Bejárat > Ázsia, Banglades > Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)


Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Rangpurból egy vidám rajtot vettünk, ez részben Shah Alamnak és Mahidnak volt köszönhető. Kivezettek minket a városból, így az irányra nem kellett figyelnem, csak a forgalomra, és valahogy az sem volt olyan szörnyű, mint vártuk. Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)

Az út délnek jó minőségű volt, igaz, itt már kicsit nagyobb forgalommal találkoztunk, mint korábban, de ez még mindig elviselhető volt. Amikor megálltunk, egykettőre tömeg vett minket körül, és ez még mindig zavart minket egy kicsit. A rövidebb megállóknál nem volt különösebben baj, hogy páran bámulnak minket, de amikor ebédelni szerettünk volna, akkor annyira nem tetszett, hogy körénkgyűlnek. Először csak egy teára és süteményre álltunk meg, ekkor vonalat húztunk a sárba a bringák körül, és ez nagyjából működött ezúttal. Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. Az is érdekes volt, amikor továbbindulunk. Azt már ugye meséltem, hogy minden gondolkodás, vagy rosszérzés nélkül simán elállja a tömeg a főutat is, egy csöppet sem zavartatják magukat, és ez így volt Indiában és Nepálban is. Amikor pedig elindulunk, azt általában sose sikerül teljesen egyszerre, mert aki elől van, azt követi a tömeg, és mögötte összezárnak, hátra pedig már nem néznek, mert az előttük éppen elinduló fekvőkerékpárra koncentrálnak. Így aki hátul maradt, az egy hömpölygő embertömegben találja magát, amiben mindent lehet, csak tökig pakolt fekvőkerékpárokkal sárból elindulni nem! :) Persze erre is van megoldás, az egyikünk áttolja a bringát az út túloldalára, őt követi a tömeg nagy része, és így mindenki békében el tud indulni.

Komolyan nagyon kíváncsiak lennénk rá, mi jár az egyszerű vidéki emberek fejében, amikor a munkájukat félbehagyják egy órára-félórára, hogy minket, és a kerékpárjainkat megállás nélkül bámuljanak. Számukra valami olyasvalami vagyunk, amilyet még biztos nem láttak, és lehet, hogy nem is fognak többet.


Napközi nyugalom a vendéglőkben – Szeretjük a ramadánt!

A következő megálló már komoly volt, mert ebédelni álltunk meg. Ehhez nagy szerencsénkre találtunk egy helyet ahová be tudtuk tolni a bringákat a bejárat mellé, a „ramadán függöny” mögé. Ja, és akinek nem rémlene a muszlim ünnep, a ramadán: ilyenkor a muszlimok egy hónapig nem esznek, amíg a nap fent van az égen. Sok étterem zárva tart – de nem Bangladesben! :D – és az emberek felkelnek hajnali négykor, esznek egy nagyot, esetleg még vissza is fekszenek, mielőtt nekikezdenének a napnak, majd este 7 körül, amikor lement a nap, ismét nagy lakomát tartanak. Közben nem esznek, és még nem is isznak! Hogy ez miért jó Nekik, ne tőlem kérdezzétek! :) Hogy nekünk miért jó, azt tudom: azért, mert így napközben nincs nagy tömeg az éttermekben, csak egy-két hindu ül bent, és olyan muszlimok, akik valamiért nem tartják a ramadánt, vagy kivételt képeznek alóla. Pl. a munkájuk miatt kénytelenek enni: gondolom ilyen a riksás, akinek kemény fizikai munkát kell végeznie nappal, hogy kitermelje a betevőt. Szerintem neki muszáj ennie, különben délutánra tuti eléhezne… De az is lehet, hogy nem így van, és ezek az emberek olyat tudnak, amit én elképzelni sem. Néhány riksás olyan vékony, mégis olyan terheket képes elhúzni, hogy az valami elképesztő!


Megint el akarnak küldeni minket a körénk gyűlt tömeg miatt

Na, de térjünk vissza a mi kis éttermünkbe, ahol szépen megebédeltünk, rizst és dalt, sőt desszertnek még egy kis dohit és teát is. Ez utóbbi kettővel még nem végeztünk, és közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hely szépen lassan azért csak megtelt emberekkel, de enni nem esznek többen, mint ahányan az érkezésünkkor, ellenben kb. mindenki minket bámul. Ezt egy-két „kemonácsó”-val még viszonoztam is, kb. mert nem volt jobb ötletem, csak a sírás, de inkább a nevetést választottuk – félig kínunkban. Egyébként mindenki aranyos volt, akikhez hozzászóltunk, azok egyből elmosolyodtak, és ahogy itt szokás, a fejükkel oldalra biccentettek egyet. Hogy ez mit jelent, azt még pontosan nem tudjuk, vagyis azt már sejtjük, hogy nincs pontos jelentése, hanem inkább mindent jelent, amolyan általános non-verbális kommunikáció, ami szituációtól függően kb. bármit jelenthet. Szóval így biccentgettek nekünk, és egyre csak többen, aminek aztán az vetett véget, amikor a tulaj odajött hozzánk, és finoman érzékeltette, hogy szeretné, ha távoznánk. Én még öt percet kértem, de aztán, mivel nem végeztünk, Zita ötletére megkérdeztük, hogy mi a baj? „Túl sok itt az ember!” – Jött a válasz… Hát ez kész! Már megint elhajtanak minket, mert ez a sok Sanyi bejön és bámul minket, mert nem ismernek semmilyen szabályt, vagy illedelmet, csak jönnek és néznek, ramadán ide, vagy oda! Hát majd adunk mi Nektek! :) Megkérdeztük a tulajt, hogy szabad-e kihajtanunk minden nem fogyasztó bámészkodót, és erre bólintott, mire mi nekiálltunk kiterelni a népet. Néhányan hevesen ellenkeztek és mutogattak az asztalra, hogy ők itt esznek, vagy enni fognak, őket persze békén hagytuk. Meg a személyzet is ellenkezett, mert őket is élből kihajtottuk volna, mivel nem tudjuk megkülönböztetni őket az egyszerű betévedt bámészkodótól. A vége az lett, hogy odakint a függöny mögött gyűlt tovább a tömeg, idebent pedig újra minden olyan kihalt lett, mint az érkezésünkkor. Pontosabban talán egy kicsit többen lettünk, szóval elképzelhető, hogy néhányan végül ételt is rendeltek, csak hogy még egy kicsit láthassák a furcsa földönkívülieket, akik még banglául is beszélnek pár szót. Vagyis bengáliul, ahogy otthon, Magyarországon mondanánk…

Szerintetek bunkók voltunk? Szerintünk annyira nem, mint a tömeg kollektíve. :D Ha hagyjuk magunkat, miattuk előbb be kellett volna, hogy fejezzük az ebédünket, mint ahogy szerettük volna. Miközben ők nem is fogyasztottak az étteremben, csak bejöttek és leültek minket nézni, ráadásul ramadán idején – valószínű ez az, ami zavarta a tulajt. Kicsit kiakadtunk azon, hogy már másodjára elküldtek minket valahonnan a miattunk összegyűlt tömeg miatt, de ugyanakkor örültünk neki, hogy ezúttal nem hagytuk magunkat.

És ne gondoljátok, hogy ez olyan külföldis, nyugatis, parancsolgatós cselekedet volt, látnotok kellett volna az embereket. Olyan szépen és könnyen lehet terelni őket, és biztos vagyok benne, hogy ha képesek lettünk volna velük megértetni a szituációt, maguktól is elhagyták volna a helyet. Tudom, hogy az átlag nyugati ember elméjében egy muszlim ember az valami furcsa, mélyen vallásos, agresszív, nagyszakállas, furcsa ruhás, esetleg „pokrócos” alak, de a valóság nagyon messze van ettől, legalábbis a belső dolgokat illetően. Az átlag muszlim egy végtelen jámbor ember, barátságos, kedves, segítőkész, és néha már-már túlontúl vidám és molyosgós. A messziről jött utazót pedig nagyon tisztelik, és mindenben a segítségére sietnek. Nem mindenki ilyen, de a nagytöbbség igen! Valószínű ennek köszönhető, hogy a napi ötszöri imára hívó éneket, amit a minaretekből a hangszórókon keresztül beleküldenek az égbe, már nem úgy „hallom”, mint ennek az útnak az elején, mondjuk Isztambulban. Akkor egy furcsa, idegen világ hangja volt, és kicsit talán még én magam is rémisztőnek találtam, sőt, igaz már szégyellem azóta, de azt hiszem kicsit agresszívnek is. Mert ugye mit tudtam én ezelőtt a muszlimokról? Amit a médiában hallottam, a muszlim szélsőségesekről(!!!). Csak hogy az a muszlimoknak a 0,0001%-a, vagy annyi se. Ez alapján nem szabad ítélkeznünk a talán milliárdos tömeg felett.


Az Eső család – Szeretjük a monszunt!

A délután egy nagyszerű dolog történt velünk! Eleredt az eső! Na, ez még önmagában nem volt olyan csuda jó dolog, de ami következett miatta, az nagyon is az volt. Mikor még csak szemerkélt, éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége, ha az úton maradunk, ezért aztán lekanyarodtunk egy mellékútra, és azon elkezdtünk befelé hajtani a mezők között, oda ahol láttunk valami épületeket. Gyorsan bent találtuk magunkat egy fészerben, ahová aztán elkezdtek szépen gyülekezni a …? Falubeliek? A családhoz tartozók? A szomszédok? Nem tudom… Az Emberek! :) Valószínű egy nagyobb, 3-4 generációs család volt, de ezt már nem tudjuk meg. Azt viszont állíthatom, hogy nagyon kedvesek, és nagyon kíváncsiak voltak. Ezt abból tudjuk, hogy elállták az ajtót, annyian jöttek körénk néhány perc alatt. A levegő megállt, rólunk pedig elkezdett folyni a víz. Erre kaptunk tőlük legyezőt! :D Aha, hát ez remek, most aztán nézhettek minket, ahogy legyezzük magunkat! :) Na, hát őket nem volt pofánk sehová sem zavarni, hülyén is nézett volna ki a dolog. :) Viszont az eső kegyelmes volt hozzánk, és mielőtt még kezdtük volna kényelmetlenül érezni magunkat, elállt. Kimehettünk az udvarra és itt láttuk csak igazán, mekkora a család! Van itt 1-2 éves forma kisgyerek, nem is egy, szülők, nagyszülők és talán dédnagyszülők is, ezt mi már nem tudtuk megállapítani. De fantasztikus látvány voltak, kezdve a legkisebb, ufó fejú, csodálkozó apróságtól, az ősz, vastagszemüveges, nádszál vékony nagy öregig. Nekem ő volt a kedvencem, ez az ember nagyon komolyan festett, számomra ő volt a legnagyobb arc, csak úgy mesélt az egész kinézete, micsoda élete lehetett… Milyen vékony, valószínű szinte már alig lát, a szemüvegén keresztül én alig látom a szemeit, és dróttal van megragasztva az egyik szára. De a zöld növényből műhajat hordó kissrác sem volt gyenge az apjával, vagy az a gyermek, akit a szülei a magasba emeltek, hogy láthassuk, micsoda jó formában van a kis utánpótlás. Ezt az apróságot aztán Zita meg is kapta egy pár percre, és a karjában tarthatta a barna bőrű igazi kis húsgombócot. :)

A csikizésnek pedig most is nagy sikere volt a lurkók körében. Volt egy srác, akire a végén elég volt már csak ránézni, rögtön elkezdte a rötyögést:

Aztán az indulás sem volt gyenge, szépen körbeálltak minket, és ekkor találkozhattunk a család néhány ereje teljében lévő férfitagjával is, akik éppen a vállukon tartott botnak a két végére akasztva hordták ki a mezőkre a rizspalántákat. Most én tekertem elől, és közben próbáltam lencsevégre kapni ahogy a homokos úton Zitát egy kisebb gyermeksereg követi rohanva. Micsoda találkozás volt ez! Nem kellett volna ott maradnunk náluk? Mert persze ők is marasztaltak… Már soha nem tudjuk meg, milyen élményekkel gazdagodtunk volna, de ez nem is baj, így jó minden, ahogy történt. Ekkor még mindig nem voltam teljesen rendben az erőnlétemet illetően, és estére nyugalomra vágytam. Ha pedig náluk maradunk, bizonyosan átjött volna a népes szomszédság is megnézni a furcsa idegeneket… és ha megint előáll a szituáció, ami már kétszer megtörtént velünk Bangladesben, ők még azt se tudták volna, hogyan küldjenek el minket, mert nemigen beszélt senki angolul. Szóval végül nem bántuk, hogy továbbálltunk, és azt sem, hogy a legyezőt sem fogadtuk el. Mert azt is nekünk akarták adni. :) Pedig nem úgy néztek ki, mint akik nagyon el vannak eresztve anyagilag, vagy materiális javakkal, ellenben mi egyenest a Marsról jöhettünk az ő szemüknek a rekukkal, a bukósisakokkal, a GPS-el, meg a fényképezőgépünkkel.



Bepakolunk egy szállodaszobába, ahol nyugalmunk van

Az, hogy nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott az „eső családnál”, annak is köszönhető, hogy kb. 10km-el később aztán találtunk egy nagyon jó helyet maradásra, egy olyan városkában, aminek a nevét azóta se tudom, csak azt, hogy 55km-re van Rangpurtól és 53-ra Bogrától. :) Még a település elején megálltunk, és szálló után kérdeztünk. Ezt a „Residental Hotel” kulcsszóval tudtuk megtenni, ugyanis a hotel önmagában itt nem elég, mivel errefelé az éttermeket hívják elsődlegesen hotelnek, úgy, mint Dél-Indiában és Nepálban is sokfelé. Egy motoros kísért minket a főút melletti szállodáig, ahol gyorsan sikerült kialkudnom 200 takát a folyosó végi, legsötétebb első emeleti szobáért. Mire felpakoltuk a gépeket, pont leszakadt az ég. Ez a felpakolási művelet egyébként nem volt egyszerű, mert ugye egyikünknek mindig a bringák mellett kellett lennie, amíg a másik pakolt, és zárta a szobát, amikor épp nem volt ott, hanem a cuccokkal, vagy a cuccokért rohangált. Szóval az egyikünk mindig pihent, és őrizte azt, ami még lent volt, amíg a másik hurcolkodott. És ez alatt… Ki nem találjátok, de tömeg gyűlt körénk, és bámultak minket! :) Illetve néhányan szóltak is hozzánk azok, akik tudtak valamit angolul. És mondanom sem kell, nagyon meglepődtek, amikor a default, mindig első – és sokszor egyetlen – kérdésre, a „Honnan jöttél komám?”-ra az ő nyelvükön válaszoltam: „Ámár deser nám Hángeri.” – „Ááá, Bánglá háblavaálsdfá!”, jön a válasz, amiből én már csak a bangla szót tudom kivenni, de a hangsúlyból értem az egész mondatot: Ááá, beszélsz bengáliul! – és persze ezután jön a második kérdés, amire a csalódás, hogy én mégsem beszélek banglául, csak kb. ezt az egy mondatot, meg, hogy kérem a számlát (bill koto). :) És mindez egy laza 20-30 fős tömeg közepén a biciklivel, miközben Zita odafentről a szálló folyosójáról nagyon szemfülesen meg is örökítette eme Bangladesre igen jellemző pillanatot.

Este nagyon jólesett a zuhany, és a vacsora még annál inkább, pláne, hogy aztán olyan finom, hideg (tanda) dohit ettünk, hogy lefekvés előtt még egy másik körre vissza is kellett térnünk a földszinti, 0-24 nyitva tartó étterembe. Jó volt ma újra úton, élvezzük Bangladest! :)

  1. augusztus 10th, 2012 09:09-nél | #1

    Nagyon tetszik az a kép a bácsiról.

  2. Reku Papa
    augusztus 10th, 2012 11:46-nél | #2

    Azért hülyék a muszlimok között is akadnak:
    http://www.rt.com/news/russia-muslim-sect-satarov-213/

  3. augusztus 10th, 2012 13:08-nél | #3

    @Reku Papa
    Na igen, hülyék mindenütt vannak! Ők tartoznak abba a bizonyos 0,0001%-ba… és látod, mi is róluk beszélünk, nem a 99,9999%-ról :) Fura ez! :)

  4. Németh András
    augusztus 13th, 2012 09:44-nél | #4

    @Reku Papa

    Azért az is érdekes hogy azt is írják hogy a gyerekeket megvizsgálták orvosok és az állapotuk kielégítő csak piszkosak és nem járnak állami iskolába.

    Biztos vannak olyan EU-s országok is ahol élnek olyan gyerekek akik például eleget enni sem kapnak mégsem hiszem hogy az EU összes polgárát egy gyerekéheztető bandának tartják, de például lehet egy elfogadott megoldás hogy ezeket a napfényt nem látott gyerekek valami állami intézménybe dugják, ahol majd szép kilátásaik lesznek arra hogy valami főút mellett élvezzék a napfény áldásos hatását meg az arra járó kamionosok szeretetét amint az elsődleges nemi jegyeik lehetővé teszik.

    Mindezektől függetlenül biztos nem százas a szektavezér öregúr, de idekeverni egy ilyen hírt, ahol épp arról van szó, hogy a nyugati álszent előítéletes felfogással szemben a muszlimok is legalább olyan normális emberek, mint mi, az gáz… a fejlett nyugati világ is ki szokta termelni a saját szektáit vagy őrültjeit mégsem az a néhány fazon alapján kell megítélni sokmilliónyi embert…

    az én szememben sokkal szánalmasabb az a társadalom amelyik álszent módon a szegény (és ezért számára értéktelen) országokban kritizálja az emberi jogok megsértését, de például Szaúd-arábia esetében nem nagyon hallani hogy a nyugati vezetők ugrálnának hisz félnek attól hogy elzárják az olajcsapot…

    bezzeg a gonosz Irán meg Pakisztán, azok olyan országok ahol például olyan gonosz emberek élnek ha teszem azt egy fiatal pár odamegy és megpróbálna keresztülkerékpározni ezeken az országokon akkor a gonosz terroristák elfognák őket és olyan válogatott kínzásokat kellene kiállniuk hogy még leírni sem merem (én már csak tudom hisz hallottam a szíenenen hogy ott gonosz emberek élnek)

    Na jó abbahagyom de korán reggel felhúztam magam hogy egy olyan helyen élek ahol egy ilyen beszámoló olvasóközönségéből is az a reakció jön le hogy habár ez az Árpigyerek már három könyvnyi anyagot írt arról hogy mennyire jó arcok ezek a tőlünk keletre élő emberek, de akkoris be kell hogy linkelejem hogy nem olyan jógyerekek ezek (hisz hiába írják le az ellenkezőjét, az az ember akinek ilyen a bőrszíne és még a vallása is más az csak büdös…. lehet). Ez az állandó tagadási kényszer engem kissé felhúz, de ez meg az én hülyeségem…

  1. Még nincsenek visszakövetések