Bejárat > Ázsia, Örményország > Jujevan és Ijevan között az örmény hegyekben

Jujevan és Ijevan között az örmény hegyekben

Alpen Gold-on élve

Jujevanban hamar összeszedelődzködtünk és a számomra szegényes diétás (étcsoki a maradék kevés kétszersülttel, cukormentes teával) reggeli, valamint a szállásadónktól, Mushanak-tól való elbúcsúzás után már gurultunk is lefelé. Merthogy Jujevanban még nem ért véget a lejtő, a falu után még egészen 700m-ig lecsorogtunk az úton. Közben megálltunk egy boltnál és felvásároltuk az összes étcsokoládéjukat, ami volt. Alpen Gold – ezen éltem egész nap, ez a márkája az egyetlen vidéken kapható táblás csokoládénak.

“Ezen a határon csak a golyók mennek át”

A bolt után útelágazkodáshoz értünk, méghozzá egy olyanhoz, ami kissé bezavart. A térképen a főút az azeri határtól távolabb haladt, a határ mellett csak egy alsóbbrendű út ment, de a két út végül ugyanoda vezetett. A valóságban úgy nézett ki a dolog, hogy a főút folytatódott egyenesen tovább, az azeri határ mellett, pontosan ott, ahová a térkép az alsóbbrendű utat jelölte. Autók is mentek rajta félpercenként. A térképen főútnak jelölt, a határtól távolabb haladó út pedig egy elhagyott, rossz minőségű út volt, ami meredek szerpentinen ment fel a hegyre. Mondanom sem kell, hogy eredetileg ez utóbbin terveztünk haladni, mivel nem akartunk közel menni az azeri határhoz. Örményország a 90-es években visszafoglalt (vagyis “felszabadított”) egy területet, Hegyi Karabahot Azerbajdzsántól, és azóta nem nagyon szeretik az azeriek az örményeket. Az azeri-örmény határ is zárva van, a helyiek úgy mondják, hogy „ezen a határon csak a golyók mennek át”. Mi nekünk eszünkbe se jutott átmenni rajta, sőt a közelébe se akartunk menni, de ebben az útelágazásban elgondolkodtam, mivel az eddig biztonságosnak hitt, a határtól távolabbi út tűnt barátságtalannak, és a gyakorlatban határhoz közelebbi út volt a főút, amit használtak is a helyiek. Megkérdeztem három, egymástól független embert, hogy biztonságos-e az út a határ mellett, és mindegyik bólogatott, hogy persze, menjünk arra. A másik utat meg sem említették, és közben az is leesett, hogy tegnap Alexander, a svájci bringás is biztos, hogy a határ melletti úton kellett, hogy jöjjön, ezért úgy döntöttem, hogy mi is ezen az úton megyünk.

Az út egyáltalán nem volt gázos, makulátlan minőségű aszfalton gurultunk tovább lefelé. Egyetlen egy kisebb kaptató volt csak ezen a szakaszon, de azt pár perc alatt megtekertük. Egyszer csak egy autó állt meg mellettünk, egy fiatal srác ült benne, aki azt állította magáról, hogy ő itt a felelős a biztonságért a környéken. Mi mondtuk neki, hogy tőlünk nem kell tartania, nászúton vagyunk errefelé, mire nagyot nézett, és nevetett. A határ közelségének esetleges veszélyeiről egy szót sem szólt, ellenben a következő faluról, Voskeparról azt mondta, hogy „furcsa” emberek élnek ott, és ne maradjunk ott sokat. Mi megfogadtuk a tanácsát, és be sem hajtottunk a faluba, csak elhaladtunk mellette. Vagyis inkább felette, mivel az út pont a falu mellett váltott át meredek szerpentinbe.

Éhgyomorral a gyönyörű örmény hegyvidéken

Ismét lassan haladtunk fölfelé, és bizony a tegnapi után ez már nem esett olyan jól nekünk, pláne nekem nem, aki napok óta kényszerdiétán voltam. Egy fa mögött megálltam letenni a felesleges ballasztot, és hát az állaga sajnos még mindig nem volt túl biztató, bár némi javulást már érezhető volt. Gyomorfogó és fertőtlenítő tablettákat szedtem, ezek lassan kezdtek hatni.
Talán 200 méterrel a falu felett megálltunk egy hajtűkanyarban. Jó volt egy kicsit megpihenni a szerpentinen, arról nem is beszélve, hogy a verejtékért cserébe nem akármilyen táj látványa tárult elénk. Csak ámultunk és bámultunk, gyönyörű vidéken jártunk. Átláttunk Azerbajdzsánba, és nagyon tetszett a táj, amit ott láttunk, Örményországról nem is beszélve. Találtam magamnak egy nagyszerű állványt a videózásra:

Miután kipihentünk és kicsodáltuk magunkat, indultunk tovább a meredélyen. Pár száz méter múlva egy kútnál álltunk meg vizet tölteni, de innen se jutottunk sokkal tovább, amikor ismét meg kellett állnunk. Egy autó állt meg előttünk iráni rendszámmal. Rambod állt meg nekünk feleségével, és csöpp kis lányukkal. Nyaraltak Grúziában és Örményországban, most autóznak haza Iránba, és megálltak nekünk, csak úgy örülni egymásnak. Rambodtól telefonszámot és e-mail címet is kaptunk, hogy keressük meg őket, ha Teheránban járunk. Mindenkitől, aki járt már Iránban, azt hallottuk, hogy fantasztikus ország és elképesztő barátságosak az irániak. Ennek már most megkaptuk egy előfutárát Rambodék képében. Egy közös fénykép után elválltunk, ők pár perc alatt túl voltak azon a hágón, amivel mi még vagy egy órát küszködtünk.

Végül 1100m környékén átfordult az út lejtőbe, és megkezdhettük a jutalomsuhanást. A száguldást hamar megszakítottuk, mivel a kilátás erről az oldalról talán még különb volt, mint az előbb, ezért megálltunk fényképezkedni. Innen már gyönyörűen látszott az egész víztározó, aminek az előbb még csak egy részét láttuk. A tó már Azerbejdzsánhoz tartozott, de innen a hegyről nagyon szépen látszott, mint ahogy az a cukorsüveg alakú hegy is, ami tőle északra magasodott. Érdekes látvány volt ez a fajta táj, nem nagyon láttunk eddig még ehhez foghatót.
Egy Kirants nevű faluba vezetett le az utunk. Itt megálltunk egy pillanatra, hogy helyieknél bolt után kérdezősködjünk, de ők csak intettek, hogy tovább. Mi mentünk tovább, de vagy nem vettük észre a boltot, vagy úgy értették, hogy a következő faluban lesz, mert sajnos nem találkoztunk közérttel, de a falu már véget ért, mi pedig száguldottunk tova, lefelé. Persze a lefelé egy újabb fölfelével folytatódott, ami ugyan várható volt, de mi mégsem örvendtünk neki különösebben. Mielőtt még újra kifulladtunk volna a kaptatón, megálltuk az út szélén, és leültünk az árnyékban ebédelni. A menüm még az eddiginél is soványabb lett, mivel ekkora már elfogyott minden kétszersültünk és persze ilyesmit nem lehetett kapni errefelé. Maradt az étcsoki, abból is az utolsó előtti tábla. Legalább 3 táblával elfogyasztottam már belőlük ezen a napon.

„World Vision”, a megmentőnk

Épphogy elindultunk az ebédnél, a következő kanyarban egy nagy fehér „World Vision” feliratos dzsip állt meg mellettünk. Egy férfi szállt ki belőle és egy gyerek, süteményt kaptunk tőlük, és vállveregetést, cserébe mi csak egy közös fényképet tudtunk felajánlani a mögöttünk elterülő, még mindig csodaszép tájjal. Innentől hála az égnek már nem volt sok hátra a fölfeléből. Még tettünk néhány kanyart, ahogy az út kerülgette a kis völgyeket, de ezeket nagyjából meg tudtuk tekerni lendületből is. Sarigyugh falu határában megálltunk egy templomot megnézni, majd egy utolsó hosszabb emelkedőn feltekertünk a bolthoz, ami már a hágóban volt. Zita vett egy győzelem jégkrémet, én pedig kiültem a bolt melletti kőkorlátra, és néztem a vidéket.

Egy nő szállt ki egy Ford Focusból, és rohant be a boltba idegesen. Egy perc múlva ásványvízzel és kólával tért vissza, majd hajtott tovább. Valamikor én is vezetettem egy ilyen autót, nap mint nap. Akkor még én is így rohantam, de annak már vége. Most itt vagyok, üres gyomorral, éhesen, fáradtan és gyengén, mégis nagyon, nagyon boldogan. Örültem, hogy nem autóval vagyunk itt, hanem bringával, annak ellenére, hogy az utóbbi napok nagyon kemények voltak ezzel a kényszerdiétával. Zita is élvezi az utat, és jól bírja, sőt ezeken a napokon épp még jobban is, mint én, aminek nagyon örültem. Fent voltunk a hágóban, az utolsóban, mert innen már csak le kellett gurulni a nagy völgybe, ahonnan már jóval lankásabb lesz a terep annál, amit eddig kaptunk. Nagy boldogság volt, hogy ide eljutottunk, mert nagyon kemény volt átjutni ezeken a hegyeken.
Lefelé az Aghstev folyó völgyébe egy élmény volt a gurulás, jó sok szintet leadtunk, és közben kitárult előttünk az egész völgy, csodás látvány volt. Leérve a völgybe még nem volt vége a napnak, Idjevan még 15km volt. Félúton megálltunk egy helyen vizet vételezni, amikor ismerősökkel találkoztunk. A fehér „World Vision” dzsip újra megállt mellettünk, most ár csak a férfi ült benne, és kérdezte, hogy merre megyünk tovább, hol szállunk meg, mire mi válaszoltuk, hogy Idjevan környékén szeretnénk sátrazni. Mire ő mondta, hogy az nem lesz jó, és találkozzunk inkább a „World Vision” irodájánál. Még hét kilométerre volt Idjevan, mondtuk, hogy fél óra, és ott vagyunk. Valóban odaértünk fél óra alatt, és egy rövid vargabetűvel a „World Vision” –t is megtaláltuk, amiről végre kiderült, hogy egy karitatív UN szervezet, gyerekeket táboroztatnak, és segítenek, amivel csak tudnak.
Először csak leültettek minket egy nagy fotelba, aztán szóba elegyedtünk egy nagyon kedves kolléganővel, Mary-vel, aki lelkesen mesélt a szervezetről, hogy ő hogyan került oda, és hogy mennyire élvezni a munkáját. Most először láthattam Mary számítógépén élőben Lotus Notes-t. Ezt a szoftvert tűzfalakban már kismilliószor engedélyeztem, de magát az alkalmazást még sosem láttam. Most itt, Örményországban a hegyek között, 3600km-re az otthonomtól a „World Vision”-nél végre láthattam. Ezt se gondoltam volna, hogy itt fogok vele először találkozni. Mindezt olyan hulla fáradtan, és kimerülten, hogy meg is kérdezték tőlem, mi a baj, mire elmondtuk, hogy három napja fénnyel és étcsokival táplálkozom.
Tényleg nagyon kivoltam már ettől, ezért hazaengedtem egy sms-t, hogy mi az, amit lehet még ennem, mire jött a válasz, hogy rizst és reszelt sárgarépát is lehet hasmenéssel enni. Ez kisebb megváltásként jött, mert a krumplit már nagyon-nagyon untam, a rizs pedig igazi újdonság volt, ráadásul állítólag tele van kalóriával, ami most nekem nagyon-nagyon szükségem volt, méghozzá ezerszámra. Mary és Zita elugrottak egy közeli boltba, és hamarosan finom főtt rizst ehettem lavasba csavarva. Ez igazán királyi lakoma volt a nagy koplalás után, persze azért óvatosan kezdtem el enni, nehogy ettől is beinduljon a gyomrom, de hála az égnek, nem így történt, így lassan, de elfogyasztottam vagy 2 hatalmas lavast sok-sok rizzsel. A lavas egyébként itt Örményországban máshogy néz ki, mint amit eddig megszoktunk Törökországban, itt sokkal vékonyabb és nagyobb, ovális alakú és a hosszabbik átmérőjén van vagy egy méter hosszú, és persze nagyon finom.
Mikor már újra emberként néztem ki a lakoma után, összegyűlt körülöttünk a fél iroda, köztük volt egy doktor is, aki elmondta, hogy az étcsoki nem volt olyan jó ötlet, mert abban is van cukor, amit ilyenkor nem szeret a gyomor. Ez tényleg így lehet, viszont az is igaz, hogy ha az étcsoki nem lett volna, biztosan nem jutottam volna át ezeken a hegyeken. Az irodában egyébként mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velünk, felajánlották, hogy éjjel aludhatunk az épület mögötti parkolóban, a dzsipben. Így estére egy biztonsági őrrel maradtunk hármasban, miután besötétedett, letusoltunk az Ortlieb zsákból a dzsip mögött, majd felhajtottuk a hátsó padokat a dzsipben és megágyaztunk magunknak. Félig a mennyországban éreztem magam, hogy végre tele volt bendőm, ugyanakkor nem kellett a WC-re rohanjak, ráadásul vége van a nagy, meredek hegyeknek.
Reggel hamar kiköltöztünk a dzsipből, és segítettünk azt telepakolni iskolatáskákkal. A táskákban némi iskolafelszerelés is volt, gyerekeknek ment, elmaradottabb vidékekre. Jóérzés volt azokat a táskákat bepakolni a dzsipbe. Noha tudtuk, hogy segítségünk csak jelképes, hiszen bőven voltak ott kollégák, akik pakoltak, mégis jó volt segíteni. Mondtam is Mary-nek, hogy kicsit irigylem, mert olyan munkája van, amivel nem csak a fogyasztói társadalom malmára hajtja a vizet, hanem igazán értelmes, és értékes dolgot csinál. Nagyon jó volt a „World Vision”-nél, ahol mindenki nagyon segítőkész és barátságos volt velünk. Az is nagyszerű volt, hogy beleláthattunk egy kicsit egy ilyen szervezet életébe, ahogy reggel elindult a nap, ahogy kint az udvaron egy kávéval indították jókedvűen a munkát a kollégák. Akiknek nagyon köszönünk minden segítséget, nem is tudom, mi lett volna velem nélkülük! :)

  1. Grant Julia
    szeptember 8th, 2011 20:53-nél | #1

    Tanultam egy uj szot: útelágazkodás!! Funny!!!

  2. Németh András
    szeptember 12th, 2011 23:53-nél | #2

    Sziasztok!

    Ma reggel úgy 8 körül találtam rátok az interneten, azóta szerintem nettó sok órát olvasva szépen végigolvastam a történetet az elejétől, minden egyes posztot. És azt kell hogy mondjam hogy megtaláltam az egyik kedvenc olvasmányomat az elkövetkező két évre.

    Szinte hihetetlen amit tesztek, de iszonyatosan jó arcok vagytok. Nagyon jó olvasni a bejegyzések a sok-sok vendégszerető népekről.

    Nagyon igaz hogy a jó emberek vonzzák a jó embereket.

    Kitartást és még sok-sok élményt kívánok nektek, remélem sokat olvashatok még rólatok.

    Ui.: kár hogy nem vagytok egy kicsit jobban természetfanatikusok, de hát ne legyek telhetetlenek…

  1. Még nincsenek visszakövetések