Bejárat > Ázsia, Örményország > Goshavank és Aygut – Vendégségben egy méhész családnál

Goshavank és Aygut – Vendégségben egy méhész családnál

Ijevanból alaposan felpakolva indultunk tovább. Volt nálunk több tekercs rizses lavas és vagy egy kiló főtt krumpli. Sokkal jobb erőben voltam végre, mint az előző napokon, aminek igazán örültem. Kifelé menet a városból láttunk egy régi orosz óriáskereket, amit persze már csak a rozsda evett, látszott rajta, hogy hosszú évek óta csak áll.
Ahogy elhagytuk a várost, a táj egyre varázslatosabbá vált, egy sziklás völgyben haladtunk, körben erdő, mellettünk patak, odafent pedig, a hegy peremén vagy sziklák, vagy zöld mezők. Öröm volt itt tekerni, különösen, hogy végre nem volt meredek, 12-15km/h-val tudtunk hajtani, úgy, hogy közben azért szépen vettük fel a szintet is. Az út mentén néha hagyott némi helyet a hegy egy-két takaros kis mezőnek is a völgyben. Ezeken a mezőkön rendszerint katonák gyakorlatoznak, igen vicces látvány volt a légvédelmi ágyuk között legelésző tehéncsorda. A katonák persze integettek, hogy menjünk, igyunk velük valamit, de minket ekkor nem lehetett kizökkenteni az útból.

Heider Azurpeik Iránból, a 80kg-s bringáján

Egy iráni kerékpártúrással hozott minket össze a sors, Heider Azurpeik Teheránból indult, és az a terve, hogy az óramutató járásával megegyező irányban megkerüli a Kaszpi-tengert. Bringája nagyon komolyan meg volt pakolva, azt mondta, 80kg a málhákkal együtt, elől is van táskája, mind a kerekek felett, mind a kormányon, hátul pedig a bringástáskák felett még fel van pókozva neki egy hatalmas hátizsák, ami a háta közepéig ér fel. Ebből a hátizsákból kikandikált egy nagyobb bot, amit nem tudtam mire vélni, de Heider hamar felvilágosított, hogy ezt a botot a kutyák ellen tartja, ha megtámadná egy állat, ezzel oda tud suhintani neki egyet. Erre fel mi is megmutattuk neki a Dazer-ünket (kutyariasztó), és elmondtuk, hogy mennyire bevált nekünk – és még a kutyák is jobban jártak. Megpróbáltuk odaadni Heidernek a török-angol szótárunkat, de minekután nem megy Törökországba, végül nálunk maradt a kis könyv. Ugyanígy a gázpalackot sem tudtuk neki adni. Trabzon óta cipelünk magunkkal egy gázpalackot, sajnos későn vettük észre, hogy nem olyan a szelepe, mint amihez nekünk főzőfejünk van, ezért most próbáljuk mindenütt ráhagyni valakire, mindeddig sikertelenül. Hedierrel jó volt találkozni, hozzá képest mi könnyűsúlyú bringások vagyunk, amit jó volt látni, főleg Alexander után, aki nálunk jóval könnyebb felszereléssel nyomta. Mégsem vagyunk hát teljesen bolondok, ha Heider 80kg-val nyomta. Mondjuk tény, hogy nála még kisbalta is volt, és ki tudja, mi mindenen lepődtünk volna még meg, ha kinyitja a táskáját.  Sok szerencsét kívántunk egymásnak, majd ki-ki ment a saját útjára.

A Goshavank kolostornál

A Dilijan-Chambarak elágazást meglepően hamar elértük, innen már csak néhány kilométerre volt Gosh, ahol pihenőt fújtunk. Előkerült a reggel elcsomagolt eledel, amit végre jóízűen faltam fel. A rizs és a lavas együtt ismét nagyon jól esett a több napi koplalás után. Na meg kalória, amire tudtam, hogy nagy szükségem volt, hogy ne essek szét. Viszont egy budiramenés után azzal kellett szembesülnöm, hogy sajnos még mindig nem gyógyultam meg teljesen. Miután megebédeltünk, meghánytuk, vetettük a dolgot, és arra jutottunk, hogy az innen 4km-re, található Goshavank kolostorba gyalog, vagy stoppolva megyünk fel. Ezt nem tudtuk, milyen magasan van a kolostor de azt láttuk a környező hegyekből láttuk, hogy biztosan meredek szerpentin vezet fel rá. Az elágazástól nem messze Zita talált egy szimpatikus házat, amihez tartozott garázs, ide kopogott be, hogy a bringákat el tudjuk helyezni valahol. Amikor ajtót nyitottak neki, szinte köszönni sem volt ideje, máris hívták befelé, hogy üljön le, igyon egy kávét… Persze most még nem fogadtuk el, mert először a kolostort szerettük volna látni. Elmagyaráztuk kézzel-lábbal, hogy a garázsban szeretnénk hagyni a bringákat, mert gyalog szeretnénk felmenni a kolostorhoz, mire a bácsi bement a lakásba, felkapta a Lada kulcsát, és intett, hogy szálljunk be. Nem is tudtuk örömünkben, hová legyünk, fölfelé menet a világ összes kézjelével megköszöntük Norik kedvességét. Az út valóban meredek volt, és néhol szerpentinben kanyargott fölfelé, bizony megszenvedtünk volna a bringával itt, de még gyalog is.
Fent Goshavanknál olyat láttunk, amit eddig még soha. A templom nagyon régi, nagyon szép, és számos Katchgar, vagyis kőbe vájt kereszt is található a környékén és persze benne. Ezek a díszes, aprólékosan kidolgozott, kőbe vájt keresztek csak itt, Örményországban találhatóak meg, köztük azt egyik leghíresebb itt, Goshavankban. Iskola és könyvtár is volt a templom mellett, nagy tanítások folytak itt, egy híres örmény történelmi személy, Mkhitar Gosh itt írta meg az „Örményország történetét”.

Nem csak a templomot néztük meg, hanem egy kisebb sétát a faluban is tettünk, gyönyörű kis hely ez a Gosh, pár méterrel feljebb a faluban találtunk még egy kis templomot, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a többi templomra, és kicsit bele lehetett látni a falu életébe is. Szóval Goshavank igazán nagy élmény volt, nem bántuk meg, hogy feljöttünk ide. Lefelé a kétharmad utat sétáltunk, aztán felvett minket egy fiatal pár egy gyönyörűen rendben tartott fekete Ladával. Még alufelnije is volt, ilyesmit se nagyon láttunk még Grúzia és Örményország előtt. Lent a főútnál, amikor bekopogtunk Norik-ékhoz elbúcsúzni és megköszönni a garázst a bringáknak, persze hogy nem úsztuk meg a kávézást, beinvitáltak minket a házva, ahol előkerült Norik lánya is, ő már beszélt valamennyit angolul, így beszélgetni is tudtunk kicsit. Közben a tévé bekapcsolva maradt a nappaliban, és természetesen ömlött belőle a szenny, éppen Tripoliban ünnepeltek valamit nagyon az emberek, gépfegyverekkel, romos házak tetején…

A Getik folyó völgyében

Ahogy elhagytuk Gosh-t és folytattuk utunkat a Getik folyó völgyében, a táj valami csodaszéppé változott körülöttünk. Közben szépen lassan, kényelmesen emelkedtünk is, szóval jólesett itt haladni, igazi élmény volt. Főleg azzal a tudattal, hogy most már szép örmény templomokat is láttunk. Már csak néhány óránk maradt ebben a völgyben sötétedésig, de ezt igazán nem bántuk, mert Goshavank megérte a ráfordított időt.

Egy területhatárnál aztán megállított a rendőrség, komoly ellenőrzés folyt az út mentén, a rendőrök minden autósnak beköszöntek az ablakon, minket pedig mindenfélével megvendégeltek, persze én megtartóztattam magam és szépen elutasítottam mindent, a rossz gyomromra hivatkozva. Erre aztán még a teherautójukat is felajánlották, hogy aludjunk benne, persze mi ezt sem fogadtuk el, hiszen még volt pár óránk a napból, és azok alatt szerettünk volna még haladni. Viszont egy boltra szükségünk volt, és ebben is készséggel segítségünkre voltak a rendőrök. Erre szükség is volt, mert magunktól soha nem találtuk volna meg az üzlethelyiséget a közeli faluban. A bolton semmilyen cégér, se reklám nem volt, csupán az ajtón belépve lehetett megtudni, hogy egy közértben járunk. A választék itt sem volt nagy, de azért lavast és kenyeret azt kaptunk. Megtanultunk még egy szót rendőreinktől (hádzsó – viszlát), aztán ezt használva elköszöntünk tőlük, s folytattuk gyönyörű szép utunkat a völgyben fölfelé.
Este hét óra után már nagyon lestük a táborhelyeket, de csak nem akart szembejönni az ideális hely a sátorállításra. Nyolc után már nagyon lemenőben volt a nap, de érdekes módon ez most csak még barátságosabbá tette a tájat, mivel aranyárban úszott minden a lemenő nap fényében.

Aygut – Vendégségben egy méhész családnál

Egy Aygut nevű faluban végül azt mondtuk, hogy most már tényleg elég lesz mára, és megkérdezünk egy kertet. Egy szimpatikus, öreg bácsikát szólítottunk le, aki azonnal kaput nyitott nekünk, és nemzetközi jelekkel mutatta, hogy ami az ővé, az a miénk is. Mikor már betoltuk a kerítés mellé, egy szénatároló teteje alá a bringákat, és ki is néztünk a sátornak egy jó kis helyet, megjelent egy valamivel fiatalabb, szintén „jó szemű” férfi, aki azt kezdte nekünk magyarázni, hogy menjünk vele, valahová máshová, mert van hely számunkra a házában is. A férfit Rustam-nak hívják és a fia volt a papának, Zsora-nak. Rustam pár házzal odébb lakik a családjával, feleségével Nuna-val, két szép kislányával, Liana-val és Hasmik-al és hamarosan felnőttkorba érő fiával, Armannal. Gyönyörű vidéki család, mint valami mesében. A budi itt is a disznók mellett volt, de ezt eddigre már teljesen megszoktuk, viszont azon mindketten jót mosolyogtunk Zitával, hogy a pottyantós helyiségben nem egy, hanem két vájat volt a deszkában, a nagy mellett volt egy kisebb is, mellette egy biliszerű ülőkével, gondolva a család kisebbik tagjaira is. :)
A lakáshoz egy lépcsőn kellett felmenni, az állatok lent laktak egy fészerben, a „földszinten”, a szénában: két tehén, egy kis boci, egy csacsi, néhány liba és egy kiskutya. Amikor meglátogattuk őket, nagyon meglepődtem, hogy milyen meleg volt a „szobájukban”. Persze jobban belegondolva teljesen logikus, hiszen hatalmas állat ez a marha! :) Fent a házban a feleség előkerített egy régi kopott könyvet, örmény angol nyelvkönyv volt, a végén egy kisebb szótárral. Ennek segítségével igen jól tudtunk kommunikálni. Hamar megértették a gyomorproblémánkat, és meg tudtuk főzni a nálunk lévő rizs és krumpli egy részét, ezt ettem vacsorára lavassal. Zita persze kapott minden földi jóból, és végül én is megpróbáltam egy darabka házisajtot, és egy kis mézes teát. A méz szintén házi volt, ugyanis az apuka méhészettel is foglalkozik. Vacsora után már kicsit fáradtak voltunk, de a család még lelkes volt, és nagyon örvendtek nekünk, meg akarták mutatni a méhészetüket, ezért erőt vettünk magunkon, és átmentünk velük a szemközti iskola épületébe, ahol az apuka amúgy éjszakai portás is, de a méhészetnek is van itt egy helyisége, amit az iskola nem használ. Ebben a szobában mutatták meg a mesterség rejtelmeit, először a fiú, majd az apja mutatta be, hogyan kell egy forró késszerű szerszámmal levágni a méh kaptárakból már kivett lemezek oldaláról azt a részt, ami megakadályozza, hogy a centrifugában kicentrifugáljuk a mézet a lemezekből. Miután ez megtörtént, jöhetett a centrifuga, jól megtekerte a srác, majdhogynem felemelkedett a henger a földről, úgy zengett. Aztán persze nekünk is ki kellett próbálni mindent.


Ennyi élményt egy nap rég kaptunk, ezeknek nagy részét ennek a családnak köszönhettünk, nagyon kedvesek voltak itt velünk és remek dolog volt látni, hogy milyen szépen élnek együtt. Reggel nem ért véget a dolog, mert a feleség krumplit és rizst főzött nekem, mindezt már csak akkor vettük észre, amikor Zitát odahívta a lábosokhoz, hogy sózza meg a készülő ételt a saját ízlésünk szerint. Nemcsak rendkívül jólelkűek, hanem értelmesek és előzékenyek is voltak itt velünk, fantasztikus volt ezt megtapasztalni.
A gyomrom ekkora már egészen szépen rendbejött, este és reggel is teljesen egészségeset székeltem, aminek persze nagyon-nagyon örvendtem. Óvatosan egy kis sajtot és egy kis hagymát is rejtettünk a rizs mellé a lavasba, amitől aztán kapott egy kis ízt. Ezt persze én úgy éltem meg, mintha valami igazán ízletest ennék, mert valóban annak is tűnt három nap koplalás után. De ami még jobb, hogy nem indult meg tőle újra a gyomrom. Bocsánat, hogy ennyit írtam a gyomorproblémáimról, meg a székeléseimről, de ha egyszer ez elég komolyan meghatározta ezeket a napokat, akkor nem lehetett kihagyni a „történetből”
Az élmények ezzel még mindig nem értek véget, mert reggel kisült, hogy Armannak már van egy mestersége, méghozzá a fodrászat. Ezt úgy tudtuk meg, hogy kezdte a hajamat mutogatni, meg egy ollójelet, aztán pedig megkeresték a „profession” szót a szótárban. Emellett pedig erősen integetett, hogy menjünk a fodrászszalonjába, ahol lenyírja a hajamat. Elég bozontos volt már a burám, és tényleg zavart már, hogy a fülemre lóg a hajam, na meg persze jó bulinak is ígérkezett ez a hajvágás, ezért rövid gondolkodás után belementem. Zita még egy vicces kis rajzot is készített, amivel tudattuk Armannal, milyen frizurát is szeretnék (ugyanezt az ék egyszerűt, csak rövidebben). Miközben sétáltunk át a fodrászathoz ami a nagypapa háza mellett volt, egy tornácon a postával, azon gondolkodtam, hogy a srác valószínű még nincs 18 éves, de máris van egy fodrász szakmája, és ez még nem minden, hiszen mindent meg tud csinálni a ház körül, amit az apja is, este ő fejte a tehenet, a méhészetnél is elég jól dolgozott, egyszóval már egy kész férfi. A nagyobbik lányon is észrevettük, hogy már nagyon tett-vett a konyhában az anyja körül. Nincsenek elveszve ezek a gyerekek az „unalmas” vidéki életben.
A fodrászszalon városi szemmel nagyon szegényes volt, vidéki szemmel egyszerű és célszerű: egy szobában volt egy tükör, egy szék, egy villanyborota, egy olló és egy fésű, meg egy-két fodrászkellék, de semmi több. Arman nagyon profin levágta a hajam, csak pislogtunk, egy élmény volt. Pénzt nem fogadtak el a hajvágásért, pedig gondoltuk, hogy Arman talán örülni fog neki, hiszen félig meddig még gyerek, biztosan örülne neki és tudna mit kezdeni a pénzzel, de ebben tévedtünk. A vendégszeretetük ennél sokkal erősebb volt, ezért miután megpróbáltunk pénzt adni a hajvágásért, utána még nekünk kellett magyarázkodni a szótárral, hogy de hát amortizálódik a fodrászfelszerelése, építeni kell a karrierjét, stb, stb… Persze fizetni ezek után sem tudtunk és már eszünkbe sem jutott, csupán nem akartuk, hogy megsértődjenek. Valószínű ettől nem kellett volna annyira félnünk, mert aztán még marasztaltak minket még egy napra, és mikor elmagyaráztuk, hogy sajnos nem lehet, legalább azt meg kellett ígérnünk, hogy visszajövünk egyszer. Megígértük, és tényleg úgy is éreztük, hogy ide egyszer vissza kell jönnünk. Amit ettől a családtól kaptunk, azt sosem felejtjük el. Pedig még be sem fejeztem a sort. Miután végeztünk a hajvágással, a nagypapa el akart köszönni tőlünk, de Zita nagyon szeretett volna még egy képet együtt az egész családról készíteni, ezért valahogy még marasztalni kellett kicsit Zsora-t, a nagypapát. A család női tagjai a házban maradtak, ezért rá kellett venni az öreget, hogy jöjjön vissza velünk. Zita nem bénázott ezen sokat, kézen fogta az öreget, és elindult vele a házhoz. Csakhogy ezt a fél szomszédság látta, és mire a házhoz értünk, már Arman is azon mulatott, hogy nini, hát újra becsajozott a vén kujon. :) Ez persze csak tréfa volt, de nagyon jót mulattunk rajta, és a képért is igazán megérte. Leírtuk Zsora-ék címét és telefonszámát, ezért tervezzük, hogy egyszer valahogy meg fogjuk lepni őket ezzel a fotóval. Mert sajnos nem tudtuk hogyan odaadni nekik a közös fényképeket, pedig jó lett volna. Náluk még nem széria felszerelés a számítógép, ellenben a tehén, a csacsi, a liba, a csirkék, a kiskutya és a vödrös kút igen. Azt döntse el mindenki maga, melyik a jobb „játékszer” egy gyermeknek. :) Mi ottlétünkkor azt éreztük, hogy ilyen tiszta tekintetű emberekkel nagyon rég nem találkoztunk.
Búcsúzkodáskor Nuna egy nagy szatyor gyümölccsel jelent meg, ezzel újabb magyarázkodás kezdődött, de természetesen azt is hamar megértették, hogy nem tudunk ennyi terhet magunkkal vinni, pláne nem ezen a napon, amikor az eddig legmagasabb hágó várt ránk. Pár gyümölcsöt azért eltettünk, na és persze azt az igen combos adag hagymás-sajtos-rizses lavast, és a főtt krumplit, amit reggel készítettünk. Szóval ezen a napon is úgy indultunk el, hogy élelemből abszolút nem szenvedtünk hiányt. Délután volt már, amikor elköszöntünk a családtól, de ezt egyáltalán nem bántuk, mert kipihenten, jóllakottan, élményekkel feltöltődte, tele szívvel hagytuk el a falujukat, Aygut-ot.

  1. szeptember 9th, 2011 11:44-nél | #1

    Szia Árpi! Szia Zita!
    Követem az utatokat, szurkolok, hogy minden jól alakuljon.
    Azt ugye tudjátok, hogy az alma jó szolgálatot tesz hasmenés és szorulás esetén is?
    Jó utat, sziasztok

  2. szeptember 9th, 2011 16:52-nél | #2

    Szia Zita ás Árpi!
    Nagy örömmel olvasom a szinte hihetetlen kalandjaitokat. Én is sok-sok kalandozásom alkalmával szerzett tapasztalatom alapján mondhatom; hogy az egyszerű emberek, -különösen a falusiak- általában rendkívül vendégszeretőek. Különösen akkor, ha messziről jött idegennel találkoznak.
    Más: Hasmenésre a legjobb reggelente éhgyomorra egy kis kupica pálinka vagy örmény konyak, napközben pedig néhányszor pár szem orvosi széntabletta…
    Jó egészséget mindkettőtöknek, valamint további jó és állandó hátszelet kívánok! Pétör.

  3. Arpi
    szeptember 15th, 2011 11:59-nél | #3

    Köszönjük a tanácsokat! :)

    Elfelejtettem beleírni a bejegyzésbe, hogy természetesen Tőlük is kaptunk egy üveg mézet, méghozzá egy üveg “Arpi arbeit honey”-t, vagyis amit én tekertem este :) És köszönjük Máté Istvánnak, hogy megírta e-mailben, hogy mi mindenre jó a méz… és a fokhagyma :)

  4. Krisztián
    október 20th, 2011 16:45-nél | #4

    Sziasztok!

    Én is követem az utatokat, még jelenleg nem vagyok up to date, de haladok az olvasással.
    Nekem is nagy álmom volt egy ilyen túra de még nem jött össze. A közel jövőben az apaság fogja lefoglalni az időmet, de talán utána majd útra kell az egész család.

    Sok szerencsét és további jó utat kívánok. Csodálatosak vagytok! :)

  5. Arpi
    október 20th, 2011 18:19-nél | #5

    @Krisztián
    Bizony, családdal is lehet utazni, elég csak említeni Pétert, Mariannt akik a 3 éves Ajsával utaznak, vagy a pedalpoweredfamily.com -ékat :) Köszönjük a kívánságokat, mi is sok örömöt és kitartást kívánunk az apasághoz! ;) (nekünk is ez lesz a következő “project”, de csak ha ezt befejeztük!)

    Üdv Dushanbe-ből,
    Z&Á

  6. Krisztián
    október 21st, 2011 08:40-nél | #6

    Köszönöm! Arra gondoltam, ha mást nem csatlakozom majd hozzátok, amikor átlépitek majd a magyar határt hazafelé! Bár az még nagyon messze van :)

  1. Még nincsenek visszakövetések