Bejárat > Ázsia, Vietnam > Da Lat és ami utána volt

Da Lat és ami utána volt

Még mielőtt belekezdenék a történtekbe, gyorsan elmesélem, hogy időközben Andree-tól is hírt kaptunk: azon a napon, amikor visszafordítottak minket a rendőrök, őt is megtalálták, de ő először elrejtőzött egy kávéültetvényen, majd másnap újra útnak indult, de ismét elkapták, és vissza kellett mennie Pleiku-ba. Onnan busszal ment vissza Plei Kánba, és onnan már újra bringázott a 20km-re lévő laoszi határhoz. Hogy aztán mi történt vele, még nem tudjuk, de ha egyszer annyi internet közelébe jutok, hogy odáig is maradjon időm, hogy írjak neki, akkor meg fogom tenni. Kár, hogy legalább ő nem jutott el arra az általam kinézett sűrű dzsungeles nemzeti park területére, ahová eredetileg mi is szerettünk volna menni. Apropó, Vietnam, 75%-a dzsungel téma: Lehet, hogy így van, de azok az erdők a hegyekben vannak, az utak meg általában a völgyekben, a lenti síkságokon, és az utak mentén sok ember él, így nekünk a táj inkább rizsföldes, kávéültetvényes volt. Próbálhattunk volna többet „úttalan utakon” hajtani, de így is 2,5 hónapot és több, mint 2000km-t voltunk Vietnamban. Persze az is megoldás lehet, hogy buszra szállunk és az unalmas részek felett így átteleportálunk, mert ahogy Graham is megmondta Szamarkandban, „A jó kerékpárturista azt is nagyon jól tudja, mikor kell buszra szállni!”, de ezen már késő gondolkodni, majd legközelebb. :)

Na, és hogy végre Da Latról is meséljek. Ez az 1500 méter magasan fekvő városka a gyarmatosítók nyári menedékeként kezdte és mára már kinőtte magát az ország elsőszámú nászutas üdülőhelyévé. A közelben vízesések, szép erdő, nemzeti park, és ide nem kell légkondi mert itt nem sül meg az ember, nincs akkora hőség, mint lent tengerszinten. Hát szabad az ilyet nekünk kihagyni, ha már azt mondják rá, hogy „honeymoon destination”? Nem, nem szabad, ugyanakkor annyira nem is voltunk tőle elájulva. A város tény, hogy szép és tisztább, rendezettebb, sőt még nyugodtabb is, mint bármelyik másik vietnami város, ahol jártunk, de mi mégis, annyira nem voltunk tőle elragadtatva. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy itt minden kicsit drágább volt. Vagy nagyon, attól függően, hol mennyire voltak alkuképesek. Érezni lehetett szinte minden üzletben és étkezdében, hogy ez bizony Da Lat, ez itt kérem a nyaralóhely, ide nyaralni jönnek az emberek, fent vagyunk 1500 méteren, hát azért ennyi mindennek az ára.

De elég ebből, és nézzük, merre jártunk! :) Gyalogszerrel, egy-egy pár papucsban indultunk el felfedezni a várost. Az első állomásunk a bolondok háza volt, de előtte még felfedeztük a sarki pékségben a „dobverő” alakú csirkehússal töltött péksüteményt. :) Ötletes, meg kell hagyni!

A bolondok háza pedig valójában csak az én bolondos fordításom a „Crazy House”-ról, így hívják azt a helyet, ami az útikönyvben az elsők között szerepel Da Lat látnivalói közül.

A helyet először Hang Na Villa-nak hívták, megálmodója és tervezője Dr. Dang Viet Na, egy Moszkvában tanult építész, aki az egyetem befejezése után Hanoiban kezdett dolgozni az építészetért felelős minisztériumban, majd ’83-ban ide Da Latba helyezték át. Itt nagyon megtetszett neki, és egy kis magánprojectbe is kezdett több építésztársával együtt. Céljuk ezzel a hellyel az, hogy felhívják az emberek figyelmét az építészeten keresztül a természet közelségére, szeretetére, és arra a rombolásra, amit az ember mindezidáig véghezvitt benne. A hely eredetileg csak egy egyedi vendégháznak indult, de mára akkora lett és olyan különleges, hogy napközben mintegy múzeum van nyitva, és körbe lehet járni a gyönyörű kis kertet és az épületeket, bennük pedig azokat a szobákat, amelyek éppen nincsenek kiadva.

Az egész hely olyan, mintha valami mesevilágba csöppentünk volna, az „erdő” tele van óriás pókhálókkal és pókokkal, méhekkel, a terek, folyosók és szobák kialakításánál nem ragaszkodtak a derékszögekhez, de még csak a sík felületekhez sem. A házak és fák között a magasban vezetett, keskeny lépcsőkön, , hidakon sétálhatunk, a szobák pedig tényleg egészen egyediek. Az egyikben egy hatalmas sas van építve, amely egy tojáson ül, széttárt szárnyakkal. A tojás belseje pedig egy kis kandalló. Van olyan „lakosztály”, amely több szintes, és az emeletre meredek létralépcső vezet fel. Szinte mindegyik szobában az ágyrész kuckós kalakítású, ami mindkettőnknek nagyon tetszett Zitával. Az egész hely kicsit varázslatos volt, itt aztán tényleg szabadjára engedték a fantáziájukat a tervezők, és nem ragaszkodtak a bevett sémákhoz. A legnagyobb már kész ház (mert hátul nagyban ment az építkezés is) tetejére a már említett keskeny, lépcsős, korlátos járatokon fel lehetett mászni, egészen sok emelet magasra, ahonnan egész Da Latra rá lehetett látni. Apropó, van itt a városban egy Eiffel-torony, vagyis annak egy kicsinyített mása, az egyik telekom cég jóvoltából.

Az udvaron természetesen található egy szuvenír bolt és egy étterem, a bejáratnál pedig egy információs sarok, itt találtunk árakat is, a legtöbb szoba két főre 35 dollár volt egy éjszakára, ami nem is olyan vészesen sok, figyelembe véve, hogy olyan speciális mesekörnyezetet kapunk cserébe, amit még Zsákos Frodó is megirigyelne. :)

A Crazy House után a tó felé vettük az irányt, de útközben még beugrottunk a bazilikához, szállás után kérdeztünk, de azt hiszem hülyének néztek minket, mert a végén egy 350 ezres szobát kínáltak nekünk. Persze strandpapucsban lehet, hogy nem jött át, hogy valójában miről van szó, talán a biciklikkel kellett volna érkeznünk, hogy megértsék, nem arról van szó, hogy nem találtunk üres szobát, hanem arról, hogy nem akarjuk magunknak megengedni a napi 200 ezer dongot, vagyis a 2200 forintot csak a szállásra.

Ezek után úgy voltunk Da Lat-al, hogy még megnézzük a tavat, aztán elsétálunk a vasútállomásra, este meglátogatjuk a barátainkat, aztán holnap irány tovább! Le a tengerpartra! Igaz, hogy ott kicsit melegebb van, de ha már ki kell adni ennyi pénzt egy szobáért, akkor legalább legyünk tengerparton, ez Zitának már nagyon rég be volt ígérve, vágytunk már mind a ketten egy hosszabb pihenőre, és tudtam, hogy nekem bárhol jó naplót írni, de a legjobb, ha közben Zita nagyon boldog mellettem, mert fürödhet a tengerben és kagylókat, csigákat gyüjthet, és… és még egy csomó oka van annak, amitől egy nő a tengerparton felhőtlenül boldog, és aminek az okaira egy férfi soha nem jöhet rá. De ha ő boldog, akkor én is az vagyok, ezért hamar megállapodtunk ezen a délutánon abban, hogy irány tovább!

A tó semmi különös nem volt, szabadidő és piknik park a partján, vízibicikli bérlés, és hasonlók. A partján pedig lehet bérelni tandemeket, igaz, azok ázsiai emberekhez vannak méretezve, így végül ez az élmény most kimaradt nekünk, pedig Zita már a bicikliken ült… – Ekkor vettük észre, hogy nem férne el a térdünk a kormánytól. :) Zita pedig jó lenaivozott, mert először én azt gondoltam, hogy ezeket nem pusztán szabadidő és szórakozásra adják, hanem valamiféle városi bérbringa rendszerről van szó. Hát nem, ez olyan mint nálunk a bringó-hintó a Margit-szigeten.

A vasútállomás is szerepel a látnivalók között, ezért sétáltunk el a város keleti sarkába, nem azért, hogy strandpapucsban, kis cekkerrel folytassuk tovább vasúton az utat. Erre, ha jól tudom, nem is lenne lehetőségünk, mert a sínek csak valahová a közelbe vezetnek, és csak tervezik újra megnyitni a teljes vonalat és becsatlakoztatni az országos hálózatba. Egyébként az épület pofás volt, és érdekes, de megint, valahogy elmulasztottuk meglátni benne a nagy csodát. Lehet, hogy az volt a baj, hogy papucsban sétáltunk le odáig összesen már vagy 5km-t és ettől elfáradtunk már. Mindenesetre azért rossz semmiképp nem volt, és Zita nagyon élvezte a gőzmozdony látványát, én meg azon mosolyogtam magamban, hogy csak hatan voltunk ott összesen turisták, de ebből kettőnek még így is sikerült bosszankodnia azon, hogy várnia kell arra, hogy a mobilján elkattinthassa az „Én és a gőzmozdony” című képet. Megéri bosszankodni ilyesmin? Mi van, ha egy perccel később osztja meg facebook-on a képet, összedől a világ? Persze mindezt csak magamban mondtam, mert tudtam, hogy magamat is látom kicsit, türelmetlenebb pillanataimban.

Este már nem maradt erőnk Nguyen-ékkel újra találkozni, az egész napos városban császkálás leszívott minket, csak arra vágytunk, hogy hazamenjünk, letusoljunk és esetleg még megnézzünk egy filmet a netbookon. Ehhez a kapott sajtot is felhasználtuk, vettünk hozzá kenyeret és a napközben törzshelyünkké vált étteremben kértünk – és ingyen kaptunk! – zöldhagymát is, így igazán finom meleg szendvicset („túlélőszendvicset”) készítettünk az esti filmhez.

Reggel szedelődzködtünk és már a felmálházott bringákkal gurultunk át Nguyen-ékhez, ahol most előkerült a feleség is és John, a fiuk egy csomó érdekes dolgot elmesélt, amiket azt hiszem, az előző bejegyzés végén már elmeséltem. Együtt ebédeltünk a boltjukban és közben megint ismét egy nagyon jót beszélgettünk. Meghívtuk őket Magyarországra, de csak azzal a feltétellel, ha türelmesen megvárják, amíg hazaértünk. :) Búcsúzáskor Nguyen még előpakolt és nekünk ajándékozott egy újabb szelet sajtot, egy tégely mogyoróvaj krémet, és egy csomag kolbászt. Honnan tudja ilyen nagyon pontosan, mi az, amivel a legnagyobb örömet tudja nekünk okozni materiális szinten (esetünkben: étel)?



A Gougah-vízesés

Da Latból kifelé menet még meg kellett másznunk egy kisebb fölfelét, aztán elindult a nagy lefelé menet. Száguldottunk a szép erdőben, szerpentinen lefelé, ám ez most nem volt olyan nagyon nagy élmény, mert forgalom volt körülöttünk, és mert én aggódtam a fékpofákért. Tudtam, hogy már csak a mait és a holnapi napot kell kibírniuk, amíg lejutunk a tengerig, és azt is, hogy a kritikus rész pont itt van, a nagy lefelében.

Ezzel hála az égnek nem volt baj és később az út is kiszélesedett, így a forgalom sem zavart már minket annyira. Itt találkoztunk azzal a négyfős családdal a motoron, ahol a kisebbik gyerek hátul az anyja és a motort vezető apja között állt az ülésen. És nagy boldogan integetett és kiabált nekünk… :)

Nem emlékszem, hogy itt a blogon meséltem e már, de durva adók vannak Vietnamban az autókon, ezért jár motorral mindenki. A motoron ketten ülhetnek, bukósisakkal a fejükön, de azt ugye már írtam, hogy ez mit ér – csak a rendőr ellen véd. Ebbe a két fős limitbe viszont nem számítanak bele a gyerekek, ahogyan a sisaktörvény sem érvényes rájuk. Vagyis lehet, hogy van egy olyan passzus, hogy „a gyereken sisak, vagy sí maszk kötelező” :D merthogy nem nagyon láttunk még gyermeket szabad fejjel motoron – a sí maszk a jellemző, nem a sisak. Szóval ezek kicsit abszurd dolgok, de ez van, ez a valóság itt Vietnamban, 4-5 fős családok felülnek egy 110 köbcentis motorra. Erről jut eszembe egy írás, amit valamikor a wetiko.hu-n olvastam. Ebben írták, hogy az amerikaiak, akik panaszkodva szegénynek vallják magukat, mert csak valami diszkont élelmiszer lánc boltjaiban tudnak vásárolni, Indiában kő gazdagok lehetnének, mert a mikrobusz, amivel ebbe a boltba, munkába és iskolába ingáztatják a családot, ott hindusztánban egy jó kis helyi közlekedési társaságnak az alapja is lehetne. :) Egyre jobban érzem ez alatt az utazás alatt, hogy a szegénység igazából inkább valami tudatállapot.

Ja, és mi történik, ha már akkorára nőttek a gyerekek, hogy nem fér fel az ötfős család egy motorra? Ekkorra a legnagyobb, már van akkora, hogy tudjon motort vezetni… Jogsi, meg korhatár? Ugyan már, ne hülyéskedjünk, itt ahol még a forgalommal szemben is vidáman közlekednek, és kikanyarodnak kisívben szembe velünk, aztán egy kilométer múlva sorolnak csak át maguk oldalára, ahol végre van egy szakadás a korlátban vagy a forgalom áradatában…? Itt nem adnak az ilyenekre, itt csak folyik, zajlik az élet, ahogy kialakult. Ezért olyan vad néha nekünk. :)

Na, de valami vízesés nevét adtam ide alcímnek, úgyhogy ideje arról is regélni. Okosan utánanéztem, hol is van ez a vízesés, így már tudtam, hol kell keresni. Ezt jól tettem, mert különben nem találtuk volna meg egy könnyen, de még így is a helyieket kellett kérdezgetni. Akik aztán készségesen elvezettek minket a bejárathoz. Ott aztán egy zárt kapu és fizetőbódé várt minket. Őr vagy jegyszedő az nem volt, ezért megállapodtunk, hogy a kerítés résén először én, majd Zita mászik be, hogy valaki mindig legyen a bringáknál, mert azok már nem fértek át a résen. Bementem, és ámultam, gyönyörű vízesés hullott alá egy hatalmas víztározóba, aminek a túlvégét nem is láttam a völgy messzeségében. A vízesés fölé ki lehetett mászni a sziklákon, de én inkább a part menti sziklafal tetején lévő sisnyásba vetettem bele magam, hogy szemből is tudjak készíteni jó fotókat a vízesésről, hátha még a 2014-es falinaptárba is megteszi majd valamelyik ezen képek közül. Mire kiverekedtem magam a hármas zöldből, Zita is előkerült, elmesélte, hogy megkerült az őr, kifizette a belépőket (valami jelképes összeget), és betolta a kapun belülre a bringákat. Így már együtt is örülhettünk ennek a gyönyörű helynek, és Zita volt merész, átugrott az egyik patakon a vízesés felett, így ki tudott ülni egy szirtre, ahonnan már a lábát is bele tudta lógatni a habokba. Én csak nagy óvatosan mertem követni, nem is tudom, mitől féltem jobban, hogy vizes lesz a kamera, vagy hogy beleesem a vízbe és esetleg az lehúz magával a mélybe. Utóbbi valószínű nem történt volna meg még akkor se, ha belecsúszom a vízbe, mert az nem volt túl mély. Ezt később egy a vizen átkelő halász be is mutatta nekünk, ugyanis belecsúszott fél lábával a vízbe. :) Nem lett semmi baja csak térdig vizes lett.

Tovább gurulva még megcsodáltuk a tavat is, és a partján focizó helyieket,

aztán később egy hídról még maga a duzzasztógát is látszott alulról. Az estét egy Da Ninh nevű helyen töltöttük egy szállóban, ahol állítólag előző este járt egy magyar motoros. De ennél többet sajnos nem tudtak elmondani róla. Itt Zita bekérte magát a család konyhájába és megsütötte a Nguyenéktől kapott kolbászt, ezt ettük meg vacsorára és reggelire az ünnepi eledellel, a banánlevélben kifőzött babos, húsos rizzsel.

Ezen a napon 50-et majd a következő nap Luong Trung-ig, egy a Highway 1-en található városkáig újabb 70km-t tettünk meg. Eközben sok izgalmas nem történt velünk, megérkeztünk a fennsík déli peremére, ahonnan Zita kisebb csalódására még nem látszott a tenger… :) De legalább lefelé nem ment el egyetlen fékpofánk sem, és ez nagy öröm volt. Itt láttunk egy vizierőművet, de ennek nem volt nagy gátja, vagy legalábbis azt nem láttuk, csak a hegyoldalban lefelé futó hatalmas csőrendszert.

Következő nap már csak két dombra volt tőlünk a tenger, de még eközben is sok izgalmasat láttunk, pl. egy jegesembert, aki a hatalmas jégtömböket a motorjára kötözte fel.


Majd egy zöld földdarabot a végtelen sárga mezők között, ahol egy fa állt és egy ember dolgozott.


Aztán az utolsó kanyar előtt egy tó túloldalán láttunk kéket, zöldet, és barnát, az utóbbi szabályos, filmbéli homokdűne volt. Persze ezt mi már csak hunyorítva láttuk a messzeségben, de a fényképezőgép zoomjának köszönhetően most itt van nagyban is, részletesen.

Elszürcsöltünk még egy kókuszt az egyik kis falusi üzletben, aztán nekileselkedtünk az utolsó fölfelének. Nagy nehezen elérkezett ennek is a teteje, a túloldalt megkezdtük a száguldást és hamarosan megpillantottuk a tengert!

A Mui Ne-ben töltött napokról viszont már csak legközelebb írok, mert az már megint egy másik téma :)

Da Lat-ból Mui Ne-be 2013. február 12-13-14-én tekertünk le, 50, 70 és 55km-eket.

  1. Még nincs hozzászólás
  1. Még nincsenek visszakövetések