Nászút a Föld körül

Stoppolás Bukhara-ból

Bukhara-t csak kora délután sikerült elhagyni, olyan sokáig aludtunk, illetve szedelődzködtünk. Kifelé menet a városból felfedeztük, hogy Bukhara nem csak az óvárosból áll, hanem vannak „modern”, új részei is, ahol a széles utakat nagy irodaházak és egyéb, emeletes épületek szegélyezik. És ezeken a helyeken még a szamsza is sokkal olcsóbb, mint bárhol másutt.

A várost észak felé hagytuk el, de csak a pereméig tekertünk, ahol elkezdtünk stoppolni. Mint már írtam, azért nem bringáztunk, hogy mielőbb átjussunk a Bukhara-tól 270km-re lévő Szamarkandba, ahol egy másik fogorvos véleményét is kikérve megcsináltassuk a rossz fogam – és persze megnézzük a várost.

Sok teherautó megállt nekünk, de vagy nagy billenős dömperek voltak, amire lehetetlenség volt felpakolni a bringákat úgy, hogy ne sérüljenek, vagy csak a szomszéd faluba mentek, vagy röhejesen sok pénzt kértek azért, hogy elvigyenek minket Szamarkandba. Az mindenesetre biztató volt, hogy sokan megálltak nekünk, ezért nem csüggedtünk még akkor sem, amikor már több, mint egy órája csak ott álltunk a napon az út szélén. Persze végül nyertünk, jött egy fickó egy kisteherautóval, amibe éppen befértek a bringák. Ezt persze már csak azután tudtuk meg, hogy megbeszéltük vele a fuvart a kb. félúton lévő városig, amiért ő még pénzt sem kért, erre akárhányszor rákérdeztünk, mindig csak legyintett és nevetett. Pár kilométerrel később megtudtuk, miért. Csak pár faluval vitt minket odébb, néhány kilométert, ugyanis ő itt lakik és csak idáig jött, tehát valamit félreértettünk, amikor a térképet mutogattuk neki. Persze mérgesek azért nem voltunk, emberünk jót akart nekünk, szépen megköszöntük a segítségét, aztán újra kiálltunk az útra. Nem jött senki, most alig álltak meg nekünk, aki mégis, az csak a közelbe ment. Már épp elindultunk bringával, amikor megláttam egy teherautót a visszapillantómban. Gyorsan megálltam, sztenderre raktam a bringát, és kitettem a kezem. A teherautó megállt, egy fiatal srác vezette, aki minden további nélkül belement, hogy elvigyen minket és a bringáinkat egy darabon. Felraktuk gondosan hátra a gépeket és a táskákat, majd beszálltunk mellé. Hát egy képet megért volna az a látvány, ami az utasteret jellemezte, de nem akartam vele megsérteni a srácot, ezért elő se vettem a fényképezőt. Élveztük, hogy gyorsan haladunk és magasból látjuk az egyébként igen rázós utat.

Vonat és busz hajhászás Qiziltepa-ban

Qiziltepa előtt tett ki minket bő 10-el a teherautó, innen már bringával tettük meg az utat Qiziltepa-ig, ahonnan már újra volt vonat. Merthogy úgy döntöttünk, hogy ez a teherautó-stoppolás mégsem olyan jó ötlet, mert egyrészt lassan haladunk vele, másrészt annyiszor annyi helyre pakolgatjuk a bringákat, hogy a végén még megsérül valamelyik, aztán nézhetünk… Szóval Qiziltepa-ban egyenesen célba vettük a vonatállomást, igaz, kezdetben azt se tudtuk, merre keressük.

Persze a dolgok megint történtek velünk, ezúttal egy kisautóból kikiáltozó férfi formájában. Csak azért álltunk szóba vele, mert ő volt az egyetlen angolul beszélő, akit találtunk a városban. Igaz, hogy leginkább csak a magáét mondta, de legalább megmutatta, merre van a vasútállomás. A „vlak” szóra errefelé nem reagálnak, én pedig a „railway station” kifejezés után már csak ezt, és a „sihuhu” szót tudom használni, ha a vasútállomást szeretném valamilyen úton-módon kifejezni, ezért épp jól jött nekünk a segítség. Na, szóval ez az ember a kis autójából – amiben egyébként hárman ültek férfiak – állandóan kiszólt nekünk, hogy „Hey Aghbat, I’m a doctor, follow me, dinner, my money, you pay not!”, ami magyarul valami ilyesmit jelentene: „Hé Aghbat, én egy orvos vagyok, kövessen, vacsora, én pénzem, ön nem fizet!”. Aghbatnak hívott, mivel az Árpádot kiejteni és megjegyezni is képtelen volt, ezért pár próbálkozás után feladtam a nevem megtanítását, kisebb tehernek éreztem, hogy Aghbatnak szólít, mint hogy tovább próbálkozzam a lehetetlennel: valamit megértetni ezzel a fickóval.

A vacsora önmagában még tetszett is volna nekünk, még akkor is, ha „nehéz” emberekkel van dolgunk, de mi most épp a vasúthoz rohantunk, nem voltunk különösebben éhesek, ellenben minél előbb tudni szerettük volna, hogy mikor megy a városból vonat Szamarkandba, feltehetjük-e rá a bringákat és ha igen, mennyibe kerül az utazás. A baj az volt, hogy ebben már kevésbé volt segítőkész az emberünk, egyre csak a saját dolgát hajtogatta: „Aghbat, I’m a doctor, do you understand me?” – érteni értettem, amit mond, csak azt nem, hogy ő miért nem értette meg még századszorra sem, hogy előbb vasútállomás, aztán felőlünk lehet étterem, de előbb a vonat! Persze amikor megtaláltuk a vasútállomást, ahhoz már lusta volt, hogy odajöjjön a pénztárhoz és segítsen áttörni nekünk a „language barrier”-t, vagyis a nyelvi korlátokat.

Miután megtudtuk, hogy a vonat felejtős, mert nem rakhatjuk fel rá a bringákat, elindultunk megtudni, hogy merre van a buszállomás. Emberünk ezt is csak sokadjára volt képes elárulni, mert fontosabbnak tartotta százhuszadjára is közölni velünk, hogy ő egy orvos, ezért inkább az útközben hozzánk csapódott kisebb gyerekseregre hagyatkoztunk. Voltak köztük már nagyobb suhancok is, akik megbízhatónak tűntek, kivezettek minket a város széli körforgalomhoz – ahol jövet egyszer már jártunk -, de ott busz nem volt, ellenben megtudtuk, hogy reggel 7 óra körül lesz.

Közben az idegesítő orvosunk a kis autóval és a két barátjával végig előttünk hajtottak, azt játszották, hogy előrementek, aztán orvosunk kiszállt, mikor utolértük, ismét közölte, hogy ő orvos, és hogy azonnal menjünk vele étterembe, mert ő fizet és még tea is lesz. Nagyon furcsa volt, hogy egyszerűen tudomást sem vesz arról, amit mi szeretnénk és csak a saját nótáját hajtogatja, de miután megtudtuk, hogy ezen a napon számunkra már se vonat, se busz nem terem, végre igent mondtunk neki, és mentünk velük az étterembe. Az én ötletemre, mert Zita már ekkor úgy volt a csávóval, hogy inkább hagyjuk. Én még hittem és reméltem, hogy ebből valami jó kisülhet, na meg azt mindketten tudtuk, hogy ezek addig a nyakunkon maradnának, amíg nem vacsorázunk velük, ezzel lehetetlenné téve, hogy egy aranyos, kedves helyinél szálljunk meg, aki nem orvos és nem beszél angolul, és így jobban meg tudjuk egymás és magunkat értetni, mint ezzel az érthetetlen, akaratos emberrel.

Vacsora Mr. Érthetetlenékkel

Szóval beültünk egy étterembe, úgy, hogy mi ketten Zitával pont ráláttunk az odakint parkoló bringáinkra. Ami ezután következett, az igazából predesztinálható lehetett volna az eddigiekből. A háromfős társaság még egy tagjáról kiderült, hogy orvos, igaz ő nem beszélt egy kukkot sem angolul, de igazából sehogy se, ellenben ő kínálta a legerősebben a vodkát. Mi viszont nem voltunk ekkor ivós kedvünkben, Zita meg ráadásul enni sem ehetett, hiszen még nem gyógyult ki a hasmenéséből, igaz egy napja már nem volt ekkor WC-n nagydologgal, de ez csak azért volt, mert a szőlőág főzet teljesen megállította a hasmenését, de annak okát még nem, ezért a szigorú diétát folytatnia kellett. Na most ez itt nagyon nehezen ment, szegény Zitám elég ideges lett, mert ezek az állítólag orvos emberek képtelenek voltak megérteni Zita problémáját, és egyre akaratosabban, egyre több ételt tettek elé, amiket ő nagyon szívesen mind fel is falt volna, de türtőztetnie kellett magát, mert különben visszaesett volna a gyomorbajjal. (A piát már próbálta korábban a gyomrára, nem sokat segített) Hiába mutogattuk, hogy mi a helyzet és hogy nem ehet ilyeneket, csak rizst és főtt krumplit, „orvosaink” csak nem érették a dolgot. Ilyesmi nem volt az asztalon, de embereink nagy nehezen megértették, és rendeltek valamit, amiről később kiderült, hogy egy kis tányér rizs, illetve krumplipüré. Na, aztán persze volt nagy boldogság, amikor Zitát végre enni látták.

Sajnos a vodka folyamatos kínálásával ezután sem álltak le, és ez számomra teljesen felfoghatatlan és érthetetlen volt. Mi a fenét nem lehet azon megérteni, hogy nem akarunk alkoholt inni? Egyre csak kiáltozták, sőt később szinte már ordítoztak, hogy „friends, friends” (barátok, barátok), és koccintani akartak velem, de amikor én ezt teával, vagy üdítővel tettem, csalódottak voltak. Ha a feles pohárral tettem, de utána nem ittam meg, az se volt jó nekik. Az akaratos doktorunkat aztán egyszer majdnem rajtakaptam, hogy a teába vodkát tölt, ez már-már gyerekes volt. Fel nem tudtam fogni, hogyan lehetnek ilyen sügérek, ha tényleg orvosok.

Közben szépen ránk sötétedett, és odakint megjelent pár kölyök, akiket emberünk gyorsan elhajtott a bringáktól, majd az enyémet a megkérdezésünk nélkül megfogta és azzal a mozdulattal feldöntötte. Valószínű be akarta vinni az étterembe, de azzal nem számolt, hogy nem tudja akárhogy akárhol megfogni az 55kg-s kerékpárt, főleg nem annyi vodka után, mint amennyit bevedelt. Amikor kérdőre vontuk, hogy miért nyúlt a bringához, letagadta, hogy hozzáért volna, noha mi bentről pontosan láttuk, hogy mi történt. Ez már sok volt, Zita jól rárivallt az emberünkre, teljesen joggal, amitől átmenetileg megszelídült, de ez csak pár percig tartott. Én is nyomatékosan kijelentettem, hogy „I’m an engineer, now you listen to me…” – Én meg egy mérnök vagyok, most Te figyelj rám: ha még egyszer alkoholt kínálsz nekem vagy a feleségemnek, vagy ha még egyszer hozzáérsz a bringáinkhoz, azonnal távozunk!” – persze azt mondta érti, és rendben van, csak barátság legyen, de két perc múlva már újra kínálta a szeszt, és magyarázta, hogy orvos, és ezért ő nagyon jól tudja, hogy egy kis piától semmi bajunk nem lesz. Én meg azt tudtam nagyon jól, hogy mostanában már egy sörtől is másnapos leszek, mert annyira elszoktam a piától, és ez nem hiányzott, ahogy egyre inkább ezeknek a részegeknek a társasága sem.

Igazából már sokkal korábban le kellett volna vágnunk, mekkora orbitális sügérekkel hozott minket össze a sors, de ez nekem nehezen ment, én igyekszem mindig a jó oldalát nézni az embereknek is, de ezeknek már egyetlen jó oldala sem volt számunkra, ezért ügyesen távoztunk, amikor a sofőrjük WC-n volt, nehogy követni tudjanak minket. Ezt valószínű meg se próbálták, hanem inkább a vodkás üveg fenekére néztek, mert utána hála az égnek, soha többet nem találkoztunk velük.

Orvosnak túl sügérek voltak, szélhámosnak túl bénák, a legvalószínűbb, hogy egyszerűen csak néhány helyi hülye volt, akik úgy próbáltak az izgalmas távolról jött külföldiek barátaikká válni, hogy a „legokosabb”, aki beszélt pár szót angolul, orvosnak hazudta magát és a barátját. Ahhoz viszont már egyszerűen túl csököttek voltak, hogy megértsék, új barátságok (a fajtájuktól különböző emberekkel) nem csak és kizárólag az alkohol mámorában köttethetnek. Igen kellemetlen volt a velük való találkozás, az elvesztegetett idő és a velük töltött kellemetlen percek miatt az a pár falat étel sem esett jól, inkább azt kívántuk volna, bár sose találkoztunk volna velük.

Éjszakázás Bakhtiyor irodájában

Már sötét volt, amikor otthagytuk az embereinket, ezért gyorsan és egyszerűen akartunk szállást találni, nem maradt már erre a célre, mint az étteremtől csak pár száz méterre lévő hotel. Ez sajnos tele volt, és még a hall-ban sem alhattunk a matracon. Ez sem volt túl pozitív, hogy ebben a nyomorult hotelban nem tudtak számunkra néhány négyzetméter helyet keríteni akárhol, még akkor sem, ha fizettünk volna érte. Az alkalmazottaknak teljesen közömbösek voltak felénk, igazából szinte ránk se hederítettek, csak mondták, hogy menjünk tovább, ez a hotel tele van, a következő Navoi-ban van, 50km-re innen… Valószínű elvoltak a saját dolgukkal, és bele sem gondoltak, hogy ez a táv, ami autóval pár perc, biciklivel több óra.

Nem volt mit tenni, elindultunk az utcán, hogy ha majd látunk valami fényt valahol, bekopogunk, aztán csak kapunk valami helyet, jó lesz a kertben is, csak pár négyzetméter kell a sátornak. Ilyen élmények után nem nagyon volt kedvünk csak úgy kint maradni a semmi közepén, pláne, hogy már sötét volt, hiszen ilyenkor már lehetetlen jó táborhelyet találni, mivelhogy sötétben egyetlen hely sem szimpatikus sátrazásra, legalábbis számunkra nem.

Egy öreget követtünk, aki bringával volt, szemtanúja volt a hotelben töltött perceinknek és azóta integetett, hogy kövessük, igaz fogalmunk sem volt, mit akar és hová hív minket, csak reméltük, hogy jó helyre. Miközben őt követtük, valaki leszólított minket angolul, erre persze azonnal behúztuk a fékjeinket. Bakhtiyor volt az emberünk, aki az előző sügérekkel ellentétben teljesen értelmes és kedves volt, azonnal megértette a problémánkat, és hamar felajánlotta az irodáját éjszakai maradásra. Az irodája egy nemrég épült épületben volt a város közepén, a öccsével húzták fel és most egy Beeline fiókot üzemeltetnek benne. A Beeline az egyik mobil szolgáltató itt Üzbegisztánban. Ezen kívül az épület része egy étterem is, amit Bakhtiyor-ék egy modern, fiatalos vendéglőnek szerettek volna, de ez sajnos nem működött, ezért kiadták és most egy az országban százszámra megtalálható, olcsó ebédlőhely lett belőle. Az irodában internet is volt, de erre most különösebben nem vágytunk, csak egy üzenetet dobtunk rajta haza a FB oldalunkra, hogy élünk és jól vagyunk, aztán pedig inkább Bakhtiyor-al szocializálódtunk, amíg el nem dőltünk a fáradtságtól. Ő is megemlítette nevetve a vodkát, de még mielőtt kiderült volna, hogy komolyan gondolja-e vagy sem, elmeséltük a nemrég történteket, ezután se vodkáról, se egyéb szeszről nem esett szó, ellenben sok-sok kellemesebb témáról. Zenéket cseréltünk, és próbáltam segíteni Bakhtiyor egyik barátjának egy internetes ötlet beindításában, igaz ez végül sok technikai segítségben nem merült ki, inkább csak az ötlet nagyszerűségét erősítettem meg a srácokban. Az étterem még megérdemel pár szót, mert volt szerencsénk látni a hátsóhelyiséget is, és ez a látvány sok mindent elárult az itteniek higiéniás fogalmáról, vagyis inkább fogalmatlanságáról. Bakhtiyor persze nem így képzelte el az éttermet és az üzemeltetőre többször próbált már hatni, de ami az étterem konyha helyiségében van, az európai szemmel egyszerűen katasztrofális, levesek otthagyva lefedetlenül, minden szana-szét a mocsokban, és egyáltalán, az egész konyha úgy nézett ki, mintha sose lett volna takarítva… Ez egyébként igaz szinte az összes WC-re is, amikkel Irán óta találkoztunk.

Lesz fogorvosunk a következő városban!

Na de visszaevezve kellemesebb témákra: Bakhtiyorról kiderült, hogy nyolc testvére van, közülük az egyik huga, Gulya fogorvos, méghozzá nem is akárhol, hanem Navoi-ban, ami Qiziltepa után a következő nagyváros Szamarkand felé. Felhívta és hamarosan már le is volt beszélve, hogy másnap délután 1 órakor megjelenünk nála Navoi-ban a rendelőben. Bakhtiyor megmutatta, pontosan hol van a kórház, és én nagy boldogan el is mentettem a helyet a gépészben. Nagy volt az öröm, micsoda véletlenek vannak, és micsoda szerencsénk van. Navoi ugyan még nem Szamarkand, és lehet, hogy ha komoly a baj, 1-2 napot ott kell majd vesztegelnünk, amíg Gulya rendbe hozza a fogam, de rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ezt a szálat meg kell ragadni, és nem szabad elengedni, csak azért, mert a fogorvos nem Szamarkandban van, ahol sok a látnivaló és ahová ezért eredetileg terveztünk menni a fogammal. Ami egyébként ezen a napon egyáltalán semmilyen fájdalmat vagy tünetet nem mutatott, de én már eltökéltem, hogy megcsináltatom, nemcsak azért, mert később ebből még nagyobb bajunk is lehet ezen az úton, hanem azért is, mert jobb még most egy egyszerű tömés, mint később egy esetleges gyökérkezelés (ahol gyakorlatilag „megölik” a fogam), vagy egy húzás.

Szóval a nap vége mégiscsak jól zárult, lett egy kedves, érdekes, értelmes, önzetlen és segítőkész üzbég barátunk. Erre egyébként a félreértések elkerülése végett mindig is vágytunk, a baj a „orvosokkal” az volt, hogy rájuk a fenti jelzőkből az üzbégen kívül talán egy, ha nagy nehezen illet, de később már azt is elitták. Szóval boldogan és nyugodtan zártuk – az amúgy nem minden percében kellemes – napot a hálózsákban, Qiziltepa-ban egy Beeline fiók hátsó helyiségében, a lépcsőfordulóban.