Bejárat > Ázsia, Örményország > Az első napunk Örményországban

Az első napunk Örményországban

Az útvonaltervünk Örményországban

A tervezett útvonalunk Örményországban a következő volt Jerevánig: A grúz határ után nem sokkal fel a hegyekbe az azerbajdzsáni határ mellett, Noyemberian, Idjevan, Chambarak, Sevan-tó partja, Sevan-félsziget, Jereván. Ez szintmetszeten úgy néz ki, hogy Idjevanig fel-le, fel-le, 600 és 1100 méter között, aztán pedig egy hosszú emelkedőben fel egészen 2177m-ig, ahonnan már csak le kell gurulni a Sevan-tóig 1900m-re (itt ér véget a szintmetszeti ábra).

Az örmény tengertől már csak le kell gurulni egy kisebb hullámvasútazással 1100m-re, a fővárosig, Jerevánig. Idjevanig úgy terveztem, hogy két nap alatt jutunk el, mert bár a táv nem volt sok, de a szintemelkedés annál inkább, ráadásul az is meredek.

Ezt az útvonalat azután dolgoztam ki, miután beszélgettem Péterrel (magyar lakókocsis család, Batumi után), aki elmondta, hogy többször járt már Örményországban, és szerinte az egyik legszebb vidéke az országnak az a Sevan-tó feletti szakasz, az amit mi Chambarak előtt fogunk keresztezni. Jereván után valószínű buszozni fogunk, vagy az örmény-iráni határig, vagy Tabrizig (Az egyik legszebb nagyváros Iránban). Fájó, de ez van, muszáj belebuszoznunk, mert Irán hatalmas, és csak 30 napot tartózkodhatunk a vízumunkkal ott, ami alatt a türkmén tranzit vízumot is meg kell szereznünk. A rákövetkező országok vízumairól és a Karakoram Highway-ről meg ne is beszéljünk! :) A lényeg, hogy ki van számolva az időnk. Rohanni meg nem szeretünk, és nem is tudnánk sokkal gyorsabban haladni, viszont nem csúszhatunk, különben lejárnak a vízumaink, és/vagy ott ragadunk két lecsúszott gleccser között 4000m-en egy völgyben, valahol Pakisztánban, olyan helyen, ahol csak nomádok élnek. Ez mondjuk, nem lenne rossz! :) Persze ez a „rohanás” csak Indiáig lesz így, utána már könnyebbek a vízumszabályok és az éghajlat is barátságosabb, szóval, ha odaértünk, majd belassítunk kicsit. Na de ne rohanjunk így előre, maradjunk Örményországban!

Néhány érdekes információ Örményországról

Örményországról elöljáróban a következőket érdemes tudni: területének 90%-a 1000m felett magasodik, és a wikipedia szerint Krisztus előtt 2492. augusztus 11-én alapították, tehát több, mint 4500 éve! Hogy az augusztus 11-ét hogyan sikerült megszülniük a történészeknek, arra ötletünk sincs, de ha valaki tudja, megírhatná! :) Nem csak, hogy nagyon régi az ország, de ez volt a történelem során a legeslegelső ország, amelyik felvette a kereszténységet, mint államvallást 301-ben.

Itt is tanyáztak pár évet az oroszok a 20. században, ám mégis sok örmény örvend nekik, hiszen a Szovjetunió előtt jó pár száz évet nem létezett olyan, hogy Örményország, mert a perzsa és ottomán birodalom bekebelezte őket, viszont a Szovjetunió felbomlásával hosszú idő után újra létrejöhetett az örmények országa, Örményország. Angolul Armenia, vagy ahogy az örmények mondják Hayastan. Zita nagytatája gyergyószentmiklósi örmény volt, ezért egyértelmű volt számunkra, hogy útba ejtjük ezt a nagyon érdekes országot is.

20 dollárért beengedtek minket Örményországba

A grúz-örmény határon három kapun is át kellett mennünk, az elsőn beütötték az útlevelünkbe a grúz kilépőpecsét, a másodikon ellenőrizték azt, a harmadik pedig már végre az örmény kapu volt. Itt megkérdezték, hogy „Visa?”, mi pedig bólogattunk, hogy igen, szükségünk van vízumra, mire az őr elkezdte keresni az örmény vízumunkat az útlevelünkben, persze hiába. Ekkor esett le nekünk, hogy nem azt kérdezte, hogy szükségünk van-e rá, hanem, hogy van-e egyáltalán vízumunk? Persze nem volt, mert amikor felhívtam az örmény nagykövetséget még otthon, azt mondták, a határon kérhetünk vízumot. És valóban így volt, egy kis ablaknál kaptunk két vízumigénylő lapot, aminek a kitöltése után már csak a pénzt kellett befizetnünk, ám nem volt nálunk már annyi lári, örmény drammunk pedig egyáltalán nem volt még. Kérdeztük az Eurót, de nem kellett nekik az európai pénzünk. Kérdeztük a bankkártyát, mire egy bank automatára mutogattak. Odamentünk, de nem vette be a kártyánk. Hamar észrevettük, hogy buták vagyunk, mert nem pénzkiadó automatával van dolgunk, hanem pénz váltó automatával. Hamar előkaptuk az eurónkat, de a gép nem nyelte be őket, nem reagált rájuk semmit. Mikor odahívtunk egy határőrt, a gép oldalán található telefonszámot kezdte tárcsázni a mobilján. Na, nálam ekkor kezdett kiakadni a rugó, de hál’ isten ekkor meghallottam a kisablak felől a „dollár” varázsszót. Hogy ez eddig nem jutott eszembe, hát errefelé már a dollárra buknak, nem az euróra! És persze dollár is volt nálunk, méghozzá két tízdolláros is, így már gond nélkül befizettünk a vízumdíjat, megkaptuk a vízumot az útlevelünkbe, és már hajthattunk is be Örményországba.

Térképcsere a lengyel bringásokkal

A határ után az első élelmiszerboltban váltottunk pénzt, és a frissen szerzett drammból vásároltunk némi frissítőt magunknak. Zita vett magának egy kis üdítőt és úgy gondolta, hogy jó, ha én is kapok valamit, ezért hozott nekem is a boltból egy fél literes jeges teát. Ez hiba volt, és az is, hogy megittam. A cukros löttytől szép lassan újra mocorogni kezdett a gyomrom.

A határ után pár kilométerrel szembejött velünk 4 málhás kerékpáros. Margaret, Silvia, Samanta, és Bartek Örményországban túráztak, térképet cseréltünk velük. Mi odaadtuk nekik a Grúzia térképünket, ők pedig nekünk adtak egyet az Örményország térképükből. Továbbá erősen javasoltuk nekik, hogy szálljanak meg Artúrnál, a papnál Tbilisi katolikus temploma mellett, aki ráadásul a honfitársuk is, hiszen szintén lengyel.

Kezdődik a buli, jönnek a hegyek Örményországban!

Nem sokkal azután, hogy elváltunk a lengyel kerékpártúrázó csapattól, elváltunk a lankás völgytől is. Amikor kérdeztük a lengyeleket, hogy mennyivel tudnak fölfelé haladni a felmálházott bringájukkal, azt mondták, hogy olyan 5-6km/h-val, és mi ennek magunkban örvendtünk, mert úgy emlékeztünk, hogy mi a rekukkal néha közlekedünk a fölfelékben akár a fülsüketítően gyors 7-8km/h-val is. Kicsivel később, a fölfelében megértettük a lengyeleket. Ezek az örményországi emelkedők mások, mint amit megszoktunk. Hamar szembejött velünk egy 12%-os emelkedőt jelző tábla, mi pedig a 4km/h-s sebességre tudtunk csak beállni, néha arra is csak kínkeservesen. Zita meg-megállt pihenni, viszont nekem nagyon nem esett jól a megállás és utána az elindulás, ezért ilyenkor lassan, de folytattam a fölfelét. Azt játszottam, hogy nem arra koncentráltam, hogy haladjak, hanem arra, hogy minél lassabban. Ezzel két dolgot értem el: Zita gyorsan utolért, és nem fulladtam ki a fölfelében. 4-nél sokkal lassabban nem tudtam haladni, de ez jó is volt, mert így nem arra koncentráltam, hogy jajj, de meredek ez az emelkedő és jajj, de nehezen s lassan haladok rajta, hanem azon, hogy egyáltalán a biciklin tudjak maradni, ne dőljek el vele. Magyarul az egyensúlyozás több figyelmet vett el, mint a tekerés. Mégis, közben persze azért, ha lassan is, de haladtunk. A táj körülöttünk csodálatos volt. Kisebb falvakon haladtunk keresztül, körülöttünk hatalmas hegyek magasodtak, és egyszer csak fent találtuk magunkat 1090m-en, ahonnan már nem volt több fölfelé. Örvendtünk és száguldottunk lefelé. Kemény volt ez a kaptató nagyon.

Koghb faluban megszakítottuk a lefelé suhanást, mert megálltunk pihenni egy árnyékos helyen. Szemben találtunk egy boltot, ami megérdemel pár szót. Később aztán láttuk, hogy minden vidéki bolt ilyen: egy kisebb terem, benne élelmiszerek, ruhák, játékok egymás mellett. A választék nem sok, van lavas, esetleg kenyér, talán felvágott, vaj és valami sajt, amúgy meg előre csomagolt termékek, édességek, néha kimérhető, nagy dobozos formában is. Itt is mértek ki finom csokis kekszet, amiből vettünk 10 dkg-t, de ez megint csak hiba volt, mert ezt sem szerette a gyomrom. Miután megettem a kevés édességet, még nem kellett azonnal WC-re rohannom, de éreztem, hogy nem örült annak a gyomrom, amit kapott.

Miközben pihentünk az árnyékban, egy kerékpártúrázó állt meg mellettünk. Alexander egy svájci fiatalember, és igazán könnyűsúlyban nyomja. Csak két hátsótáskája, egy bivakzsákja van hátul, elöl pedig egy kormánytáska. Így járta be 3 hónap alatt Grúziát, Örményországot, és most tart Azerbajdzsán felé, Bakuban fejezi be az utazását. Kevés málhája elgondolkodtatott minket, nem lehetne-e nekünk is így utazni. Rövid gondolkodás után arra jutottunk, hogy nem. Mert nem lesznek mindenütt ilyen szuper kedves helyiek, számtalanszor kell majd még használnunk a sátrat és különben sem lenne helyes a helyiek vendégszeretetére építeni. A drágább országokban pedig divatba fogjuk hozni újra a gázfőzőt. Na és persze mi naplót is írunk, szállást is keresünk, térképet is nézünk a netbookon, ami szintén egy olyan dolog, amit mi cipelünk, de Alexander nem. De talán a legnagyobb dolog, ami a súlykülönbséget kiteszi kettőnk málhája között, az a meleg ruházat. Mi cipelünk pulóvereket, több réteg ruhát, kesztyűket, aláöltözeteket, vízálló ruházatot, stb, stb… Erre mind nincs szüksége Alexandernek, hiszen három meleg hónapot választott a túrájához. Szóval végeredményben arra jutottunk, hogy bár keservesen nehéz a málhánk, de minden, ami bennük van, szükséges, hogy velünk legyen.

Ebéd Lia-val, Manan-al és Daviddel

Miután elbúcsúztunk Alextől még pár száz métert leadtunk, hogy aztán 600-ról ismét elinduljunk fölfelé. Kemény emelkedő jött, meg kell hagyni.


Itt történt, hogy éppen tekerek fölfelé, a szokásos hajmeresztő 4-5km/h-s végsebességemmel, azzal is nagy küszködve a meredeken, közben: majd összefosom már magam a gyomrom végett, amikor… Nem akartam elhinni, mi történt Lelassított mellettem egy nagy fekete autó, amiből kihajolva hozzám szóltak. A sofőr úgy küszködött, hogy tudja tartani az én őrült sebességemet a nagy fekete autóval. Valószínű alapjáraton járatta a motort, de még így is vissza kellett vennie belőle a kuplunggal kicsit, hogy el ne húzzanak tőlem. Számomra ez a pillanat nem éppen a legalkalmasabb volt a beszélgetésre, hiszen azzal küszködtem, hogy kilássak valamit a fejemből, mert az izzadságom csípte a szemem és alig láttam valamit, arról nem is beszélve, hogy majd’ ledőltem a bringáról és közel voltam hozzá, hogy összefosam magam, a szó szoros értelmében. De tudtam, hogy biztosan nem rosszat akarnak tőlem, sőt… Ezért bár nyögve, de elmondtam nekik, hogy köszönöm, jól vagyok, és semmire nincs szükségem, épp a nászutamat töltöm a kedvesemmel, aki ott van elől, és most nekem épp nem alkalmas az időpont csevejre, ezért inkább Zitával beszélgessenek, aki ekkor előttem tekert jó 20 méterrel, nálam pár fokkal vidámabban.

Két lánnyal, Lia-val, Manan-al és apukájukkal, Daviddel hozott össze minket a sors. Miután sikerült utolérnem az emelkedő tetején Zitát, megtudtam, hogy meghívást kaptunk ebédre tőlük. Az egyik lány már várt is ránk az út mentén pár száz méterrel később, az étteremnél – ahol nagyszerű mellékhelyiségek voltak, első dolgom volt, hogy azon nyomban ki is próbáltam egyet. Elképesztő mértékben megkönnyebbültem, amitől máris újra kommunikációképes lettem és szépen lassan felfogtam, hogy mi a szitu: ebédmeghívásunk van, örmények társaságában ehetünk-ihatunk :) – nekem azzal az egy kitétellel, hogy a gyomrom végett szigorúan csak pirítóst, és főttkrumplit… :(

Mivel mindenütt lépcső volt az étteremnél, a bringákat nem tudtuk olyan helyen lerakni, ahol rájuk láttunk volna, ezért mondtam, hogy sajnáljuk, de erről szó sem lehet, így nem tudunk enni, távol a bringákról. David nyugtatott, hogy nem lesz semmi gond, hagyjuk a bringákat a hátsó udvaron, nem megy oda senki, ez az étterem pedig a helyi rendőrfőnöké, ha mégis történne valami, biztosan megoldják. Hittünk neki, de azért a bringákról a legfontosabb értékeinket levettük, és 20 percenként kimentünk „valamiért”, legfőképpen azért, hogy ránézzünk a gépeinkre.

David helyi vállalkozó és a lányaival nagyon kíváncsi volt rá, hogy mégis mi a fenét művelünk mi itt ezeken a furcsa gépeket Örményországba. A két lány perfekt beszélt angolul, így könnyedén el tudtuk mondani történetünket. Nagyon jót beszélgettünk velünk, miközben mi is rengeteg hasznos és fontos információt megtudtunk Örményországról. Többek között az örmény szókincsünket is felbővítettük 5-ről olyan jó 30 szóra, persze csak notesz szinten. (nem tanultuk meg rögtön, csak leírtuk) Érdekes, hogy Törökországban, Grúziában és most Örményországban is rögtön az első napon találkoztunk olyan kedves és segítőkész helyiekkel, akiktől rengeteg fontos és hasznos információt megtudtunk az adott országról. David-éktől ezen felül még nagyon szépen tálalt halat, és gyomorfertőzéses személyes számára főtt krumplit és lavast is kaptunk. Az étterem egyébként otthoni szemmel furcsa volt. Grúziában láttunk ilyet először, hogy minden asztal külön szobában foglal helyet. Nincs közös vendégtér, hanem minden asztaltársaság külön kis szobában étkezik, ahonnan egy apró gombot megnyomva hívhatjuk a pincért. Miután jól laktunk és jót beszélgettünk, egy kipróbálásra beleültettük a lányokat a fekvőbringákba, szépen megköszöntünk mindent, aztán kigurultunk újra az útra.

A hágó, ami nem akart megérkezni

Az ebéd inkább már vacsorába torkollott át, mert indulás után már csak két és fél óránk maradt sötétedés előtt. Úgy számoltam, hogy ez elég kell, hogy legyen a következő, kb. 1070m-es hágó leküzdéséhez. Szépen, türelmesen haladtunk fölfelé az egyre meredekebb úton. A táj megváltozott, itt már sűrű erdőben tekertünk. Igazából a körülményekhez képest meglepően könnyedén kapkodtuk fölfelé a 100m-eket. Egy nagy hajtűkanyar után az út bal oldalán egy szénát szállító teherautóra lettünk figyelmesek. Kétoldalt egy-egy métert lelógott a kocsiról a széna, de ez még önmagában nem lett volna nagy szám, mert ennél még durvábbat is láttunk már Grúziában. Hanem amit az út túloldalán láttunk, na azon pislogtunk, még így a fölfelétől megmakkanva is. Egy Volga csomagtartójából lógott ki 3 nagy bála, de úgy, hogy a csomagtartó tárva nyitva volt, és a legfelső bála teteje a kocsi tetejénél is magasabban volt. Annak a szegény állat végtermékének (tej és/vagy hús) se lesz túl jó az ökológiai lábnyoma, aki ezt meg fogja enni.

A hágó magasabban volt, mint emlékeztem, a GPS 1168m mutatott, amikor felértünk:


Jujevan-ban  Mushanak-nál és Hrazmik-nál

Lefelé nem sokat gurultunk, mert úgy voltunk vele, hogy jobb előbb megállni, mint később, kukk sötétben. Jujevan-ban kezdtünk el kérdezősködni sátrazás után. Először egy boltnál álltunk meg, ahol vásároltunk két tábla étcsokit. Mire ezzel végeztünk, szép kis tömeg gyűlt körénk, és ebből ketten nagyon részegek voltak. Persze ők voltak a leg”barátságosabbak és legközvetlenebbek, integettek nekünk, hogy menjünk hozzájuk enni, inni, aludni, de annyira bűzlöttek a piától, hogy úgy voltunk vele, hogy inkább egy bokor mögött sátrazunk, mintsem, hogy velük töltsük az éjszakát. A bokor sajnos csak nem akart jönni, és nem is igen láttunk sátrazható területet sehol, mivel mindenütt meredek volt a terep. Végül az egyik ház mögött csak felfedeztünk egy kisebb füves területet, ami síknak tűnt. Ide köszöntünk be, hogy szabad-e palatkázni hátul a kertben. Egy férfi nyitott nekünk kaput, akinek hamarosan a felesége is megjelent az erkélyen, egy idősebb, alacsony, mosolygós asszony. Na ez a nő úgy, de úgy nevetett rajtunk, amikor megértette, hogy sátrazni szeretnénk a kertjükben, hogy majd le fordult az erkélyről. Egész testéből kacagott, igen jóízűen, öröm volt még nézni is. Később aztán lejött a férjéhez, és megkonzultálták a dolgot. A vége persze az lett, hogy itt sem sátrazhattunk a kertben, mert felajánlottak egy szobát. Ez a szoba igen furcsa volt, mert gyönyörűen ki volt vakolva, ugyanakkor nem volt kifestve. Ajtaja egy fehérre meszelt tákolt ajtó volt, amolyan „ólajtó”, ugyanakkor a plafon gyönyörű lambériából volt, és a csillár is olyan volt, hogy csak úgy ragyogott, otthon nekünk a nappaliban fele ilyen szép sincs. Itt volt két vaságy és egy asztal székkel, konnektorral a miénk, pontosan annyi, amennyire szükségünk volt. Bár a konnektorra nemigen volt szükségünk, mert erőm már semmi nem maradt így a nap végére a naplóíráshoz. Inkább megittunk egy teát az asszonnyal, Mushavankkal és közben elbeszélgettünk, ahogy tudtunk, kézjelekkel. Megtudtuk, hogy a férje, Hrazmik holnap kora hajnalban utazik Jerevánban, így már nem találkozhatunk vele. Vacsorára én ismét nem ettem egyebet, mint az ebédről eltett főt krumplit egy kis étcsokis kétszersülttel. Sovány adag egy ilyen nap után, de hát magamra vessek, nem diétáztam rendesen.

  1. szeptember 11th, 2011 20:53-nél | #1

    sziasztok,

    először is gratulálok az ötlethez.

    remélem még nem késő, hogy ne buszozzatok. az iráni vízumot meg lehet hosszabbítani minden nagyvárosban, összesen kétszer 30 nappal – vagyis 90 napot maradhattok egyszerre. az infó tuti, tavaly is, idén is megcsináltam.

    jó utat, csaó, dani

  1. Még nincsenek visszakövetések