreztük, el volt borulva az agyunk a fáradtságtól, az éhségtől, és a dühtől. Ahol lekanyarodtunk a főútról egy murvás kis útra, ott megállítottam Sadek bátyját, és kértem, hogy ne engedjen tovább ettől a ponttól senkit. Ez egész hatásos volt, csak néhányan szaladtak körbe egy kerülő úton, vagy keresztül a rizsföldeken, hogy továbbra is a közelünkben maradhassanak, de a tömeg nagy része ott maradt a főúton, nézve ahogy távolodik tőlük a két idegen Sadekkel.

Sadekéknek persze nem volt biztonsági őre, de a ház előtt zárt(nak hitt) kertben le tudtuk tenni a bringákat, és bent viszonylagos nyugalomban lehettünk, hűvösben, ventilátor járatta levegőben, szűk családi (10-15 fő) körben. Itt sikerült lenyugodnunk és magunkhoz térnünk, megköszöntük Sadeknek a segítségét és elnézést kértünk tőle a történtekért és hogy kikeltünk magunkból. Lezuhanyoztunk, teát kaptunk, és amellett beszélgettünk, meséltünk magunkról, az utunkról, Banglades általunk megélt szépségeiről és persze a nehézségeiről is, hisz abból egy apró epizódot az imént is láthattak. Sadek mesélt a családjáról, a 71-72-es szabadságharcról, amiről pontatlan részleteket ekkor már én is tudtam, amin ők nagyon meglepődtek és megörültek, és én pedig kihasználtam az alkalmat, és végre mindent részletesen lejegyzeteltem, mikor is volt és hogyan is volt. Ám ezek a jegyzetek most nincsenek nálam, egy másik országban felejtettem őket, így bocsássátok meg, de nem szolgálhatok velük. Pedig ez fontos és szerves része Banglades történetének (mi több, születésének!), amelyre minden bangladesi rettentő büszke, és valóban, lehet is. Az ország ekkor lett független Pakisztántól, egy tőle földrajzilag India által elszigetelt, szintén muszlim, ám a bengáliaktól magukat felsőbbrendűnek képzelő hatalomtól. És most ezalatt nem a pakisztáni népet értem, hanem az őket irányító, kontrolláló, rájuk hatalommal bíró vezetést. És azt is jegyezzük meg, hogy ez a történések egyik oldalról történő mesélése. Igaz, Pakisztánban Bangladesről egy szót sem hallottunk, és nem is kérdeztünk, mert akkor még talán nem is nagyon sejtettük, hogy jövünk majd ebbe az országba. Na és mindennek a közepén ott van India, akik nem örülnek annyira Pakisztánnak, és ezért szerintem nekik érdekük volt ez a függetlenség és ebben segítették is Bangladest, ha jól tévedek ők vágták el a pakisztániak utánpótlás-vonalait.


Visszaforgatjuk a bangladesiek szeretetét feléjük

Na, de elég a töriórából, ezt elolvashatjátok a Wikipédián is, és nekem még el kell mesélnem, hogyan volt tovább. Még ebéd előtt kitaláltuk, hogy a hat testvéres tanárcsalád, akikkel Rangpur után találkoztunk és laktunk náluk egy napot, amíg az udvarban és a házban felgyülemlett tömeg miatt odébb nem kellett állnunk, nagyon örülnének néhány velünk közös fényképnek. A címük meg volt, már csak Sadek segítsége kellett. Felmásoltam hát a képeket egy SD kártyára, és Sadekkel visszasétáltunk egy hátsó úton az irodájába, ahol kinyomtattuk a képeket, Photoshop-on keresztül, mert csak abban az alkalmazásban tudták használni a nyomtatót! :) Hagy ne részletezzem, hogyan kezelték a szoftvert és benne a nyomtatást, de utána még ollóra is szükség volt, és a képarány csak az erős közreműködésemmel nem változott meg (nem lettünk se soványabbak, se szélesebbek a kinyomtatott képeken, mint az eredetin)– egy hasonló, de nyugati irodában dolgozó kolléga a haját tépte volna a látottaktól. Közben megismerkedtem néhány testvérrel és falubelivel, majd a sikeres nyomtatás és a képek körbeollózása után indultunk vissza. Sajnáltam, hogy nem hoztam magammal a fényképezőt, mert gyönyörű pálmafa ligeteken sétáltunk keresztül. A képnyomtatásért nem kértek Sadek-ék pénzt, és a képeket később tényleg sikerült feladnunk, és a másik család meg is kapta, így sikerült visszaforgatnunk a bangladesiek kedvességét saját maguk felé. Az egyikük szívességéből a másikuknak sikerült örömet szereznünk. Ha meg akarod hálálni egy itteni család vagy egyén kedvességét, ez kiváló módszer, és talán ezzel szerzed nekik a legnagyobb örömöt.

Igaz, több, mint egy órával az érkezésünk után, de elkészült az ebéd is, amit egy teljesen külön helységben, a család nőtagjai készítettek nekünk. Ők egy külön bandát alkottak, akik csak távolról mertek lesni minket, noha közben a férjeikkel és testvéreikkel beszélgettünk. Aztán nagy nehezen végül sikerült velük is megbarátkoznunk, szépen megköszöntük a tényleg csuda finom ételt (csirke, rizs, zöldségek), és az anyukát egy fénykép erejére még az asztalhoz is sikerült leültetni. Sadek ebéd után elmondta, hogy már 2 órája ott állt az úton ránk várva, mert az egyik testvére látott minket azon a bizonyos második hídon, és leadta a drótot Sadeknek, hogy várjon minket. Két órát várt ránk, és mi majdnem elhajtottunk mellette egy szó nélkül! Pontosabban el is hajtottunk, de aztán nyeltem egy nagyot, és visszamentünk hozzá, és most itt vagyunk, és Sadek és a családja rettentő boldog e végett. Még a vallási tanítójukat is áthívták a mecsetből, őt is üdvözöltük. A muszlim vallásban a távolról jött vendég Isten küldötte, akiket – mint azt láthatjuk-, valóban rettentően tisztelnek, és ahogy csak bírnak, segítenek. E nélkül már valószínű réges-rég megbolondultunk volna itt. Bár ilyenen kár gondolkodni, mert ahogy ezt már írtam, a vallás itt olyan szerves része az életnek és a kultúrának, hogy ezeket az országokat lehetetlen lenne elképzelni a vallásaik nélkül.

Sadek-éknél egyébként csak részleges nyugtunk volt, a kapu alól folyamatosan leskelődtek az emberek, mindig látszott a lábfejük, hol többen, hol kevesebben gyülekeztek a kapu előtt, alig várva, hogy kijöjjenek az idegenek és újra láthassák őket. A kíváncsiabban valahol oldalt be is jutottak, így mindig volt néhány arc a bringák körül de rájuk már nem akartunk szólni, illetve először azért nem szóltunk, mert azt hittük, Sadek családjához tartoznak, és csak később derült ki amikor kérdeztük, hogy ez nem így van, hanem szomszédok.

Nem akartunk bajt Sadekékre, és nem is marasztaltak minket éjszakára, noha biztosan örültek volna nekünk, de mi tovább akartunk állni még ezen a délutánon, hogy eljussunk legalább még Chakakali-ig, ami már túl volt a félúton Chittagong és Cox’s Bazar között. Ha oda eljutunk, bizonyosak lehetünk, hogy másnap, ha nem jön még nagyobb nehézség, eljutunk Cox’s Bazarba. Ehhez Sadek elmondása szerint még 20km-t kellett megtennünk ezen a napon.

Elindultunk hát, és a kapuban ránk váró gyerektömeg csak a főútig üldözött minket, aztán fel tudtunk annyira gyorsulni, hogy már nem bírták a tempót. Hiába volt a pihenő, a zuhany, az ebéd és a kellemes beszélgetés, az artikulálatlanul, magából kikelve ordító, minket minden erejükkel futva követő gyerektömegtől másodpercek alatt újra kiborultunk, igaz, ekkor már nem álltunk meg rájuk üvölteni és elhajtani őket, csak menekültünk.


Elvesztem az irányítást magam felett

Sajnos a hátralévő táv sem hozott könnyebbséget, pláne, hogy jóval több volt, mint 20km, de ez még nem lett volna baj, hanem az út minősége. Sokszor hosszú kilométereken keresztül bukdácsoltunk az út teljes széltében kátyús, téglaköves borzalmában, és ez már csak azért is rosszul érintette a lelkünket, mert egyre inkább úgy tűnt, ha ez így folytatódik, akkor nem tudunk megérkezni világosban abba a bizonyos Chakakaliba, ahol a következő hotel van.

Az egyik városban, ahol az út éppoly szörnyű volt, ahogy leírtam, aztán megtörtént a baj. Az egyik motoros, ki tudja mit kerülgetve, de jobbról elém vágott, nekem jött, és feldöntött. Elborultam, nem csak fizikailag a biciklivel le a földre, hanem agyilag is, nagyon. Káromkodtam hangosan, magamból kikelve, és üvöltve rohantam a motoros után, aki úgy tűnt, érzi hogy baj van, mert iparkodni kezdett és húzódott át az út bal szélére, ahol aztán egy idő úton már a járdán hajtott, de persze hiába menekült, ebben a káoszban nem volt gyorsabb motorral, hamar utolértem. Közben Zita telefonja, mint mp3 lejátszó, a lábam között himbálózott a fülemből lógó kábelnél tartva, ezt sikerült a forgalomban rohanva elkapnom, és megmentenem a pusztulástól. Ahogy elkaptam a fickót a vállánál, úgy végre megállt. Ekkor ért oda Zita is, és kérdezte, hogy mi van. Én mondtam, hogy feldöntött ez a vadbarom a forgalom közepén, és ekkor eszméltem, hogy a most minden materiális javunk felét jelentő bringámat és rajta a négy táskát ott hagytam eldöntve az út közepén, a mocsokban, ennek a kaotikus forgalomnak a kellős közepén. Hagytam a fickót ott ahol van, és rohantam vissza a biciklihez. Ekkor már remegtem, próbáltam felállítani a biciklit, de ebben mások is próbáltak segíteni, és ezzel tökéletesen ellentétes hatást értek el, mert nem tudták hol és hogyan kell megfogni a biciklit, leszakítottak még egy táskát, és nekem úgy kellett megfeszülnöm, hogy megtartsam a bringát, míg nem őket is leordítottam, mire végre elengedték a bringát. Egyedül raktam fel a két táskát, a forgalom közepén remegve, úgy, hogy közben a biciklit is tartanom kellett, mert sztenderre nem akartam tenni, féltem, hogy oda lesz, és eltörik, ha megint segíteni próbálnak nekem. Közben igen népes tömeg gyűlt össze az út szélén, akik csak azért nem jöttek közelebb, mert a forgalom az azért haladt körülöttem mindkét irányban. Közülük is megálltak néhányan, három fiatal srác, jól öltözve, napszemüvegben egy sportmotoron ülve kérdezte, mi történt, és ekkor már angolul ordítva káromkodtam, hogy egy vadbarom állat feldöntött, és még egyéb cifra dolgokat is mondtam a közlekedés-„kultúrájukról”, és közben magam is meglepődtem, milyen folyékonyan és változatosan tudok káromkodni angolul. Iszonyú, ijesztő energiák szabadultak fel bennem.

Közben Zita kihúzta a motoros slusszkulcsát, és visszament a bringájához, amit aztán odatolt az enyém mellé, és közben arra eszmélt, hogy az emberünk motorja nem állt le a sluszkulcs eltávolítása után, így az továbbhajtott. A kulcs meg nálunk maradt, és már esélyünk sincs visszaadni neki! Elvettük egy ember motorjának a sluszkucslát! :( Ezt nem akartuk, nem így akartuk! A célunk csak annyi volt, hogy megállítsuk a motorost a felelősségre vonástól való elmeneküléstől, és miután összeszedtük magunkat meg a bicikliket-táskákat, elmagyarázzuk neki, hogy nem illik elhajtani, ha karambolt okoztál! Legalább egy „Sorry”, vagy valami? …

Aztán két rendőr is megérkezett, ő velük már az előzőeknél valamivel illedelmesen közöltem, hogy hagyjanak minket békén a búsba, és inkább tanítsák meg közlekedni a népüket.

Továbbindultunk, de én szinte még mindig remegtem, és a történteket próbáltam feldolgozni magamban. Hogyan veszthettem el így a fejemet egy szempillantás alatt? Egy másodperc alatt elborult bennem minden és teljesen irracionálisan kezdtem viselkedni, ami veszélyes volt, illogikus, és ami nem én vagyok. Ezt nehéz volt feldolgoznom és kemény volt ezzel szembesülni, és mindeközben még az is mart, hogy gyakorlatilag elloptuk szegény ember sluszkulcsát, pedig ha úgy nézzük, igazából ő nem tett semmi különlegesen rosszat, éppúgy közlekedett, mint az a másik 155 millió őrült Banglades útjain, és igazából bármelyik másik testvére is feldönthetett volna. Igazán még most sem tudok erre mit mondani, minthogy rettentően sajnálom, amit tettem.

Később, amikor azt hittük, lenyugodtunk, Zita kelt ki magából: már szürkületben, egy nagyobb gyereksereg követett minket, és az egyikük biciklin követve fényképezett, vagy inkább kamerázott minket. Szegényről lepofozta a sipkáját, mire az úgy megszeppent, hogy egyből megszűnt önkívületi állapotban vigyorogva-nevetve létezni, és a könnyeit törölgette. Zita is gonosszá lett, mi történik velünk? Szegény kis kölyköt nyugtatgattam, felvettem a sapkáját, visszaadtam neki, és próbáltam elmagyarázni neki a nyelvén, hogy nincs baj, és hogy sajnáljuk, és hogy „bideshi kamera ná”, vagyis hogy ne kamerázzon legközelebb külföldieket. Alig haladtunk pár száz métert, az eset megismétlődött, és ekkor azért szaladtam oda, mert féltem, hogy Zita a vízbe hajítja a srác okostelefonját, ezért gyorsan kivettem a kezéből. Erre a srác még jobban megijedt, hogy odavész a készüléke, a fülét kezdte fogdosni, és sűrűn „Sorry”-zott. Ez a fülfogdosás valami megbánást jelenthet, érdekes volt ezt látni, még ebben a szörnyű helyzetben is. Zita egyébként nem dobta volna bele a telefont semmi szín alatt az út menti rizsmező vizébe, erről utólag beszéltünk. És persze a srácnak visszaadtuk a mobilját, de előtte beszéltünk a fejével. Ezzel persze nyilvánvalóan nem értünk el semmilyen lényegi pozitív változást a 155 milliós bangladesi társadalom külföldiekkel való viszonyában, de talán a dühünket valahogy kibeszéltük magunkból. Szegény srác meg közben a fülét fogva imádkozhatott a telefonjáért, amit persze a végén visszakapott, csak egy videó felvétellel szegényebben.

Mindeközben az egész belső vívódásunkat és a történtek miatti saját magunk felé érzett utálatunkat tetézte, hogy ezekkel a dolgokkal amúgy is nagy küzdelemben voltunk, hiszen ekkor volt csupán pár napja, hogy az idevágó kommenteket kaptuk és a rájuk válaszként írt blog bejegyzést megírtam és publikáltuk.

Ha van tanulsága a dolognak, akkor az az, hogy talán, ha a jövőben olyat látok egy emberen, amilyen én, amilyenek mi voltunk ma, akkor el tudom majd képzelni, mit érez ő belül, és e szerint tudok vele bánni, ha úgy szükséges. Én még soha nem keltem ki így magamból, és ez félelmetes és ijesztő volt, pláne, hogy úgy jött, mint valami robbanás a semmiből. Zenét hallgattam, viszonylag nyugodtnak hitten magamat, nehéz volt az út, de gyűrtük, és akkor bum, belém jöttek és én felrobbantam. Azt látni, hogy a párom is rosszul viselkedik, talán még szörnyűbb volt, mint saját magamat. Ugyanakkor tény, hogy ezek nem mi voltunk, és nagyon nem tetszett nekünk, amilyenekké ezen a napon váltunk, és tovább harcoltunk ellene, hogy ez ne maradjon így, hogy lenyugodjunk, megnyugodjunk, és normálisan tudjuk viselkedni a helyiekkel.

Megálltunk csodálni a naplementét, de hiába volt bennünk a felszínen nyugalom, már tudtuk, hogy ez csak viszonylagos, és elég csak egy újabb szikra, és újra robban bennünk a bomba. A legszörnyűbb talán az volt az egészben, hogy én ezt éreztem, tudatában voltam, de nem tudtam mit tenni ellene, szinte csak reméltem, hogy megérkezünk a szállásra, mielőtt újra lángra kapok.

Este már sötétben érkeztünk meg a szálláshelyre, ami egy mozgalmas bazár közepén volt. Nem tudom, honnan volt Zitának ereje és türelme ehhez, de kvázi ignorálva a tömeget, felszaladt, megnézte a szobát, megkérdezte az árát (lepukkant, sötét lyuk, 200 takáért), és villámgyorsan döntött, hogy ez jó lesz, hisz úgysincs más, és most minden mindegy, csak zárjuk el magunkat a tömegtől. Amikor én még azon gondolkodtam, hogy mivel barikádozzam el magunkat a talán minden eddiginél nagyobb tömegtől, ő már felpakolt egy pár táskát, és szólt rám, hogy forduljak én is egyet a szobába a csomagokkal. A következő körben, amikor Zita volt fent, az erkélyről pont elkapta a vakuval azt a pillanatot, amikor valami nagyon nagy mélységből én is előrántottam a humorérzékemet, és egy hangos „Búúú”-val a szomorú csöndemből kitörve, a kezeimet hirtelen feléjük nyújtva, ráijesztettem a tömegre. Ők ezen oltári jól mulattak, és amikor 10 perccel később a második bringát szuszakoltuk be az első emeleti szobánkba, még akkor is hallottuk, hogy „Búúú”-znak egymásra lent az utcán az emberek.

Este nagyon nagy belső vívódásokkal, szomorúan aludtam el, nehéz nap volt ez nagyon, és fájdalmas volt a tudat, hogy így kikeltünk magunkból, ilyen gonoszul viselkedtünk a helyiekkel, és „elloptuk” egy szegény motoros sluszkulcsát, aki igazából csak annyit tett, hogy éppúgy közlekedett, mint bárki más Bangladesben…

Ez a nap 2012. augusztus 27-e volt, és mindössze 56,5km-t sikerült haladnunk Chittagong és Chakakali között.

Ahogy felidéztem most több mint egy hónappal később e nap élményeit az írás alatt, újra elfogott a szörnyű érzés, ami csak két-három órával később múlt el.

  1. bj
    október 8th, 2012 09:07-nél | #1

    Hihetetlen hatást értek el azzal, ahogy tálaljátok az utatokat. Az ember veletek együtt feszül meg és drukkol, hogy haldajatok, haladjatok tovább… Szinte el is feledkezem arról, hogy közben meg tudom, hogy már Burmában vagytok, és átküzdöttétek magatokat ezeken a napokon, kilométereken is.
    Köszönetem küldöm újból, és már nagyon várom, hogy gurulhassak tovább veletek!

  2. bj
    október 8th, 2012 09:09-nél | #2

    Tényleg csak heti három beírással kényeztetsz minket továbbra is? :( Nem követelőznék, ha nem lennék ennyire kíváncsi. :)

  3. Németh András
    október 8th, 2012 09:41-nél | #3

    Nyugi Árpi ti is emberből vagytok.
    Én például nem tudom hogy hogyan bírnám magamat a helyetekben, de jó eséllyel rosszabbul viselném a tömeget.

    Próbálhatunk mi innen az irodából iszonyat bölcs tanácsokat adni, de azért hiszem hogy hasonló helyzetben sem volt még közülünk senki. Viszont az is igaz hogy már Mianmarban vagytok (tehát tudtátok kezelni a helyzetet és túléltétek) ami azért más világ lehet, hisz nem mindegy hogy 1066 vagy 75 fő a népsűrűség :)

    Ami viszont igazán durva hogy ebben a fejlett nyugati kultúrvilágban ahol mi élünk hasonló helyzetben már rég sokkal rosszabbul járhatott volna az ember. Csuda hihetetlen hogy milyen békés (idegesítően békés) népségek ezek a bangladesiek.

  4. október 8th, 2012 10:45-nél | #4

    Annyira olvastam a cikket, h két megállóval tovább mentem a buszon… Ráadásul rossz irányba! Érdekes cikk, én is átéreztem azt a dühöt, ami a fáradtság, a meleg, és a nyomuló embertömeg okozhatott! Nagy érdekes.

  5. Németh András
    október 8th, 2012 10:59-nél | #5

    js és a madár az csóka… írtam ezt ránézésre, de szerencsére megnéztem az elterjedési térképet és az alapján kiderült hogy az nem él Bangladesben :D

    Szóval a madár egy indiai varjú: http://hu.wikipedia.org/wiki/Indiai_varjú

  6. október 8th, 2012 11:31-nél | #6

    Sziasztok!

    Hát nem tudom, miért szégyellitek magatokat ennyire. Természetesen én nem vagyok a ti helyzetetekben, de hosszasan lehetne filozofálni arról, hogy mit szabad, és mit nem. Az hogy Bangladesh-ben mindenki más is úgy közlekedik, mint a motoros, számomra nem menti fel ettől a viselkedéstől. Egy ember nem csak azért cselekszik így, vagy úgy, mert megmondják neki, hogy ezt, vagy azt szabad-e. A közlekedés igenis veszélyes, mindenkinek csak egy élete van. Mi lett volna ha rosszabbul sül el? Akkor is sajnálkozni kéne, hogy jaj szegény nem tett semmi rosszat? Dehogynem tett. A tömegnek is kéne éreznie, hogy terhet jelentenek. De nem érzik, mert mittomén miért, majdnem mondtam valami csúnyát. Lényeg, az én szemszögemből, hogy a végletekig meghunyászkodás, mert ti “vendégek” vagytok sem jó megoldás, mert mint tapasztaltátok, a sok düh, ingerület felhalmozódik, és egyszercsak kirobban, pl olyan formában, mint a bringáról fotózó gyereknél, aki kívülről szemlélve azért a kisebb problémának tűnik, mégiscsak egy gyerek.

    Na ez jó összefüggéstelen lett :D

    Remélem azért értitek, amit mondani akartam.

    További sok sikert!

    üdv

    U-dash

  7. Gregory
    október 8th, 2012 12:15-nél | #7

    Az jutott eszembe: vagy megszoktok, vagy megszöktök :)
    Őszintén szólva nagyon kíváncsi lennék, én hogy viselném. Mondjuk azt lassan már megszokhatjátok, hogy mindenki mindenhol fényképez Titeket, amikor majd hazaérkeztek, biztosak lehettek benne, hogy itt is ez lesz, közelről s távolról is :)
    Az pedig szerintem kifejezetten pozitív, hogy ott csak néznek, alapvetően csak kíváncsiak, de nincs bennük rossz szándék. Nálunk az ilyen “nézelődő csoportok” sajnos nem csak néznének…

  8. szabomikulas
    október 8th, 2012 21:35-nél | #8

    Mikor olvasom, hogy mennyire kiakasztottak titeket Bangladesben egyet nem értek: miért nem hagytátok el az országot amilyen gyorsan csak lehet? Nem nagy ország, pár nap alatt át lehet érni rajta simán (legalábbis a mérete alapján ezt gondolom). Én biztos menekültem volna. :)

  9. bj
    október 8th, 2012 22:13-nél | #9

    @szabomikulas
    Olvasd el a beszámolóban található linkeket, ott válaszra lelsz! Árpi és Zita nem futamodik ám csak úgy meg, hiszen akkor elszalasztanának egy csomó csuda jó és szép dolgot. :)

  10. VJános
    október 9th, 2012 04:22-nél | #10

    Sziasztok!
    Biztos nem leszek itt népszerű, de azért megírom hogy egyre inkább nem tetszik amit műveltek Ázsiában. Nem ők a hibásak hanem ti. Ők élik a maguk életét a maguk megszokott módján és a maguk illemszabályai szerint, ti meg azt akarjátok hogy viselkedjenek európai módon. Nincs jogotok hozzá! Odamentetek bohócnak a lehetetlen bringáitokkal ti fehér emberek, sőt mitöbb fehér asszony szégyentelenül az ég felé kapál a lábaival és belátni a combjai közé. Ezek kiéhezett férfiak, alig látnak valamit az ottani nőkből, nekik ez kb olyan izgalmas látvány mint itthon nekünk ha egy meztelen nő bringázna hanyattfekve. Hétszentség, hogy itthon is beszólnának neki, lefényképeznék, videóra vennék. Bizony Árpi, ezek így néznek a feleségedre (ha eddig nem tudtad volna)
    Ordítoztok, verekedtek, slusszkulcsokat szedtek ki, a múltkor telefont vertetek ki valaki kezéből, most meg két gyereket is inzultáltatok mert fényképezni merészeltek. Micsoda dolog ez? Így nem szabad viselkedni akármit is tesznek. Nagyon nagy bennetek az öntudat és kicsi az empátia. Ha fényképeznek, hát fényképeznek. Egyet tehettek, a kezetekkel eltakarjátok az arcotokat. Tudtátok milyen országba mentek, ha nem bírjátok nem vagytok alkalmasak erre az utazásra. Tessék felülni egy hajóra és otthagyni őket.
    Mindettől függetlenül csodálom a teljesítményeteket és kívánok erőt, egészséget és több türelmet az utatok további részéhez.

    Apropó egészség. Nem tudom ahol jártok van-e még arra kocsányos tölgy.

    http://hu.wikipedia.org/wiki/Kocs%C3%A1nyos_t%C3%B6lgy

    Ennek a makkja remek szer hasmenés ellen. Alkalmazása a következő: egy marék makkot meg kell pucolni a héjától, valami edényben vagy konzervesdobozban rázogatva tűz fölött sötétbarnára megpirítani, mozsárban (vagy uti körülmények között a konzervesdobozban) porrátörni és ebből egy púpos kávéskanállal megenni. Általában már az első kanálllal elmulasztja a hasmenést, de ha nem egy fél nap múlva megismételni.
    üdv:Jani

    • Zita
      október 9th, 2012 11:45-nél | #11

      Nem gondolom, hogy népszerűtlen lennél a kommenteddel, igazából azon csodálkozunk, hogy csak egy ilyet kaptunk. :)))
      Ha ez megnyugtat mindenkit, nem volt könnyű, de már elhagytuk Bangladest! Azt hiszem, ha valaha visszamennénk, soha többé biciklivel Bangladesbe.
      Még egy gondolat, VJános, hogy nem tekerek rövidnadrágban. A rövidnadrág ideje Iránnal leáldozott, azóta, és főleg az ilyen országokban, mint Banglades, csak hosszú, bő nadrágban tekerek. Persze ettől még ugyan úgy megnéznek(bámulnak).
      Sosem mondtuk, hogy helyeseljük, ahogy cselekedtünk. Inkább mondanám, hogy nem vagyunk sunnyogók, nem azt írjuk le, hogy “jaj, de csuda jó volt ma is minden, minden szép és jó” – mert ez nem takarja a valóságot, amit mi megéltünk. Itt, ezen a blogon azt fogja mindenki olvasni, ami megtörtént velünk, nem a szépített verziót. Itt, Bangladesben az volt a rossz (főleg a végén), hogy nem tudtunk kilépni, nem tudtuk megtenni, hogy egyszerűen csak odébbálljunk, ha baj van. Az “őrület” úgy folyt végig rajtunk, mint a fejbúbodon széttört tojás, egészen beterített. Nem volt könnyű, de túléltük, itt vagyunk, tanultunk belőle (azt hiszem, ez a legfontosabb).
      Sokszor gondoltam arra, hogy akik most minket látnak (mindegy, hogy 3-an, vagy 300-an), mit látnak? Kiket látnak? Akarjuk-e vagy sem, követei vagyunk Európának, Magyarországnak – és nem mindig volt könnyű a szívem ettől a gondolattól.
      Burma mérhetetlenül “könnyebb” terep!
      És, kéretik árgus szemekkel figyelni és olvasni a holnapi bejegyzést… Különösen e fenti bejegyzés fényében. :-)

      (Ui: köszönjük szépen a sok támogatást, szurkolást, beleértve téged is, VJános, higgyétek el, nagyon sokat jelent nekünk)

  11. Reku Papa
    október 9th, 2012 09:10-nél | #12

    Megértve a kiborulásotokat, csak vígasztalásul:

    http://www.youtube.com/watch?v=c7J0MBVog-U&noredirect=1

  12. október 9th, 2012 09:23-nél | #13

    @VJanos

    Szerintem nem lehet ilyen kategórikusan kijelenteni, hogy ők a hibásak. Kétségtelen, hogy kicsit elszaladt a ló, de biztos nagyon nehéz lehet ezt ennyi időn keresztül elviselni. Én továbbra is tartom amit mondtam a motorosról, illetve a tömegekről. Hogy a te példáddal éljek, felőlem egy zsák meztelen nő is bringázhat a városban maszturbálva, akkor is hidegen hagy, és nem fogok az arcukba ugrálni, meg végtelen felvételeket készíteni, de lehet, hogy a kissebbséghez tartozom ezzel a véleménnyel. Valószínű, hogy én is azt a megoldást választottam volna, hogy na ebből elég, kifelé ebből az országból.

    De hát én nem vagyok a helyükben, én messzire elkerültem volna a Föld ezen részét, de hát ez is személyes ízlés kérdése.

    Más.

    Az eggyel korábbi posztra reagálva. Jó volt hallani, hogy mások is ugyanúgy szeretik a “repülést”, mint én. Néhány napja tekertem egy 60km-t, és Üllő és Ócsa közt volt lehetőségem többször is elengedni a kormányt, és REPÜLNI. A legjobb!!

    üdv

    U-dash

  13. F.Peter
    október 9th, 2012 10:13-nél | #14

    Azért azt még leírom, hogy veszélyes így (arogánsan) viselkedni, mert összefuthattok egy olyan egyénnel, vagy ne adj Isten csoporttal, akik nem csak csodálkoznak, meghunyászkodnak, vagy kimenekülnek a szituációból, hanem esetleg visszavágnak…….bár a dorgálással azért nem értek egyet, mert Árpi nem győzte hangsúlyozni hogy bánja a dolgot. Tisztában van vele, hogy ez nem helyes. Azt is írta, hogy nem erről szól az egész napjuk, hanem csak a fontosabb érdekes eseményeket részletezi…..ezt a témát már kiveséztük ezerszer. Felesleges újrakezdeni.

  14. Katona Péter
    október 9th, 2012 10:40-nél | #15

    Sziasztok!
    Azt gondolom aki nem járt még azon a vidéken és nem töltött el huzamosabb időt az nem tudja elképzelni ezeket a helyzeteket. Velem is megtörténtek ezek a dolgok és sajnos én is volt hogy rosszul reagáltam le de higgyétek el ők is túl fogják tenni magukat rajta,és csak arra emlékeznek hogy itt volt két idegen. Én most húsz év múlva szerintem egy kicsit bölcsebben is van hogy rosszul döntök egy-egy szituációban de sok ember azt se veszi észre hogy rosszul döntött, ti legalább észreveszitek.Azért gondoljunk bele hogy ezek az emberek itt nálunk hogy reagálnának le egy pár dolgot.Biztos volna amin mi is meglepődnénk bár szerintem az ázsiaiak egy más mentalitásúak amit nekünk európaiként nehéz megérteni.
    Bár én imádom Ázsiát nagyon, főleg az embereket !
    Tudom hogy nehéz nektek most de szerintem lassan el kellene gondolkodni,hogy tovább álljatok egy másik kontinensre hogy egy kicsit fellélegezzetek vagy tényleg jobban elfogadni őket hisz mindkettőtöknek és nekik is jobb lenne.

  15. Juliusx
    október 9th, 2012 13:59-nél | #16

    Bár megfogadtam, hogy nem szólok hozzá a blogotokhoz de most mégis megteszem. Becsülöm az erőfeszítéseteket, de alapvetően Vjánossal értek egyet. Az utóbbi időben nem szólnak másról a beszámolóitok mint sűrű bocsánatkérésekről a viselkedésetek miatt ill. nyavajgásról. Mégis mire számítottatok egy olyan országban ahol a lakosok több mint fele írástudatlan és 80%-uk napi párszáz forintból tengődik. Erre ti megjelentek a másfél millás bringáitokkal, ami ráadásul fekvő( egy kezemen megtudnám számolni, hogy mennyi ilyen bringát láttam életemben, pedig körbejártam európát párszor) és csodálkoztok, hogy megbámulnak benneteket az emberek. Ha leereszkedne itt nálunk egy ufó, valszeg én is mennék bámészkodni nagy szemekkel. Na ezek az ufók vagytok ti Bangladesben. Komolyan gondoljátok hogy ti fényképezhettek bármit és bárkit, ellenben ha benneteket fényképez valaki akkor kiveritek a telefont a kezéből??? Előbb-utóbb belefuttok valaki olyanba, aki nem fogja tolerálni azt a viselkedésformát amit sokszor bemutattok. Ráadásul maximálisan kihasználjátok az ottaniak vendégszeretetét, ezért cserébe azt gondolom, hogy szó nélkül kéne tűrnötök az ezzel kapcsolatos megpróbáltatásokat. Szerintetek milyen vélemény alakul ki rólatok? Jön 2 ember akik igénybe veszik az ország infrastruktúráját, erőforrásait cserébe meg elköltenek pár fillért és ordibálnak a helyi lakosokkal. Na az ilyen turistákat aztán igazán kedvelik mindenhol a világon. Speciel nekem be kellett mutatnom a francia – spanyol határon a nálam lévő készpénzt és a hitelkártyáimat is hogy elhiggyék nem csövezni jöttem hozzájuk. Szóval Rómában élj úgy mint a rómaiak. Mellesleg nem bántó szándékkal írtam ezeket, mert tényleg csodálom az elszántságotokat és további jó utat szeretnék kívánni nektek.

  16. zenjebil
    október 9th, 2012 14:57-nél | #17

    Nektek azert van turelmetek, en mar el se mentem volna :)! Ha megbocsattok az okoskodasert, szerintem a tanulsag megtanulni onon hatarainkat es turokepessegunket, es tiszteletben tartani azt..van aki soha eleteben nem kerul olyan helyzetbe, hogy ezt tisztaznia kene magaval, mit bir es mit kell elkerulnie a sajat jozan esze erdekeben. :)
    Hajra es kitartas :)!

    Egyebkent en eletemben egyszer lattam fekvobringat (pedig Europaban elek): azt is Sziriaban nyomta egy ‘feher ember’. Ott mintha senkit se erdekelt volna, de lehet, h csak en lattam igy.

  17. október 9th, 2012 15:56-nél | #18

    @Juliusx
    Hasonló dolgok keringtek nekem is a fejemben aznap este, ezért gyűlöltem és szégyelltem magamat. Most megint csak ismételni tudom: nem ez volt a jellemző viselkedésünk Bangladesben, de ez is megtörtént velünk, ilyenek is voltunk. És mivel az aznapi százegyedik Assalam Aleikom, Kemonaccsen, Báloácsi, Kubbálo, Donnobád, … Hoda Hafesz mosolygós, nevetős, kedves beszélgetések nem tartoztak az emlékezetes, fő történések közé, ezért nem is említettem meg túl sűrűn őket, nem ezekről szóltak a sorok. Ez a nap a legsötétebbike a Bangladesben töltött napjainknak, amit mi is nagyon szégyenlünk. De nem adtuk fel és nem menekültünk ki másnap az országból, egyrészt mert ahogy Zita írta, nem is lett volna rá lehetőségünk, másrészt mert nem is akartunk. És ennek nagyon örülünk, majd megértitek a következő bejegyzésekből, hogy miért. De ha csak az olyan élményeket írnám le, akkor az utánunk Bangladesbe utazók, azok után, hogy elolvasták a beszámolóinkat, meglepődnének… Így van lehetőségük lélekben felkészülni, már amennyire az ilyesmire lehet. Amúgy köszi a hozzászólásod és a biztatást! Miért fogadtak meg, hogy nem szólsz hozzá a bloghoz? Mi mindig örülünk a hozzászólásoknak.

  18. Reku Papa
    október 9th, 2012 16:08-nél | #19

    Kiteljesedik a kaland!

    Mindenki tudta, hogy egy ilyen út nem képeslapfotózás lesz, nem csak peace, love, freedom, happyness… Lesz még rosszabb – hogy a rímfosó Gesztit idézzem :) Bangladeshben a tömegtől, más vidékeken pedig mástól lehet majd kiborulni. Egy ilyen úton nem csak a testre várnak kihívások, hanem a lélekre is. Az az érzés sokunk számára ismerős, amikor hullafáradtra bicajozzuk magunkat, ezért az ilyen blogbejegyzésekre csak biccentünk egyet és nyomjuk a PgDn gombot. Tekertek 12 órán aztán beájultak egy bokor alá? Na és?… Ám amikor a lélek kap ekkora terhelést, az már érdekes! Olvassuk elkerekedett szemmel, mert ezt mi nem ismerjük. De józan eszünkkel belátjuk, hogy miként a test is megadja magát egy bizonyos terhelés után, ugyanúgy a lélek is meg tud rogyni.

    Zita és Árpesz nem csak testben, de lélekben is megerősödve fog visszatérni.

    Ezért mentek, hát most kapják a terhelést. Teher alatt nő a pálma!

  19. bj
    október 9th, 2012 16:20-nél | #20

    Hmm… Olyan Zitásan néz ki Árpi a Reku Papa fölötti hozzászólás avatarjában. Miféle kalandok történnek veletek? Testcsere? :)

  20. xyxy
    október 9th, 2012 18:13-nél | #21

    “Szóval Rómában élj úgy mint a rómaiak.”

    Szerinted egy helyi muszlim mégis mit csinálna, ha valaki folyamatosan bámulja a feleségét vagy egyfolytában fényképezi őt? Szépen mosolyogna rá, vagy helyben lefejezné az illetőt?

  21. Juliusx
    október 9th, 2012 18:44-nél | #22

    Nem gondolnám a lefejezést. De lehet kisebbségben vagyok, ha nekem az iszlámról nem csak a tálibok jutnak eszembe:)

    Lenne egy olyan kérésem, hogyha lesz kedvetek leírhatnátok a tapasztalataitokat a fekvőbringa előnyeiről ill. hátrányairól egy normál montihoz képest. Ha esetleg leírtátok már korábban akkor bocs, valszeg még nem tartok ott a visszafele olvasásban:)

  22. Gyuri
    október 9th, 2012 21:16-nél | #23

    Bocsássatok meg, Zita, Árpi! Én is az óvatosságra intést javaslom, két hete megszállottként olvasom a leírásotokat, ( még rengeteg hátravan ) de most elkedvetlenedtem.
    Többször jártam Ázsiában, s értem miről írtok.
    Ha megengeditek javasolnám a további országokra az alaposabb felkészülést a várható fogadtatásokról. Mint mindenhol nagyváros – kis falu, más az emberek hozzáállása, érdeklődése, világlátása a dolgok iránt. Gondolkozzatok azon, jó valóban a közlekedésetek módja? Mint azt sokan leírták tényleg különös látvány vagytok, fehér bőrű ( még mindíg), férfi és nő egy rikító szinű valamin ami fekve gurul, eszméletlen. Főleg ott ahol nincs TV és csak a szántóföld a munkahely. Itt a bringa kialakítására, színére a ruházatotokra, hozzáállásotokra gondolok. Mi lesz és mikor az alapvető emberi szükségleteitekkel? Mit vártok el, mit adtok? Gondoljatok arra amint elmondjátok, hogy magyarok vagytok, egy országot is képviseltek, így nem csak egy nászutas túráról van szó. A legközelebbi magyart is ezután úgy fogják fogadni.
    Visszatérve a gondolatomra, Engem bánt a potyaleső, családhoz betérés…étkeztetés, szállás, csomagőrzés stb. vonalhúzás, kitessékelés a távolságtartásra. Én nem így utazom, kis hátizsák és fizetek mindenért. Kevés pénzem van, ha nem megy megyek máskor, most épp nem.
    Sokkal szerencsésebb lett volna nektek is egy rövidebb hasonló tapasztalatszerzés egy ilyen komoly vállalkozás előtt. Itt annak a lónak a története jut eszembe aki nekimegy a falnak: nem vak ez csak bátor. Bár volt olyan ismerősöm, aki úgy ment egy hónapra Laoszba, hogy eltökélt szándéka volt a stoppolás és a mindig valakinek a szállásán aludni.
    Persze lehet, hogy keményen fogalmaztam, de nem a megbántásotok a szándékom. Lehet, hogy kapok a fejemre ezért, de vállalom.
    Mindenképpen kitartást és rengeteg szép élményt kívánok minden napotokra. Hisz oly sok csodás ember és táj vár még rátok.

  23. Krisztián2
    október 9th, 2012 21:52-nél | #24

    Nekem meg az a véleményem, h. jöhetne már a következő bejegyzés, mert “mi” még mindig csak Bangladesben járunk, holott…. ;)

  24. október 10th, 2012 05:53-nél | #25

    @Reku Papa
    Csak óvatosan a Gesztizéssel, olvassák ezt a rokonai :)
    Teher alatt nő a pálma, hát még ilyen szép trópusi éghajlaton, mint Banglades :)

    @Juliusx
    A fekvőbringa előnyeiről/hátrányairól a fenti menü “Fekvőbringa” pontja alatt olvashatsz, igaz, azok még a kezdeti tapasztalatok, ott a hátrányok között még nincs benne az amit itt Bangladesben megtapasztalunk: a mérhetetlen figyelemfelkeltés amit a bringákkal okozunk. Ez egy nagy hátrány, azt hiszem most már messze a legnagyobb, de ezt nem is sejtettük, amikor elindultunk. Bangladesben ez olyan mértékű volt, hogy szívesebben bringáztam volna normál kerékpárral, vagy egyáltalán nem, mint ahogy azt néhányszor tettük is, viszont a lovat lecserélni nem volt alkalmunk, és nem is szeretnénk, nagyon jó lesz ez még Ausztrália és Amerika végtelen, üres országútjain, ahogy a végén Európában is. Ezt a bringát olyan helyekre találták ki, nem Bangladesre. :)

    @Gyuri
    Egy jó muszlim nem értené, miért bámulod a szépen semmit nem láttató ruhába bújtatott feleségét, hisz hát nem látszik belőle semmi, el van takarva :) …és behívna magához ebédelni. Annál azért jóval összetettem a helyzet, mint hogy simán kihasználjuk a helyieket, ez nem így van. Sadek két órát várt ránk, mikor tettem volna jobbat vele, ha csak úgy továbbhajtok? Nekik nagyon fontos a vendégszeretet és nagyon boldogok, ha adhatnak és megismerkedhetnek egy idegennel. Az egy dolog, hogy a találkozás elején patáliáztunk, de látnod kellett volna az arcukat, amikor a szabadságharcukról meséltem és kérdeztem, vagy amikor az ételt elénk rakták és nézték, hogy boldogan falunk. Ekkor nagyon örültünk, hogy nem hajtottunk tovább, és nem csak azért, mert ételt tettek elénk. Nekik más az értékrendjük, nagyon boldogok voltak miattunk, és mi örültünk, hogy ezt nem vettük el tőlük, ez egy win-win szituáció itt és minden ilyen vendégszerető ázsiai országban, talán emlékeztek, Törökországban volt, hogy veszekedtek értünk. Ugyanakkor azért mi Magyarországról jöttünk és mi is érezzük, hogy ez sajnos nekünk, nálunk nem normális és igyekszünk nem kihasználni őket. Ezen a napon pl. Sadek-éktől azért is álltunk tovább, mert sejtettük, hogy ha maradunk, azzal önhibánkon kívül, de bajt okozhatunk nekik, mint ahogy az ország elején, a 6 tanártestvérnél jöttek a szomszédok sorra megnézni a két idegent és megtelt az udvar. :)

    Bangladest nem bánjuk, néha kemény volt, nagyon kemény, de a szép élmények itt is kiszakítják a mérleg pozitív oldalát. Amikor magunkból ki vagyunk fakadva, akkor pedig nem ordibálom, hogy Magyarországról jöttem, mert közben egyrészt nem vagyok magamnál, vagy ha egy kicsit mégis, akkor az a részem nem büszke saját magamra, éppen ellenkezőleg, inkább eltűnnék és megszünnék létezni, vagy felszállnék az égbe, vagy én nem is tudom. Sok-sok óra eltelt úgy a bringán ülve, hogy próbáltam kizárni a külvilágot, nem reagálni rájuk, vagy legalábbis nem nagatívan. Volt, hogy én szólítgattam le az úton embereket, azért szóltam hozzájuk két jó szót menet közben, hogy aztán lássam őket nevetni, mosolyogni, és azt érezzem, hogy jó emberek ők, és a világ jó és senki nem akar rosszat nekünk. De ez sajnos nem volt elég, mert jött a bumm…! :(

    @Krisztián2
    Mindjárt, mindjárt jön, már csak pár óra, igaz, Ti még alszotok, de itt már 10:13 van, és én írom a következő bejegyzést, ami majd pénteken jelenik meg! ;)

    @Arpi
    Nem cseréltünk testet, nem ilyen nagy kaland a történet: Zita bejelentkezve maradt és én véletlenül a nevében írtam kommentet, amit aztán a “Haladó Szerkesztés” alatt átjavítottam a saját nevemre és e-mail címemre, és ezeket ki is cserélte a rendszer, de az avatar maradt a régi :)

  25. VJános
    október 10th, 2012 05:57-nél | #26

    @Zita
    Nem is tudom hogy fogalmazzam meg, szóval egy kicsit enyhíteni szeretnék a múltkori szigorú hozzászólásomon. Megértem hogy agyonnyomott az az őrült tömeg aki mindenütt ott van, fogdossák a bringátokat és talán belemásznának még a tányérotokba is ha hagynátok, megbámulnak, követnek, leszorítanak az úton és dudálnak szakadatlan. Nem próbáltam, így nincs alapom ilyen sarkos véleményt mondani. A felét visszaszívom, jó?
    Örülök hogy új országban vagytok, ahol kisebb a népsűrűség és talán egy kis nyugalom is jut az előző után. Remélem újra az az aranyos jólelkű fiatalasszony leszel aki lehajol a kis virágokhoz, féllábon fényképezi a vizi állatkákat, megcsikizi a gyerekeket és megmenti a mókust. És megnézi az úton az összes templomot. Árpi meg a hős aki a Pamírban összefagyva visszabiciklizett az angolok elé, útközben megtanul minden nyelvet és éjszakánként alvás helyett írja a remek történeteket. Nem is tudom hogy bírja energiával.
    Szóval csak ennyit akartam, mert így érzem helyesnek hogy ezt megírjam.
    Érezzétek jól magatokat és várom a folytatást. A nyomkövetés térképet nem tudjátok/akarjátok frissíteni? Szerintem nagyon jó volt mert egyszerűen, érzékelhetően lehetett látni merre vagytok.
    üdv:Jani

    • Arpi
      október 10th, 2012 08:18-nél | #27

      Háháá, valaki olvas minket! :)
      Nem kell vissza szívni, mert igazad volt! Viszont nagyon köszönjük ezt a hozzászólásod, nagyon felvidítottál minket vele, és jelentem már ugyanaz a vidám fiatalasszony Zita aki volt, és én is az vagyok, aki voltam és vagyok és szeretek lenni. :) A nyomkövetést pedig igyekszem még ma frissíteni, ám most egy videót kell kicserélnem mert az új bejegyzésbe kétszer került bele a szivárvány és egyszer se a bambuszhíd. Plsu vár a fiatalasszonyom az ebéddel :) Üdv és köszi!!!

  26. Juliusx
    október 10th, 2012 08:29-nél | #28

    Azért nem akartam írni , mert vegyesen gondoltam az utatokról jót, rosszat. És eleinte több volt a negatív gondolat mint a pozitív. Most már nem így van, ezért írok:)

    • Arpi
      október 10th, 2012 12:40-nél | #29

      Most esik le, hogy írtad is egy előző hozzászólásban, hogy visszafelé olvasol minket. Hát akkor nem csodálom, hogy nem tetszettünk neked, Bangladesben néhányszor mi se magunknak.

  27. Pupu
    október 10th, 2012 21:15-nél | #30

    Nektek alighanem késő már, de azért leírom, hogyan kezeltünk hasonló problémát Algériában, a 80-as években. Két autóval utazó kis társaságunk megáll a sivatagi település szélén az ódon erődrom alatt. Suttyóhad vesz körül. Társaságunk tapasztalt tagja kiszáll, kinézi magának a legnagyobb, legerősebb suttyót: Akarsz tíz dinárt keresnei? Igen, akkor őrizd a kocsikat, míg felmegyünkk! Kettétép egy tízest, a felét neki adja, a másikat zsebre dugja. Felmegyünk, nézelődünk, fotózunk, egy óra, mire visszaérünk. Emberünk bottal a kezében, dúvadként köröz a kocsik körül, őrzi őket, hajtja el a kisebb csibészeket. Megkapja a másik felét a tízesnek, és mi padlógázzal elhúzunk. Egészen más élethelyzet, de abban működik.

    Egyébként, Árpi, nem érzem úgy, hogy elvesztetted az önkontrollodat. Először ők vesztették el, tömegesen, és erre nem lehet másképp reagálni. Továbbra is hálás vagyok Nektek, egyrészt a szórakoztató beszámolóért, másrész azon amúgy is sziklaszilárd meggyőződésem újabb megerősítéséért, hogy bizonyos országokba nem utazunk (lásd Tóásó Előd kalandja Bolíviában). Viktimológiai szempontból nézve a dolgot, felötlik a kérdés: miért az a lúzer ül évek óta dutyiban, miért Árpiékat ingerlik halálra a bangladesiek? Miért nem én vagyok az áldozat? Mert nekem nem kell közvetlenül tapasztalnom egyes országok cudar viszonyait, anélkül is tudok róluk, és kerülöm őket, mint a pestist. Nem kell a sz@rt az aroomra kenni, hogy tudjam, hogy büdös…

    • Arpi
      október 11th, 2012 04:07-nél | #31

      Köszi hozzászólásod, és a tippet, lehet, hogy majd még alkalmaznunk kell valahol, de szerintem ez Bangladesben nem működött volna, mert amikor igazán közel jöttek és nem tudtunk velük szót érteni, az akkor volt, amikor tényleg senki nem beszélt angolul. Mi nem gazdag, kirabolni való külföldiek voltunk a szemükben, hanem földönkívüliek. Ha valakire rábíztuk volna a bringákat, hogy őrizze, lehet, hogy ő egyedül beleült volna és a többieket nem hagyta volna… :) De igazából ez se jó példa, mert ha már sikerült megértetni az emberekkel, hogy ne érjenek hozzá, onnantól azt szántszándékkal már többet nem is tették. Csak amikor elmentek mellette, vagy lökdösődtek, hogy odaférjenek, akkor meg-meg lökték. És pl. ha ilyenkor sztenderen hagytuk volna a bringát, az nem örült volna neki, mint ahogy már kettőt el is törtünk. Igazából kéne egy sokkal masszívabb kétoldali kitámasztó a bringákra, de az meg csak megint pluszsúly lenne, úgyhogy inkább marad csak a falnak, fának, oszlopnak támasztás.

      És azt azért tegyük hozzá, hogy így ezekben a tömegekben összegezve legalább 10.000 bangladesivel találkoztunk “szemtől-szembe”, de soha sehol senki nem akart nekünk bajt, nem akart minket se bántani, se meglopni! Pedig ennyien a két hónap alatt ott álltak pár centire a táskáinktól, a GPS-től, a zsebeinktől… Szóval ez azért nagy szó, valljuk be! Kevés, biztonságosnak hitt nyugati országban történt volna ez ugyanígy. Szóval amellett, hogy 1-2 napon a két hónapból őrületbe kergettek minket, minden tiszteletem az övék. Mindezt úgy, hogy Banglades a világ egyik legszegényebb országa! Ez azért komolyan elgondolkodtató, és csodálatos, nem? :)

      Amúgy Előd történetét nem ismertük, elég kemény, reméljük hamarosan kiszabadul a srác. Ha megyünk Bolíviába, kerüljük majd minden politikai vagy mozgalmi csoport társaságát. Ezt a viktimilógiai szempontot nem értem… Miért kéne, hogy Te légy az áldozat? Miért kéne, hogy mi legyünk? Nem érezzük és nem is éreztük magunkat áldozatnak, Bangladest mi választottuk, és sejtettük hogy nem lesz könnyű, noha azt nem képzeltük, hogy ilyen kihívásaink lesznek. :) Ez csak az út velejárója volt, a része.

  28. Pupu
    október 11th, 2012 18:59-nél | #32

    Viktimológia: azt vizsgálja, hogy miért mindig a szőke copfos, piros szoknyás kislányok tűnnek el egy vidéken, nem a fekete hajú kisfiúk. Ha engem valami baj, attorcitás, kellemetlenség ér, átgondolom, miért éppen én kerültem bele. Viselkedtem, öltözködtem úgy, hogy magamra hozzak valami nem tetszőt? Ebből a hozzáállásomból következik bizonyos országok elkerülése. Hiszen, ha körüljárom a világot, válogatom kell az alternatívák közül. Minden országot úgysem tudok érinteni, akkor a kellemetlennek ígérkezőket kihagyom. Ti például átszelhetitek Amerikát Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy Latin-Amerikában. Előre sejthető, hogy hol milyen lesz. Nos, én Kanadát választanám. És aki Bolíviát, az magára vessen.

  29. oandras
    október 13th, 2012 04:00-nél | #33

    Nagyszerű ez a blog. A múltkori kiborulásos posztnál rám is rám tört a jótanács adhatnék, de szerintem nincs rá szükségetek.

Hozzászólások lezárva