Bejárat > Ázsia, Banglades > Hat nap Rangpurban – Shah Alam, Mahid és Pallab társaságában

Hat nap Rangpurban – Shah Alam, Mahid és Pallab társaságában

Rangpurban hat napot töltöttünk, és ez az idő nem telt olyan szörnyen, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, ha azt mondjuk, hogy ez egy „kényszerpihenő” volt, a gyógyulásom végett. Ezt leginkább három barátunknak köszönhetjük, Shah Alamnak, Mahidnak és Pallabnak. Velük rengeteg időt töltöttünk.


Shah Alam, Mahid, és a Dzsu, ahol az állatok gyülekeznek! :)

Ők ketten nagy cimborák, és onnan ismertük meg őket, hogy Shah Alam Shihad jóbarátja, akinek pedig CS-n írtunk, mert ő volt az egyetlen regisztrált tag Rangpurban. Ottlétünk alatt ő végig Dhakában tartózkodott, így vele végül személyesen nem is találkoztunk, de Shah Alam-al és Mahid-al rengeteg időt töltöttünk. Mindenáron szórakoztatni akartak minket, ezért meg akartak nekünk mutatni mindent Rangpurban, noha annyi látnivaló valójában nincs is. :) Mahidnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Dzsu-ba. Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D

Persze az állatkertbe végül nem mentünk el, ketrecbezárt állatokat a világ legtöbb nagyvárosának állatkertjében láthatunk, és nem valószínű, hogy a rangpuri valami olyanban különlegesebb lenne, amitől érdemes lenne nekünk meglátogatni, pláne nem akkor, amikor igazából nekem passzívan pihennem kéne. Persze ez oly nehéz, hogy egy nap erejéig nem is nagyon sikerült, és ezen a napon meglátogattuk Rangpur két nagy nevezetességét, a Tajhat palotát, és a Carmichael főiskolát.

Tajhat palota, és a Carmichael College

A Tajhat egy szép kerttel körbevett kastélyszerű épület, amit kb. száz éve építettetett egy a szerencséjét Rangpurban megalapozó ékszerész. Majd az épület később működött bíróságként, mígnem mostanra múzeumként végezte, ahová nekünk idegeneknek (bideshi) 100 a belépő, Mahidéknak meg 5 taka! :) A kert egyébként tényleg szép volt, sok növény, pálmafák, egy-két nagyobb, négyzet alakú tó, és elszórtam mindenütt szerelmespárok. Mikor kérdeztük a srácokat, hogy járnak-e ide, azt mondták, nem, minek, hisz nincs barátnőjük. Szóval erre a helyre a csajokkal kell jönni. A „barátnő intézménye” egyébként nem minden családban elfogadott, van ahol nagyon csúnyán néznek a házasság előtti randizgatás miatt, ezért aztán a legtöbbször az ilyesmi eleinte titokban marad a szülők előtt. A kastély egyébként szép volt, de semmi különös… Innen riksával mentünk át a srácok főiskolájára, a Charmichael föiskolához. Charmichael bácsi Bengal kormányzója volt nagyon régen, és oktatási reformokat vezetett be, aminek következtében ez a főiskola is megszületett. Itt is szép parkos részeken sétáltunk végig, bár meg kell hagyni, hogy ez csak relatív, mert bár nagyon élveztük a fák árnyékát, és a dudálás mentes környezetet, de azért a Műegyetem parkja ehhez képest egy arborétum és K épület pedig egy Kastély! :)

Egyszer Mahid megkérdezte, hogy mi a különbség a „fejlődő” és a „fejlett” országok között. Sejthetitek, milyen választ adtam… :) A „fejlett” országokban az emberek sok pénzt keresnek, sok materiális dolguk van, és kevés idejük, felborul a prioritásuk, és nehezen BOLDOGulnak, sokszor elégedetlenek. A „fejlődő” országokban általában nagyobb a népesség, de sokszor a töredékét sem keresik annak, amit a „fejlett”-ekben, de ahogy mi eddig körbenéztünk, ezekben az országokban boldogabbak az emberek. Vagy legalábbis annak látszanak. Teljesen máshogy élnek, mint mi a nyugati világban, sokkal nagyobb prioritást kap a család, és vallásosabbak is, viszont egyre több helyen látjuk, hogy a fiatalság, főleg a városokban, a nyugati mintát próbálja követni. Más téren is van különbség, de erről a témáról könyveket lehetne írni, és nekem nem posztom most ez, pláne, hogy csak kapirgálom magamban a témát.

Viszont mások, másképpen már mutattak jó dolgokat, ilyen az egyik kedvenc filmünk, a Home, az Otthonunk, ami ingyen letölthető, megnézhető. Sajnos nem találtam a srácoknak bengáli feliratot hozzá, de megnéztük az angollal, aztán beszélgettünk róla. Remélhetőleg valami jó nyomot hagytunk mindezzel a fiúkban. Észrevettük, hogy minket, mint nyugati embereket szeretnek másolni, szeretnek „követni” minket, ahogyan az egész nyugati kultúrát próbálják követni, hiszen az ide is betört már, a TV-ből sokcsatornán ömlik a reklám, és az utca tele van óriásplakátokkal, szóval hiába szegény ország, 150 millió ember az sok, és van mit nekik eladni… A lényeg, hogy azzal, hogy mi a nyugati világból jöttünk, van rajtunk egyfajta felelősség, hiszen ha akarjuk, ha nem, Nekik mi a nyugati világ nagykövetei vagyunk. Ketten onnan, a gazdag, fejlett, csodálatos, kényelmes Európából. Ugyanígy Magyarország nagykövetei is vagyunk, hiszen bárki, akivel találkozunk, és megtudja, hogy magyarok vagyunk, az ezután a magyarokat ahhoz a két furcsa biciklishez fogja kötni – mert azoknak, akikkel találkozunk, általában mi vagyunk az első magyarok, és sokszor az első európaiak is. „Igen, találkoztam már magyarokkal, jó fejek voltak, megkérdezték bengáliul, hogy hogy vagyok, aztán még bengáliul is köszöntek el…” vagy „furcsák voltak, mintha mérgesek, vagy idegesek lettek volna” – igen, sajnos ilyen is volt, igaz, az előbbi példa sokkal-sokkal gyakoribb, és ezt mindig szem előtt kell tartanunk; hogy nem csak megfigyelők vagyunk az utazásunkkal, hanem nyomot is hagyunk a világban. És próbálunk jó nyomot hagyni, de ez sokszor nem is olyan egyszerű és könnyű, mint azt elsőre hinnénk.


Pallab, egy igazi Bangladesi, aki szereti a tömeget

Pallab egy fiatalabb, és bohókásabb srác volt, ő még a csajozós történeteiről is mesélt, és a beszélgetések alapján, ő valahol ott áll, mint egy teenager nálunk, a „love marriage” világban. Persze ő idősebb, de a lemaradás érthető, hisz itt alaphelyzetben az ifjúságnak nem kell törődnie a párválasztással, azt a szülők majd lerendezik, ha itt van az ideje – ha az idősebb lányokat már kiházasították és/vagy egyéb feltételek teljesülnek. Szóval itt nehezebb ez a történet, hisz ezek „titkos szerelmek”, és a tévé összes csatornáján állandóan nyomott szappanoperákban ugyan jelen van a szerelem, de azt egy torz mása a valóságnak, és kétlem, hogy alkalmas arra, hogy onnan meríteni jó ötlet lenne. A részletekbe, hogy miben merül ki egy ilyen „házasság előtti kapcsolat” errefelé, nem kérdeztünk bele, már csak azért sem, mert Pallab épp egy kapcsolaton volt túl, és kereste önmagát, hogy mi volt a baj vele, és hogy hogyan tetszhetne jobban a lányoknak. Mi persze az oly triviális, de mégis oly nehéz választ adtuk: légy önmagad! :) És valóban Pallab akkor volt a legnormálisabb, és számunkra is a legszimpatikusabb, amikor nem próbált se a kedvünkbe járni, se másmilyen lenni, mint amilyen valójában – amikor jókat tudtunk vele beszélgetni mindenféléről.

Az egyik ilyen beszélgetés részünkről óriási nevetésbe torkollott, úgy kellett visszafognunk magunkat, mert Zita már tényleg a székről készült leesni. Kérdeztük Pallabot, hogy őt hogy nem zavarja ez a tömeg, és ez az őrületes zaj, ami itt Rangpur utcáin is van. Nála a kiejtés rendben volt, ám a fogalmazás nem volt tökéletes, mert kiejtett egy ilyen mondatot a száján: „I like crowd” – Szeretem a tömeget! Ezzel csak azt akarta kifejezni, hogy őt nem zavarja a tömeg, mert már megszokta. Ám mi kicsavartuk ezt odáig, hogy hát persze, ők itt szeretik egymást, nyolcan beférnek a riksába, ölelkezve, kézenfogva járkálnak a jóbarátok, ha valahol tömeg van, az buli, nem igaz? Egy csomó ember kis helyen, hát az mekkora király már, mit számít, hogy utcáról, buszról, vagy riksáról van szó, a tömeg az jó, I like crowd! :) …és Pallab kíváncsi volt, kérdezett Európáról, Magyarországról, városokról. Amikor Budapest került szóba, mondtam, hogy nem biztos, hogy jól érezné magát, mert senki sem dudál az utakon, ráadásul olyan igazi ázsiai tömeg sincs sehol, talán, ha nagyon magányos, reggel a Kökin, a metrónál találkozhat egyszerre sok emberrel, de különben nálunk semmi sem fogható ahhoz, ami itt van. :) Pallab nem sértődött meg az ilyeneken, inkább örült, hogy jól érezzük magunkat. Bármiről kérdezett, először azzal kezdtem, hogy hát, ott sincs olyan igazi, rangpuri tömeg, de azért jó hely… és miután összeszedtük magunkat a nagy nevetésből, persze érdemben is válaszoltunk neki.


Kedvencünk, az elektriska!

Amikor először indultunk kórházba a bajommal, Shah Alam és Mahid elkísértek minket. Mivel négyen voltunk, és ezúttal gyorsan oda akartunk érni, autoriksába ültünk. Amikor a jármű elindult, dodzsem szerű hangot adott, amin meglepődtem, és gyorsan körbe is néztem, hogy mi a baj!? Ebben a járgányban nincsen robbanómotor! Apám, ez elektromos, és itt van a Sanyi alatt az akkumulátor! Kész, teljesen kivoltam! Itt Ázsiában, a naaaagy szegénységben, Bangladesben, egy vidéki városban kis elektromos riksákkal közlekednek! Pontosabban riSKákkal, mivel itt így is mondják. :D Először nem akartuk elhinni, mondtuk a srácoknak, hogy nálunk a tehenet hívják így, de ők egyre csak mondták, hogy riska, s nem riksa – habár úgy is megértették. Mi persze ezen megint nagyon jól mulattunk, és az elektromos riskákat én el is kereszteltem elektriskának, hiába javítottak ki többször a barátaink, én mondtam, hogy ez kérem elektriska, hát nem is értem, Ti eddig miért nem adtátok ezt a nevet neki. Aztán egyszer egy riskást jól ki is faggattunk a járgányáról, aminek egyébként ő maga volt a tulaja.

Egy elektriska 2 lak taka, vagyis 200.000 taka, ami kb. 600 ezer forintnak felel meg. Egy riskában a sofőr mellett és mögött még 6-8 utas fér el, vagyis európai mércével nézve, európai testalkatúak négyen. :) Egy ilyen riska 110-120km-t képes menni egy töltéssel, a töltés pedig éjszaka történik, 8 óráig tart, és kb. 100 takába, vagyis 300 forintba kerül! Cserébe nem püfög, nem hangos, és nem kapsz tőle tüdőrákot, legalábbis közvetlenül nem, hisz azt azért tegyük hozzá, hogy még ez is messze van a tökéletesen környezetbarát közlekedési megoldástól, mert ugye azt az elektromos áramot is elő kell valahogy állítsuk, és azt a világ nagy részén még nem megújulókkal teszik, az akkumulátorok gyártásába meg bele se menjünk.

Mégis, szerintem sokunk meleg szívvel üdvözölne elektromos járgányokat Budapest utcáin. De ott nincsenek! Sőt, még hírben sincsenek, és így van ez, ha jól tudom, egész Európában! De miért?!? Itt Nekik miért sikerült, a “borzasztóan szegény, nyomorúságos, katasztrófák sújtotta” Bangladesben? A teljes és helyes választ nem tudom, de talán benne van az, hogy ide közelebb van Kína, és hogy itt lazábbak a szabályok. Egy ilyen riksa pár száz kiló, mégis elvisz nyolc embert, hisz nincs oldala se, csak egy ponyvát gördítenek le monszun idején. Az ilyen úri huncutság, mint ajtó, maximális teherbírás, törésteszt, közlekedésbiztonság, biztonságöv, meg légzsák, vagy ABS… Ilyen itt nem létezik, és már nekünk sem hiányzik, meg is lepődnénk, ha valahol ilyesmiket tapasztalnánk. Szóval mire egy ilyen riksát megépítenénk otthon, vagy hazavinnénk Magyarországra Kínából, úgy hogy aztán meg is feleljen az otthoni szabályoknak, majd átvernénk az egészet a bürokráciánkon, addigra nem hogy 600 ezerből, de 6 millióból nem állna meg egy darab, így már nem is érné meg, és így nincs is ilyesmi a magyar utakon. :( :) Na meg nem is felelne meg az otthoni rohanó, kényes-kényelmes életnek, mert kétlem, hogy képes 50km/h-val repeszteni, vagy ha képes is, biztos nem 110km-t.

Itt egyébként ezek az autoriskák – ahogy a helyiek hívják – javarészt megadott útvonalon közlekednek, csak a megállók nem olyan jól definiáltak, mint nálunk, de különben egy „vonaljegy” 5 takába kerül egy főre, és pár száz méterre is, vagy akár a város túloldalán lévő végállomásig is ugyanennyi. Szóval az a 100 rupis “tankolás” kb. az első fél órában megtérül, utána már nagyjából profitot termel a sofőr, amiből valószínű a hitelt fizeti vissza, mert itt mire az ember kitermel magának 2 lak takát, az az egyszerű embereknek beletelik egy fél életbe is…

Szót érdemel még, hogy a rangpuri elektriskákon van egy rács, szinte mindegyiknek a szélvédője előtt. Ez szükséges, hiszen ha valaminek nekihajtana a riskás, a rács nélkül betörhetne az a szép nagy szélvédő! :) Viszont valahogy ki is kell látni, ezért hagyjunk csak ki szív(!) alakban abból a rácsból középen! Szíííív alakban! Hát normális?!? Kedvesen őrültek ezek a bangladesiek is. :)

A közlekedésben résztvevő eszközök díszítéséről lehet, hogy csinálunk majd egy önálló bejegyzést, mert elképesztő az, ami itt van! :)


A betegségem és a gyógyulásom

A vízszűrőnk aktív szén szűrőtartálya - az új, és a 10 hónap használat után lecserélt (a szenet külön lehet benne cserélni, hivatalosan 400l-t, vagy fél évet lehet használni egy adag szenet)

Na, és akkor szóljunk egy-két szót arról is, hogy miért töltöttünk 6 napot Rangpurban. Amikor megérkeztünk, elég ramatyul voltam, fájtak a csontjaim a fejemben, sajgott mindenem az állomtól a homlokomig, hőemelkedéseim rendszeresen voltak, és úgy éreztem valami beleragadt a fejembe, mint amikor úszás után féllábon, félredöntött fejjel ugrálnod kell, hogy a víz kifolyjon belőled a füleden keresztül. De ez most nem víz volt, hanem valami sűrűbb, ami sehogy sem akart kijönni vagy felszívódni és ezen két nap pihenő sem segített, ezért a harmadikon elmentünk egy dokihoz, amit a srácok javasoltak. Ez egy „általános” orvos volt, fizetős, tehát elvileg „profi”. Légkondi volt a rendelőjében, ahová 4-5 beteget is betereltek, szóval odabent az egy óra várakozás után még egyszer sorba álltunk, vagyis ekkor már ültünk, szembe a dokival, méghozzá egy TV alatt! Szólt a TV az orvos rendelőjében! És kb. 20 fok volt odabent, míg odakint 30 felett… :o 500 takát kért a vizsgálatért,
majd még 1300 taka volt a vizelet és vérvétel, amelyekből semmi különöset nem tudtunk meg, csak hogy valami gyulladás van a szervezetemben. Azoknak, akik féltenek: Mielőtt hozzám értek tűvel, végignéztem, ahogyan egy bontatlan, érintetlen csomagolásból előveszik az injekciós tűt! Az eredményeket este kaptuk meg, mentünk vele vissza a dokihoz, ekkor már nem kellett még egyszer kicsengetni a zsozsót. Kaptam újabb adag, másfajta antibiotikumot… Ettől se boldogabb, se egészségesebb nem lettem, és Klára javallatára felkerestünk egy másik, naaagy kórházban (Rangpur Medical College) egy fül-orr-gégészetet (ENT – Ears-Nose-Throat), ahol megduplázták az antibiotikum adagomat, továbbá az inhalálást is előírták, amit ekkor egyébként már szülői tanácsra elkezdtünk csinálni. Nem voltam boldog, hogy ennyi antibiotikumot be kell szednem, de úgy tűnt, nincs más mód, mert máskülönben nem gyógyulok meg. Végül tényleg szép lassan jobban lettem és a 6. napon már csak enyhe fejfájásaim voltak, ezért este már pakoltunk, készültünk az induláshoz, és reggel…

Reggel próbáltunk volna még egy kicsit lustálkodni, és csak később, a délelőtt folyamán indulni, de kopogtak az ajtónkon. Shah Alam és Mahid érkeztek meg kerékpárral, hogy elkísérjenek minket a város határáig.

  1. F.Peter
    augusztus 8th, 2012 10:50-nél | #1

    Sziasztok! Ha a Home című film ennyire tetszik….már sokszor említetted Árpi, akkor nézzétek meg a “Hülyeség kora” című filmet is…..hátha nem ismeritek. Én tegnap hallottam róa először. Nem olyan látványos, de nagyon tanulságos.

    A youtube-on fent van az egész magyarul….vagy angolul is gondolom:

    http://www.youtube.com/watch?v=F_S2bg506M0

    További jó utat és sok hátszelet. :-)

  2. augusztus 8th, 2012 11:59-nél | #2

    @F.Peter
    Ahh, és megint elfelejtettem linket rakni a Home-hoz a bejegyzésben! Akit érdekel, annak ott van az útravaló / zöldsarok-ban, vagy a rólunk/ mondanivalónk alatt a zöld filmgyűjteményben.

    Köszi a linket, a Hülyeség korát még moziban láttuk, képes voltam pénzt adni érte… Nekünk az közel sem tetszett annyira, mint az Otthonunk, nem volt motiváló, se inspiráló, inkább csak lehangoló… az meg nem kell! Ebben a globális problémában is meg lehet látni a lehetőséget, a kihívást és a pozitív dolgokat, de nem azután a film után! :) Legalábbis én így éreztem.

  3. Peti Ajsa Mariann
    augusztus 11th, 2012 16:34-nél | #3

    Árpi! Az elektriska milyen akkumulátorral üzemelt? AGM vagy Gel vagy csak sima ciklikus munkaaksi? Dhakában gyártják vagy esetleg Rangpurban? Egy mérnök ismerősömet érdekli.
    Bocs a sok hülye kérdésért.
    Hogy áll a mianmari vízum?

  1. Még nincsenek visszakövetések