Bejárat > Ázsia, Thaiföld > Koh Tao #4 – Felszíni élmények: Futva, biciklivel, kajakkal és sznorkellingezve

Koh Tao #4 – Felszíni élmények: Futva, biciklivel, kajakkal és sznorkellingezve



Kilátóhely vadászat

Mert bizony ilyenekből is volt dögivel, nem is tudom, hol kezdjem. :) Talán azzal, amiről már tettem előzőleg is említést. Többször kimentem még futni az első futás után, ezek közül a második futásom egy 10km-es kör lett, amiben szint is volt bőven, ezért egészen szépen megmakkantam mire visszaértem a sátrunkhoz, és utána még 1-2 napig kényszerpihenőre is tettem magamat.

Már ahogy elindultam, rögtön többször elővettem a fényképezőgépet, mert gyönyörű kis házak között, pálmaligetek alatt haladtam. Az út piszok meredek volt, egy keskeny, kanyargó betonsáv a dzsungelben. Ekkor megértettem, miért van az a sok buggy a motorkerékpárok mellett lent a boltokban, ahol egy kisebb vagyonért ki lehet bérelni ezeket a dögöket. Ilyen meredek úton egy motorral elég necces lehet a bátortalanabbaknak fel-le száguldozni.

A sziget egyik északi kilátóhelyét tűztem ki célpontnak. Útközben kiugrottam egy másik, középső kilátóhelyhez is, ahonnan már gyönyörű kilátás volt, itt kattintgattam néhányat, majd számoltam, és az jött ki, hogy még oda tudok érni a másik kilátóhelyhez is naplemente előtt, így útnak indultam. Még több és még meredekebb fölfelé következett, majd átbuktam, és jött a lejtő. Ezen a szakaszon egy helyen durván alámosta a víz a betonozott utat, és az egy méteres árokban ért véget. Persze ez engem mit sem zavart, futva elvoltam a beton nélkül is, a talaj se sáros, se különösebben csúszós nem volt. Ezután az egyik kanyarban letért az utam a OpenStreetMap-en jelzett, onnan elméletben egyenesen a kilátóhoz vezető útvonalról. A valóságban az út lekanyarodott a Mango Bay nevű öbölhöz, de mivel én most nem sznorkellezni, se nem búvárkodni indultam, hanem fel a kilátóba, ezért erről az útról én az első lehetőségnél letértem balra, hogy minél inkább a kilátóhely és az odavezető út, vagyis annak a jelölt helye felé haladjak. Valójában szó se volt ott útról, ahová a térkép jelölte, ott csak sűrű dzsungel volt, és amit utakat én találtam, azokat mintha találomra vágták volna ki a dzsungelből egy markolóval. Amit aztán meg is találtam egy nagy útkereszteződésben. Itt elindultam több úton is a kilátó felé, de végül mindegyik egy zsákutcába torkollott, és sűrű dzsungelben ért véget. Egy nagyon kerülővel végül csak kikeveredtem egy csúcsra, ahol volt is néhány szikla, de azokra hiába másztam fel, onnan se láttam ki a fák lombjai közül. Hazafelé aztán találtam még egy kilátóhelyet, ahol akárcsak a legelső helyen, itt is üzemelt egy kis büfé, de innen is csak a Sairee melletti hosszú, nagy öbölre lehetett rálátni és semmi másra. Nekem a vágyam az volt, hogy a Koh Nang Yuan szigethármasára rálássak fentről a 300m magas dombtetőről, a háttérben a naplementével. Ez végül nem sikerült, de mégsem voltam ezért keserű, mert közben gyönyörű dzsungelben jártam és azért a legelső helyről sem volt épp csúnya a kilátás. Hogy hogyan lehet feljutni az általam kinézett kilátóra vagy hogy egyáltalán létezik-e a kilátó és oda az út valójában, ezeket nem tudtam meg azóta sem. Hazafelé már odavoltak a lábaim, volt, hogy a meredekekben háttal lépkedtem lefelé, hogy ne szakadjanak ketté a vádliaim. De nem adtam fel, hazáig kocogtam, pedig több motoros felajánlotta, hogy elvisz, de nem éltem az ajánlattal, különben is csurom izzadtság voltam tetőtől talpig, nem örültek volna nekem.

Egy másik este, legalább két nappal az előző futás után, amikor már nagyjából rendbejöttek a lábaim, megkíséreltem egy újabb támadást, de ezúttal lentről, a nyugati partról indulva. Megint gyönyörű helyeken jártam, de nem találtam a hegyre felvezető utat, végül egy étterem-panzió szerűségnél lyukadtam ki, ide az út két nagy egymásnak dőlt szikladarab alatt vezetett, majd bent a dzsungel alá épített járatokon lehetett bolyongani egyet a teraszok és a házak között.

Itt végül megtaláltam a kijáratott az éttermi részhez, ahol ki lehetett menni a partot alkotó sziklákra. Ez egy nem akármilyen hely volt, fantasztikus kilátással és hangulattal. Sajnos az igazi, szép naplemente ezen a napon elmaradt, mert nyugaton felhős volt az ég alja, így színek azok nem voltak, de azért a hangulat az nagyon jó volt. Itt mászkáltam még egy kicsit, felszaladtam egy-két sziklára, majd elindultam hazafelé, mert időre vissza kellett érnem, le volt beszélve egy vacsora Mrs. Udon Thani-nál azzal a szlovák párossal, akikkel a Mekong Deltában is találkoztunk. Ők azóta bejárták hátizsákkal Vietnam-ot, Laoszt, és most itt utolértek minket. :)



Water Festival, avagy a thai újév, a Songkran – ahogy Koh Tao-n zajlik

A következő futásom a Songkran, a Thai Újév napján volt. Ilyenkor az a szokás, hogy mindenki agyonlocsol mindenkit. Vödörből, vizipisztolyból, vagy vizzel teli zacskókból (gránátokból), de megy a játék, ráadásul egy ilyen nyugatiakkal teli szigeten különösen elszabadul az őrület. A délelőtt folyamán mi még nem is bírtunk és nem is nagyon akartunk asszimilálódni ezzel az egésszel, csak Ursula éttermének teraszáról, a távolból figyeltük, ahogy a Rockopus-os kollégák teljesen megvadultan mindenkit vizipisztolyokból locsolnak, aki az úton elhalad a boltjuk előtt. Persze erre fel voltak készülve a közlekedők is: volt, aki eleve már valami jelmezben érkezett, a hátán egy viztartállyal és egy hatalmas vizipuskával. Volt olyan, aki valamiféle jelmezbe öltözött be, és voltak olyanok, akik egy pickup platójáról egy nagy tartályból vödrökből locsolták a jónépet. Szóval „hadiállapotok” uralkodtak, és az egész kívülről nekünk úgy tűnt, mintha erre a napra mindenki megbolondult volna.

Végül délután erőt vettünk magunkon, becsomagoltuk a GPS-t és a fényképezőt az egyik Ortlieb kiszsebbe, vagyis vízállóvá tettük őket, majd elindultunk lefelé. Lent a parti sétálóutcán még nagyobb őrület volt, itt már hintőporral is szórták egymást az emberek, és nem volt olyan 10 méter, hogy ne kaptunk volna a nyakunkba egy vödör vizet. Egy motoros le is verte Zita szemüvegét, de hála az égnek, Zita valahogy nagyon ügyesen azonnal megtalálta a földön és felkapta, így egy karcolás nem esett rajta. Odébb megtaláltuk Ursulát is, aztán a parton egy egész nagy táncos, zenés bulit. Én itt leváltam Zitától, és ahogy azt előzőleg megbeszéltük, elmentem futni egy kört.

Ahogy elhagytam a települést, a part mentén haladtam tovább, kis ösvényeken a parti sziklák felett a dzsungelben. Azt vártam, hogy ez majd olyan kis elhagyatott hely lesz, ahol csak én leszek, de ez nem így volt. Igaz, legalább a songkrani őrületet magam mögött hagyhattam, mert itt csak csendes öblöket és egymás nyakára épített apartmanokat találtam. Egy-két öböl igen pofás volt, márcsak a napsütés hiányzott volna a tökéletesen idilli, mesebeli tengerparti feelinghez, persze én ezt nem hiányoltam, mert bár a fotók pofásabbak lettek a napsütésben, de én megpurcantam volna, ha még a nap is tűz rám. Szóval ez pont jó volt így.

Az elhagyatott dzsungel helyett az apartmanok között cikáztam egy keskeny betonjárdán, sokszor bungalók ajtajába, kapukba, vagyis zsákutcákba futva. Végül aztán csak megtaláltam a kifelé vezető utat és felrohantam egy hágóba, ahonnan az adótornyok mellől gyönyörű kilátás nyilt egy déli öbölre, a Tatooh-bay-re. Innen már fordultam és a főút mentén visszafutottam Sairee-ba. Itt egy 10 percet várnom kellett Zitára, mert ő közben visszament a szállásunkra feltenni egy pántot a szemüvegére és letenni a papucsát. Ezalatt az idő alatt csak leültem egy terasz peremére és néztem a parton bulizó tömeget. Ezzel a passzivitásommal annyira kitűntem az örjöngő tömegből, hogy többen odajöttek hozzám, hogy nem árulok-e valami elszívnivalót… :o

Ennek akkor lett vége, amikor Zita megérkezett. Ő bulizni akart, én pedig nagyon nem voltam azon a hullámhosszon, vagyis abban a hangulatban, hogy jól tudjam érezni magam a főleg nyugatiak alkotta felszabadult, bulizó egyvelegben. Ennek tudatában voltam, ahogy annak is, hogy Zita bár most küldött haza, hogy akkor ne is húzzam le itt a hangulatot, de ez mind zavart is, mert azt is tudtam, hogy Zita jobban örülne, ha vele maradnék és együtt buliznánk, csak még azt nem tudtam elképzelni, hogyan leszek képes felszabadulni és jól érezni magam ebben a társaságban – ahol egyébként senkit nem ismerünk.

Csodák csodájára ez végül valahogy mégiscsak sikerült, és magam is meglepődtem aztán magamon. A dolgot azzal kezdtük, hogy elmentünk az életveszélyesen csúszós padlójú és jéghidegre légkondicionált legközelebbi 7Elevenbe, ami meglepetésünkre még nem volt teljesen lerabolva, mert még hűtött sört is találtunk. Ez így már csak annyiba került, mintha otthon egy kocsmában vettük volna, és Zitának is találtunk egy Spy wine nevű, itt népszerű, és igen hamar beütő buborékos bort. Ezek mellé még megettünk egy-egy nagyon finom „pancake”-et, vagyis rutit, azt hiszem burmaiak által készítve. Kinek, mi a kedvence: Zita banános-csokisat, én meg egy sajtos-hagymás-virsliset. :) Ez jót tett a lelkünknek és még a pénztárcánknak sem volt olyan fájdalmas. Később ugyanebből még egy kört (sör,spywine,pancakes) lenyomtunk, és utólag örömmel konstatáltam, hogy ez a kis erezd el a hajamat nem ütött be annyira a büdzsénknek, ezen a napon nem költöttünk számottevően többet, mint bármelyik másik nap a szigeten.

Ellenben alig egy órával azután, hogy elhatároztuk, hogy „Na jól van, akkor bulizzunk!” (vagyis inkább én is rávettem végre magam nagy nehezen), azon találtam magam, hogy egy kanadai-thai áradozását hallgatom a magyar kolbász nagyszerűségéről, aztán pedig egy svájci kollégával együtt keressük a vízben az elhagyott bankkártyáját, amiről mint később megtudtuk, egy svájci meghívást ért volna – de hiába, mert nem találtuk meg. :) Később még a vizicsúszdát is kipróbáltuk és táncoltunk is, utóbbi közben kölcsönkérve egy-két ember vizipisztolyát, megsoroztunk mi is néhány embert vízsugárral, csak hogy végre visszafizessük, amit eddig kaptunk. A szongkran is, mint minden ünnep, hatalmas üzlet, szerintem több millió műanyag vizipuskát eladnak az ezt megelőző napokon. Mi persze nem vettünk ilyet, ezzel a környezetünket és a pénztárcánkat is megkíméltük, és ezt nem is bántuk, épp elég volt ez a néhány perc játék nekünk. Persze még utána is öntöztük a népet, csak aztán már egy a tengerben talált műanyag vödörből. Magam is meglepődtem, hogy a két sör után már mindenki haver volt és fűvel-fával leálltam dumálni, mikor nemrég még ugyanez a tömeg, tudom helytelenül, de teljesen antipatikusnak és ellenszenvesnek tűnt. Zita ebben a buliban összesen 120 baht-ot talált, egy százast a tengerben, egy húszast pedig a tánctéren. :) Ezeket nem kerestük, csak találtuk. Bezzeg másnap, amikor visszamentünk sznorkellmaszkokkal a tett színhelyére, akkor már csak üres sörösüvegeket, és törött napszemüvegeket találtunk, de készpénzt és bankkártyát már nem. Egyébként ez a buli, ahogy azt talán a sorokból is ki lehetett venni, elég vad volt, már úgy szumma-szumárum a szigetre nézve. Már aznap láttunk sérüléseket, de másnap többen monoklival, mankóval, bekötözött végtagokkal sétáltak az utcákon… :) „Fiatalság”, bolondság… Fiatalság idézőjelben, mert a nyugatiak nagy része kortól függetlenül úgy viselkedett ezen a napon, mintha felelőtlen, a bulizós, lázadós korszakukat élő teenagerek lettek volna. Nekünk végül ez egy jó buli volt, aminek nagyon örülök, és legfőképpen annak, hogy csak délután kezdtük, és sikerült annyira magunknál maradni, hogy se nekünk, se a holmijainknak (amiket egyébként közben letettünk, elhelyeztünk egy biztonságos helyen) nem esett semmi baja.



Biciklivel, kajakkal és sznorkellingezve keressük és találjuk az apró csodákat

Egy epizód még hátravan a Koh Tao-i történetek közül, ez pedig a kajakos-sznorkellinges kalandozásunk, pontosabban kalandozásaink, mert kajakozni végül kétszer kajakoztunk. De kezdjük az elején! Az olcsó kajakbérléshez kaptunk egy tippet az egyik Rocktopus-os sráctól, hogy menjünk át Chalokba, és onnan induljunk, mert ott fél napra csak 200 baht a csónak. Ezt meg is fogadtuk, áttekertünk a bringákkal, és nem bántuk meg.

A csendes Tatooh-öbölből a tőle eggyel keletebbre lévő Thian Og-öbölbe terveztünk átevezni. Vagyis kezdetben ennél sokkal merészebb ötleteink voltak, amelyek között a sziget körbeevezése is szerepelt, de amint kiértünk az öbölből, rájöttünk, hogy ez egy nagyon naív gondolat volt. Ugyanis a nyílt vízen hatalmas hullámok támadtak, amelyeken nem volt olyan kellemes és vicces a haladás. Sokszor csak a következő hullámot láttuk, aztán annak a tetején pedig már megint elláttunk a távoli horizontig. Viharos azért nem volt a helyzet, csak épp nem volt olyan kellemes és könnyű a menet. Azért persze áteveztünk a szomszédos öbölbe, ehhez egy nagy, hosszúkás, sziklaszirtekkel teli félszigetet kellett megkerülnünk. Odaát már az öbölben is hullámzott, mert nem volt semmi, ami felfogja ezeket a hullámokat – ez az öböl egyenesen DK-nek nézett, kifelé a tengerre, ezért meg sem próbáltunk itt sznorkellingezni, túl zavaros volt ahhoz a víz. Csak kihúztuk kicsit a csónakot a partra, ahol éppen két burmai munkás takarította a tenger által kihordott szemetet a partról. Zita is kihozott nekik a vízből egy szétszakadt hátizsákot, aztán már toltuk is vissza a csónakot a vízre, és pár perccel később már újra a hullámokkal küzdöttünk.

Mikor kiértünk az öbölből, felfedeztünk egy másik kajakos párost is. Ők gyorsabban haladtak, nem is bírtuk utolérni őket, csak amikor már kikitöttek a Tatooh-öböl bejáratánál, egy takaros kis partszakasz szélén. Itt aztán mi is tartottunk egy kis pihenőt, miután megküzdöttünk ezzel a pupikutyával, felmentünk a vendéglőrészbe meginni egy-egy italt és megenni a nálunk lévő csokiskekszeket.

A sznorkellezést nem hagytuk ennyiben, hanem elhatároztuk, hogy elindulunk tovább a parton, de most a másik irányba, nyugatnak. A nyugati oldal csendes kell, hogy legyen, a délelőtt sznorkelleztünk a nagy öbölben, és az teljesen csendes volt. – Így gondolkodtunk, miközben még mindig 1-1,5 méter magas hullámok között vergődtünk.

Egy kis félsziget, a Cape Jeda Gang keleti nyakánál kötöttünk ki, de ezt a kis partot is nagyon verte a víz. Az az ötletem támadt, hogy mivel ez már tényleg csak egy nagyon apró félsziget, talán át tudunk sétálni a kavicsos fövenyen a félsziget nyakán, és a túloldalt, a nyugati parton rátalálhatunk a nyugodt vizekre. Erre nagyon ráhibáztam, mert szinte csak pár métert kellett átsétálnunk a másik oldali parthoz, és egy gyönyörű, csendes kis öblöt találtunk.

Itt közben rákezdett nekünk egy kicsit az eső is, de ezt mi már csak a halk pöttyegésekből hallottuk és a hátunkon éreztük, mert különben bent voltunk a kellemesen meleg és csendes vízben, arccal és minden figyelmünkkel lefelé, mert amit odalent láttunk, az nagy csoda volt. Gyönyörű halakat, halrajokat láttunk, egy nagy csomó Christmas Tree Worm-ot és még egy csomó mindent, amit sajnos most nem tudok itt tovább részletezni, mivel fényképezni nem tudtunk. Ezért csak azt tudom most elmesélni, hogy nagyon színes volt, nagyon érdekes, és rettentően élveztük. Főleg, hogy most mi magunk voltunk, senki nem vitt és senki után nem kellett rohanni, a saját stílusunkban és tempónkban mehettünk, a saját kis öblünkben, amit mi fedeztünk fel magunknak.

Egy halacskát azért mégis be tudok mutatni részletesebben, őt nem most láttuk először, de most tudtuk először hosszabban, tüzetesebben is megfigyelni, ráadásul Zita nagy örömére egy apró utódjával egyetemben. Ez a bohóchal volt, ami egy olyan korall között élt és nevelte az utódját, ami az összes többi hal számára veszélyes, de őt nem bántja. Magyarul szimbiózisban éltek, és ezt nagyon érdekes volt látni. A védelmező szülő, ahányszor csak bármilyen más lény a közelbe jött visszaúszott a mozgó, hullámzó csápok közé, és a kicsinyét is visszaterelte. Mi pedig kb. fél méterrel az egész felett mindezt közelről csodálhattuk, ameddig csak jólesett. Zitának ez rettentően tetszett, emlékszem, hogy még akkor is, amikor már kifelé tartottunk, mondta, hogy „De még egyszer menjünk vissza, nézzük meg az anyukát a kis hallal” :) Tényleg aranyosak voltak, és nagyon jól éreztük magunkat ezen a helyen, nagyon boldogok voltunk, hogy végül mégiscsak sikerült találnunk egy helyet, ahol egy jót sznorkelleztünk és sok szépet láttunk. Pedig már kezdtük feladni, amikor rátaláltunk erre a kis paradicsomra.



Reggeli futás Danival

Hazafelé jól meghúztuk, hogy meg ne fázzunk az esőben, és közben konstatáltuk, hogy már megint jó őrültek vagyunk! Kint a vizen, a hullámok között az esőben, nincs még két ilyen hülye… Vagy legalábbis nagyon ritka! De nekünk megérte, pont így volt izgalmas és szép! :)

Hazafelé a kajakozásban megálltunk az esőben, behúzódni egy útszéli sültcsirkére az eső elől. Miközben faltuk a már rég nem evett finomságot, ismerős mondatokat hallottam a vendéglős nő és egy srác között. „Small Country”, „10 Million People”, „Europe”… Te, Zita, ez a srác nem magyar? – Nem tudom, kérdezzük meg! Where are you from? I’m from Hungary. Ne már basszus, mi is! Mióta vagy a szigeten? Danival találkoztunk, a magyar szomszédunkkal, akiről kiderült, hogy a szigeten eltöltött 12 napunk alatt végig mindössze 50 méterre lakott tőlünk. Nagyon megörültünk a találkozásnak, hát még én, amikor megtudtam, hogy Dani is szeret futni. Meg is beszéltünk egy közös futást másnap hajnali 6 órás indulással. Nem volt könnyű felkelni, de a 10km-es futás nagyon motivált, meg persze nem is hagytam magamnak más választást: ha megígértem, muszáj menni! (Sokszor így szoktam csinálni, mert magamért képtelen vagyok felkelni, de ha van valaki más, akivel megbeszéltünk valamint, akkor nincs szundi! :) )

Dani a kilométerek alatt aztán elmesélte a rövid történetét: otthon már régóta álmodozott róla, hogy valahová lépni kéne, valamit tenni kéne, aztán amikor megszűnt a munkahelye és a barátnőjénél is felmondott. Ekkor elérkezettnek találta az időt, eladta a holmijait, a kocsiját, összepakolt egy hátizsákba és elindult. Hamar itt kötött ki Koh Tao szigetén, és már több hónapja itt él. Ő ezt inkább egy új kezdetnek éli meg, mint egy végnek, és most egy ügyes kis mobilalkalmazást fejleszt tengernyi szabadidejében, ezen a „borzalmas” helyen. :) Ahol szerintem simán nem költ annyit, mint otthon az autóval, albérlettel, téli fűtésszámlákkal, még a szárazföldinél magasabb árak mellett sem. Futni is itt kezdett el, hogy el ne tunyuljon, és ez jól is megy neki, mert meg kell mondjam, emberemre akadtam benne. Bár fénykoromban (vagyis kb. 10-12 évvel ezelőtt – Te jó ég, olyan rég!?? Áááá…! Öregszem! Azt hittem, rajtam nem fog az idő.) a 6 perces tempó laza lötyögésnek számított, azóta sokat változtam én is, és most a 10 kilométer, azokkal az emelkedőkkel, a trópusi éghajlaton, még ezen az amúgy kellemes reggelen is betett nekem, olyan alaposan megpurcantam tőle, hogy nem is sikerült nagyon produktívnak lenni ezen a napon eztán.



Last Minute evezős túra a Koh Nang Yuan szigetekre

Zitát még hagytam aludni vagy 10-ig, én közben a naplót pötyögtem, aztán felkeltünk, megreggeliztünk, és pakolni kezdtünk. Bizony, ez volt az utolsó napunk a szigeten, mert előző nap este megvettük a hajójegyet tovább délre, vissza a szárazföldre, este 9 órai indulással, alvós hajóra, reggeli érkezéssel.

A kalandjainknak azonban ezzel még nem lett vége, ugyanis délután a napsütéssel együtt jött egy agymenésem. Ekkor már egy hete nem sütött igazán a nap, hőség az volt, néha előbújt a napocska is, de olyan ragyogó, tiszta idő már nagyon rég nem volt, viszont úgy tűnt, ezen a délután kitisztul az idő. Többek között a borús idő miatt sem mentünk ki eddig a hármas-sziget, a Koh Nang Yuan legdélebbi szigetére, megmászni azt, és lefotózni föntről, a tetején lévő szikláról a másik két szigetet, köztük a homokföveny nyúlványokkal. Tudtam, hogy ez nem akármilyen élmény és fotótéma lehetne, de addig halogattuk, míg végül nem is maradt rá igazán idő. Ám most, hogy kisütött a nap, újra kedvet kaptam hozzá, és győzködtem Zitát, akit nem kellett sokat kérlelni. Indultunk hát, le a bringával a nagy partra, oda ahol a buli volt két napja, leláncoltuk őket, kibéreltünk gyorsan két órára egy kettes kajakot, és már a vizen is voltunk. Gyönyörű napsütésünk volt, eveztünk a fényárban, és megint ránk tört az érzés, ami előző este is. Én fáradt voltam, éreztem a lábam, a vállam, de azt is, hogy nagyon élvezem az egészet úgy általában is, és azt is, hogy olyan izmokat mozgatok meg, amelyeket amúgy nem nagyon szoktam. Hogy arról ne is beszéljek, hogy az mennyire tetszett, hogy Zita is éppígy vagy talán még jobban élvezte az egészet. Én vagyok a világ legszerencsésebb fickója, komolyan! Találtam egy ilyen lányt, aki hozzám jött feleségül, és aztán elbiciklizett velem idáig, most pedig már megint csináljuk az őrültséget, amikor már alig van 5 óránk a hajó indulásáig… :D

Eveztünk, ahogy bírtunk, és a sziget szépen lassan, de közeledett. Kb. félúton megtorpantunk egy kicsit, mert nagyon úgy tűnt, hogy le fog menni a nap, mire odaérünk, és valójában aztán így is történt, ha le nem is ment még teljesen, de a felhők mögött sajnos már eltűnt a nap, mire ki tudtunk kötni a déli szigetet a többivel összekötő homokföveny szélén. Nem hagytuk, hogy ez csalódással töltsön el minket, inkább siettünk, hogy még minél előbb, minél jobb fényeknél felérjünk a sziget tetejére, a sziklára. Először a part menti sziklákra épített fa sétányon kellett végigszaladnunk, aztán pedig fel egy betonlépcsőn az erdőben. Sehol nem találkoztunk az amúgy állítólag mogorva szigetőrrel, és így nem is szedte be rajtunk senki a szigetre lépésért a 100-100 baht-ot, de erre akkor ott nem is figyeltünk, csak utólag konstatáltuk.

Fent a sziklák tövében véget ért a lépcső és kellett egy-két nagyobbat lépni, vagy inkább már mászni, hogy fent legyünk a sziget tetejét képező hatalmas, lapos sziklatömbök tetején. Ez nem okozott gondot nekünk még flip-flop papucsban sem, felsegítettük egymást, majd megkezdtük a gyönyörködést és persze a fényképezést.

Egyszerre két gépet kattintgattunk, Zita az új Canont (amit a naptárbevételekből vettünk!), én pedig a Panasonic-ot. Aztán leálltunk ezzel, és már nem is tudom mennyi ideig, de csak néztük az alattunk elterülő szigeteket. Gyönyörű volt, és én közben az itt eltöltött napokra gondoltam. Ez a sziget bizony kiérdemelné azt a címet, hogy „A sziget, ahol az álmok véget érnek!”, mert simán el tudom képzelni, hogy a kevésbé ön- és céltudatosabb utazó itt ragad akár hónapokra vagy évekre is, félbehagyva az amúgy hosszabbra tervezett világkörüli álomutazását. Nekünk ez azért nem fordult meg komolyabban a fejünkben, és Danit is meg kell védjem, neki ez, ahogy már írtam, inkább kiindulópont, és ő inkább máshogy nevezné ezt a szigetet, az ő definíciója a „Nyári tábor felnőtteknek”! :) Mindkettőben van valami, és ahogy ott a déli részen futkorásztam a nyugadtabb öblök között, bizony ez a sziget még a családosoknak is ideális lehet. Rögtön azon kezdtem ábrándozni, hogy milyen jó lenne ezt egyszer nagyobb családi körben is meglépni, eljönni ide több hétre vagy akár egy hónapra is, és nem csak a leendő gyerekeinkkel, hanem a testvéreinkkel, azok családjával és a szüleinkkel együtt. Hogy élveznék ők is… Annyi mindent lehet itt csinálni, futni, kajakozni, úszni, sznorkellingezni, búvárkodni, hogy Dan leendő bringakölcsönzőjéről ne is beszéljek. Nekünk közel sem sikerült az egész szigetet felfedezni, a keleti és északi partvonalon nem is jártunk egyáltalán. Milyen jó lenne minden reggel kimenni a bátyámmal és az apukámmal egy közös családi futásra, ahogy már csak a december 24-ei, Karácsony estét megelőző reggeleken szoktuk az utóbbi években. Mennyire nagyon élveznék ők is… Aztán persze visszaszálltunk a földre, és belegondoltunk abba is, hogy ez milyen irdatlan sok pénzbe kerülne, és lefelé menet Zita azt is megjegyezte, hogy nem gáz-e ilyenekről álmodozni, amikor közben arra is szoktunk figyelni és arról is szoktunk beszélni, hogy ne legyen olyan nagy az a bizonyos ökológiai lábnyomunk. Mert ugye a nagycsaláddal kétlem, hogy kerékpárral utaznánk ide… :)

Szóval nagyszerű pillanatok voltak ezek odafent, méltó zárása volt ez a szigeten eltöltött napoknak,, még ha kicsit kalandosra is sikerült. Lent a tücsökszerű állatok összegerjedtek a naplementére és elképesztő ricsajt csapva egyszerre ciripeltek, amikor visszaértünk a partra.

A kajakban egyenest elindultunk Koh Tao nagyszigete felé, hogy ne legyünk kivilágítatlanul a nyílt vizen, mire besötétedik. Ez éppen hogy, de végül sikerült is, amikor már kukksötét volt, akkor már a nagy öbölben voltunk, a part mentén haladtunk, az éttermek fényénél, a teraszokról kiszűrődő élőzene kíséretében. :) Ez is hangulatos volt, meg kell hagyni, de közben majd meg feszültünk, úgy eveztünk, ezért ezt már nem tudtuk igazán tisztán kiélvezni, inkább arra koncentráltunk, hogy haladjunk, mert ekkor már alig volt két óránk a hajó indulásáig. A GPS nélkül nem lett volna könnyű megtalálni a helyet, ahonnan indultunk, de így sikerült. A két óra már rég lejárt, de egy szót se szólt az emberünk, csak mosolyogva visszavette a kajakot és az evezőket. Mi úgy ahogy voltunk, mezítláb tekertünk fel a táborunkhoz, mert a papucsokat nem akartuk összekoszolni a part homokjában, és különben is nagyon csúszósak vizesen.

Szerencsére a sátrat már nagyon okosan előzőleg lebontottuk, és ez kellett is, mert már nagyon kevés időnk maradt. Amíg Zita zuhanyozott, én felmálháztam a bringákat, majd én is letusoltam, és már csak a búcsúzkodás maradt. Ursulánál így végül elszalasztottuk a vacsorát, de az e-mail címét végül sikerült megkapnunk, és Zita még valami csokoládés fagylaltszerű történetet is megkóstolt gyorsan. Ha a szigeten jártok, ugorjatok be a Rocktopussal szembe Ursula „Taste of Home” éttermébe, nem véletlenül ő a legjobb a TripAdvisor szavazói között! ;) Danit valószínű már nem fogjátok a szigeten találni, de szerencsére tőle végül el tudtunk köszönni, mert az utolsó pillanatban megjelent. Jobb lett volna nyugodtan, egy sör mellett beszélgetni vele még egyet, ahogy előző este tettük, de ez most elmaradt, talán majd valamikor máskor, a világ valamelyik másik pontján.

Száguldottunk lefelé, de nem sokáig, mert Mrs. Udon Thani étterme előtt lefékeztünk és felvettük a fölfelé jövet már megrendelt négy darab Vegetable Chicken Fried Rice-t, hogy legyen mit ennünk este a hajón – ha elérjük. Tepertünk tovább, de nem a főúton, mert az hullámvasútas volt, és mi csomagokkal voltunk, ráadásul nekem megint beragadt a markolatváltóm, és nem tudtam váltani. A sok csomaggal nem volt könnyű végighajtani a parti kis úton, a fekvőrendőrökön és a turistákon át. Egyszer majdnem meg is borultam, de nem miattuk, hanem azért, mert nem tudtam leváltani és így nehéz volt elindulni egy tumultus mögül. Az szép show lett volna, ha ezzel a megpakolt űrjárgánnyal elvágódok két tucat részeg nyugati turista előtt, de hála az égnek, ez az epizód végül kimaradt a filmünkből. Helyette jött egy rövid, de piszok meredek fölfelé, az egyetlen a kikötőig, amit már vártunk, mert tudtuk, hogy jönni fog a reklám után. Leszálltunk a bringákról, én letámasztottam az enyimét, majd Zitáját ketten feltoltuk. Mindezt papucsban, kövön, ami nem volt könnyű. Aztán ugyanígy az enyémet is feljuttattuk, és odafent már csak két nagyon alattomos, éles élekkel ellátott fekvőrendőr állta az utunkat, amelyeken így a táskákkal, a válthatatlan biciklimmel én akkorát huppantam, hogy az szinte már nekem is fájt, nem csak a kerékpárnak.

15 perccel 9 előtt értünk oda a hajóhoz, még bent állt, és nagy megkönnyebbülésemre egy hatalmas komp volt, amibe autók is be tudtak állni. Ekkor jött egy rövid hidegzuhany, mert a jegyeket kezelő hölgyek azt mondták, nem érvényes a jegyünk a hajóra. Meglepetésünkben nem is tudtuk, mit csináljunk, de persze azért Zita megkérte őket, hogy nézzék meg jobban azt a jegyet. És voilá, másodjára már érvényes volt. Csak egy kis incidens, hogy sose felejtsük el, még mindig Ázsiában vagyunk!

Ezek után már csak fel kellett hajtanunk a hajóra, lerámolni a bringákról, rögzíteni azokat, majd felpakolni a holmijainkat a fedélzetre, és megtalálni az ágyainkat. A kajakozástól sajgó vállakkal és mellkassal, a parti sétáktól több helyen felvágott talpbőrrel, a futásoktól beállt lábizmokkal, és a búvárkodástól még mindig egy pici vízzel a fejemben vágtam el magam az ágyon, totálisan kimerülve és hullafáradtan, de nagyon-nagyon boldogan ahogy Zita is. Tudtam, hogy mindezekből hamar regenerálódni fogok (és így is lett), de azt is, hogy ezek az élmények már örökre a mieink lesznek, és ezekért bőven megérte minden.

Koh Tao szigetén összesen nem egész 12 napot töltöttünk, 2013. április 4-én reggel érkeztünk meg, és április 15-én este hagytuk el. Ez alatt az idő alatt 144.033,4 forintot költöttünk, és ebben már a Bangkokban vett busz-hajójegy és ez a második hajójegy is benne van, ahogy a sátorhelyünk, minden élelmünk, a búvárkodás, a kajak és a sznorkelling szerkó bérlése is. Ha a bangladesi repülésünket nem nézzük, szerintem soha ilyen kis idő alatt ennyi sok pénzt nem költöttünk még ezen az úton. De még nem is búvárkodtunk, és nem is jártunk még ilyen mesebeli szigeten soha ezelőtt. Mindennek megvan az ára. Mi persze ezt az árat is próbáltuk a lehető legalacsonyabban tartani, ezért sátraztunk, és ezért volt egy speciális ajánlatunk a Rocktopus-nak, amivel ők éltek, és amiért mi nagyon hálásak vagyunk, és még egyszer, utoljára: nagyon köszönjük! :) Ha ők nincsenek, csak a két búvártanfolyam került volna ennyibe, ezért valószínű be se tesszük a szigetre a lábunkat.

  1. Lohonyai Éva
    május 22nd, 2013 11:23-nél | #1

    Tökéletes minden, gratulálok az egészhez és az összes részlethez…
    Ami a beszámolókat illeti, egyre inkább olyanok (bár eddig is ez volt a fő jellemző), mintha mi is ott lennénk Veletek…:-)

  2. Németh András
    május 23rd, 2013 10:11-nél | #2

    Mivel tényleg a “tökéletes” és “paradicsomi sziget” jelzők voltak az elmúlt bejegyzések fő irányvonalai ezért megpróbálom visszafogni magam, de azért a dzsungelben markolóval vágjuk az utat a turistáknak akik aztán motorizált homokfutókon rohangászhatnak azért elég durva. Kár hogy a paradicsom addig paradicsom amíg fel nem fedezik (meg még utána néhány évig)…

    De hát tudjuk hogy turista és turista közt fényévnyi különbség tud lenni, és végeredményben akár sokkal rosszabb dolog is történhetett volna ezekkel a szigetekkel minthogy felfedezik a turisták, habár most épp nem jut eszembe egy sem :D

  3. május 24th, 2013 05:21-nél | #3

    @Németh András
    Bennem is bennem voltak ugyanezek, amikor a sok motorizált járművet láttuk egy ekkorka szigeten, amit keresztbe lehet sétálni egy óra alatt… Meg amikor a dzsungelben a sok méter szélesen kivágott erdősávban (az “úton) futva megpillantottam azt a markolót. És az se tetszett, hogy nagyon tele van bulizó, örjöngő fiatalokkal a sziget, nálunk nyugatabbiakkal, és hát a mi szemünknek már ahogy kinéznek ők, az furcsa… Nem láttunk embert tetoválás nélkül, de ez még hagyján… Na inkább nem folytatom, ezekre most nem tértem ki a bejegyzésben, mert ahogy ott a szigeten sem, írás közben sem hagytuk, hogy az ilyesmi elrontsa a kedvünk. De igen, láttuk, észrevettük ezeket a dolgokat, csak most nem akartam belemorogni ebbe a bejegyzésbe, mert az életben sem ezzel voltunk elfoglalva. :) Egyébként a nyugati feelingel együtt megjelentek a “Save Koh Tao”, a “Ne szemetelj!” meg a koralzátonytisztításra felhívó táblák is a szigeten…

  1. Még nincsenek visszakövetések