Nászút a Föld körül

Gyereksereg „támad” ránk

Reggel a bambuszkunyhónkban Zita is lenyomta a szundit, így csak 5:20-kor keltünk. A reggelihez már tegnap este bevásároltunk tojást (ondáh) és hagymát (piádzs). Fokhagymát (lászun) nem kellett vegyünk, mert az még volt nálunk, ahogy szegedi pirospaprika is, amiért ezúton is köszönet Sándornak! ;) Ugyanígy Lajosnak köszönet a „fertőtlenítőszerért” is! :)

Mire elkészültünk a reggelivel és a pakolással, 7:03-at mutatott az óra. Ez a másfél óra készülődés mindig befigyel reggel, ennyi időbe telik, amíg összeszedjük és kitesszük magunkat az útra. Az útra, ami ezúttal még hírből sem látott aszfaltot, de ezt tegnapról már megszoktuk. Rögtön egy széles patakon kellett átkelnünk, most is én mentem elől, de ezúttal a bringán ülve. Majdnem bedőltem a vízbe, úgy kellett bűvészkednem, hogy átjussak rajta, mindezt Zita hátulról végignézte, és ezek után úgy döntött, ő körbetolja és keres valami más átjárót. Ezt támogattam és együtt találtunk is az ő bringájának egy biztonságos átjutást a vízen. Ezután következett a fölfelé, amin hamar megint a bringákat tolva, és verejtékezve találtuk magunkat. Ez ma sem könnyebb, sőt, ma már reggel kezdi a görcsbe állást a vádlim. Tájfutásnál a fölfelé terepen futás a vádli gyilkos, de ez a fölfelé tolása a 60kg-osra pakolt rekunak még sokkal gyilkosabb, pláne, ha egész nap tart, és másnap újrakezdődik. Fent letettem a gépet, és Zitához rohantam segíteni, de már ő is majdnem felért, inkább csak lélektanilag tudtam talán segíteni az utolsó pár méteren. Ő is nagyon kivolt, ugyan úgy, mint én, már korán reggel, az első emelkedőtől. Hogy fogjuk ezt bírni, még 900m hátravan, még csak 470-ről jöttünk fel 520-ra, és a hágó 1420m-en van! Olvass tovább…

Hú, ma is milyen napunk volt! Nem indult egyszerűen és nem adta könnyen magát, nagyon kemény volt, de ennek ellenére – és részben ezért is – az egyik legszebb napunk volt eddig Nepálban. Pedig csak 24km-t haladtunk, és ha ezt reggel előre elmondják, hogy csak ennyit gurulunk ma, bizony mérges lettem volna és csalódott, most a nap végén azonban mégsem vagyok az. Na, de kezdjük el az elején, és hagyjuk a végét a végére! :)

Az ébresztőt 5 órára állítottuk, de nekem sikerült úgy lenyomnom a szundit, hogy az többet nem is ébresztett minket, így csak magunktól keltünk fel, 6:17-kor, amiért Zita rögtön már így hajnalban jó mérges volt rám. Az én reszortom lett az elrámolás, Zita pedig nekiállt elkészíteni a reggeli rántottánkat. Két tojás kiborult a serpenyőnkből, és hát ettől sem lett sokkal boldogabb Zita. Aztán egy, a tegnapinál ugyan kisebb, de még mindig túl nagy gyerekcsapat is megjelent, és jó szokásukhoz híven minden mozdulatunkat lesték, Saroj pedig mindegy, mit csináltunk, mindig ott volt, és kérdezett, néha nehezeket. Nem a témát, hanem az angol kiejtését és mondatfonását illetően nehezeket. :) De aranyos volt, és igazából jól teszi, hogy ilyen kíváncsi, csak nekünk nem volt olyan jó, hogy pakolás, reggeli és készülődés közben kérdésekre kellett válaszolnunk, és a gyerekeket lesni, hogy mit emelnek el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ezek jó gyerekek, ahogy Saroj is jó ember, de ugye ezt nem tudhattuk előre, és mindig jobb óvatosnak lenni!

7:51-kor tudtunk elindulni, és lefelé már nem kellett, hogy toljanak minket, szépen lassan, óvatosan legurultunk a terepen az aszfaltozott utunkra. Nem voltunk épp a kedvünk csúcspontján, és erre az sem tett rá, amikor észrevettük, hogy Zita megint elhagyta az egyik hátsó fékpofáját. Olvass tovább…