Bejárat > Ázsia, Nepál > Katmandu – Siliguri – III. – „A nagy fölfelé”, és ami előtte még várt ránk

Katmandu – Siliguri – III. – „A nagy fölfelé”, és ami előtte még várt ránk


Gyereksereg „támad” ránk

Reggel a bambuszkunyhónkban Zita is lenyomta a szundit, így csak 5:20-kor keltünk. A reggelihez már tegnap este bevásároltunk tojást (ondáh) és hagymát (piádzs). Fokhagymát (lászun) nem kellett vegyünk, mert az még volt nálunk, ahogy szegedi pirospaprika is, amiért ezúton is köszönet Sándornak! ;) Ugyanígy Lajosnak köszönet a „fertőtlenítőszerért” is! :)

Mire elkészültünk a reggelivel és a pakolással, 7:03-at mutatott az óra. Ez a másfél óra készülődés mindig befigyel reggel, ennyi időbe telik, amíg összeszedjük és kitesszük magunkat az útra. Az útra, ami ezúttal még hírből sem látott aszfaltot, de ezt tegnapról már megszoktuk. Rögtön egy széles patakon kellett átkelnünk, most is én mentem elől, de ezúttal a bringán ülve. Majdnem bedőltem a vízbe, úgy kellett bűvészkednem, hogy átjussak rajta, mindezt Zita hátulról végignézte, és ezek után úgy döntött, ő körbetolja és keres valami más átjárót. Ezt támogattam és együtt találtunk is az ő bringájának egy biztonságos átjutást a vízen. Ezután következett a fölfelé, amin hamar megint a bringákat tolva, és verejtékezve találtuk magunkat. Ez ma sem könnyebb, sőt, ma már reggel kezdi a görcsbe állást a vádlim. Tájfutásnál a fölfelé terepen futás a vádli gyilkos, de ez a fölfelé tolása a 60kg-osra pakolt rekunak még sokkal gyilkosabb, pláne, ha egész nap tart, és másnap újrakezdődik. Fent letettem a gépet, és Zitához rohantam segíteni, de már ő is majdnem felért, inkább csak lélektanilag tudtam talán segíteni az utolsó pár méteren. Ő is nagyon kivolt, ugyan úgy, mint én, már korán reggel, az első emelkedőtől. Hogy fogjuk ezt bírni, még 900m hátravan, még csak 470-ről jöttünk fel 520-ra, és a hágó 1420m-en van!

A faluban, amit kereszteztünk volt egy nagyobb iskola, és ezt amikor megláttuk, már rosszat sejtettünk. A kék egyenruhás gyerekek észrevettek minket, és nem viccelek, kb. 100 fős gyermektömeg kezdett minket üldözni, és a sikító, őrjöngő, nevető gyereksereg hamarosan teljes körben körbevett minket. Természetesen hol máshol, mindez egy emelkedő közepén volt, amin mi próbáltunk ezúttal a bringákat tekerve feljutni. Ez a gyerekek nélkül is nehéz vállalkozás volt, de így a körgyűrűjükben egyenesen őrjítő és lehetetlen. Meg is álltunk, mert elzavarni szép szóval nem tudtuk a gyerekeket, sőt csak egyre többen lettek. Láttuk, hogy ez így nem fog menni. Zita kezdte el őket hessegetni, és ez a jelenet nagyon nem volt gyenge, ám sajnos a fényképezőgépben épp lemerülőben volt az elem, ezért videóra nem tudtam venni, ahogy Zita először tapsolva, majd egy, valószínűleg egy nevelőtől elvett vékony pálcával hessegeti lefelé a lejtőn a hatalmas, őrjöngő gyermekcsordát. Mintha állatok lettek volna, természetfilmekből hallottam ilyen hangzavart és patadobogást, komolyan még azt is lehetet hallani, ahogy a sok gyermektalp alatt zörög a föld. Nem tudom, hogy csinálta Zita, de ezután ott is maradtak a gyerekek az iskolájuk mellett, ahová terelte őket, és nem követtek többet minket, amit egyrészt hihetetlennek tartottam, másrészt nagyon örültem neki.

Fölfelé ismét részben egy bringát együtt tolva jutottunk tovább, majd ahol lankásabbá vált a terep, leültünk egy kőre, és a Gyöngyitől kapott egyik Isostar tablettát feloldottuk egy liter vízben, majd az egészet benyakaltuk. Igaz, hogy a leírása szerint kettőt kéne tenni fél literbe, de nekünk most ennyi jutott, és ennyinek is nagyon örültünk. Ezúton is ezer köszönet a sok segítségért, amit Tőled kaptunk Gyöngyi! Velünk voltál kicsit ezen a helyen, ahol frissítettünk a kopár, lapos dombon, virágnyitó kaktuszok és sziklák között, ahol vörös volt a föld, és egy picit Mexikóban éreztük magunkat, legalábbis az alapján a tájról alkotott sztereotípia alapján, ahogy a mi képzeletünkben jelenleg Mexikó él. :) A frissítő után viszonylag kellemes, nem túl meredek terepen tudtunk bringázni, miközben én elől azt fürkésztem, hogy merrefelé halad tovább föl a hegynek az utunk. Sajnos sehol sem láttam, és bizony egy nyeregbe érve megpillantottam azt, amiről a legjobban tartottam: még mindig nem „a nagy emelkedőn” vagyunk, ez az út még mindig nem a hágóba visz minket fel egyenesen, hanem újra lefelé veszi az irányt, és visszatér a folyóhoz! A büdös életbe, ezért jöttünk fel 150m szintet, hogy most leadjuk? Hogy fog így ma erőnk maradni ahhoz, hogy feljussunk 1420m-re? A lefelé persze megint nem volt tiszta lefelé, közben néhányszor még meg kellett másznunk egy-két emelkedőt, amikhez rendszerint le is kellett szállnunk tolni. Az egyik ilyen tetején egy nagy fával szemben egy ház figyelt, és a sarka mögül egy fekete vízi bivaly kukucskált felénk, pontosan úgy, mint tegnap a zöld ruhás néninél. Úgy látszik ez a vízi bivalyok egyik specialitása! :) Zita egyébként nagyon élvezi ezen állatok vicces kinézetét, ahol a szarvaik mellett a füleik vízszintesen kinőnek a fejükből. De ha közelről megnézzük, azok az óriási szempillák se gyengék! Ugyanitt a fa alatt egy nagy röfimama körül szaladgált három kismalac, ők is szép teremtmények, ha jobban megnézzük őket. :)


Majdnem minden csak természetes anyagokból

Innen a fától és a röfiktől egy nagyobb lefelé következett, ami egy faluközponton vezetett át. Itt megálltunk egy teára, és felfaltunk két zacskó kekszet. Pontosabban csak másfelet, mert az egyik csomagot előttünk már megkóstolta valami rágcsáló, úgyhogy az a fele közelben ólálkodó csirkéké lett. Itt csodálkoztunk rá arra a tényre, hogy a kakas pont ugyanúgy kukorékol itt is, mint otthon Vértesbogláron, vagy Lőrincen! Bizony, még Pestszentlőrincről sem haltak ki a kakasok, valahol van egy a háztömbünkben (szüleimet kérdezem: megvan még?). Milyen csodálatos ez, nem? Az állatok világszerte egy nyelvet beszélnek! :) Arra a kérdésemre se kaptam még választ, hogy szerintetek miért van az, hogy otthon olyan „üres” minden, míg itt mindenütt bogarakat, gekkókat, gyíkokat, egereket, kutyákat, macskákat, disznókat, bivalyokat, teheneket, tyúkokat, kakasokat, fákat, bokrokat, és még annyi minden élőt látunk, hogy ahhoz képest otthon egy homogén búzamező látványa felérne egy sivatag ürességével. Csak az éghajlat teszi azt, hogy itt tombol a természet, vagy otthon már kipusztult, és minden úgy van, üresen, egyszerűen és kietlenül, ahogy azt a legfőbb csúcsragadozó megtervezte, majd kordában tartotta? Egyébként azt nagyon élvezzük, hogy itt bárhová nézünk, néhány lemeztetőt leszámítva szinte az összes épület tisztán természetes anyagokból van építve. Bambuszrudakból és szálakból, valami szalmaféléből, na és persze a nagyobb házak falai agyaggal vannak kiverve. Ebbe bele sem gondoltam eddig igazán, hogy bizony a modern építőipar is mennyire fenntarthatatlan. Iszonyú mennyiségű anyagot megmozgatunk, és hatalmas energiákat felhasználva megformálunk, miközben már soha, sehol senki nem teszi fel a kérdést, tényleg kell ez? Miért nem jó a tyúkól kerítése vesszőkből? Minek a drót, amikor azt meg kell venni, le kell gyártani? És akkor most még csak igen apróban kezdtem, mert csak azon kezdtem agyalni, hogy egyszer valamilyen odaköltöző állat miatt el kell választani a veteményest Bogláron, akkor azt majd megoldjuk közvetlen a természetből, majdnem, hogy ingyen, nem csak nekünk, hanem a természetnek is, hiszen a letört vesszők max. egy év alatt újranőnek.


A négy kérdés – Hatalmas segítséget kapunk!

A falutól meredek lefelé következett, de nem értük el a folyó szintjét, ez újra fölfelébe váltott. Itt félre kellett állnunk az útról, mert odafentről egy hatalmas teherautó érkezett, ami egy egész nagy bádogházat szállított a hátán, miközben lassan, döcögve jött le a köves szerpentinen. Akkora volt a házzal a platóján, hogy még egy-két vezetéket is feljebb kellett emelni, hogy átférjenek alatta. Itt néhány srác gyűlt körénk, és én a tegnapi jelenet után tréfálkozni kezdtem velük, és ez jobban sült el, mint vártam. Úgy, ahogy ők szokták, szóltam feléjük: „Excuse me, what is your name?”, majd „What is your mother’s name?”, majd kiegészítettem a sajátjaimmal: „How old are you?” és végül „How are you?”. Meglepetésemre szépen sorra, teljes természetességgel minden kérdésemre válaszoltak, és ezen nagyszerűen derültünk Zitával. Megtudtuk a nevüket, az anyjuk nevét, az életkorukat, és hogy éppen jól vannak! :) Ettől mi is jobban lettünk, de ez még önmagában nem segített át minket az előttünk magasodó, igen félelmetesen meredek és hosszú emelkedőn, ezért gondoltam még egyet, és a srácok segítségét kértem. Ez nagy-nagy Jolly Jokernek bizonyult, mert a srácok azonnal, örömmel és nagy lelkesedéssel segítettek. Úgy kellett többször rájuk szólni, hogy „slowly-slowly”, lassítsanak, mert ilyen gyorsan én nem bírok futni fölfelé, hogy közben még toljam és kormányozzam is a gépet. Mi ketten Zitával állandó tolói voltunk a bringáknak, de ők a csomagtartót fogva percenként váltották egymást, és az új, friss segítőre mindig rá kellett szólni, hogy fogja vissza magát, mígnem 2-3 váltás után, már ők maguk figyelmeztették egymást. Így haladva nem álltunk meg pihenni, noha csurgott rólunk a víz, mire felértünk a kaptató tetejére. Kimerültünk még így is derekasan, de ez leginkább a fiúk tempójának volt köszönhető. Ez persze most nem zavart minket, mert messzemenően hálásak voltunk Nekik a valóban óriási segítségükért.

Kb. 5 perc alatt feljutottunk ott, ahol nélkülük ki tudja, meddig elszenvedtünk volna a bringákkal kettesben, arról nem is beszélve, hogy iszonyúan kimerültünk volna, ha Zitával csak ketten toljuk felváltva az egy-egy biciklit. Az pedig még egy plusz volt, hogy nem csak fizikailag, hanem lélektanilag is nagyot dobtak rajtunk, nem csak a tudat, hogy „megspóroltunk” a segítségükkel egy csomó energiát, hanem maga a tény, hogy segítettek rajtunk, ráadásul teljesen önzetlenül, végtelenül kedvesen, és végig vidáman. Ezt látni és megélni nagyszerű volt, ezért odafent mindegyikükkel nagyon kezet ráztunk, és az ő nyelvükön, nagyon-nagyon (Dere-dere Dánebád!) megköszöntük a tényleg nagyszerű segítségüket. Na és persze egy közös fénykép, az sem maradhatott el!


Aszfalt, újra Aszfalt! De meddig?

Innen fentről megpillantottuk a Sunkoshi folyó, és a Khimti Khola összefolyását. Lent a kavicságyon volt néhány fa, és egy bokrokkal körbeültetett kis zöld ültetvény. Az egész nagyon pofásan, és az én kockavilágban felnőtt lelkemnek igen mesebelinek hatott. Rettentően tetszett ez a látvány, nem bírtam betelni a magam előtt látott képpel, a két folyó összefolyása ezzel a kis kavicságyi történettel gyönyörű kép volt számomra, többször meg-megálltam fotózni és még egy panorámát is készítettem.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen már nagyjából egyenletesen vitt lefelé az utunk, és nemsokára megpillantottuk a szinte már hihetetlennek tűnő, nekünk oly kedves aszfaltsávot, az Ázsiában oly ritka, teljesen egyenletes útszélekkel és szépen, egyenlő közökkel a szakadék felőli oldalra épített kőkorlátokkal. Nem akartuk elhinni, hogy végre újra aszfalton fogunk tekerni! Persze még utoljára tréfálkozott velünk egyet ez a nyavalyás földút, amikor már csak 10m-el volt alattunk az aszfalt, még akkor is több száz métert haladtunk fölötte, apró emelkedőkkel fűszerezve, mire leértünk arra a pontra, ahol végre ez a poros út beletorkollott az aszfaltba. Nagy pillanat volt ez, örvendeztünk is egy pár percet, és ha nem kentük volna be magunkat naptejjel ezen ponton, én lefeküdtem volna egy kicsit a forró aszfaltra átölelni azt.

Még tréfálkoztunk is, hogy biztosan csak egy kilométert fog tartani, aztán újra véget ér, és nem akartunk hinni a szemünknek, amikor tényleg ez történt! Egy falu mellett, egy emelkedő tetején újra visszaváltott az út a murvaéletbe! Ez nem lehet igaz, ezt már nem lehet bírni! Egész tegnap ez a fel-le a porban, és még ma is, még mindig nem vagyunk az emelkedőn, pedig már két órája úton! Mindez a sok bizonytalanság egyébként azért volt, mert ezt az utat a GPS-en lévő OSM (OpenStreetMap) térkép sem jelöli, csak egy egyenes vonallal van összekötve – és ezzel jelölve, hogy létezik – egy nagy szakasza, ahol most épp jártunk. Így sosem tudom, merre fog folytatódni az út, és hogy végre hol fog elszakadni a völgytől, és hol fog egyenletes, szerpentines emelkedőn felmászni 1420m-re, a hágóba, aminek a túloldalán már csak egy nagy lefelé van, és az eddigiekhez képest határozottan sík Terai, egészen Siliguri-ig, Indiáig, ahonnan már csak egy köpés Darjeeling, majd Banglades, ami megint csak teljesen sík. Most éreztem csak igazán, amikor nem volt, hogy mekkora könnyebbséget, és biztonságérzetet adott az, hogy mindig tudtuk, mi vár ránk a következő kanyar után. Most nem tudjuk, és ez folyamatos meglepetéseket, illetve mivel mindig előre beleéltük magunkat a jóba, folyamatos csalódásokat okozott.


Feltankolunk fizikai és lelki energiából

Itt ezen a ponton, ahol az 1km-es aszfaltsávunk véget ért, letértünk róla és legurultunk a faluba hogy lenyugodjunk kicsit, és igyunk egy-két üdítőt, illetve hogy vizet is szűrjünk, mert a reggel elkészített 5l víz ekkorra már majdnem teljes egészében elfogyott. Közel egy órát pihentünk, közben a helyiek körénk gyűltek, és volt köztük több arc is, akik jól beszéltek angolul, így jót beszélgettem velük, amíg Zita, kicsit már irtózva a minket állandóan körülvevő tömegtől, szemben talált helyet egy másik kis bolt padján, egy anyuka és apró gyermeke társaságában. Nekem pont jó volt ez így most, a bringákra csak néha kellett figyelni, amikor egy új arc jött és nem tudta, nem látta még a szabályt („Please Don’t Touch!”), de különben kellemes volt a nepáliak társasága. Senki semmi rosszat nem akart tőlünk, kedvesek voltak, pozitívan álltak hozzánk, megtanítottak pár új nepáli szót nekem, így nehezen, és lassan az állandó bámulást is meg tudtam bocsájtani nekik. Talán azért is volt jó velük, mert már eddig is annyi pozitív energiát (és itt most nem csak a szó szerinti, fizikális energiát kell érteni) kaptunk ma az egy faluval odébb lévő társaiktól, hogy hozzájuk is rögvest pozitívabban álltunk, és ezt akarva akaratlanul is visszacsatolták felénk, legalábbis én így éreztem. És bizonyosan az is közrejátszott abban, hogy most mosolyogva emlékszem vissza az ott eltöltött időre, hogy igen jó hírrel szolgáltak nekünk. Azt mondták többen is, egymástól függetlenül, hogy az aszfalt nélküli szakasz csak 100-1000m-et (igen, ekkora volt a szórás a válaszaik között!) folytatódik, aztán „Full Pitched Road” lesz egészen Sindhulimadhi-ig! Ezt még nehezen hittük el, de mindenesetre bizakodóak lettünk, és továbbindultunk.

Egy bosszantóan éppen csak nem megtekerhető emelkedő tetejére felérve megpillantottuk az aszfaltot. Újra könnyedén suhantunk, jó volt ismét „száguldozni” úgy, hogy a menetszél már hűtött minket. Egy pár kilit síkon haladtunk, majd átkeltünk egy hídon, és elkezdődött! Elkezdődött „a nagy emelkedő”! Végre, el sem hiszem, most már folyamatosan, és talán egyenletesen fogunk emelkedni egészen a hágóig. Ennek örömére megálltunk az útszélén fogat mosni, mert azt az előbb elfelejtettük. Később az út meredekebbre váltott, de az aszfalt egyenletessége megadta azt a könnyebbséget, hogy még így is fel tudtunk rajta tekerni, és ez a tekerés összehasonlíthatatlanul könnyebb volt annál, mint amikor a terepen kellett ugyanilyen meredeken fölfelé haladni. Az út mentén házak és földek voltak, és egy-egy gyerek mindig előkerült, és megnézett minket. Nem sokan szóltak hozzánk, inkább csak a barátaikat hívták az ő nyelvükön, valami ilyesmit mondhattak, hogy „Gyere Pisti, ezt nézd meg, ufók az úton!”. :) Ezt megelőzendő, én nekiláttam nekik sorra feltenni a tegnap megtanult, és ma kiegészített kérdéseket. Hogy hívnak, hogy hívják édesanyádat, hány éves vagy, és hogy vagy? A legtöbb gyerek válaszolt, és az egyikük, aki még az aszfaltra is lemerészkedett, hatalmas lökést adott nekünk. Tényleg nem mondtam neki mást, csak ezt a négy kérdést tettem fel, és amikor Zita már épp rám szólt, hogy hagyjam ezt abba, amikor én megyek elől, mert őt kezdik követni a kölykök, egy másodperccel később örömujjongásban tört ki, és hamarosan le is előztek, Zita kicsattanó örömmel nevetve a bringán, a gyermek pedig fülig érő szájjal a csomagtartónál fogva tolva őt! Még azt is tudta, hogy ne fogja meg a lámpát, hanem csak a csomagtartót! Nagy mázlim volt a kamerával, most bekapcsolt, és el tudtam kapni ezt a fantasztikus pillanatot.

Nem tolta sokat Zitát, de akkora erőt adott nekünk a kissrác ezzel, mert utána még sokat nevettünk ezen, és észre sem vettük, úgy másztuk fel a következő száz métert a gyönyörű, kanyargó aszfaltsávon. Ekkor éreztük, hogy bár lelki energiából jól állunk, de ideje betankolnunk fizikaiból is. Egy helyen az út két szélén egy-egy vendéglőt találtunk, és szerencsénkre az egyikben szolgáltak fel dálbátot. Félig hideg volt a rizs, de most mégis, olyan nagyon, de nagyon jólesett az étel, mint dálbát talán még soha Nepálban. Éreztük, hogy ez most nagyon kell belénk, és a végét igaz már nehezen, de mind megettük. Az egyik vendég megajándékozott minket egy-egy mangó juice-val, ezzel tovább növelve a listát, ami arról szól, hogy mennyi mindent kaptunk ma a helyiektől. Azt beszéltük Zitával, hogy nélkülük biztos nem éreztük volna azt, hogy meg bírjuk csinálni a hátralévő 800m szintemelkedést ezen a napon, de így bátrak voltunk, és bizakodóan vágtunk neki az előttünk tornyosuló szerpentinnek.


A nagy emelkedő, fel 1400m-re!

Szemben a hegyoldalban az út úgy cikázott jobbra-balra, és annyira lankásan emelkedett, hogy akár erődrendszernek is elment volna, ahogy így kinézett azzal a korláttal a kőfalak tetején és a széles kanyarjaival. Elindultunk délután 1 óra után néhány perccel a vendéglőtől, és úgy számoltam, hogy nettó 18-20 perc alatt képesek vagyunk 100m-t emelkedni, tehát a 800 méter nettó 2 óra 40 perc, ergo sikerülnie kell, át tudunk kelni ezen a napon a hágón! Ezt se hittem volna, amikor reggel megpillantottuk a kaktuszok után azt a lefelé tartó földutat! Szépen sorra vettük a kanyarokat, és egyenletesen, lassan haladtunk fölfelé. Megtanultuk már rég, hogy elfogadjuk a 4km/h-s sebességet, az 5-6km/h-t pedig egyenesen száguldásnak véltük. Kiáltoztunk is örömünkben, amikor egy-egy lankásabb szakaszon, vagy egy kanyarban felválthattunk egyesből kettesbe. Fél óra sem telt el, az előbb még lentről csodált szerpentin tetején álltunk a korlátok mellett, és 150 méter magasból csodáltuk a tájat, benne a kis vendéglővel, ahol nemrég ebédeltünk. Innen az út áttekergett a hegy másik oldalára, ahonnan már többé nem láthattuk ezt a völgyet. Viszont egy másik völgy, és másik hegyoldalak elénk tárultak. Az út egy rövid lejtőben folytatódott, de mivel nem vett éles kanyarokat, a forgalom pedig közel egyenlő volt a nullával, nagy lendületet tudtunk venni ezen a lejtőn, amit aztán fel is használtunk az azt követő emelkedőn, így nem bosszankodtunk semmit az elvesztett szinten. Egy helyen kecskemekegést hallottunk, föl is néztünk és észre is vettük a kecskéket, akik egy kecskéhez méltó módon teljesen idétlen arckifejezéssel, kicsit félredöntött fejjel bambultak ránk a lógó füleik közül. Nem tudom, mit szívtak odafent, amikor kitalálták a kecskét, de ritka egy idétlen állat, az biztos! :) Ahogy haladtunk tovább, újabb és újabb kecskék mekegtek odafentről, az út menti hegyoldalt tartó kőfal tetejéről. Mennyi kecske van itt, hogy még mindig mekegnek? De hisz ugyanúgy mekeg mindegyik! Ez a három követ minket! Követnek minket a kecskék, hát megőrülök, csak nem társaságra vágynak? Később, amikor megálltunk pihenni, ők is ott legelésztek, 5 méterrel felettünk a fal tetején. Aztán két boci is előkerült! Mi van itt, magányosak az állatok? :)

Kivoltunk, jól esett megállni pihenni. Először a nepáli bringásoktól Lumbiniben kapott Glucose-D-t, vagyis szőlőcukrot toltuk magunkba, aztán az ezer méteres tengerszint feletti magasság átlépését megünnepelendő feloldottuk az utolsó Gyöngyitől kapott Isostar tablettánkat is. Kanyar kanyart követett, mi pedig csak 2-300 méterenként álltunk meg, különben csak néha egy-egy fotóra és hogy megcsodáljunk az alánk került útszakaszokat. Nagyon összerakták a japánok ezt az utat, meg kell hagyni! Időközben megtudtuk, hogy a japánoknak köszönhetjük ezt a H06-os Dhulikhet-Sindhuli Highway-t, vagyis már ami kész van belőle, azt. :)

Ezer méter fölött már gyorsan pörögtek a méterek, hamar felértünk egy hágónak látszó helyre, ahol volt néhány üzlet és étterem. A magasságmérő még csak 1360-at mutatott, de mi megálltunk, mert a dálbátot már rég elégettük a fölfelében és mindketten igen éhesek voltunk. Rendeltünk két chowmeint, de elfelejtettük nekik megmondani, hogy ne tegyenek bele chilit, égett az egész szánk, és az ajkunk, de nekem később még a gyomrom is, úgy mintha éhgyomorra ittam volna valami háromemberes kerítésszaggatót. Ahogy az sejthető volt, ekkor még nem a hágóban voltunk, hiába mondták a helyiek, hogy nincs több fölfelé, amit ők nem éreznek a buszból, vagy a motorról, az nekünk több perces kemény pedálozás volt. De a két rövidebb emelkedő közben legalább már megengedhettünk egy-egy rövidebb száguldást a lefelében, és a másodiknak a végén már egy olyan helyen álltunk, amiről mi is elhittük, hogy a hágó, és valóban az volt. Itt én egy kicsit felöltöztem, mert hideg szelek fújtak ködfelhőket a Terai felől, és ezt nem találtam viccesnek az előbb átvett, de azóta a két fölfelében már kicsit újra összeizzadt felsőmben.



Száguldás lefelé egy óriási szerpentinen

A lefelét a tetején két rövidebb emelkedő szakított meg, ami főleg Zitának fájt, mert szerette volna tisztán, további megpróbáltatás nélkül élvezni a lefelé menetet. A második kaptató után viszont már igazi örömmámor volt a száguldás, sokkal sűrűbb és nagyobb, egybefüggő szerpentint kaptunk, amin csak néhány kutya üldözött minket reménytelenül pár száz méteren át, és talán ha két busszal találkoztunk és három motorossal. Jót nevettünk azon, hogy a japán mérnökök még azt is tudták, hogy a hágóút melyik oldalára kell telepíteni a kutyákat, hogy nekünk ne okozhassanak gondot! :) Ámbár az is lehet, hogy fölfelé jövet is voltak, de a döcögve, csendben haladó fekvőbringásokra ügyet sem vetettek, így ott ők se tűntek fel nekünk. Egy helyen ahol lenéztünk egy hajtűkanyarból, elképesztő mennyiségű kanyargó utat láttunk magunk alatt a kesze-kusza hegyoldalban. Az út sok szakasza nem volt látható a domborzat miatt, ezért Zitával úgy kellett összeraknunk, hogy melyik kanyar után melyik jön. Ez jó játék volt, amit egy panorámakép készítése követett, majd újabb önfeledt száguldás, hogy aztán pár perccel később ugyanezt a képet odalentről csodálhassuk. Most még sokkal több, még hatalmasabb tartófalak sorozata látszott a hegyoldalban egymás felett, és a széles, lépcsős vízelvezető árkokkal együtt az egész tényleg úgy festett, mintha egy erődrendszer lenne a hegyoldalban. Valószínű az ágyú előtti időkben el is ment volna annak, ha lerombolták volna a kanyarokat, és az út helyére egy piranjákkal vagy krokodilokkal teli árkot telepítettek volna a falak tetejére. :)
A szerpentin után még pár kilométer egyenes, lankás száguldás következett lefelé, majd beértünk egy településre, amiről első megkérdezés után megtudtuk, hogy Sindhulimadhi!



Pihenőnap Sindhulimadhi-ban – Gondolatok az elmúlt néhány napról

Megérkeztünk hát, megcsináltuk! Szinte hihetetlen, de túltettük magunkat a földutas, hullámvasútas szakaszon, és átkeltünk a hágón! Ma megtettünk több, mint 1000m szintemelkedést, ennek egy részét terepen, és 48km-t haladtunk! Lemértem, innen már csak 322km Siliguri, ami alig több, mint napi 80, ha négy nap alatt oda akarunk érni. És ez már Terai, tehát nagyjából sík lesz a terep, ennyi teljesíthető!

Este egy motoros fickó mutatott nekünk egy szállodát, itt maradtunk kétszáz rupiért, végül másnap is, azaz ma, amikor befejezem ezt a beszámolót. Muszáj volt egyet pihennünk, mert ez a két offroad-os nap kikészített minket nagy. Zita ma meg is volt hümmedve délután, most jött ki rajta a fáradtság. Ezen kívül egy cikket is be kellett fejeznem az Over Magazinba, így van egy kis bevételünk, ami mindig nagyon jól jön, és mellesleg a cikket csak így tudtam rendesen, nyugodt körülmények között megírni, remélhetőleg jól sikerült, de ezt majd eldöntik az Olvasók. Az Annapurna kőrről fog megjelenni egy néhány oldalas, képes írás az újságban. Az útinaplóval is így sikerült haladni, ami jelenleg még csak Tatopaniban tart, és azóta se Pokhara, se Kathmandu, se a kettő közötti bringázás nincs leírva, csak az elmúlt három, őrületes nap.

Ezek voltak talán az egész túra legkeményebb napjai, de egyben bizonyosan a legszebbek is. Kezdetben bosszankodtam, hogy miért nem mentünk a másik úton, ami biztosan végig aszfaltozott, de egyben nagy forgalmú is. Aztán amikor éreztem, hogy olyan élményeknek és találkozásoknak lettünk így a részesei, ami egy zsúfolt főút mellett nem történhetett volna meg, már szerencsésnek találtam, hogy végül erre indultunk el. Talán olyan kimerült, mint tegnap este még nem nagyon voltam ezen az úton, de ezzel együtt semmire nem cserélném el az elmúlt napok élményeit! …és még van hátra néhány napunk a csodás Nepálból! :)

E szakasz tanulsága számomra megint csak az, amit már sokan leírtak, és párszor már biztosan leírtam én is itt a blogon: ahogy bánunk az emberekkel, úgy fognak bánni velünk ők is, avagy mosolyogj rá („Excuse me, what is your name?”) a világra, és az visszamosolyog Rád! :) Igen, ezek közhelyek, de más valamit elolvasni, vagy leírni sokadjára, és más újra és újra megélni, ilyen hihetetlen, fantasztikus napok alatt. Más kimondani ezt a közhelyet, és más úgy is tenni, amikor az izzadt hátad közepére sem kívánnád a százegyedik kis nepálit, de akkor is rámosolyogsz és ráköszönsz, mert azzal adsz Neki valamit, és ő azonnal visszaüti a labdát, és a „Namasztét” meghallva a csodálkozó, bámuló arckifejezése átváltozik egy őszinte, nagy mosollyá, és közben eltelt három másodperc és már én is mosolygok, és 1 méterrel közelebb kerültem a hágóhoz! :) Tegnap, pont amikor nagy szükség volt rá, annyi erőt és szeretetet kaptunk a helyiektől, hogy végigcsináltuk ezt a hihetetlen kemény napot. Irtó büszke vagyok Zitára, ez a menet nagyon, de nagyon kemény volt, és ő nem sokat panaszkodott, csak ment és ment előre, pedig tucat egy pillanat volt, amikor legszívesebben én is csak összerogytam volna, kijelentve, hogy lehetetlen megcsinálni, amivel próbálkozunk.

Ha most belegondolok, hogy tegnap reggel még abban a bambuszból épített kunyhóban ébredtünk, és hogy azóta mennyi mindenen mentünk keresztül, szinte beleborzongok!

  1. Németh András
    július 19th, 2012 10:03-nél | #1

    Helló Árpi!

    Két okból látsz több élőlényt Nepálban mint itthon. Az első hogy tényleg több van, a második hogy az elmúlt hónapok során szépen lassan megtanultad észrevenni őket. És ennek én személy szerint nagyon örülök mert már szinte minden bejegyzésbe jut egy-két csodaszép lény.

    Illetve valószínűleg az is számít hogy haladtok a száraz évszakból bele a monszunba és gondolom emiatt megélénkült körülöttetek az élet.

    Egyébként hogy igazoljam azt a feltevésed hogy nálunk egyszerűen már jórészt sikerült kiirtani a dolgokat van egy példám. Többször halottam már hogy ha például valaki Magyarországról elkocsikázik Nyugat-Európába akkor a határ után szinte nem kell többet mosni az ablakot mert nincsenek rovarok amik összekennék a szélvédőt. Pár év múlva ezt majd ti is megtapasztalhatjátok ezt hisz végigtekertek majd az öreg kontinens nyugati felén is.

    A búzamezőt (és a többi hazai mezőgazdasági giga táblát is) a természetvédők egyébként ökosivatagnak hívják, pont azért amit neked is sikerült meglátnod/megtapasztalnod. A mai nyugati mezőgazdaság már inkább iparnak tekintendő és nagy közelítéssel de el lehet mondani ha valamit iparnak hívunk és mérnökök kellenek hozzá az már nem túl természetbarát :)

    Az első képen lévő pók egyébként a halójába azért szőtte azt az X betűt hogy a nagyobb repülő lények észrevegyék és ne szaggassák szét. És hogy mutassam hogy itthon is vannak hasonló csodák: a darázspók például nálunk is hasonló jelzést sző a hálójába habár kevésbé látványos mint ez a X de azért van nekünk is :D (egyébként lehet hogy ezek a pókok rokonok)

  2. július 19th, 2012 10:36-nél | #2

    András, köszi a hozzászólásod, nem tudtuk, miért csinálta az X-et a pók, de így már érthető… és elképesztő!!! Micsoda csodák vannak! :) Olvasok egy könyvet (egy betegen, egy helyben eltöltött hétnek is lehetnek előnyei :)) , néha elég durva, de egyre inkább úgy látom, hogy igaz, ami benne van. http://www.rainbowbody.net/Finalempire/ kicsit várom is már, hogy a második részhez érjek (The Seed of the Future), mert amit eddig olvastam, az kicsit kemény volt a burokban felnőtt lelkemnek, még így is hogy sok dologról nem e könyvből hallottam először. :)

    Teljesen más téma: András, szerinted tudnánk fákat ültetni az úton? Néhány őshonos facsemetét itt-ott, ahol van is, aki vigyáz rá az első pár évben, amíg arra szükség van(?).

    Megint más téma:
    Ha készítenénk egy 360°bringás naptárat, 2013-ra, 12 ázsiai ország legjobb fotóival és panorámáival, venne közületek valaki? és ha igen, mennyit, és mennyiért?! :)

  3. Németh András
    július 19th, 2012 13:12-nél | #3

    @Arpi
    Hát én elkövettem azt a hibát, hogy eddigi életemben nem tanultam meg angolul, de a guglifordítóval nézve a tartalomjegyzéket nem lehet rossz az olvasmányod :D

    A faültetés mint olyan szimbolikus cselekedetként jó lehet. Viszont arra figyelni kell hogy azért nem mindegy hogy mikor ültetsz fát (pl nálunk most a nagy EU-s projektek miatt sokszor ültetnek nyáron is, és hiába konténeres előnevelt (így drága és antiökologikus) jó eséllyel megpusztul a fa és jöhet a pótlás). A trópusi klímán gondolom ez másképp megy, de pl gondolom a száraz évszak elején ott sem szerencsés meg ilyenek. Ráadásul ha olyan helyen ülteted ahol kopár minden ott jó eséllyel le fogják legelni a háziállatok vagy egyéb ok miatt eltűnik mint az eredeti vegetáció. Ahol meg szép erdős a táj, és látszik hogy meghagyják a fákat a rizsföld közepén is ott meg egy fa lenne a millióból, szóval ott meg ezért nem túl nagy az értéke.

    Amit szerintem tehetnétek hogy megpróbáltok keresni olyan civil szervezeteket, aktivistákat akik környezet és természetvédelemmel foglalkoznak és felajánlani nekik hogy elmentek velük ha van valami hasznos programjuk és egy fél napot besegítetek nekik, vagy csak tartotok pl egy előadást (így a blogon keresztül ismerve ez neked testhezálló lehet).

    Beütöttem a gugliba hogy természetvédelem és bangladesh és elsőnek ezt dobta ki: http://wildlifetrustbd.org/home/index.php/about-us ők valami non-profit civil szervezet van fészbúkjuk is és ott pl április közepén valami tigrisrezervátumba kerestek munkatársat és ahogy nézem ez a tigrisdolog nagyon megy náluk: http://sundarbantigerproject.info/news.php?news_id=77

    Szóval lehet hogy megérné dobni nekik egy emilt, hogy itt vagytok Magyarországról jöttetek és lenne egy-két napotok amikor szívesen segítetek nekik valami értelmes munkában. És akkor ő lehet hogy bedobja hogy épp a mittoménmilyenhelyibékafajt mentik egy útépítés elől ahol elkél a segítség. Vagy épp helyi iskoláknak szerveznek hét végén előadássorozatot a fenntarthatóságról ahol vetíthetsz, vagy épp szemétszedést faültetést szerveznek itt és itt.
    Próbálhatunk mi innen kitalálni bármi hasznosat, de azt hogy helyben mi az amire szükség van azt a helyiek tudják csak :D

    Szóval ha van kedvetek mozogjatok ilyen vonalon szerintem…

  4. Németh András
    július 19th, 2012 13:34-nél | #4

    És hogy működhet arra van élő példám, mi egy békamentést szoktunk tavaszonként szervezni amihez a kerítésállítás a legnagyobb meló, és egyszer megtalált minket valami szervezet ami azzal foglalkozik hogy magyar diákokat visz külföldre meg külföldiek hozzánk és próbál veleük valami értelmeset csinálni. Na szóval egy-két telefon és jött vagy 10 fiatal (amcsi, farncia, angol, észt meg minden) és besegítettek a melóba. Ők is tettek valami értelmeset, és mi is jól jártunk mert hirtelen másfélszerannyian lettünk :D

    A naptár meg akár működhet is, arra figyeljetek hogyha lesz akkor december elejére legyen meg hogy karácsonyra tudjon venni az ember. Itt van egy nyomda példának: http://www.ritternyomda.hu/keszites/falinaptar_500_pld_falinaptar_700_pld/65593 500 példánynál 830-ra jön ki egy darab. Ha olyan 1500 körül adjátok akkor lehet hogy megvennék ha van jó reklámotok (turistamagazinos barát? :D)
    itt van pl a 2012-es MME-s asztali naptár amit 1100-ért adtak http://bolt.mme.hu/mme-webshop/akciok.html?page=shop.product_details&flypage=flypage.tpl&product_id=799&category_id=89&keyword=napt%C3%A1r (habár még árulják szóval lehet hogy nem fogyott el).
    Korábban készültek felénk is természetvédelmi naptárak (sajna azóta megszűnt a szervezet) és ha nem is volt óriási, de azért volt kereslet (az árát visszahozta általában) és én vettem ilyet karácsonyra a családnak és azoknak is tetszett akik nem olyan természetbuzik mint én :D

    Szóval 1500 körüli áron egy szépre sikerült naptárra szerintem olyan 5db-ig én is vevő lennék (sőt ha belegondolok a tájképes naptár sokkal inkább eladható bárkinek mint a madaras virágos), sőt ha belevágtok a melóhelyen is megpropagálom hátha lenne még vásárló.

    Tehát ez így szépen hangzik mert ha van 500 naptárad amit megcsináltatsz cirka 415 ezerért és el tudsz adni 1500-ért 280db-ot akkor a többi már tiszta haszon. Kérdés hogy van-e itthon aki ezt megcsinálja leszervezi eladja összeszedi a pénzt (leadózza?!, legalább félig meddig) és kiutalja nektek, és már csak ingyen ember kell aki összeszerkeszti, vagy egy jobb nyomdai ajánlat, ja meg vevő minimum 300 naptárra :)

    De végülis van 1700 követőtök a fészbúkon ha csak minden 10. annyira komolyan gondolja hogy vesz kettőt akkor már jók vagytok…

  5. július 19th, 2012 16:43-nél | #5

    Békamentő és egyéb akciókat Couchsurfing Event-ként is meghírdethetsz! Ha csak +1 ember eljön ezáltal, már megérte! ;) A naptárat pont azért kérdeztem, mert min. 500 példányt el kell adni, szóval ez nekünk egy vállalkozás lesz, ha belevágunk, és igen, Karácsony előtt akkor ki kell jönni vele! Egy nagyon szép, egyedi naptárat szeretnénk készíteni, 360°bringásat, de csak olyan értelemben szólna rólunk, hogy azokat a tájakat, országokat, embereket, állatokat és növényeket mutatná be, amelyekkel az utunk során találkoztunk. :) Persze ez egyelőre még csak álom szinten van, de ugye minden így kezdődik! :) Szóval még kell 495 vevő a naptárra, és ígérem, meglesz, és csodaszép lesz! ;) …és köszönjük az elővételi ajánlatodat az 5 naptárra! ;)

  6. Moncsi
    július 19th, 2012 21:20-nél | #6

    már csak490 mert en rogton elorendelek 5 darabot. Hamarosankuldok egy kis penzt is cserebe egy kepeslapert. Jo szaguldozast nektek

  7. Mozsár
    július 20th, 2012 10:43-nél | #7

    Ma volt egy kis időm olvasni, mivel szabin vagyok. Élveztem a beszámolókat.
    Örülök, hogy jól vagytok.
    További szép utat kívánok!

  8. július 20th, 2012 18:14-nél | #8

    Szia Árpi !
    5 naptárra mi is igényt tartanánk év végére és amennyiben élünk még addig Éva mamával akkor ki is fizetnénk, ha már születőben lesz. Az ötből egy lenne a miénk és a többi négyet LOKÓ-s Roncsderbys túratársunknak adnám ajándékba, akik velünk együtt ugyancsak szeretik a TERMÉSZETET.
    További szerencsés utazást és jó testi erőt a megpróbáltatásokhoz. Lali papa és Éva mama.

  1. Még nincsenek visszakövetések