Bejárat > Ázsia, Vietnam > Egy hét Andree-val a Central Highland-en – 3. nap: Dak Glei – Plei Kán, a vidék igazi arca, és a dohányzó Buddha

Egy hét Andree-val a Central Highland-en – 3. nap: Dak Glei – Plei Kán, a vidék igazi arca, és a dohányzó Buddha

A harmadik nap gyönyörű volt a Central Highland-en. Már rögtön ahogy elindultunk, gyönyörű vidéken találtuk magunkat, Andree el is húzott tőlünk hamar, mert állandóan megálltunk fényképezni. Egy viszonylag lapos völgy jobb oldalán haladtunk lefelé, kis falvakon át. Itt a dzsungel már eltűnt körülöttünk, de néha leláttunk a folyóhoz, és ez mindig szép látvány volt. Sok függőhidat is láttunk a víz felett, ezek csak apró, keskeny tákolmányok voltak, amelyeken egy motorkerékpárral még éppen el lehetett jutni a másik oldalra.

A házak a falvakban általában valamilyen sárból voltak ragasztva, bambusz veszőkből készített hálóra felhordva az anyagot. Mint majdnem mindenütt Vietnamban, itt is sok gyereket láttunk. Egy kisebb csoportjuk nagy nevetve üldözni kezdett minket, úgy rötyögtek, ahogy azt egy gyereknek kell. Én is csak akkor vettem észre, hogy egyikük igazából már vagy 100 méter óta tolja a biciklimet, amikor ezt a felvételt indítottam:

Pár kilométerrel később egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az előttünk bicikliző kissrác hóna alatt két kicsi talp lógott ki hátrafelé. Nem akartam elhinni, hogy az egy gyermeké, de amikor mellé értünk, láttuk, hogy valóban a hasára van kötözve egy kisgyerek, valószínűleg az öccse. Néha elmegyünk érdekes dolgok mellett, hogy jobban megnéznénk és lefényképeznénk őket, és éreztem, hogy ez is egy ilyen. Ezért aztán fordultunk, és mentünk vissza, köszöntünk a gyermekeknek – akik időközben többen lettek – és lefényképeztük őket. Persze a pedálért most is odavoltak, de most nem zavart minket, hogy a bringához nyúlkálnak. Sőt, mi mutattuk meg nekik, mit kell tekerni:

>Alig haladtunk valamit, és már megint meg kellett állnunk. :) Egy furcsa, fölfelé hosszúkás tetejű házat fedeztünk fel az úttól valamivel feljebb. Ekkor még nem tudtuk, de egy itt élő kisebbség tradicionális közösségi házába botlottunk bele. Letettük a bringákat az út mellett dolgozó asszonyoknál és felsétáltunk a házhoz. Belül festett gerendák tartották a szerkezetet és az ajtó két hajtott növényszáron lógott egy vízszintes bambuszrúdról. Itt is hamar megjelent két komisz kisgyerek, nem voltak félénkek, hamar közel jöttek hozzánk:

Tényleg azt is videóra kellett volna venni, amikor megmutatjuk nekik a róluk készült videót, látnotok kellett volna, akkor jött csak ki belőlük az igazán nagy rötyögés. :)

Andree hívott minket, hogy hol vagyunk már, mert ő megállt, a bringáját az út szélén hagyta, hogy megtaláljuk. Egy oldalt nyitott házban táboroztunk le, otthon talán valami csűrnek elment volna, de hogy itt mi célt szolgált, arra nem jöttünk rá pontosan. Néhány helyi kártyázott itt, ők nagyon barátságosak voltak velünk, a férfiak megtanítottak egy nagy csomó új vietnami szóra, a nő pedig nagyon jutányos áron főzött nekünk egy kis ebédet.

Ebéd után Andree talált egy pillangót az úton, a kis lény nem mozdult, még akkor sem, amikor Andree már a tenyerében tartotta. Barátunk azt mesélte, hogy a pillangók néha „sokkot kapnak”, ilyenkor nem mozdulnak egy ideig, de aztán magukhoz térnek, és elrepülnek. A mentőakcióját pedig azzal is magyarázta, hogy elképzelhető, hogy most nem csak egy, hanem pillangók egész generációjának sorát, akár több ezer pillangót mentett meg, hiszen lehet, hogy így most túléli ez a kis lény a sokkot és lesznek még utódai, akiknek szintén lesznek még utódai. Érdekes és nagyon pozitív gondolkodás. :)

Délután elhatároztuk, hogy fürödni fogunk valahol a patakban, de végül erre nem került sor, mert hiába vártuk, sehol nem jött erre alkalmas partszakasz. Azért egy függőhídra kimerészkedtünk, ez Andree nagy kívánsága volt, hogy elküldhesse a fotót a fiainak, mert a srácoknak a Shrek első részből egy bizonyos hidas jelenet a nagy kedvencük.

Megmondom őszintén, először nem tetszett Andree-ban, hogy családos ember létére, feleséget, gyerekeket otthon hagyva lelépett két hónapra, de aztán, ahogy mesélt részletesebben az életéről, egyre inkább érthető lett minden, és lassan már azt is megértettem, hogy ez még a feleségének és a gyerekeinek is jó lesz majd, amikor a két hónap leteltével visszakapnak egy megváltozott, feltöltődött Andree-t. Már ő maga is úgy beszélt az induláskori saját magáról, mint egy puhány, kövér figuráról, aki már 30km-be is majd bele pusztult.

Most meg nagy vidáman kerekezett velünk napi 50-60km-eket, hegyen-völgyön át, mindenféle nehézség nélkül. Valóban megfiatalodott a biciklizés közben, mesélte nekünk, hogy a január eleji indulásakor még egyáltalán nem bírt volna feljönni a tegnapi hágón és mindig humorizált, hogy azon gondolkodik, hogy mi az, ami miatt letört lehetne a mai napon, de egyre inkább csak kifogásokat talált magának a letörtségre, és az ilyen beszélgetéseink rendre nevetésben törtek ki. A jókedvében mi is részesek voltunk, Andree élvezte a társaságunkat és nekünk sem volt ellenünkre, hogy egy ilyen fura fickó lett az útitársunk, ez az egy hét együttlét mindenkinek jó volt, napközben többen osztoztunk az élményeken, este pedig nagyokat beszélgettünk a világ dolgairól.

Egy dombtetőn megállt mellettünk egy fura szerzet, nekünk már ismerős volt, az oldalt kis fatüzelésű főzővel felszerelt, a háta mögött gőzgombócokkal teli üvegszekrényt hordozó motoros. De mivel Andree-nak ez újdonság volt, és különben is, emberünk igen eszelős zenét nyomatott a motorról marketingként, nem bírtam ki, hogy ne álljunk meg. Andree-val megkóstoltattuk a gőzgombócot és egy rövid videót is készítettünk a zenélő motoros hősünkről, mert ezt az élményt csak így lehet visszaadni valahogy:

Ezen a napon egy Plei Kán nevű városkában találtunk egy 200 ezer dongos szobát a másodikon. Ez a hely bizony újra egy város volt, a maga nyüzsgésével megszűnt a nyugodt vidéki életérzésünk. Persze a városnak előnyei is voltak, este az utcán nagyon finom pho levest ettünk, rengeteg zöldséggel és egyenesen a kókuszdióból kiszívott kókuszlével. Ennél tartalmasabb, finomabb, egészségesebb ételt a nap végére nem is lehetett volna kívánni. Pedig ezután még megkóstoltuk a szomszéd árus finomságát is: először azt hittük, csak egy kis serpenyőn kisütött, tojásos, palacsintaszerű történetről van szó, aminek a közepébe főtt szójacsírát és apró húsdarabokat teszünk, majd ezt összetekerve esszük, de amikor kikértünk egy adagot, végül leültettek egy asztalhoz, és ekkor jött a meglepetés, a kevesebb mint száz forintért nem csak egy utcai snack-et kaptunk, hanem kész lakomát, több tányéron tálalva: az eddig leírtak mellé kaptunk édes-csípős szószt, egy tál friss zöldséget és rizspapírt, ami egy közel áttetsző, rizsből készült lap, erre lehet rápakolni a sok finomságot, majd az egészet felcsavarva lehet falatozni. Hazafelé menet még betévedtünk egy helyi kocsmába, vagy legalábbis a kocsmának a helyi megfelelőjébe. Egy utcára nyíló helyiségben mulattak az emberek nagy hangosan, minden asztal mellett nagy jéggel teli lavórokban álltak a sörök, az asztalok pedig főleg sültekkel voltak tele. Nagy volt a hangzavar és a vidámság, és persze amikor egy kis hűtött esti üdítőért beléptem a helyiségbe, egyből többen karon ragadtak, hogy maradjunk velük. :) Ennek tudtuk, hogy csúnya vége lett volna (részegség, másnaposság), ezért egy rövid beszélgetés után elköszöntünk a társaságtól. Egy, a pult alatt lévő kövér, vidám Buddha azonban nem hagyott minket nyugodni, ugyanis a szobor kezébe cigaretta volt rakva. Oké, hogy a jólét és a vidámság jelképe a kövér, nagy hasú ülő Buddha, de azért az egy kicsit meredek, hogy dohányozzon is ez a Buddha, nem? Persze később megtudtuk, hogy ez a történet sem ilyen egyszerű, a Buddha ebben a történetben igazából csak közvetítője a dohányzásnak, ő maga nem dohányzik, de ha cigit tesznek a kezébe, akkor azt az elhunyt, az életükben dohányzó hozzátartozóink odafent vagy odaát „megkapják” és élvezni fogják, vagy legalábbis így tartják. :) Maga a Buddha tehát nem dohányzik, akármennyire is úgy tűnik nekünk, hozzá nem értőknek. :) Ezekkel az esti élményekkel igazán kitettük a pontot ennek az amúgy is nagyszerű napnak a végére. :)

Ezen a napon, 2013. január 30-án 54,5km-t tekertünk.

  1. Halmos Ferenc
    március 18th, 2013 09:26-nél | #1

    Nagyon tetszik ez a naplóbejegyzés is !
    Az embernek megjön a kedve az ilyen utakhoz !
    Az első képen látható ház építési módja 50- 100 évvel ezelőtt még nálunk is nagyon elterjedt volt egyes vidékeken. Paticsfalnak hívják. Jött az árvíz, lemosta a vesszőfonatról a vályogot (agyag,pelyva
    + esetleg trágya keveréke ). Az árvíz levonulása után hazatért a tulaj és családja és 1 hét múlva
    frissen fölcsapkodva a lemállott borítást, élvezhette a megújult házat. A Szentendrei Falumúzeumban biztosan lehet ilyen módszerrel épült házat vagy melléképületet találni.
    A gyerekek a világon mindenütt aranyosak lehetnek. A komisz jelző nem illik rájuk.

  2. palusek katalin
    március 19th, 2013 18:25-nél | #2

    hát gyerekek komoly dolgot vállaltatok be,biztos sokoldalú felkészülés előzte meg,sajnálom hogy pont az én országomban,szerbiában a határon akadt némi problémátok.viszonylag egy hónapja követlek benneteket,sok érdekeset tanulok a világról.sok csodálatos fotó az egyszerű emberek mindennapjairól,szebbnél szebb tájakról.sok kollégámnak mutatlak meg benneteket,a motoros disznószállító viszi nálam a prímet,majd a fatüzelésű gombócfőzős bicikli,és a van hova fejlődni-motoros verzió/miféle multicégek,mikor egy egész cég elfér egy bicajon/közben ha nincs fönt újabb cikk,azon a napon a régebbi beszámolókat olvasom.én rólatok zita volt gimis osztálytársnőjétől ,lukácsi esztitől tudok,aki a fiam barátnője.mindenesetre sok vidámságot hoztatok az életembe,a vállalatban sokszor teszek ki háttérképnek egy-egy nekem tetsző fotót,hogy mások is ráharapjanak a témára.puszi nektek így ismeretlenül,és további szép élményeket.

  1. Még nincsenek visszakövetések