Nászút a Föld körül

Teli körforgalom, üres híd – éljen a bangladesi közlekedésszervezés!

Chittagongból kifelé menet hála az égnek megúsztuk a Bahaddarhat Intersection-t, helyette egy iszonyú zsúfolt buszállomáson kellett átkelnünk, majd még mielőtt a hídra felhajthattunk volna, egy másik, eredetileg körforgalom funkciót ellátó óriási, kaotikus buszmegállón kellett keresztülverekednünk magunkat. Ez a körforgalom talán még szörnyűbb volt, tömött sorokban álltak egymás mögött több sávban a buszok, elállva az egész utat, a körforgalom előtt és a körforgalomban. Hogy mire vártak, és miért, azt nem tudom, de bizonyára ezt nem így találta ki a közlekedésszervezet, hanem ez egyszerűen csak kialakult. Szerintem, aki autóval akart átjutni itt, annak simán órákba telt, mert még nekünk is több buszsofőrt meg kellett kérni, hogy lesz szíves egy fél métert előre/hátra gurulni, hogy elférjünk a busz előtt. Ilyenkor persze olyan éles kanyarokat kellett vennünk, amit a bringán ülve már lehetetlen, ezért itt nem egyszer meg kellett emelni a bicikliket, hogy helyben vegyünk be egy-egy 90 fokos kanyart két mocskot okádó, büdös busz között. Mert persze a motort azt senki nem állította le, hiszen mindjárt előre tudnak majd gurulni pár métert, már csak órák kérdése.

A híd a körforgalom után ennek megfelelően teljesen üres volt, csak egy-két a körforgalmon magát szerencsésen áttuszkoló riksás és mi voltunk rajta. Ezt kicsit abszurd volt látni, főleg itt Bangladesben, Chittagongban, kétszer két sáv makulátlan aszfalt egy modern hídon, tök üresen… De végül is nekünk jól jött, csak azt bántuk kicsit, hogy az a három tuktukos, akiknek szintén sikerült kitörni a buszok torlaszolta körforgalomból, mind minket boldogított váltott kíséretben, amíg a hídon átkeltünk. Egyszer lehetne öt perc nyugtunk az úton, de akkor is lelassít az összes püfögő jármű mellettünk. Egy helyen mi is megálltunk, átugrottam a híd túloldalára, és lefotóztam a folyón parkoló hajórengeteget. Csak utólag vettük észre, hogy a képbe egy madár is berepült. :)

Meg nem bizonyosodtunk róla, de esélyes, hogy egy tehénpiacot csodáltunk az út töltéséről.

A híd után hamarosan lefordultunk a főútról, és egy alsóbbrendű úton folytattuk. Itt a forgalom már mérsékelt volt, kevesebb, mint máshol Bangadesben, és ezt élveztük. Gyönyörű erdősávon hajtottunk végig, jó idő volt, és a nap elején jártunk. Az úttól balra egyszer csak egy nagy mezőt pillantottunk meg, ahol karámok utcájában rengeteg tehén állt. Később egy másik nagy hídra is felhajtottunk, hogy átkeljünk egy másik folyón. Ez már barátságosabb volt, itt a mi oldalunkról nyílt gyönyörű kilátás balra, ahol az egyik sziget zöld árterén állatok legeltek. Ez a kép idilli volt, különösen innen fentről az útról. A folyó túloldalán igazi faluvilágba érkeztünk meg, amit sajnos az is jelzett, hogy sokszor eltűnt alólunk az út. Falvakon hajtottunk keresztül, és rizsföldek mellett haladtunk el. Hol makulátlan, egyenes sztrádán hajthattunk, hol az aszfalt teljes hiányában, saras, gödrös úton, amit téglából kirakott úttal próbáltak pótolni, ám ezek a téglák hamar széttöredeztek és megbomlott bennük a folytonosság, így gyönyörű kis gödrök jöttek létre köztük, amiben csak úgy ugrált, pattogott a kerekünk. Gondolhatjátok, mennyire örültünk ennek. Olvass tovább…

Mókust mentünk a fogságból a természetbe

Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
Ahhoz, hogy lejussunk Chittagongba, nem kellett nagy utat megtennünk, a távolság Rangamati és Chittagong között 70km. Több út közül is lehet választani, és mi végül maradtunk a kockázatmentes, jó eséllyel jó minőségű, de magasabb forgalmú főút mellett.

Reggel még összefutottunk Ismael-ékkel, hogy megcsodálják a biciklijeinket, majd a búcsú és a köszönet után útra keltünk. Ismét át a földnyelven, majd ezúttal fölfelé az emelkedőkön. Csak pár napja érkeztünk ide, és most micsoda élményeket hagyunk a hátunk mögött! A kaptatók nem voltak olyan fárasztóak, mint azt vártuk, gyorsan és könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.

Zita egyszercsak eltűnt mögüllem, úgy kellett visszafordulnom érte, hogy meglássam, mi történt. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, és valóban, nem is volt baj, csak egy kis állatot, egy mókust szabadított ki egy gyerek fogságából. Az állatot pórázon tartotta a gyerek, és ezt szegény állat szemmel láthatóan rosszul viselte, valószínű sokkot is kaphatott, már ha ilyesmi érheti egy mókust. Zita kiszabadította a kis bicskájával, és pár kilométerrel később, ahol végre találtunk egy emberektől picit távolibb, erdős részt, elengedte egy bokros helyen, az úttól kicsit távolabb. Reméljük szegény kis állat túlélte ezen megpróbáltatásokat és újra megtalálta a helyét a „vadonban”.

Ebédelni nem nagyon álltunk meg, inkább csak nassolni, már amíg hagytak a helyiek. Sajnos nem találtunk olyan helyet, ahol jó kis vonalat húzhattunk volna és legalább 1-2 méter állandó távolságra tarthattuk volna őket magunktól, ezért végül egy asztalt és két padot felhasználva építettem barikádot magunk köré, de sajnos pár perccel később kiderült, hogy ez is csak átmeneti megoldásnak jó. Banglades nem egy egyszerű hely, és egy idő után minden humorérzék és türelem elfogy itt, azonban mi ezt most ezen a napon nem akartuk megvárni, inkább továbbálltunk.

Széttárt karokkal

A forgalom az úton meglepően kicsi volt, és azt is jó előre lehetett látni, mert az út a dombok után elég egyenes volt, és a járművek nem száguldoztak rajta különösen nagy sebeséggel. Ez lehetővé tette számunkra, hogy tovább gyakoroljuk, és végül elsajátítsuk a elengedett kormányos fekvőkerékpározást. Korábban is próbálkoztunk már ilyesmivel, de egyrészt nagyon nem volt erre alkalmas (üres és egyenes) útszakasz Kína óta, másrészt eddig mindig négy-négy táskával közlekedtünk, és úgy tűnik, hogy ez az elengedett kormányos móka csak úgy működik, ha hátrébb van a súlypontja a biciklinek annál, mint ahogy az lehetséges négy táskával. Magyarul, amikor négy táskával próbáltuk, mindig nagyon hamar elkezdett belengeni a bicikli eleje, és jobbra-balra remegett az elsőkerék és a kormány, amint elengedtük azt. Amikor csak két táskánk volt hátul, mint most, ezt el tudtuk kerülni, és igen hamar sikerült elengedett kormánnyal, széttárt karokkal gurulnunk, sőt, mi több, pedáloznunk! Zita utóbbiban még ügyesebb is lett, mint én, egész hosszan, ameddig a forgalom csak engedte, képes volt elengedett kormánnyal tekerni.

Bevallom, ez az érzés nagyon hiányzott eddig a rekuból, mert a sima túrabringával ez már nagyon régen ment és nagyon jó érzés volt rajta elengedni a kormányt, kicsit felemelkedni, kihúzni magamat, és széttárni a karjaimat – mintha repülnék. Ez eddig a fekvőbringákon nem ment, és most nagyon jó volt megtapasztalni, hogy de mégis! De ezen is meglehet csinálni, fekvőbringával is lehet „repülni!”. Olvass tovább…

Fekvőkerékpárokkal a kikötőbe

Azzal, hogy kitaláltuk a kijutásunk mikéntjét Dhakából, a kalandok még éppen csak elkezdődtek. Másnap hajnalban keltünk és indultunk a Sadarghat hajóállomásra a bringánkon. Eleinte könnyű volt, mentünk a nagy sugárúton, még nem volt nagy forgalom. Aztán elérkeztünk arra a pontra, ahonnan a soksávos utakon már nem lehetett folytatni a gurulást a kikötő felé, és innentől egyből érdekesebb lett a menet. A kis utcán való közlekedésről videót is készítettem, utólag magam sem értem, hogy voltam erre képes:

Ez bizonyára nem sikerült volna kezdő rekusként, vagy akkor, ha nem kaptunk volna néhány hónap kiképzést a dél-ázsiai káoszból eleddig. :) Ha belegondolunk, tulajdonképpen szép, hogy így tud működni minden, emberek hajtotta, csilingelő riksákon szállítanak mindent, vagy épp nagy, kétkerekes kocsikon húzzák a holmit. Most mikor írom, csak ekkor gondolok bele igazán, hogy miért ennyi az ember hajtotta járgány. Bizonyára több oka is van, pl. hogy szűk az utca, és ahogy azt megtapasztaltuk többször, itt egy teherautó hamar elakadna, de emellett talán nyomos indok rá az is, hogy itt Bangladesben kétségtelenül sok az ember, és ez itt Dhaka, ide „jön fel” mindenki munka reményében vidékről, és gondolom rettentő olcsón be lehet őket fogni ilyen melókra. Ekkora szegénység, és ilyen sok ember ilyen kevés helyen talán nincs is máshol a világon, tehát valahol törvényszerű, hogy itt lássuk a legtöbb, legkülönbözőbb közvetlen ember, s nem gép végezte munkákat.

Hajóval Chandpurba

A kikötőhöz pont egy hajó indulása előtt érkeztünk meg, épphogy áttoltuk a bringákat a pallókon a hajó orrába, az már tolatott is kifelé a vízre. Ezzel szerencsénk volt, mint ahogy a hajó orrával is, ugyanis rögtön itt parkolnak a szállított járgányok, amelyekből egyébként nincs sok: egy motorkerékpár, és a mi két bringánk. Chadpurba dél környékén érkeztünk meg, én addig le tudtam dőlni egy falnak, ahová nem vert be az eső, és ki tudtam magamból gépelni egy bejegyzést. Innen a hajóorrból nagyon nem is mozdultunk el, csak egy-egy alkalomra, hogy felkeressük a mosdót. Ez a távollét Zitának jó negyed órába telt, és ezt csak akkor értettem meg, amikor én is elindultam, hogy könnyítsek magamon: mivel a nagy vasajtót bezárták, hogy ne jöjjön előre a sok kíváncsi népség minket bámulni és ne borítsák fel a hajót, ezért a hajó külső peremén (ahonnan a zsákokat dobálták le a másik hajóról a Dhakába érkezésünkkor) kellett végigsétálni egy hátsó bejáratig, ahol bejuthattunk a fedélzetre. Olvass tovább…