Nászút a Föld körül

Ráhajtunk a GT Road-ra!

Na végre, elindulunk Iszlámábádból! :) Ezt a naplóírásban is nagyon vártam már, és a valóságban is, amikor már órák óta beszélgettünk Veronikával és Matthias-al, dél körül végre sikerült „elszabadulnunk”, és nekivágni újra az országútnak. A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.

Épp, ahol becsatlakoztunk a Grund Trunk Road-ba, megálltunk ebédelni, mert már nagyon korgott a gyomrunk. Itt rájöttem, hogy már nem vonzz többé különösen a dáll, se a csápáti. Vagy csak az előtte fertőtlenítőnek benyelt néhány korty vodkától ment el az étvágyam talán. Nem tudom, de az étel nem esett túl jól, ez a lényeg. Mindenesetre azért letoltam, amennyit bírtam, hiszen üzemanyagra szükségünk volt.

Közlekedés a Grand Trunk Road-on

A GT Road egyébként nem volt olyan rossz, mint vártuk. Tény, hogy a városokban nagyon zsúfolt volt, és sokan fülsüketítően hangos dudát használnak, vagy kikanyarodnak elénk, de ezekhez már hozzászoktunk. Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :)

Elképesztő egyébként, hogy mennyire mások itt a szabályok, már ha egyáltalán van abban szabály, ahogy itt a közlekedés „történik”. Ezt még Dani mesélte nekünk, hogy itt errefelé (Ő Indiára értette, de egykutya) nem csinálják, hanem történik a közlekedés. Nos, ezt aláírom. Nem tudom, milyen törvény működik az utakon, de tanulmányt lehetne írni róla, hogy mégis hogy a viharba működhet a közlekedés, amikor senki, semmilyen otthon ismert szabályt nem tart be. Mégis, eddig csak két balesetet láttunk az utakon – egyik sem volt súlyos. Szóval errefelé jobbról-balról előznek, szembejönnek az útnak a bal, vagy jobb szélén, folyamatosan dudálnak mindenért, közel jönnek hozzád és lelassítanak melletted, hogy megnézzenek, lefényképezzenek, megkérdezzék, hogy vagy… A visszapillantó tükör csak egy úri huncutság, általában nincs, vagy a modern autókon be van hajtva, hisz így szűkebb helyeken is átfér a kocsi. Milyen logikus, nem? Hát csak útban van az a tükör, nem is értem, miért építették rá az autóra, micsoda marhaság, hát nem férek el tőle… :) Persze az is gyakori, hogy képkeretnek használják, és ráragasztanak valami képet vagy szimbólumot. Óóó, és akkor még a különböző autók díszítéséről, festéséről mi mindent lehetne mesélni! A legjobb a teherautók hátulja. Láttunk már különböző tigriseket, gyerekeket felfestve, de a legdurvább talán amikor egy giccses falusi táj felett egy hatalmas utasszállító repülőgép díszelgett. A buszok pedig egyenesen brutálisak. Néhányuknak az oldala íves, domború, na ezek nagyon keményen fel vannak díszitve, nem is értem, hogyan lehet ilyet csinálni, valószínűleg előre megtervezve fentről lefelé építkezve, máskülönben egyszerűen a díszítéstől nem lehetne hozzáférni a busz felső részeihez.

Aztán az utasszállítósról is lehet regélni, mert az sem úgy megy, mint otthon a Volánon vagy a BKV-n. Látszik, hogy ez szépen kialakult az évtizedek alatt, mert mára a busz tetején való utazás teljesen általános és elfogadott. Van létre, és fent a tetőn ki van alakítva az utasoknak a hely, van valamiféle korlát, és ezen belül – gondolom – ülések. Az oldalsó kapaszkodók, lábtámaszok pedig főleg a kisebb járműveken jellemzőek, azokról nem egyszer láttunk fürtökben logó embereket.

Gujer Khan-ban Shakeel-éknál

Első nap 70km sikerül abszolválnunk, amivel elégedettek voltunk tekintetbe véve, hogy délben indultunk el és 5 óra után már takarodó volt – legalábbis az útról, mert a nap eltűnőben volt a horizont alatt. Egy Gujer Khan nevű városka legutolsó utcáján kanyarodtunk le balra az útról, és egy kis utcán néztünk kert után. Az utca jobb oldalán már szántóföldek voltak, balra pedig kőkerítés és kapuk. Az egyik ilyen kapu résén beláttunk egy udvarra, ami a külvilághoz képest igen rendezettnek és szépnek találtunk, ezért merészeltünk becsöngetni, azzal a szándékkal, hogy megkérdezzük, szabad-e egy éjszakát sátraznunk a szép zárt udvaron? Ezt a kérdésünket a kaput nyitó ember nem értette, de intett, hogy várjunk, és hoz valakit, aki ért angolul. Mint utólag kiderült, először a szolga nyitott ajtót. Shakeel-éknél kaptunk helyet, és még mielőtt nekiláthattunk volna az otthonunk felállításához a kertben, beinvitáltak minket egy másik, belsőbb udvarra, ahol végül egy szobát is kaptunk. A család nagyrésze, Shakeel testvérei Londonban dolgoznak, onnan küldik haza a pénzt, és Shakeel itthon van az édesanyjával, nővéreivel. Körbevezetett minket a két emeletes, U alakú házban, ahol az emeleti szobák mind üresek voltak. A harmadik „emeletre” is fel tudtunk menni, ami valójában már a tető volt. Shakeel-ék nagyon rendesen voltak velünk és szemmel láthatóan nagyon örültek nekünk, ez leginkább Shakeel-en látszott, bár lehet, hogy csak azért mert ő beszélt a legjobban angolul. Vacsorát is kaptunk, de a csirke és a dáll olyan csípős volt, hogy utána még egy fél óra múlva is égett az egész szám, de még az ajkam is. :) Amire végképp nem számítottunk, az a meleg víz, de még az is volt, méghozzá az egyik udvarra nyíló ajtó mögött, egy olyan szépen, újonnan felújított fürdőszobában, hogy azt még Európában is megcsodáltam volna. Szóval tejben vajban fürösztöttek minket, pedig mi csak egy zárt kertben való sátrazásra kértünk engedélyt.

Reggelire már okosabbak voltunk, és az előző este vásárolt 10 tojást készítettük el tükörtojásnak mi magunk. Erre azért is volt szükség, mert valószínű megsérültek volna a tojások, ha az ebédig elcipeljük őket.

A második nap a terep még maradt az a hullámos, ami előző nap, de ez sokat nem zavart minket, mert nem volt túl meredek, és a városokban sose kaptunk fölfelét. Az azért nem lett volna kényelmes, ha a zsúfolt, hangos, büdös városban is fölfelé kell szenvednünk a maszkokban.

Jhelum-ban Faisal családjánál

Előző napról volt egy ebédmeghívásunk Jhelumba. Ez a város 55km-re volt előttünk, Gujer Khan-tól Lahore felé, és a meghívást még akkor kaptuk, amikor 80km-re voltunk Jhelumtól. Egy benzinkútnál egy figura elkezdett veszettül integetni nekünk, ezért megálltunk neki. Ő volt Faisal, aki nem sokat köntörfalazott, kijelentette, hogy szeretne vendégül látni minket. Nekünk erre a válasz az volt, hogy köszönjük, de mégis hol? Elmondta, hogy 80-re lakik Lahore felé egy Jhelum nevű helyen. Mi erre mondtuk, hogy az sajnos már túl messze van nekünk mára, annyit csak egy hosszú nap alatt szoktunk haladni. Végül abban maradtunk egy telefonszám csere után, hogy másnap beugrunk ebédre. Ez a beugrás végül egészen másnap reggelig tartott, mivel eleve csak délután 2 körül érkeztünk meg, és azt bunkóságnak tartottuk volna, ha csak az evés miatt egy-másfél órát maradunk, a négy órás indulásban pedig már nem lett volna túl sok logika, hiszen általában négykor kezdünk el szállás után nézni, mert ötkor más sötétedik errefelé 2012. január 13-án. Ezért engedtünk a nyomásnak, és kérlelésükre maradtunk náluk egy estét. Persze ők ennél is többnek örültek volna, Faisal-tól még napokkal később is kaptuk az sms-eket, hogy a kislánya minden reggel megkérdezte, hogy mikor jövünk vissza. :) Húú, azok a gyerekek… A kiscsávó még nem volt két éves, de mindenhová fel akart mászni, egy másodpercre nem figyeltek rá a szülei, már egy asztal tetején vigyorgott, vagy a lépcsőkorlát mellől mosolyogva leste az apját, hogy mikor veszi észre, és rohan érte. Ilyenkor Zita mindig felteszi nekem a kérdést, hogy „Tényleg ezt akarod?” – Tény, hogy ha egyszer lesz gyerekünk, gyökeresen meg fog változni az életünk, pláne a mostanihoz képest. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nagy csend és nyugalom lett. A kissrác elaludt, úgy ahogy volt, ruhástul, cipőstül eldőlt az ágyán, szájában a cumisüveggel. Zabálnivaló volt.

Az étel amit kaptunk, mennyei volt, a legfőbb fogás egy nagy tálban sok rizs között, krumpli, főtt tojás és marhahús volt, jó sok fűszerrel, de még nem túl csípősen. Naplemente után felmentünk a három emeletes ház tetejére körbenézni. A látvány mindenképpen érdekes volt, mert nem éppen a legszegényebb negyedre láttunk rá, ellenben az emberek, akik mozogtak a környéken, nem tűntek gazdagnak. Az igazat megvallva Faisal-ék sem tűntek olyan vastagnak, a házuk méretéhez képest. Pl. nem volt autójuk, csak motorkerékpárjuk. Szolgájuk se volt, pedig a szolgák errefelé már a középrétegben is jellemzőek a családoknál, és mint családtagot, úgy kezelik, akár generációkon keresztül is – nagymamát, gyermekeit és unokáit.

Faisal-al nagyon jókat lehetett beszélgetni és ez nem csak abban merült ki, hogy mi meséltünk, hanem ő is sok érdekes történettel szolgált számunkra. Faisal bőr ruhákkal üzletel, megvannak a saját gyártói és van egy boltja a városban, ám az utóbbi években a folyamatos gáz és villany kimaradások megnehezítették az üzletét, ezért a legutóbbi londoni rokonlátogatása során beszélgetett egy üzleti tanácsadóval, akivel azt találták ki, hogy érdemes megpróbálni egy üzletet nyitni Litvániában, és oda exportálni. Amikor megállított minket előző nap, akkor épp az iszlámábádi Magyar Nagykövetségről tartott hazafelé, ahová beadta a litván vízumkérelemhez szükséges papírokat. :)