Nászút a Föld körül

Kutyák, macskák, bocik, tyúkok, libák és disznók úton-útszélen

Sosoval és a magyar családdal való találkozás miatt elég rendesen elment az idő, ezért Ureki strandjáról már csak délután tudtunk elindulni, így 20km-el a hátunk mögött, délután fél 4-kor hagytuk el a grúz tengerpartot. Amit mondanom sem kell, ezúttal sem bántunk, hiszen nem csak kilométereket falni keltünk útra, hanem érdekes emberekkel találkozni – ez utóbbit pedig már bőségesen megkaptuk ettől a naptól.

Ezek után már nem számítottunk rá, hogy a kilométerek is örömet fognak okozni, pedig így volt, mert a parttól eltávolodva csodálatos vidékre értünk, méghozzá a grúz faluvilágba. Egymást érték a falvak az út mentén, gyakorlatilag több tíz kilométeren keresztül egyetlen összefüggő faluban tekertünk, ami persze nem volt igaz, hiszen több összenőtt faluról volt szó. Ezek a falvak folyamatos élményt nyújtottak számunkra, mert mindig volt egy útszéli ember, akinek oda tudtunk integetni és köszönni egy „Damardzsoba”-t, hogy aztán egy csodálkozó, integető vidám választ kapjunk. Ilyenkor mindig próbálom elképzelni, mit gondolhatnak rólunk ezek az emberek. „Idegenek jönnek, furcsa, megpakolt szerkezetet tekernek, olyat amilyet még soha nem láttam, de ez mind hagyján, ezek után még az én nyelvemen köszönnek rám…”. Persze akivel ennél több szót váltunk, és érdeklődő, annak eláruljuk hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és elmondjuk a honlapcímünket, de ez falun annyira nem jellemző. Az embereken kívül egyébként rengeteg az állat is, errefelé a tehén széria felszerelése egy háztartásnak, minden háznál van legalább egy boci, aki ilyenkor általában kint van az út szélén, és a füvet nyírja, illetve trágyázza. Na meg persze nagy bambán néz ránk, mert ahogy közelebb érünk ezekhez az állatokhoz, mindegyiknek megakad rajtunk a tekintete, és ilyenkor nagyon viccesek. Teljesen leblokkolnak, csak bámulnak ránk mozdulatlanul, és szinte látni rajtuk, ahogyan odabent kattog bennük az az egy apró fogaskerék, hogy aztán a végén a következő két eredmény valamelyikét dobja ki: A, nincs veszély – ilyenkor közömbös marad a boci és zavartalanul legel tovább. B, veszélyhelyzet van – ilyenkor megijednek tőlünk, és egy tehéntől meglepően fürge léptekkel távolabb szaladnak tőlünk és az úttól.

A bocik mellett rengeteg más háztáji állattal is találkoztunk a falvakban, kutyák, macskák, tyúkok, libák, de még disznók is szaladgáltak előttünk az úton és az út mentén. A nagy állatsereget leszámítva akár otthon is lehettünk volna egy elmaradottabb faluban. Egészen hasonlított a falukép egy magyarországi falura, talán ha nem lett volna ennyi sok állat, és nem figyelt volna néha egy-egy pálmafa a kertekben, akár otthon is lehettünk volna, de valamelyik balkáni ország falujában simán. A helyiek próbáltak valami anyagi jövedelemre is szert tenni a javaikból, és helyenként gyönyörű kirakodóvásárt pakoltak fel az út szélén, szép kupacokba rakva buzdították vásárlásra az arra járót a gyümölcsök és a zöldségek az út szélén.

Úgy döntöttünk, hogy a napnak 70km után ott vetünk véget, ahol először találunk olyan kertet, ahol engedélyt kapunk a táborbontásra. Ételünk volt bőven, csak vízre és néhány négyzetméter gyepre volt szükségünk.

Vazisubani – Ahol még a varjú is háziállat

Egy Japana nevű település előtt léptük át a 70km-t, gondoltuk, hogy vicces lesz egy ilyen nevű faluban megszállni, de aztán bármennyire is lestük, nem találtunk sátrazásra alkalmas udvart, így végül elhagytuk a falut. A következő település Vazisubani volt. Ez a falu nem csak a főút mellett húzódott, aminek örültünk, mert reméltük, hogy valamelyik belső kis utcában találunk egy udvart, így éjjel nem kell hallgatnunk a főúton elhúzó autók moraját a sátorból. Az első kertnek a gazdája egy öreg néni volt, és bár a kert nagy volt, és bőséges szabad gyeppel rendelkezett – ezért is néztük ki -, elutasított minket. Nem csüggedtünk, mert legalább hamar kiderült a dolog, még mindig volt bő fél óránk sötétedés előtt. A következő utcában egy kapuban embereket láttunk, és a kert is szimpatikus volt. Eddigre már körénk gyűlt jópár ember a faluból és próbálták kitalálni, mit akarunk. Egyikük intett, hogy kövessük, gondoltuk, hogy egy angolul beszélő emberhez vezet minket, de ez az ember csak nem akart előkerülni, mi pedig már egy udvarban voltunk, ahol sátrazásra viszont nem volt alkalmas hely.

Szépen lassan leesett nekünk, hogy emberünk nem tolmácshoz hozott minket, és nem is a kertjét ajánlja fel, hanem a házát. Ettől megint zavarban voltunk kicsit, de elfogadtuk, mert már későre járt és fáradtak voltunk. A hely és a család egyébként megérdemel néhány szót, mert nem akárhová kerültünk. Az udvaron szekér, vetőgép és egy nagyon régi, fekete orosz laprugós autócsoda parkolt. Egy kapuval hátrébb baromfiudvar, de nem csak tyúkok, hanem libák, néhány tehén és disznó is parkolt a hátsókertben. A pottyantós WC a tyúk és a disznóól között volt. A baromfiudvar mögött végeláthatatlan gyümölcsös, a ház mellett pedig kisebb műhely, egész komoly gépekkel és rengeteg szerszámmal. Itt aztán bármit meg tudnak szerelni. De egy kis helyiségben még egy motorral működtethető kis malmot is megmutatott nekünk a nagypapa. Nemcsak hogy maguk sütik a kenyeret, még a lisztet is saját maguk őrlik hozzá. Egész kis gazdaság közepébe csöppentünk, aminek a magja természetesen egy három generációs család volt. Az apuka vezetett minket ide, de itt volt a felesége is, a gyerekek, na meg a nagypapa és a nagymama. Nekem a nagypapa lett a kedvencem, büszkén hozta a kis palackban a saját készítésű borát, és ha nem figyeltünk, azonnal utántöltött a poharunkba, ha már egy kicsit is fogytán volt az alján a bor. Merthogy egyik első dolguk az volt, hogy a terasz alatt egy kis asztalon megterítettek, hozták a finom házisajtot, a saját sütésű kenyeret, és mindenféle földi jót.

Ezt az asztalt ültük körbe, és egy időközben előkerült szomszéd, Sophie segítségével beszélgettünk. Sophie Tbilisi-ben újságíró, és kiválóen beszél angolul, így sikerült fordítania nekünk. Megtudtuk a nagypapáról, hogy 72 éves, erre én csak legyintettem, hogy fiatal. Na ettől a papa nagyon megörült, és a szívébe zárt. Ami azt illeti, nekem is ő volt a kedvencem, egy öregember nyugalmával és örömével ült az asztalnál, grúz sipkájában (mintha nemezből lett volna) a 72 évével. Azt hiszem mi is tetszhettünk nekik, mert Sophie olyasmiket fordított vissza nekünk, hogy nagyon örülnek nekünk, és nagyon jó embernek tartanak minket. Közben persze a grúz nyelvlecke is folytatódott, én pedig minden új szót örömmel jegyzeteltem a kis noteszembe. Egyszóval fantasztikus volt ott ülni ezzel a családdal.

Egyszer csak észrevettük, hogy két varjú meglepően közel jön hozzánk a kertben, leszállnak a tyúkól kerítésére, de még az autóra is, ami egészen közel, csak pár méterre van tőlünk. Hamarosan kiderült, hogy ez a két varjú is a háziállatsereg részét képezi. A varjak annyira ideszoktak, hogy a háziak kezéből esznek, és a háziak között mozognak, éppoly nyugodtan és otthonosan, mint a kutya vagy a macska. Mint később megtudtuk, a madarak már kicsi koruk óta itt vannak a családdal, ezért sikerült őket így ideszoktatni. Valószínű történhetett valami az anyjukkal vagy a fészkükkel, így aztán ezek az emberek nevelték fel őket, akikhez aztán teljesen hozzászoktak. Érdekes volt ezt látni.

6 fiú, 6 leány

Egészen este 11-ig tartott a lakoma és az örömködés. Miután mondtuk, hogy nagyon tetszik, hogy így, ilyen nagy családban, ennyien élnek együtt, a nagypapa 5 fiút és 5 leány kívánt nekünk, amiből aztán pár perccel később 6 fiú és 6 leány lett. Amikor megmutatták a szobánkat, és ránkcsukták az ajtót, akkor is ezzel búcsúzott mosolyogva a nagypapa: 6 fiú, 6 lány! :)

Reggel arra ébredtünk, hogy a szobánk előtt hajtják ki a teheneket az udvarról, Zitának az ágyán pedig egy kutya pihenteti a fejét és nézi őt alvás közben békésen. A házigazdáinktól kaptunk nagyon finom reggelit, friss hadzhapurit, teát és mindenféle egyéb finomságot. Mi nem számoltunk reggelivel, de nekik ez teljesen természetes volt. Búcsúzóul adtunk az anyukának néhány szálat Dani vanília rúdjaiból. A tegnap megtanult szavakkal már azt is el tudtuk makogni, hogy hogyan és mire tudják használni. Apró kis ajándék ez részünkről ahhoz képest, amit mi kaptuk a családtól, de talán nem is ez a lényeg, hanem a gesztus. Ami azt illeti, ők sem hagytak üres kézzel elmenni minket. A ház hűvös sarkaiban mindenfelé halmokban állt a nagypapa saját termesztésű dinnyéje. Indulás előtt ezekből hozott nekünk egy hatalmas darabot. Nagy zavartan elmutogattuk, hogy ez túl nagy, és túl nehéz ahhoz, hogy magunkkal vigyük, de különben nagyon szépen köszönjük! Már jó 1400km óta nem volt velünk Dani, a dinnyehordozó, aki annyi helyet is fel tudott szabadítani a táskáiban, hogy egy dinnye is elfért nála. A dinnye után persze hoztak kisebb gyümölcsöket és kb. egy kiló mogyorót, ezeket természetesen már elfogadtuk, sűrű hálálkodás egy köszönöm (madloba) közepette elbúcsúztunk. Fantasztikus volt megismerkedni ezzel a családdal. A Lonely Planetben azóta olvastam, hogy ’92 után kissé összeomlott az ország. Belegondoltam kicsit jobban ebbe a dologba, és bár nem mondom, hogy őket nem érintené érzékenyen egy gazdasági összeomlás, de talán kevésbé, mint mondjuk egy városban élő embert. Kérdés mennyi permetezőszert és traktort használnak a földjeiken…

Defektet és táplit kapunk Kutaisiben

Vazisubani-ból még viszonylag időben, 10 óra környékén sikerült elindulnunk. Mint utólag kiderült, a legjobb helyen álltunk meg éjszakára, mert pár kilométerrel később kiértünk egy magasabb rendű útra, ami már nem volt olyan szép és jó, mint a mi kedvenc, faluvilágban vezető utunk. Samtredia-ban megálltunk egy jégkrémre, a helyiek itt is nagyon kedvesek voltak velünk, a boltos meglepően jól beszélt angolul. Itt kicsit eleredt az eső, de az egész csak egy tréfa volt, mert pár órával később, amikor megálltunk ebédelni, már elállt, és száríthattuk majd pakolhattuk el az esőkabátjainkat. Az ebédünket egy étterem mögött költöttük el. Megmelegítettünk egy konzervet a tegnap kapottakból, és hazai ízeket faltunk. A szépséghiba csak az volt, hogy a babfőzeléket nem kenyérrel, még csak nem is a finom puha grúz purival, hanem még törököktől maradt lavassal ettük, és ez egyáltalán nem hasonlított az otthoni kenyérre. Persze azért az érzés megvolt, és nagyon jó volt egy kis hazait enni, mégha csak konzerv eledelt is

A következő megállónk Kutaisi-ben volt, ez egy nagyobb város volt, ahol nem csak enni, hanem internetezni is meg kellett állnunk. A szabad wifi hálózatot végül egy méz árus és egy vadászbolt előtt találtuk meg. Én a boltok előtt kaptam egy széket(kérés nélkül), amire leülhettem, Zitát pedig beinvitálták a vadászboltba, ahol leülhetett egy számítógép elé. Persze ő sokkal hamarabb végzett a netes dolgaival, mint én, mivel én nem csak a Couchsurfing-et intéznem, hanem egy-két bejegyzést is feltöltöttem a weboldalunkra. Sajnos kanapét még se Tbilisi-re, se Jerevánra nem találtunk ekkor, de ez már egyre kevésbé zavart minket, mondván, „majd lesz valahogy…” Miután Zita végzett a neten, elkészítette az utolsó darab lavasokat tonhallal és uborkával. Ez volt az uzsonnánk, „megesszük ami van” alapon. A méhész bácsi, Avto nagyon kedves volt, a lánya Anaa kiválóan beszélt angolul, így megtudtuk, hogy a méz grúzul tápli, és egy csomó érdekes dolgot is elmeséltek a méhészetről, és megmutatták nekünk azt a centripetális elven működő gépet, amivel ki lehet szedni a méhek „otthonából” a mézet, anélkül, hogy lerombolnánk azokat. A bolgár Doktor Yosifovo-i mézesüvegünknek már éppen csak az alján volt egy kevés, és amikor méhész barátaink látták, hogy a szomszéd vadászbolt tulajdonos egy-egy fél literes üveg kólát hozott nekünk ajándékba, ő is gondolt egy szépet, és megtöltött egy kis üveget nekünk mézzel. Megálltunk defektet szerelni, és végül ez lett a vége, kaptunk kólát, mézet, internetet, széket, belepillanthattunk egy méhész kellékeibe… Mind vidéken, mind városban nagyon kedvesek és segítőkészek ezek a grúzok, meg kell hagyni. A defektről pedig eddig nem szóltam, pedig gyorsan ki kellett cserélni Zita első kerekében a belsőt, mert megint leeresztett, úgy látszik az a fránya szelep mégsem tökéletes. Csak az a furcsa, hogy direkt megnéztem Zita elsőjét minden reggel, és ma reggelig, vagyis két napig egyáltalán nem eresztett… Na mindegy, igazából nem volt nagy művelet, és nagy veszteség sem, de azért furcsa. A rossz szelepes belsőt azért még megtartottuk, ki tudja, egyszer még jól jöhet egy olyan kerék, ami csak fél nap alatt ereszt le.

Manana és Avto Argveta-ban

Kutaisi után kicsit megváltozott a táj. Eddig szépen, alattomosan felszedtünk 150m szintet a tengertől úgy, hogy szinte észre sem vettük, akkora lapály volt a táj, most azonban hirtelen kisebb, de meredek emelkedők jöttek, és a táj szebb lett, legelők és erdők mellett tekertünk, és nagyon élveztük. Az uborkás halas lavasban nem volt elég energia, ezért hamar megálltunk egy útszéli boltnál, ahol vettünk egy üveg limonádét és valami csokiféleséget. A hely előtt a műanyagszékeken ültek, érdeklődtek a távolról jöttek felöl, nagy nehezen elmakogtam nekik, hogy Ungreti-ből jöttünk és Taplobisz Tve-n, vagyis nászúton vagyunk. Közben egy másik fickó is előkerült, ő a tárcáját kapta elő, és mutatta az igazolványát, hogy ő a helyi rendőrfőkapitány. Ezt olyan komolyan tette, hogy kicsit meg is ijedtem, hogy most mindjárt megreguláz minket valami mondvacsinált ürügy miatt, de nem történt semmi ilyesmi, csak meg akarta mutatni az emberünk, hogy kicsoda. Az út kicsivel később újra kilaposodott, ahogy közelebb értünk a folyóhoz. Kacérkodtunk a szabadban való sátrazás gondolatával, főleg miután megláttuk azokat a szép legelőket, de azok sajnos amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek az út mentéről, ráadásul az eső is újra megeredt, ezért úgy döntöttünk, ismét szerencsét próbálunk egy kerttel.

Ma is a 70km volt a lélektani határ, ezután kezdtünk el sátorhely után nézni. Egy Argveta nevű településre kanyarodtunk le, ahol hamar kinéztünk magunknak egy szép kertet. Beköszöntünk, mire Manana and Avto jött ki elénk a kapuhoz köszönni. Abból, hogy tudjuk a nevüket, már ki is találhattátok, hogy természetesen engedélyt kaptunk a náluk való sátrazáshoz. Kishamar a fél falu összegyűlt a ház teraszán. Manana éppen a tehenet fejte, amikor érkeztünk, végignézhettük a műveletet, érdekes volt, városi gyerekek révén még nem láttunk ilyet. A ház körül itt is rengeteg állat volt, a tehén mellett egy disznó és rengeteg tyúk is, na meg egy macska és egy kiskutya. Utóbbi kettő volt a legnagyobb szám, el se hittük, mit össze bunyóznak ezek, folyamatosan heccelték egymást és játékból összeverekedtek. Hamar látszott, hogy a macska az úr a háznál, a kiskutya inkább egy kis nyikhajj volt, ő csak a tyúkokat tudta elzavarni a teraszról, míg a macska peckesen járt-kelt az egész kertben.

Nagyon népszerűek lettünk a háznál, így hamar ellőttük a teljes grúz szókincsünket, ám ezzel nem tudtuk kielégíteni az új barátaink kíváncsiságát, ezért azt találtuk ki Zitával, hogy levetítjük a 10 perces Budapest – Isztambul videót a netbookkal az embereinknek, ezzel persze nagy sikert arattunk. A szomszédból előkerült egy Georghi nevű srác, aki végre jól beszélt angolul, így kicsit folyékonyabban ment ezek után a kommunikáció. Megtudtuk, hogy Avto-ék nem szeretnék, ha a kertben sátraznánk, de még azt sem, hogy a teraszon. Hanem azt szeretnék, hogy aludjunk a házban. Úgy látszik, hogy errefelé minden házban rendszeresítve van egy olyan szoba, amiben semmi más nincs, csak egy ágy, mert most is egy ilyen vendégszobát kaptunk. Új tolmácsunk segítségével megtudtuk, hogy itt is nagyon örülnek nekünk, és el kellett mondanunk, hogy hogyan és miért találtunk ide. Elmondtuk, hogy csak a szép rendezett ház (vagyis rendes emberek) és a „sátrazható” kert után jöttünk be a faluba, kicsit távolabb a főúttól, hogy ne halljuk éjjel az autók zaját. Azt is elmondtuk a házijainknak Georghi segítségével, hogy nagyon köszönjük, hogy a házban is helyet kaptunk, de kicsit zavarban érezzük magunkat emiatt. Erre megnyugtatást kaptunk, hogy ők érzik megtiszteltetésnek, hogy elszállásolhatnak bennünket. Ettől picit megnyugodtunk, ha ők is ennyire őrülnek nekünk, akkor ám legyen, mi sem érezzük kellemetlenül magunkat, hogy megint ilyen jó sorunk van. Azt azért megfogadtuk, hogy következő este tényleg sátrazunk, méghozzá valami legelőn, mert úgy látszik kertben lehetetlen. :) Ahhoz túl kedvesek a grúzok.