Bejárat > Ázsia, Thaiföld > Dél-Thaiföldi kilométerek

Dél-Thaiföldi kilométerek



Surathani – Siwat, Nakon Si Thammarat: 107,7km

A hajó, ahogy meg volt beszélve, reggel hétkor kikötött, és mi ekkor már ébren voltunk, pakolásztunk, ébredeztünk a rövid éjszaka után. Az első élelmiszerbolt előtt megálltunk, Zita hozott egy kakaót, én pedig nekiálltam megszerelni a beragadt markolatváltómat. Miközben felszörpintettük a reggeli kakaót és én nekiálltam szerelni, a mellettünk parkoló, gyárilag hello kitty-s robogót is megcsodáltuk. Erről inkább most magamban tartom a véleményem…

Kiderült, hogy nem is a markolatváltóval volt a baj, hanem valami a bowdenekkel, mert mikor lent az agyváltó mellett meglazítottam azokat, utána már egyből simán és könnyen ment a váltás. Ugyanilyen jól haladtunk a kilométerekkel is.

Széles úton, néha sziklás hegyek között haladtunk, egészen a déli sziesztánkig, amit pont a legjobbkor ejtettünk meg, ugyanis ahogy beálltunk az útszéli kis vendéglő teteje alá, rákezdett szakadni az eső. A gombás-rizses történet felfalása és a macskás kislány lefényképezése után még egy teljes bejegyzést is megírtam, de az a nyavalyás eső csak nem akart elállni. Zita tanácsára elmentem hát zuhanyozni (nem az esőbe, hanem a család fürdőszobájába), és ezzel végezve rögtön meg is bántam, hogy ezt nem akkor csináltam, amikor Zita is, a sziesztánk elején. A zuhany ugyanis nem kicsit felfrissített. Igaz, erre aztán nem volt szükség, mert odakint is jól eláztunk. Amikor elindultunk, épp csak szemerkélt, de azért elővigyázatosan esőruházatot húztunk. Hamarosan úgy rákezdett, hogy mindegy volt. Ha állunk vagy sétálunk, talán megmaradhattunk volna szárazon, ám az esődzsekit és a nadrágot nem a szakadó esőben való fekvőbringázáshoz tervezték. Egyszóval szépen beáztunk, ami nem is csoda, hiszen a derekunknál be tud folyni a víz, ahogy a csuklóinknál is, mert az alsókormányt éppen hogy, de fölfelé hajló alkarokkal fogjuk, arról nem is beszélve, hogy ha nagyon durván esik – ahogy most is tette -, akkor összegyűlik és megáll az ülésünk aljában a víz. Ilyen még csak kétszer fordult elő, egyszer Boszniában a próbaút alatt, és most. Az első alkalom után a Nazcásokkal egyeztetve kitaláltuk, hogy fúrunk két-két esőelvezető lyukat a két ülés aljába ennek elkerülése végett, ám ez a művelet azóta is várat magára. :) Egyszóval brutális eső esetén nem vagyunk vízállóak. Viszont a ház verandájának a teteje az vízálló, így ott ki tudtuk várni, míg az eső egy kicsit el nem csendesedett, és közben egy erősebb prospektuspapírból Zita sisakja elő szerkesztettünk egy jó kis esőfogót is, amire azért volt szükség, mert az eső ráadásul szembe esett velünk, egyenesen az arcunkba, és ez Zitát még jobban zavarta, mint engem, talán a sisakja vagy a szemüvege miatt. Szó mi szó, én se nagyon bántam, amikor intett, hogy álljunk ki, mert tényleg brutálisan zuhogott.

A délután még egy-két órát hol erősebb, hol gyengébb esőben tekertünk, és csodák csodájára a naplemente előtt még egy kis napsütést is kaptunk – erre mondanom sem kell, végképp nem számítottunk. Igaz, reggel még az esőre sem egyáltalán.

Siwat-ot Warmshowers-en találtunk, erről már meséltem, ez a kerékpártúrázók Couchsurfing-je, ami anno még papírkatalóguson és analóg postán keresztül kezdte, még a CS és a Hospitality Club ideje előtt. Siwat egy Nakhon Si Thammarat nevű várostól északra jelölte meg a lakhelyét, és amikor még a szigetről írtam neki, hogy jövünk, hamar válaszolt, hogy szeretettel vár minket. Ezen a napon már többször hívott minket telefonon, és ebből már érezni lehetett, hogy valóban nagyon vár minket. Délután azonban már nem tudtam felvenni a telefont, mert az el volt zárva az egyik kis vízálló Ortlieb oldalzsebbe. Siwat többször hívott ezalatt és sms-t is írt, hogy merre járunk. Megállni ezért nem akartam, hát menet közben, Zita mögött tekerve írtam egy sms-t, hogy jövünk, csak kemény esőt kaptunk. Az angol múlt időm nem lehetett elég kifejező, mert Siwat ezután megint többször hívott, de aztán ezeket sem hallottam a forgalomban, és amikor észrevettem, hogy mi van, akkor már késő volt, mert Siwat írt három sms-t. Az elsőben még kérdezte, aztán a harmadikban közölte, hogy elindult felénk, hogy felvegyen minket. Ennek a technikai részleteit nem írta meg, de gondoltuk, hogy biztos van egy pickup kisteherautója, mint kb. mindenkinek Thaiföldön. Ellenkezni pedig nem akartunk, mert már tényleg eléggé meg voltunk makkanva. Bár nyilván le tudtuk volna tekerni a maradék 30 kilit, de egyrészt az eső lába megint nagyon lógott és ismét belénk készült rúgni, másrészt úgy gondoltuk, ha Siwat már elindult és teszi ezt önként, akkor most már kár visszafordítani, ha segíteni akar. Szóval végül csak azt írtuk meg, hogy hányas kilométerköveknél járunk éppen. Mert megállni azért nem álltunk meg, tekertünk, amíg lehetett. Siwat tényleg egy pickup-al érkezett, mesélte, hogy 3km-t tovább kellett mennie, hogy meg tudjon fordulni. Ez a táv jól jellemzi a Thai autópályaszerű utak szerkezetet. Esetünkben a kétszer két sáv plusz leállósáv között most nem betonfal, hanem árok volt egyébként.

Siwatról, mint ahogy azt várni lehetett, kiderült, hogy irtó jó fej. Két egyetemista fiával és feleségével egy még építés alatt álló, három apró házrészes (szobás), középen kis udvarral ellátott háciendában él, és szabadidejében kerékpártúrázik. Járt már Malajziában, Laoszban és Vietnamban, egy gyönyörű, Surly márkájú túrabicója van, és nagyon odavan a bringázásért. Mutatott nekünk több fotóalbumot a saját túráiról és egy könyvsorozatot egy thai világbringástól. Aztán még egy újság is előkerült, egy kerékpáros és életmód magazin. Ebben a lapban kb. 10 oldalas, angol és thai nyelven írt cikk jelent meg a nemrég történt tragikus balesetről, amelyben egy bringás páros az életét vesztette egy figyelmetlen autós miatt. Ez az eset nagy port kavart Thaiföldön belül is, és ahogy a lapból kivettem, szerintem az az ember most örül, hogy börtönben van, mert különben kb. meglincselné őt a társadalom, de úgy, hogy akkor még sokkal rosszabbul is járna. Legalábbis a lapból ez jött át… Persze ettől a két kerékpártúrázó már nem fog feltámadni, ahogy a tiszteletükre rendezett össznépi emléktúrától sem. Szomorú történet ez.

Siwatnál eredetileg csak egy éjszakát maradtunk volna, hogy rögvest induljunk tovább dél felé, Malajzia irányába, ám a dolgok aztán nem így alakultak. Már az érkezésünk napjának délutánján is éreztem egy kisebb fájdalmat a jobb arcomban, és ez aztán másnapra felerősödött, ezért elmentünk a fogorvoshoz. Siwat nagyon kedvesen és önfeláldozóan bevitt minket Nakon Si Thammarat városába, ahol kb. négy fogorvost jártunk körbe, mire végre egyet nyitva találtunk. Mert ugye még tartott ekkor a Songkran, ezért volt zárva minden. Mire megtaláltuk a város talán egyetlen nyitvatartó fogászát, már késő délután volt, és ebben az egész kálváriában talán csak az volt jó, hogy közben, mialatt az egyik fogász meghirdetett délután két órai nyitására vártunk (persze hiába, valószínű csak kint felejtette a táblát), addig Zita talált egy röpülni még alig képes madárfiókát, amint az autók között bukdácsolt. Zita kimentette a madárkát a forgalomból és később egy helyi kisfiú segítségével aztán vissza is került egy első emeleti terasz ajtaja fölé, a fészkébe. Bár Zita szerint ekkor már valószínű késő volt, ugyanis a madárka ekkora már túlságosan kikészült a történtektől. Én meg közben ültem a padkán, próbáltam nem figyelni a fájdalomra, hanem pozitív maradni és közben elszórakoztatni kicsit a történeteimmel, illetve a kérdéseimmel Siwat-ot, ha már volt ilyen nagyon rendes, és feláldozta az én fogfájásomra az egész napját.

A fogorvos persze azt tanácsolta, hogy menjek haza a fogammal, és kezeltessem otthon, de mi mondtuk neki, hogy ez a lehetőség most nem játszik. Pedig a fogat gyökérkezelni kell, és az egy hónapig is eltarthat akár… Mi? Egy hónap? Végül abban maradtunk, hogy akkor kapok antibiotikumot, ami letolja a gyulladást, és fájdalomcsillapítót, ha tovább fájnék és nem bírnám elviselni, aztán majd Balin elmegyünk arra a gyökérkezelésre, de most itt ezért ennyi ideig nem fogunk dekkolni, különben sem bírná a vízumunk és mi sem. Ha már valahol ennyit egy helyben kell lennünk, akkor az legyen valami nagyszerű hely.

A fájdalomcsillapítóból végül csak hármat kellett bevennem, utána a gyulladás már lejjebb ment, igaz, ehhez végül 3 napot kellett egyhelyben maradnunk. Ezt Siwat-ék egyáltalán nem bánták, noha mi már kezdtük kicsit zavarban érezni magunkat, na meg egy kicsit be is voltunk sózva, mert nem terveztünk ennyit itt lenni. Persze rossz azért egyáltalán nem volt, nagyszerű vendégszeretetben volt részünk Siwat-éknál, és azt hiszem ők is örültek nekünk. Azt utólag kijelenthetem, hogy csak egy éjszakát maradni, ahogy eredetileg terveztük, majdhogynem bunkóság lett volna, mert ennyi idő alatt nem nagyon ismerjük meg egymást, és ugye itt nem csak az a lényeg, hogy az utazó ingyen szállást kap, hanem éppúgy, ahogy a Couchsurfing-nél, egymás megsegítésén túl, egymás megismerése is a cél. Arról nem is beszélve, hogy így a szemfüles feleségemnek volt szerencséje a neoncső alatt tanyázó gekkókat lefényképezni, ahogy éppen szúnyogokat falatoznak.

Ez a kedvenc helyük ezeknek az apró és számunkra mókás kinézetű állatoknak, ugyanis ide gyűlnek a bogarak, vagyis az ő eledelük. :) A gekkó tehát egy jó állat, mert felzabálja a minket irritáló szúnyogokat – persze egy-kettő mindig marad ránk is, de azért van a szúnyogháló, hogy ők már ne zavarjanak. Amúgy a gekkót mi eszi meg? A madarak? És a madarakat? És mit eszik a szúnyog? Véééért? Akkor mi a vérünket adjuk a madarakért? :)



Siwat, Nakhon Si Thammarat – Tengerparti pálmaliget: 89,3km

A negyedik nap végre elindultunk, erre már jól felkészültünk előző este és rendesen összepakoltunk, reggel már csak fel kellett akasztani a bringára a táskákat, aztán indulhattunk is. Még 20km-t befelé a városba, a reggelizőhelyre! Hát ezt a hülyeséget, miből vannak ezek az ázsiai emberek? Vagy csak én puhultam el ennyire, hogy szana-szét pusztulok, ha evés nélkül reggel le kell tekernem 20km-t? De az is lehet, hogy csak a gyógyszer gyengített le, vagy az a baj, hogy nem éppen hazai az éghajlat. :) Ennek ellenére nagy élmény volt Siwat-ékkal ez a délelőtt, főleg, miután már a bendőnket is megtömtük. Siwat-ék heten testvérek, ebből négyen bringáznak. A négyesből pedig hárman el is kísértek egészen a város határáig, de előtte még megnéztünk egy nagyon érdekes buddhista templomot.

Ide rengeteg hatalmas busszal érkeztek a hívek a malajziai Georgetown-ból, merthogy régen állítólag máshol voltak az országok közt a határvonalak, a híveknek viszont az új határokkal még nem változtak meg a zarándokhelyek. Ezért aztán átvándorolnak egyik országból a másikba, elvégre ez ma már nem távolság és nem idő ezeket a sztrádákon. Így történhet meg az, hogy a templom környékén az út két szélét óriási buszok állják el több száz méter hosszan. Ami viszont odabent ment, az már sokkal barátságosabb volt: a hívek hatalmas, hosszú sárga anyagot húztak ki a fejük felett, és így végtelen hosszú kígyót alkotva sétáltak be a templomba. Ez nagyon jól nézett ki és érdekes volt. Főleg azután, hogy követtük őket végig befelé a templomba és ott fel egy lépcsőn az emelvényre épített hatalmas sztupáig, amit aztán hangos kiabálások közepette körbetekertek a hosszú sárga lepedővel. Nekünk ez a kiabálás kicsit furcsának tűnt egy vallási helyen, de hát itt ez a módi, ha egyszer nem mindegy, hogy hogyan csavarják fel a cuccot a sztupa köré, akkor valahogy vezényelni kell a népet, nem igaz? De nem csak a körbecsavarás ment, hanem a pénzdobálás is: a sztupa peremeire malajziai aprópénzeket dobáltak fel. Ekkor láttuk először a maláj váltópénzt, a sen-t. 100 sen 1 ringgit, egy ringgit pedig kb. 75 forint a mai árfolyamon. Ők csak sen-eket dobáltak fel, ezüst és aranyszínű érméket.



Az egész szertartás nagyon érdekes volt, és a sluszpoént az egészre még az adta, hogy amikor már Siwat-ék nélkül bicikliztünk, kb. 10km-re a várostól elhaladt mellettünk egy autó, a platóján óriási halomba dobálva ezekkel a sárga anyagokkal. Úgy látszik elindultak a hívők vissza a buszokkal Malajziába, és máris lecsavarták a sárga lepedőket a sztupáról, mehetnek a mosásba, hogy a jövő hétre újra tiszták legyenek. Újra jöhessen egy nagy emberrengeteg egy csomó busszal messze földről, és újra el lehessen nekik adni pár tonna füstölőt, meg pár kilométer narancssárga sztupára-tekernivalót. Hogy a szétdobált érmékről ne is beszéljünk. Van itt üzlet kérem! :) Mindenki jól jár, csak a bolygó nem, de hát eddig a tudati szintig nem jutottak még el a hívők, és azt hiszem, naivság is részemről elvárni tőlük. Ennél persze összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat is teszünk, a vallással egy lapon nem említhető tevékenységekkel. Egy lapon nem, mert oltári nagy marhaságok, amelyektől még csak boldogabbak sem leszünk. Ezek listája szinte végtelen a fogyasztó társadalom szertárában… Szóval kár volt most ezt a vallási szertartást piszkálnom, máshol kéne elkezdenünk változni.

Ez az első nap igazán nem sok érdekeset tartogatott számunkra, de azt azért meg kell említenem, hogy a sziesztánkig, vagyis a tengerpartig az időt egy olyan úton töltöttük, amelyet Siwat-ék mutattak. Ez az út hosszabb volt, mint amit én kinéztem, mert egyenesen a partra vitt, de hát ugye ők ezen szoktak bringázni, meg itt úgyis érdekesebb a táj, és kevesebb a forgalom. Hát, ezen bosszankodtam egy kört, de végül megbocsájtottam Siwat-knak a plusz 20km-t… :) Pedig nekünk kb. mindegy volt, a nagyobb úton se volt vészes a forgalom, és ott is volt leállósávunk, a táj pedig éppoly „üres” és unalmas volt nekünk az elmúlt országok után itt is, mint amott lett volna a főúton. Hogy őszinte legyek, Thaiföld ezen része a táj és a benne való bringázás szempontjából nem igazán nyűgözött le minket. Igaz, épp csúnya sem volt, de Laosz és Kambodzsa után semmi nem fogott meg minket itt igazán. Na de a lényeg, amit e bekezdés eleje óta akarok mondani: Szóval egy „apró” úton tekertünk, ez az út a 4013-as számú volt, vagyis egy négy számjegyű, harmadrendű út. Sajnos azt már nem sikerült elkapnom a fényképezőgéppel, ahol ez az út kétszer két sáv plusz leállósávos volt, de azért még így is elég durva. Thaiföld az én szememben egy fejlett ország… Nem sok ennél kisebb úton jártunk, de ahol bicikliztünk bekötőutakon, ott azokon is aszfalt volt, és szerintem ez így van a legtöbb helyen, mert a nagy utakra soha sehol nem láttunk felhordva sarat. Az autók nagy része mégis pickup, hogy miért, az még mindig rejtély számomra. Siwatnak földjei vannak az autója pedig nem egy csilivili SUV-ra hasonlított, hanem egy már kissé elhasznált, régebbi járgányra, amiről el is árulta, hogy használtan vette. Mindenkinek lenne földje, aki pickup-al jár? Akkor ezek szerint legalább Thaiföldön a kisbirtokrendszer dívik! :) Vagy csak divatból nyomulnak nagykerekű, összkerék-meghajtású pickupokkal… Olyat is hallottuk, hogy a sok árvíz és áradás miatt, mert ezekkel kisebb vizeken át lehet hajtani, de szerintem ez is marhaság. Persze én egy naiv, elfogult, méregzöld figura vagyok, ne hallgassatok rám! :)

A tengerpart mellett talán egyetlen egy említésre méltó dolog történt. Elhaladtunk egy kis szentély mellett, ami nem volt más, mint egy pofás kis tető alá emelt óriási fa fallosz. Hogy ennek mi a szerepe és miért kell annyira tisztelni, hogy még virágkoszorút is akasztanak rá, azt nem tudjuk. :) Talán termékenységet ad, erre tudtunk gondolni.

A napot egy gyönyörű helyen zártuk, amihez úgy fordultunk vissza, miután száz métert továbbhaladtunk rajta. Amikor először megpillantottam, bennem volt még a „menjünk még egy kicsit” érzés, aztán felülemelkedett rajta a „egy ilyen táborhely lehetőség mellett nem szabad így elrohanni, amikor úgyis mindjárt itt a naplemente” – és ez utóbbit nem bántuk meg. Egy gyönyörű tengerparti pálmaliget közepén, egy tetős emelvényt találtunk. A közeli házben engedélyt kértünk (és természetesen kaptunk) a sátrazásra, majd lemálháztunk. Zita elment vacsorát és reggelit szerezni, én pedig felállítottam a sátrat és felfújtam a matracokat. Nem akartam most se a Kindle-n zörgetni a netet, se a nebookon billentyűzni, amíg Zitára vártam, ezért elővettem a régi jó szájharmónikat és nekiláttam az egyetlen dalnak, amit úgy ahogy el tudok játszani rajta. Örömmel tapasztaltam, hogy nem sokat felejtettem, igaz nem is volt nagyon miből. :)

Zita megküzdött, mire megtalálta a legközelebbi éttermet, de végül meglett és így a vacsoránk is. Korán lefeküdtünk, jót aludtunk, és korán keltünk. Reggelire Zita tojást sütött, én pedig, megint munkamegosztásban összepakoltam a táborunkat. Mire kész lett az étel, a sátor már a táskában volt a biciklimen.



Tengerparti pálmaliget – Muszlim család: 102,5km

Ez a nap még az előzőnél is jellegtelenebb volt, és itt már Siwat-ék sem voltak meg nekünk reggel, így a templomjárás és a közös reggeli is elmaradt. Nincs is nagyon mire visszaemlékezzek, csak csapattuk végig a tengerparton egymás anszlusszában és örültünk, hogy szépen peregnek alattunk a kilométerek. Szieszta alatt megint megírtam egy fejezetet a történetünkből, és egy jót zuhanyoztunk, de most már én is a legelején, az érkezés után, ahogy Zita végzett. Tanulva a tegnap esti ételvadászatból itt rögtön elvitelre is kértünk, mert jól főztek és szép adagokat mértek. A virágok pedig kókuszdióhéjakban lógtak le a tető pereméről! :) Ez ötletes, és se gyár, se égetés, se műanyag nem kellett hozzá, a kókuszdió pedig garantáltan többször újraterem annyi idő alatt, míg egy ilyen „cserép” szétrohad. Még az is lehet, hogy miközben rohad, valami tápanyagot is ad a belsejében élő talajnak és így a növénynek is. Zseniálisan egyszerű.

Nem terveztünk ezen a napon 100km-t tekerni, de csak nem akart jönni az az ideális táborhely ott ahol vártuk, ezért csak haladtunk tovább, mígnem végül szinte teljesen ránk nem sötétedett. Ekkor lefordultunk egy házhoz, amelynek egy hatalmas, üres, fedett terasza volt az utca felé. Itt egy egész sátortábor elfért volna, viszont egy lélek sem volt a környéken, ezért egész hátra kellett mennünk az udvarban. Találtunk rég nem látott, befedett hajú nőket! :) Muszlim családnál jártunk, de ők nem olyanok voltak, mint a bengáliak, a pakisztániak, vagy az irániak. Nem egy kendőt, hanem egy erre a célra készült komplett fejfedőt viseltek, és egyáltalán nem voltak szégyenlősek, és nem is klikkesedtek külön a férfiaktól. Viszont a táborhely úgy tűnt, nem jön össze, mert nagyon kifelé mutogattak nekünk. Már ki is néztem, hogy akkor majd a szomszédban az üres étteremben, egy, a tegnapihoz hasonló helyen felállítjuk megint szúnyoghálónak a tető alá a hálófülkénket, de aztán kiderült, hogy nem elfele mutogattak nekünk, és a sok negatív visszajelzés nem arra szólt, hogy nem sátrazhatunk a teraszon, hanem hogy nem kell sátraznunk, hanem megkapjuk az egyik teraszról nyíló helyiséget. Ez egy üres szoba volt, régen valószínű a terasszal együtt egy étterem lehetett, mert egy üres konyhát és nagy örömünkre még működő fürdőszobát is találtunk, így le tudtunk fürödni vödörből. Erre egyébként előző este is lehetőségünk volt, mert a pálmaligetben lévő tetőhöz tartozott egy ház is az utca irányába, ott ahol engedélyt kértünk, végül fürdőszobát is kaptunk. Amikor itt fürdőszobát említek, egy pottyantós vécét, egy csapot, egy hatalmas víztartályt és egy kisebb vödröt kell elképzelni. Meleg víz nincs, de itt nem is kell, mert hőség van, és zuhanyrózsa sincs, mert vödör van. :)



Muszlim család – Sadao, Iskolaudvar: 76,1km

Ezen a napon sem történt semmi különösen fantasztikus, csuda dolog velünk, de azért mesélni azt most is tudok.

Miután átkeltünk egy gyönyörű tavon, ráébredtünk, hogy mindjárt elhagyjuk Thaiföldet, és még egy csomó mindent nem fényképeztünk le az országban, ami amúgy jellemző rá, de valamiért eddig mégsem jutott eszünkbe lefényképezni. De csak mert valami nem szép, vagy egyszerűen nem tetszik, attól még érdemes lehet lefényképezni, még akkor is, ha tele van vele az ország. Ilyen például fedett, platós pickup, mint tömegközlekedési eszköz, vagy a legújabb domináns földi kultúra, a fogyasztó társadalom kistemplomának számító 7Eleven közért, ami igaz ugyan, hogy pár napig varázslatos volt az első, Bangladesből való megérkezésünk után, de később gyorsan eltűnt a szemünkben ez a varázs, és eztán már csak akkor álltunk meg itt, ha nem volt más. Most pl. azért kellett betérnünk, mert eltörött az egyik vizespalackunk és eresztett. Ha már muszáj új palackokat vételeznünk, akkor ez egyszer engedtünk a csábításnak és nem üres palackokat kukáztunk, mint akkor, amikor Kambodzsában egyszerre elhagytam az összes vizünket, hanem egy hidegvízzel telit vásároltunk. Ez jól esett és még a boltot is sikerült lefényképeznem belülről, meg egy macskás nénit is a bolt előtt. Nem tudom, hány 7Eleven van Thaiföldön, de szerintem itt van a legtöbb a világon, sok ezer lehet belőlük, hisz túlzás nélkül némelyik városban szinte minden sarkon ott vannak.

Fél kettőre le volt beszélve, hogy felhívnak minket a Juventus Rádió reggeli műsorából, mert olyan magyarokról volt szó, akik valami nagy dolgot vittek végbe, és úgy tűnik, az eddigi most már közel két éves világcsavargásunk a mostanáig letekert 16600km-el elég nagy dolog ehhez. :) A kis néhány perces bejelentkezésünk a visszajelzések alapján vidámra sikerült, és meg is beszéltük a szerkesztőnővel, hogy aztán majd még lesz folytatása, ám sajnos azóta sem volt időm írni neki ez ügyben, pedig az tényleg buli lenne, ha egy-két hetente felhívnának a rádióból. Na majd még ütöm ezt a vasat, hátha nem hűlt még ki teljesen. Sok a dolog, nem tudok mindenre figyelni, de egy rádiós bejelentkezésből sok rossz nem sülhet ki, jó lenne belőle rendszert csinálni.

A bejelentkezés egyébként kalandos volt, mert ahogy ez szokás, az élő adásba való bekapcsolás előtt 10 perccel felhívtak minket. Ekkor egy zajos, kétszer két sávos úton tekertünk épp, ezért gyorsan lekanyarodtunk erről az első lehetőségnél, és kerestünk egy csendes sarkot. Egy család teraszán kötöttünk ki, de persze, hogy akkor jelent meg az összes szomszéd a zajos motorkerékpárjaikon, amikor bekapcsoltak minket élőbe. Kénytelenek voltunk bemenekülni a ház egyik sarkába, és miközben az élő adásban válaszoltunk a műsorvezetők kérdéseire, a családnak mutogattuk, hogy „pssszt” – csendre van szükségünk, azért vonultunk be ide. Nem néztek hülyének minket (vagy legalábbis nem mutatták) és nem zavartak ki a házukból, sőt, mire végeztünk, odakint a teraszasztalnál, a bringák mellett, ahol először leültünk, egy nagy kancsó jeges víz várt ránk! :) Ez is Ázsia, hogy ne csak mindig akkor írjam, hogy „még mindig Ázsiában vagyunk”, amikor valami kellemetlen, váratlan dolog történik velünk. :)

Indulás után néhány dombbal egy teherautók számára épített súlymérő állomást pillantottunk meg magunk előtt az szélén. Mivel sor nem állt a mérleg előtt, ráhajtottunk. Ketten együtt 240kg voltunk, amikor pedig már csak én voltam a fémlapon, akkor 130-ig süllyedt vissza a számláló. Ez persze nem pontos adat, hiszen a mérleg nem ilyen pehelysúlyú túrakerékpárosokra van kalibrálva, ezért nem is mutatta kilóra pontosan a mért súlyt, csak 10kg-onként. Ehhez még azt érdemes egyébként tudni, hogy a bringa teljesen csupaszon 18kg, én olyan 77kg lehetek, Zita pedig kb. 70kg. Persze ez is ingadozik, de valamikor ez idő tájt méredzkedtünk szobamérlegen is, és az ezt mutatta. (Ami egyébként király, mert eszerint végre újra egész jó bőrben vagyunk) Ezt azt jelenti, hogy Zita legalább 23kg cuccot cipel, én pedig 35kg-t, de szerintem a mérés pontatlan, és nincs ennyi különbség kettőnk málhája között, valószínű Zita többet visz. Na, majd egyszer ráállunk arra a szobamérlegre a táskákkal is! :)

A napot egy Sadao nevű településen fejeztük be, 20km-re a malajziai határ előtt. Nem akartunk délután megérkezni az új országba, mert szerettük volna, ha bőven marad időnk az új országba belépéskor esedékes teendőkre, és mert különben is még fel kellett adnunk néhány képeslapot Thaiföldről. Szóval ezen a napon a sziesztával véget is ért a bringázás, és miután kiszieztáztuk magunkat (zuhany, evés, ivás, írás, olvasás, pihenés), és az idő is szépen beborult és dörögni kezdett, eszméltünk, hogy jó lenne nagyon gyorsan megtalálni az esti szálláshelyünket. Egy motoros elvezetett minket egy szállóhoz, de ott a szobák elég borsos áron voltak, és az a tény sem tetszett, hogy 3 órára is ki lehetett venni őket… Persze elviccelődtünk, hogy ha végképp nem találunk mást, majd hajnalban visszajövünk ide az utolsó három órára, hogy legalább akkor kialudjuk magukat, mert annyi még pont beleférne a büdzsébe, amennyibe a három óra fáj. A hotelt persze a végén hagytuk a francba, alkuképtelen volt a hölgyemény a recepción, így tovább hajtottunk. Aranyos kis utcákra bukkantunk, de helyet, azt nem találtunk magunknak bennük, minden házhoz csak egy apró kocsi beálló tartozott és úgy tűnt, mindenhol futotta is az oda való autóra, így mi már nem fértünk volna el és ilyen pici helyre nem is akartuk volna bekérni magunkat, pláne, hogy az egész terület közvetlen az utcafrontra nyílt. Viszont tippet azt kaptunk: menjünk el a közeli sporttelepre! Így is tettünk, ott épp valami nagy kosárbajnokság ment, Zita pedig egyenes utat kapott az emberünkhöz, aki aztán kiadta az ukázt egy másik embernek, hogy kísérjen el minket egy iskolához, ahol majd táborozhatunk. Kb. 2 kilométert hajtottunk a városban, bánatomra a postától elfelé (ami csak másnap reggel 8-kor nyitott ki), egészen egy pofás iskoláig, ahol bekanyarodtunk az udvarra. Valami főember adhatott nekünk itt helyet, mert aztán többen úgy kezeltek minket, mint valami királyokat. Megkaptuk a wifi jelszót és egy a hatalmas zöld mező sarkában található fedett márvány kiülőt sátrazásra. Itt felállítottuk a hálófülkét, elmentünk zuhanyozni, majd én eltekertem üres bringán a szomszédba, ahol valami falunapok szerű ringlispíres zsibvásáros történés zajlott, hála az égnek büfésorral is egybekötve. Sok finomsággal tértem vissza, és egy-két órát még eljátszottunk itt lefekvés előtt az interneten kapott és adott híreken.



Sadao – Thaiföld vége!(?)

Másnap reggel sültkrumplit reggeliztem az iskola büféjében! :) Nem akartam elhinni, hogy ilyen van! Tudom, hogy nem egészséges, főleg nem reggelire, de kb. indulás óta nem ettem sültkrumplit és ennek most nem tudtam ellenállni. Ezt a videót pedig Zita készítette, még a sültkrumpli előtt, talán csak pár perccel az ébredés után:

A neten a georgetown-i vendéglátónk pontos címét és elérhetőségét kerestem meg és mentettem ki, gondolván arra, hogy az új országban mindez már lehet, hogy nem lesz könnyű, hiszen ki tudja, találni-e kódolatlan wifiket, és az se biztos, hogy odaát a Kindle ingyen netje működik. Szóval jobb előbb felkészülni, és mindent inkább kétszer leegyeztetni, mint később koppanni, hogy nincs meg a cím, vagy a telefonszám, vagy kiderül, hogy valamiért mégsem várnak.

Sadaoban már csak a posta volt hátra, visszagurultunk, és elintéztük, amit el kellett. Közben még azt is kitaláltuk, hogy összemérjük a két ország postai szolgáltatását, mégpedig úgy, hogy délután Zita majd küld egy képeslapot Malajziából is.

Alig 20km várt ránk a határig, néhány dombbal és az utolsó thai csirkénkkel, sticky rice-al természetesen. Talán épp a legutolsó dombtetőn történt, hogy egy, az út leállósávjában parkoló teherautót kellett megelőznünk. Ahogy elgurultam mellette, láttam, hogy a jármű eleje alatt, leterített gyékényen, kispárnákkal ketten ott fekszenek. Sziesztáztak a pilóták, és hát adta magát, hogy a jármű alatti árnyékot kihasználják! :) Mikor Zita is beérte őket, csináltam még egy fotót velük, de igazából az lett volna a legjobb, hogy ha a bringámat állványként használva befekszünk mi is a srácok mellé, és úgy csinálunk egy közös fotót, négyesben. Persze ez már csak utólag jutott az eszünkbe. De sebaj, majd legközelebb! :)

A határállomáshoz némi izgalommal gurultunk oda, ugyanis a régi, már érvénytelenített, kilyukasztott útleveleinkben voltak benne a thai vízumaink, az új, Bangkokban felvett üres, érvényes útleveleink pedig tök üresek voltak. Elméletben emiatt át kellett volna vezettetnünk jó pénzért a fővárosban a vízumainkat az új útlevélbe, de mi ezt nem tettük meg, hisz még mindig Ázsiában vagyunk, és itt a szabályokat nem veszik olyan szigorúan. A következő részben kiderül, hogy mindezt jól tettük-e, és érdemes volt-e ilyen bátornak lennünk. :)

Az ebben a bejegyzésben történtek 2013. április 16-án reggel kezdődtek és 23-án dél körül értek véget. Eközben nagyjából 400km-t haladtunk összesen, nem számolva azt a kb. 20km-t, amikor Siwat felkapott minket.



Thaiföld összefoglaló

Mostanában már egyre nyögvenyelősebben, de minden ország végén szokásom egy kis összefoglalót írni. Nyögvenyelősen, mert egyre kevésbé érzem értelmét, hiszen ha elolvastad idáig a történetet, akkor meg minek ismételni. Mégis megpróbálom újra, tömören összefoglalni, milyen is volt Thaiföld nekünk, és ezek után milyen tanácsaim vannakNektek, hátha sikerül még valami újat mondanom.

Thaiföld egy jó és könnyű hely, de tessék ezt relatívan értelmezni! :D Délkelet-Ázsiát először látogatva kezdésnek mindenképpen elmegy, hiszen tiszta nyugat, ugyanakkor mégis tök más, hiszen a kultúra és vele együtt az emberek, az épületek, a szokások és még megannyi más dolog is teljesen új, más és izgalmas, főleg annak, aki egyszer csak megérkezik Bangkokba egy repülőn egyenesen Európából. És mivel tiszta nyugat, ezért árak is vannak, de azok még mindig alacsonyabbak pl. a magyar áraknál. Étel, ital, szórakozás és szállás tekintetében is, hol csak éppen egy kicsit olcsóbb, hol sokkal-sokkal. És persze van drágaság is, sok pénzért itt is, mint minden nyugati országban, mindent megkapni, de nekünk se sok pénzünk, se végtelen vágyunk nincs, így erről nem tudok most bővebben beszámolni. De arról igen, hogy 2-300 forintból nagyon jól lehet lakni, és hogy Bangkok tele van jó fej Couchsurferekkel, két-három ezer forintos szállókkal, egy-két száz forintos sörökkel, és még ki tudja, mi mindennel. Utazni is könnyű, tiszta sztráda az egész ország és légkondis buszok száguldoznak fel s alá ezeken a tükörsima utakon. Ahogy az ember kiteszi a lábát egy közkedvelt tengerparti üdülőhelyre (mint pl. Koh Tao), ott az árak megugranak egy picit, de ha csak néhány hétre érkezel, talán ezt is el tudod majd viselni, mert az ár/érték arány még így is ütni fog bármit Európában. Még akkor is, ha az „érték” alatt néha érdekes meglepetések érnek majd. :) A lehúzás közepesen alacsony a régió országaihoz hasonlítva, de ez még mindig épp elég arra, hogy mindig résen kell, hogy legyél, főleg, ha alacsony büdzsével utazol. Thaiföld önmagában is nagyszerű kaland lehet, pláne ha mondjuk búvárkodni is szeretsz (vagy szeretnéd kipróbálni), de mi, ha valaha visszajövünk ide, az valószínű azért lesz, mert kiindulópontnak fogjuk használni mondjuk Dél-Laoszhoz, vagy a kambodzsai tengerpartokhoz, esetleg DK-Ázsia olyan még fel nem fedezett, és ezen utazás alatt már nem is felfedezhető részeihez, mint pl. a Fülöp-szigetek, vagy Tajvan. Nem azért, mert Thaiföld nem szép és érdekes, hanem mert egyszer elég volt. A környező országok számunkra érdekesebbek voltak, és annyira elkényeztettek minket az élményeikkel, hogy ezek után – láttátok, leírtam többször: Thaiföldön kicsit üresnek, streilnek találtuk. A királyi palota nem lesz szebb 10 év múlva, és Bangkok sem lesz egy nyugodtabb város, ahogy a tengerpartok sem lesznek már elhagyatottabbak. Thaiföld túl fejlett és túl népszerű a turisták körében, ezzel számunkra egy kicsit elveszti már a varázsát. Tudom, ez fura, de ez van. :)

Na jó, igaz, nem jártunk a nemzeti parkokban, és a híres Chiang Mai-ban sem (már ha így írják), ami fent van északon és szintén nagyon közkedvelt hely. Onnan fel lehet hajózni Luang Prabang-ba a Mekongon, tehát egy kiváló kapuja lehet egy laoszi, yunnani, vagy észak vietnami kerékpártúrához! :)

Ha Thaiföldön bicikliztek, próbáljátok ki a Warmshowers-t, és próbáljátok megtalálni az ötszámjegyű, negyedrendű utakat, hátha azokon már nem dübörög egyáltalán semmilyen forgalom és nem 10 méter szélesek, így újra a természetben érzezheti magát rajtuk az ember. :)

Hogy jót is mondjak még, fejlettség ide vagy oda, Thaiföld Ázsiában van, és ez nem csak némi kiszámíthatatlansággal és egyéb meglepetésekkel jár, hanem egy nagyszerű, példaértékű vendégszeretettel is. „A mosoly országa.” – mondja a hivatalos marketing. Hogy ebből mennyi igazi, és mennyi mímelt, azt nem tudjuk, de az tény, hogy a Warmshowers és a Couchsurfing jól működik itt, és rajtuk keresztül igazi vendégszeretettel, és igazi mosolyokkal találkozhatunk Thaiföldön. Köszönjük minden thai barátunknak és Thaiföldön élő és dolgozó magyar és külföldi barátainknak a kedvességeteket! Egy élmény volt! :)

  1. Még nincs hozzászólás
  1. Még nincsenek visszakövetések