Nászút a Föld körül

Az utolsó Jerevánban töltött napjaink valamelyikén végre sikerült meglátogatnunk Ejmiatsin-t (ejtsd: Ecsmiadzin), az „örmény Vatikánt”, a fő-fő-fő látnivalót, amit semmiképpen nem volt szabad kihagynunk. Lezörgettük magunkat a hegyről Lacitól, majd átsétáltunk az operához, ahonnan tudtuk, hogy mennek marschutkák a Kilikia buszállomáshoz. Innen indult a távolsági marschutka, ami kitett minket Vagharsapat központjába, közvetlenül az Ejmiatsin-t képező templom és épületegyüttes bejarátánál. A bejárat után egy kisebb parkos rész következett, ahol kicsit eltévedtünk, rossz felé vettük az irányt, és nem a templomnál, hanem egy vendéglőnél lyukadtunk ki. Annyira kétségbe nem estünk, mivel már éhesek is voltunk, hát gyorsan megebédeltünk. Than-t, az ayran helyi megfelelőjét és szendvicseket rendeltünk, ezekért összesen 1050 Dram-ot fizettünk, vagyis kicsit több mint 500 Forintot. A számla mellé némi útbaigazítást is kértünk, hogy mégis megtaláljuk azt, amiért jöttünk, az Ejmiatsin-t. Persze kiderült, hogy rögtön a bejáratnál csak kicsit tovább kellett volna mennünk egyenesen, és megleltük volna, amiért jöttünk. Megtaláltuk a templomot, és megcsodáltuk kívülről-belülről. Szép volt, de mivel ekkorra már láttunk néhányat az örmény templomokból, sok újat nem nyújtott. Persze azért csúnya nem volt, egyáltalán nem, de nem volt egy „Húúú, azt a mindenit!” élmény. Belül a templomban volt egy múzeumrész is, ide már borsosabb árat kértek, ha jól emlékszem 2500 Dram-ot, ezért én úgy döntöttem, hogy kint maradok és naplót írok, amíg Zita bent megcsodálja az érdekességeket. Köztük talán a legfontosabb az a lándzsahegy, amivel megböködték Jézust a kereszten, hogy él-e, vagy már holt. Én közben odakint nagyon jól elvoltam az élményeim levésésével és a templom csodálásával.
Ejmiatsin-ből hazafelé menet a Zvartnots nevű helyet terveztük meglátogatni. Odafelé történt egy kisebb kellemetlen esemény. Fuvart próbáltunk keríteni, és már éppen kezdtünk volna alkudozni egy öreg bácsikával, amikor egy fehér lada tolatott vissza mellénk, és a sofőrje kiváló angolsággal megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Azt gondoltuk, hogy egy jó fej helyi megállt nekünk, mert látta, hogy turisták vagyunk. Elmondtuk, hogy Zvarnotsba szeretnénk eljutni, mire ő intett, hogy pattanjunk be mellé. Mikor már úton voltunk, akkor derült csak ki, hogy a fickó taxis, csak éppen nem volt taxi jelzés az autóján. Utólag már tudjuk jól, mit kellett volna tennünk azonnal, amikor erre rájöttünk, megköszönni, elnézést kérni, megállítani és kiszállni, mivel ezt nem mondta az elején. Persze a legokosabb az lett volna, ha beszállás előtt megkérdezzük, hogy taxi-e, és nem hagyni, hogy ilyen pofátlan módon lerombolja a másik taxis, az öreg bizniszét. Ugyanannyiért, 500 Dramért vitt minket el, mint amennyiért az öreg is ajánlotta, tehát mindössze 250 Forintról beszélünk, de mégis sokkal többről, mert mind a mai napig mérges vagyok saját magamra, és erre a pofátlan „taxisra” is, amikor ez a történet az eszembe jut. Egy ilyen pofátlan bunkó és mi, a buta turisták szereztünk egy bosszantó momentumot az öreg napjába. Sokkal inkább adtam volna a pénzünket a kedves öregnek, – még ha kicsit le is akart húzni minket -, mint ennek a hiénának.
Na de szóljanak inkább a sorok Zvarnots-ról, mert ez a hely már sokkal érdekesebb volt, mint Ejmiatsin, legalábbis számunkra, akkor ott igen. Zvarnots már csak egy rom, viszont nagyon régi. Világosító Szent Gergely nevéhez köthető a hely, itt támadt látomása, ami után eldöntötte, hogy „felvilágosítja” az örményeket a kereszténységről, aminek a vége aztán az lett, hogy 301-ben Örményország lett az első ország, amely felvette a kereszténységet államvallásnak. A helynek nagyon jó hangulata volt, bár mi sajnos párás időben jártunk ott, de egy képeslapról láttuk, hogy tiszta időben gyönyörűen látszik innen az Ararát ikercsúcsa. Mi így csak a szép oszlopfőkben gyönyörködtünk, aztán kicsit később, amikor hátrébb sétáltunk, a templom mögé, egy krisztus előtt 600 körül készített, kőoszlopba vájt szöveg fogta le a figyelmünket. A 2600 éves karakterek még most is egész tisztán kivehetőek – és érinthetőek! – a kövön. A kő mellett egy angol nyelvű magyarázó táblán olvasható a fordítás, és némi kerettörténet is: a követ egy király tiszteletére vésték és emelték, a király sok jó és hasznos dolgot építtetett, többek között egy csatornát, ami nagyon fellendítette a helyi mezőgazdaságot. De erről csak a kőtábla első kétharmada szól, a maradék rész azt taglalja, hogy mennyire nagyon átkozott lesz az, és annak az összes utódja és családtagja, aki bármely módon tönkreteszi, elássa, felgyújtja vagy elsüllyeszti ezt a táblát, vagy ne adj isten átírja a király nevét rajta a sajátjára. Vicces volt ezt így olvasni, nem elég, hogy az átkokat így részletezte, még ötleteket is adott a tábla, hogy mit ne csinálj vele… Persze mindez azért van, mert 2600 évvel ezelőtt nyílván nagyon máshogy működött az emberek gondolkodása. Ennél a kőnél egész sokat elidőztünk, jó érzés volt nézni azokat az írásjeleket a kövön, és belegondolni, hogy amit most az ujjammal érintek, azokat valaki 2600 évvel ezelőtt faragta ki.