Nászút a Föld körül

Mint azt már az előző napi képeken is láthattátok, a táj eléggé dzsungel jellegű. Ez ezen a napon sem változott meg, sőt ha lehet ilyet mondani, még dzsungelesebb lett, mint azelőtt. És, nagy örömünkre délelőtt egy kis napsütésünk is volt. Aztán elmúlt, aminek szintén örültünk, merthogy szinte az egész napot egy kiadós emelkedőn töltöttük. 1100 méterre kellett felmásznunk. Igen, Andree-nek is, az egysebességes Asama bringájával! :)

Ő ma is előbb rajtolt, hiszen mint már írtam, ő egy olyan állatfajtába tartozik, aki nem szokott reggelizni. Ahogy ő mondja, ő egy android. Ebben tényleg lehet valami, mert amióta úton van, tegnap volt az első nap, hogy napközben megállt enni. Eddig csak este étkezett, napközben csak falatozott néha, de nem állt meg kiadósabbat enni. Mi vagyunk rá „rossz hatással”, tegnap is csak azért állt meg ebédelni, mert mi tanácsoltuk neki. Nem értem egyébként, hogy bírja, de tény, hogy bírja, és innen nézve lehet, hogy mi vagyunk a gyengék, akik hamar eléhezünk, ha nem tömjük meg a bendőnket napközben. Biztos erre is lehet edzeni és mi e téren jól elkényeztettük a testünket, hogy mindig adtunk neki enni. Ezért nem is bírjuk úgy, mint Andree. :) Hogy ebben mennyi az igazság, nem tudom, ahogy azt sem, melyik „módszer” az egészségesebb, és hogy mennyire bírná ugyanezt Andree, ha olyan nehéz lenne a bringája és rajta a holmi, mint a miénk.

Az mindenesetre csodálatraméltó, hogy ő 49 évesen ilyet gondolt, és most itt nyomja ezzel az egysebességessel, fölfelé 1100 méterre. :)

Hamar utolértük Andree-t, és innentől az egész mászást együtt küzdöttük végig. A meredekebb részeken neki vagy ki kellett állnia a nyeregből és úgy lendületből megtekernie amíg az véget nem ért, vagy amíg bírta szusszal, vagy le kellett szállnia tolni az Asama-t. Előbbi esetben elhúzott mellettünk, utóbbi esetben pedig kicsit lemaradt, különben meg, ha lankás volt, nagyjából együtt tudtunk haladni. És ezt így is tettük, nem volt miért sietni, már csak azért sem, mert bőven volt látnivaló az út mentén.

Gyönyörű dzsungelben haladtunk, hol a szemközti erdőt, hol odalent a völgyet, hol pedig egy vízesést álltunk meg csodálni. Zita és Andree egyszer a susnyásba is belevesztek pillangók után kutatva, máskor meg azt vettük észre, hogy épp egy vizibivaly néz ki ránk az ágak közül egykedvűen nyammogva. Olyan helyekre be tudják fészkelni magukat ezek az állatok, hogy az már vicces. És a legjobb, hogy csak állnak ott, néznek ki bambám a két szarvuk és az azalatt szétálló két szőrős fülük között, és nyammogják a zöldet, mi meg nagyokat mosolygunk, hogy micsoda egy teremtmények ezek a vizibivalyok:

Nem lehet őket nem szeretni. :) Apropó, vizibivaly! Tegnap elmentünk mellette, de Andree kiszúrta, azt a Shemale (ahogy ő nevezte, vagy Bangkok után, ha úgy tetszik „Ladyboy” vizibivalyt, aki valamilyen oknál fogva úgy gondolta, hogy nem csak a sárban, de a szalmában is jó dolog meghemperegni, így a két szarva köré feltekert szalmából szép parókát csinált magának. Ez a kép, meg amin ketten vagyunk Zitával és a nagy sárga agresszív fejű bogár Andree-tól vannak, ezeket ő fényképezte.

Egy helyen Zita fújt megállót, először nem értettük, hogy miért. Egy kidőlt fa törzséből egy apró facsemete kezdett el növekedni, ezt fedezte fel, és aztán mászott fel mellé Zita.

A hágóban szerencsétlenül elhagytuk egymást. Megálltunk fényképezni egy vízesést, amikor Andree előtt voltunk. Ekkor Zita már annyira éhes és szomjas volt (mert reggel óta se ételt, se vizet vételezni nem tudtunk sehol, az útról elérhető patakok mind rizsmezőkről ömlöttek alá, azt meg azért még aktív szenes szűrővel sem akartuk bepróbálni, ki tudja, mivel permeteznek…), hogy megálltunk az első adandó alkalommal egy benzinkútnál, rögtön a vízesés után. Andree-nak mondtuk, hogy fent majd enni kéne, de elfelejtkeztünk róla, hogy ő egy android, és magától nem áll meg. Elment mellettünk, és én nem intettem neki, hogy itt vagyunk, ő meg nem vett észre, és én pedig azt hittem, hogy azért megy előre, hogy minél előbb megtalálja a hágóban az éttermet, ahol kapunk majd valami ételt. Hát nem, utólag kiderült, hogy azt hitte, elől vagyunk, és utánunk eredt, de soha nem ért utol minket, mert mi a vízesésnél mögé kerültünk. Érdekes egyébként, hogy utólag azt mondta, ő a vízesést sem vette észre az út jobb oldalán. Nem tudom, hová nézhetett, mert amúgy nem az a típus, aki elmegy a dolgok mellett, de érdekes, hogy a shemale vizibivalyt, amit mi nem vettünk észre, azt meg ő szúrta ki tegnap. Ez is mutatja, hogy hiába ugyanott megyünk, ráadásul ugyanaznap, mindketten biciklivel, még így is teljesen más dolgokat veszünk észre. Nincs két egyforma ember, és így nincs két egyforma utazás sem. Sőt, ha én elmegyek ugyanott másnap, vagy évekkel később, már akkor sem lesz ugyanaz, hiszen a táj, benne az emberek, és én magam is minden nap változunk, egy kicsit eltúlozva, holnap már egyik másik ember leszek. És ez így van jól és így csodálatos, ha mind egyformák lennénk, az bizony nagyon unalmas lenne, ahogy az is, ha évek folytán is csak ugyanazok maradnánk, akik voltunk. És ha ez megvan, ezt az érzést elkaptuk és magunkévá tettük, ez a felismerés újabb nagyszerű gondolatokat szülhet bennünk, na de ebbe most már ne menjünk bele. :) A lényeg, hogy merjünk és akarjunk különbözni, mert a diverzitás ezen a szinten is jó dolgokat fog szülni.

Fent a hágóban csak néhány ház volt, nehéz volt értelmes ételt szereznünk, végül Zitának kellett bemennie az egyik vendéglő konyhájába, hogy végigmutogassa, hogy tojás, hagyma, rizs. Ezekből aztán olyan, de olyan finom és tartalmas, ízes ebédet kaptunk, amilyet már nem is reméltünk a kezdeti nehézségek után. A kiadós ebéd után elindultunk lefelé, mert tudtuk, hogy egy száz méteres mászás még a nagy lefelében is lesz a túloldalt. Ez hamar meg is érkezett, egy nagy híd túloldalán újra fölfelé kezdett kaptatni az út. Sajnos több kisebb tüske is volt, így az a száz méter mászás talán kétszáz is lett a végén, ráadásul két tüske között, egy híd lábánál furcsa zajt kezdtem el érezni az első kerekemnél. Bekövetkezett, amitől tartottunk, annyira elkopott az első fékem, hogy a fékpofákat szétfeszítő kis fém rugót bekapta a féktárcsa, eldeformálta, és most a tárcsa és a fékpofa között eszi szét az egész féket. Ezt persze nem lehetett így hagyni, szétszedtük a féket és a régi, már lecserélt fékpofák közül kiválasztottunk egyet, ami még úgy ahogy jó állapotban volt. Közben odalent az út mellett nagy röplabdameccs ment a lemenő nap fényénél, de ez sajnos az én hangulatomat nem tudta feldobni, mert tudtuk, hogy ez a történés a fékkel nagyon nem jó nekünk.

Megbeszéltük Zitával, hogy megyünk amíg tudunk, és addig élvezzük. Szép helyeken járunk, ezért folytatni kell, amíg vannak fékeink, aztán ráérünk majd akkor igazán parázni, amikor már tényleg nincs több csere fékpofánk, és fél fékkel kell mennünk. Akkor majd buszra szállunk, vagy ha már nincs sok meredek lefelé, akkor elgurulunk Ho Chi Minh City-ig, de különben meg megyünk, óvatosan fékezünk, és élvezzük amíg lehet. Érdekes, hogy az a tudat, hogy bármikor véget érhet a kerékpározás itt a Central Highland-en, igazából hozzájárult ahhoz, hogy élvezzük a bringázást.

Lefelé menet rendesen húzni kellett a fékeket. Ennek persze mi nem örültünk, de nem volt mit tenni, mégsem használhattuk a kamionoknak a kanyarok mögé épített “kifutót” a lassításra. Ilyet se láttunk még sehol, pedig már megfordultunk egy-két helyen Ázsiában, és elnézve azokat a roncsokat, amikkel itt még bőven kimerészkednek az utakra, bizony elkéne az ilyen vészmegállóhely sok más szerpentinre is.

Este persze még megtettem, amit lehet, felhívtam a HCMC-s bringaboltos ürgét, aki elmondta, hogy nincs ilyen fékpofája, és a városban máshol sem lesz, de ne dobjuk el a régit, mert ő „megjavítja” majd… Ebben nem bíztunk, ezért elkezdtem az ebay-en is nézegetni, és találtam 10 db utángyártott fékpofát 50 dollárért. Ezt később meg is rendeltük Bangkokba, de ezt már leírtam, ahogy azt is, hogy ez akkor ott Vietnamban nem sok vigaszt nyújtott nekünk, mert úgy tűnt, az egész országban nem kapni olyan fékpofát, amilyen nekünk most már egyre sürgősebben kéne.

Ez az este már Dak Glei-ben volt, ahol Andree bevárt minket, és együtt kivettünk egy szobát, kb. pont mint a tegnapi, csak itt már nem volt VGA port a tévén, mondjuk nem is lett volna erőnk filmet nézni. Lent a szállónk aljában egy hatalmas csarnokban szolgálták ki vacsorával a buszos utazótársaságot. Volt belőlük bőven, mivel közeledett a Tét-holiday, a vietnamiak legnagyobb, 10 napos ünnepe az évben, a kínai holdújév. Ekkor minden kicsit drágább lesz, és sokan a fél országon is átutaznak, hogy meglátogassák a szeretteiket. Mi napközben legalább egy tucat 2-3 buszból álló konvojt láttunk szembe jönni, és a szélvédő mögé tett tábla szerint mindegyik Hanoi-ba tartott. Van itt nép rendesen.

A vendéglőben 50 ezret kértek el egy tál ételért, ezt kicsit sokalltuk, de csak addig, amíg Zita rá nem jött, hogy egy csomó ételt otthagytak a szomszédos asztalokon. Megkérdeztük, hogy szabad-e, és szabad volt, így egy perc alatt telis-tele lett étellel az asztalunk, egy zacskóba még másnap reggelire is eltettünk. Ezen a ponton én „fejlett országnak” deklaráltam Vietnamot. Ahol otthagyják az ételt az útszéli vendéglőkben, és ahol wifi és síkképernyős tévé van még a vidéki szállodákban is, ott ne beszéljünk fejletlenségről. Vagy ha igen, akkor Magyarország sok tekintetben fejletlenebb. Tudom-tudom, a világ nem ilyen fekete-fehér, de ne gondoljuk úgy a „fejlődő országokra”, hogy ott csak kosz van és nyomor és mindenki szegény, mert ez rohadtul nem így van, egyrészt nem szegények mindenütt és akik azok, ők is csak anyagiakban, másrészt bármilyen termék, szolgáltatás, vagy technológiai, ami otthon a nyugati világban megjelenik, az szinte ugyanakkor, a helyi fogyasztókra és a helyi piacra optimalizálva megjelenik itt is, hiszen a nagy népesség miatt hatalmas üzleti lehetőség rejlik az itteni elterjesztésükben.

Kicsit visszatérve a vacsoraasztalhoz: négyen ültük azt körbe, mert megismerkedtünk Jacques Sirat-al, aki egy újabb francia őrült. Amikor elkezdett mesélni, először nem akartam elhinni… 18 éve úton van, újabban főleg kerékpárral, de az első nagyobb akciója egy futás volt, körbefutotta egész Európát, kíséret nélkül, egy apró hátizsákkal, napi átlag 50km-eket tolva. Minden fővárost meglátogatott, és mindenhol pihent egy napot, ami alatt tartott valami előadást is.

Mesélt Dél-Amerikáról, és a szélirányt illetően jól összezavart, mert előző nap a srácok azt mondták, érdemes északról délre haladni, mert úgy nincs szembeszele az embernek. Ő is nagyon élvezte az ausztrál utat, amiről már másoktól is sokat hallottunk, ez egy sok száz, vagy talán több ezer kilométer hosszú szakasz az Andokban, végig a vadonban, gyönyörű hegyek és tájak között, kevés civilizációt érintve. Jacques azt mesélte, őneki annyira tetszett, hogy egyszer még vissza akar menni, és meg akarja csinálni gyalog is.

Patagóniáról is nagy lelkesedéssel mesélt, volt, hogy csak tolni tudta a bringát, olyan erős szembeszele volt ott, és napokig csak éjszaka tekert, mert akkor volt szélcsend. Egyszer felébredt a sátrában, és nem értette miért. Csend volt. Ez nem volt jellemző, mert általában a szél folyamatosan tépte a ponyvát, de az éjszaka közepén elállt a szél, ő meg felébredt a hirtelen jött csendre. :) Máskor meg arra ébredt reggel, hogy egy megpakolt bringás kerékpártúrázó közeledik a sátra felé. Ahogy közelebb ért a fickó, látta, hogy ez az ő bringája, az ő biciklijén ül az ember. Egy helyi gondolt egyet, és kérdezés nélkül kölcsönvette a biciklijét kipróbálásra. Még jó, hogy nem lógott meg vele. :)

Mi ezek után bepakoltuk a folyosóról a leláncolt bringákat a szobába, így már alig lehetett elférni, de ez senkit nem zavart. Egy kis további beszélgetés után a már jól összeszokott hármasunk elaludt. Andree az ukuléléjével, én meg Zitával. Ma sem kellett sokat altatni senkit.

Ez a nap 2013. január 29-e volt, amikor 57,7km-t haladtunk Kham Duc-ból Dak Glei-be.