Nászút a Föld körül

Idáig tartottak a friss élmények, mostantól már nem a szigetről írok, hanem onnan időben és térben távolabbról. Szóval most már nekem is úgy kell előhívni az élményeket és az érzéseket, nem pedig csak kiereszteni őket magamból bele a billentyűkbe.

Szóval a szigeten ott hagytam abba, hogy megvolt a két merülésünk, és a házi feladat befejezése után lefeküdtünk a sátrunkba aludni. Tényleg nagyon vártuk a másnapot, mert erre a napra újabb két merülésünk volt betervezve. Ezeket a délelőtt folyamán, a már ismert Japanese Gardens-nél, és a „Twins”, az Ikrek nevű korallzátonynál tettük meg. Utóbbi ugyanannak a szigetcsoportnak, a Koh Nang Yuan-nak a nyugati, tenger felöli oldalán található, átellenesen a Japanese Gardens-el. A szigeteket összekötő homokföveny sávon átsétálva is el lehetne jutni az egyik helyszínről a másikra, ám ez körülményes lenne a búvárszerkóban, és még költséges is, mert a sziget magántulajdonban van és aki kiteszi rá a lábát, annak fizetnie kell, ha jól emlékszem fejenként 100 bath-ot, vagyis kb. 800 forintot. Arról nem is beszélve, hogy a merülések közben nekünk palackot is kellett cserélni, ezért egyértelmű és logikus volt, hogy az első merülés végeztével visszamegyünk a csónakra, és azon a szigetet körbehajózva átvonulunk a második délelőtti merülő helyünkre, a Twins-hez.

Ezúttal is úgy zajlottak a merülések, ahogy az első kettő is: az elején csináltunk néhány gyakorlatot, amelyeket már jövet a hajón elmagyarázott nekünk Dan, majd azokat a víz alatt be is mutatta nekünk, hogy aztán mi is utána csináljuk. Közölni a másikunkkal, hogy elfogyott a levegőnk, vagyis a kezünkkel jelezni a nyakunknál, hogy mindjárt kampec, ha nem segítesz haver, aztán jól megrángatni, amíg oda nem adja az ő elsődleges regulátorát. Amíg mi elkezdünk így az ő palackjából lélegezni, addig ő előkapja magának a másodlagosat, hogy ő is tudjon miből levegőt kapni. Majd ugyanez fordítva és végül ugyanez úgy, hogy a levegőre szoruló kapja meg először a másodlagosat.

A vízalatti élővilág most is éppúgy lenyűgözött minket, mint az első két alkalommal, csak most már én is egy kicsit nyugodtabban és magabiztosabban éreztem magam a vízben. Ezzel Zita már az elejétől így volt, de én csak ettől a harmadik merüléstől kezdve éreztem igazán jól magam a vízben, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy mostantól kezdtem igazán önfeledten élvezni a merülést. Közben azt is jó volt látni, hogy Zita éppígy, vagy talán még jobban élvezi az egészet, és mivel értelemszerűen én voltam a „diving buddy”-ja, akivel mindig szorosan együtt kellett mozognia, és akivel figyeltünk egymásra, ezért lépten nyomon azon kaptam, hogy valamit nagy kíváncsisággal szemlél, miközben Dan és Hannah távolodnak tőlünk. :) Ekkor mindig a lelki szemeimmel láttam magam előtt a kisiskolás Zitát, akit csak Kati néni meséiből ismerek, azt a kislányt, aki dolgozatírás helyett a pókot nézte a sarokban, ahogy a hálóját szövi. Ugyanez a csodálat még most is megvan Zitában, és ez abszolút látszott a víz alatt, nagyon élvezte a merüléseket a vízbe ugrástól az utolsó pillanatig.

Sőt, még azután is, hiszen sokszor volt még időnk a hajó körül azután is, hogy mi már végeztünk. Amíg vártunk a többi csoport visszaérkezésére, a sznorkelling maszkokkal és az uszonyokkal csak így „lightweight” visszaugrottunk a vízbe, hogy körülnézzünk. Ezt hívják egyébként sznorkellingnek, amikor a „pipával” lélegezve, „békatalpakkal” a lábunkon úszkálunk a felszínen vagy annak közelében. De ezt a két kifejezést állítólag nagyon nem szeretik a búvárkörökben, ezért én nem is fogom többet használni. Szóval így sokszor visszamentünk még a vízbe, és még így is sok érdekeset és izgalmasat láttunk. A Twins korallzátonynál tett merülésünk után Zita talált egy, a felszín közvetlen közelében úszkáló apró, színes halrajt. Voltak köztük még apróbb, halak is, ők egy kis külön csoportot alkottak, ez a kis óvoda külön összetartott még a csoporton belül is az ő saját klikkjükben. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy a két karunk között, kint az igazi, „vad” vízen. :) Közre tudtuk őket fogni a karjainkkal, és mivel se a felszín közelébe, se mélyebbre nem úsztak valamiért, ezzel gyakorlatilag ketrecbe tudtuk őket zárni, és addig nézhettük őket a szemünk előtt pár centire úszkálni, ameddig csak akartuk. Ez csodálatos volt, ráadásul egy olyan csoda, amit nem vártunk, hiszen azt gondoltuk, a legnagyobb élmények azzal véget értek, hogy levettük a búvárszerkót, de nem! :)

.Ugyanitt találtunk egy, az előzőnél sokkal nagyobb, több ember nagyságú, ezüstösen csillogó halrajt is, amit egy kb. fél méter hosszú, keskeny hal üldözött. A vadász néha hirtelen mozdulatokba kezdett, és belekapott az ezüst halrajba, legtöbbször tette ezt sikeresen, mert a szájánál ezután láttuk az elejtett prédát. Az ezüst halak pedig mindig összetartottak, ezzel hatalmas rajt alkotva a vízben, amit viszont már mi sem tudtunk körbekeríteni a karjainkkal. Megpróbáltuk, de a halak gyorsabbak voltak, bármilyen ügyesen is helyezkedtünk Zitával, ők már túljártak az eszünkön, ezért nem is szekáltuk őket sokáig.

Délután letettük az elméleti vizsgát, ha jól emlékszem mind a ketten két hibával, talán valami 50 kérdésből, és izgalommal vártuk a következő nap reggelét, amikor is az utolsó két merülésünk következett.

Shark Island – Cápa és Trigger Fish nélkül, de rájával és kamerával

A tanfolyam utolsó napján a Shark Island nevű helyre hajóztunk ki, a sziget DK csücskéhez. Ez egy sziklaszirt, ami a felszínről nézve semmi különöset nem mutat, ám odalent a víz alatt annál több élményt tartogatott.

Odalent a víz alatt kicsit olyan, mintha lebegnél, egy teljesen más közeg vesz körül, amelyben máshogy kell mozognod. Ez csak elsőre furcsa, de ha ráérzel, akkor nagy móka tud lenni. Mi ekkor már éreztük, hogyan kell mozognunk, és amennyire ez egy ötödik merülését végzőtől elvárható, jól mozogtunk a víz alatt, és persze nagy élvezettel.

Dan-nek volt egy nagyon jó gyakorlata, ami egyben jól is szemlélteti a ránk ható felhajtóerőt, illetve annak összefüggését a testünk térfogatával. Le kellett feküdnünk hassal lefelé a tengerfenékre, és egy nagy levegőt vennünk. Némi késleltetéssel ugyan, de ezzel párhuzamosan a felsőtestünk elindult fölfelé, magyarán szinte felálltunk – csupán attól, hogy egy mély levegőt vettünk a palackból, és kitágult a mellkasunk. :) Ezt többször is begyakoroltuk, hiszen odalent a vízben három dimenzióban mozogtunk, nem csak egy síkban jobbra-balra, hanem fel és le is – és ezt meg kellett tanulnunk, hogy hogyan csináljuk. Ezek alatt a merülések alatt már ez is szinte külön odafigyelés nélkül ment – felemelkedni, amikor egy korallhoz túl közel kerültünk, vagy közelebb menni valamihez, hogy jobban szemügyre tudjuk venni.

Az én nagy kedvenceim a Christmas Tree Worm-ok lettek, ahogy behúzzak magukat, ha vizet lökök rájuk, és a vulkánkorallok, mert imádtam föléjük úszni és belekukucskálni a belsejükbe. :)

E merülés előtt Dan egy kis oktatást tartott a Triggerfish-ről, annak veszélyeiről és arról, hogy hogyan kell viselkednünk, ha esetleg ránk támadna ez a kb. fél méteres hal, melynek van egy elülső uszonya, innen kapta a nevét a pisztoly „triggere” után. Egyébként így is mutatják egymásnak a búvárok ezt a fajta halat, hogy egy pisztolyt formálnak a kezükből, és a hüvelykujjukat, mint a pisztoly kibiztosítóját mozgatják hozzá. Minden halnak megvan így a maga jele, de mi most maradjunk csak a triggerfishnél, mert érdekes fajzat ez a hal. Ha az utódait védi, minden esélyünk megvan rá, hogy ránk támadjon, és ez általában abban nyilvánul meg, hogy nekünk úszik, meglök minket, illetve harapdál. Akkorát nem tud harapni, mint egy cápa, de kezdő, tudatlan búvárra azért veszélyes lehet, mert a területét mindaddig védelmezi – mindaddig ránk támad és harapdál minket – amíg azt el nem hagyjuk. Ez a terület pedig tölcsér alakú, és itt van a trükk! Fölfelé ugye amúgy sem szerencsés hirtelen emelkednünk, és ha megijednénk a triggerfish támadásától, azért sem jó, ha fölfelé menekülünk, mert ezzel az ő területén belül maradunk és továbbra is ostromolni fog minket. Ezért ha ránk támad egy ilyen hal azt kell tennünk, hogy a „hátunkon” úszva, az uszonyainkkal a hal felé evezve kihátrálunk a területéről. Így kiúszunk a területről, miközben a hal jó eséllyel csak a lábunk kiterjesztésének használt műanyag uszonyokat harapdálja meg, ami ugye nekünk nem fáj. :) Ez történt az imént talált videón is a kamerát hordozó búvárunkkal, ő nem szart be és nem is kezdett egyből kihátrálni, hanem inkább megharapdáltatta kicsit a kameráját a halacskával.

A Shark Island ugye azt jelenti, hogy „Cápa-sziget”, ám cápákról nem sok szó esett, úgy kellett rájuk kérdeznem, hogy tényleg nem veszélyesek ugye? :) Persze ekkor már tudtam, hogy nem, hiszen erről már az előre aggódó édesanyáinkat is megnyugtattam, ezért most csak hallani akartam róluk. A sziget tényleg azért kapta a nevét, mert itt gyakoribb, hogy látni cápákat, ám ez a gyakoribb még mindig nagyon ritka, szóval ahhoz nagyon nagy szerencse kell, hogy cápát lássunk, és ha így lesz, akkor nem kell félnünk tőle, de tiszteletben kell tartanunk. Magyarán a cápát ne próbáljuk meg körbefogni a karunkkal, mint ahogy azokat a kishalakat, mert az simán kiszabadul majd, minekünk meg nem lesz mivel belekapaszkodni aztán a hajólétrába, hogy kimásszunk a vízből, mert egy emberi kart simán leharap egy cápa. Ha piszkálják. Mi nem piszkáltunk cápát, mert nem is láttunk. Helyette láttunk más sok érdekes dolgot, és még a cápa nélkül is alig győztük kapkodni a tekintetünket és csodálkozni a vízalatti világon. Dan kiszúrt egy szikla alatt rejtőzködő ráját, ő egy „Bluespotted stingray” volt, gyönyörű teremtmény.

Odalent lenni nem csak fantasztikus élmény és csodálatos tapasztalat volt, hanem egyben nagyon elgondolkodtató is. Mi minden van még itt ebben a kerek nagy világban, amit nem láttunk, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk? A természet még annál is sokszínűbb és összetettebb, mint eddig gondoltuk, pedig már ez idáig is láttunk ezt-azt, de ilyet vagy ehhez foghatót, mint most a víz alatt, még nem. Odalent egy számunkra teljesen új világ van, amely legalább olyan gazdag, mint a felszíni élővilág. A bolygónk 72%-át fedi víz, ebben a 72%-ban mi emberek csak vendégek vagyunk. Hallottuk ezt vagy egy tucatszor az oktatóinktól, míg a tanfolyam tartott. De miért csak a víz alatt? Miért csak az odalenti világban kell figyelnünk annyira, hogy mire lépünk rá, és mit pusztítunk el? Mert ez rögtön látható, közel van, érezhető? Mikor leszünk annyira tudatosak – ha leszünk valaha, ha megéljük -, hogy az ökológiai lábnyomunkra is ennyire figyeljünk? Hogy ezzel kezdje az okosítást minden szülő a gyermekével, amikor az már képes megérteni a szavát? Hogy ne csak a búvároktatók kezdjék így a búvártanfolyamot, hanem az általános iskolai osztályfőnökök is a legelső tanév legelső tanítási napján. Én még mindig optimista vagyok, és hiszem, hogy van remény. Látnotok kéne, mi van odalent, mindenkinek látnia kéne, hogy odalent még egy másik világ is van, amit szintén pusztítunk, lassan szinte már bármely tevékenységünkkel. Bennem a víz alatt töltött idő tovább erősítette a természet szeretetét és tiszteletét, és azt a tudatot, hogy egy elképesztő bolygón lakunk, ami szóval le nem írható mértékben gyönyörű és sokszínű. Az, hogy mind mi emberek ezt bejárni, látni, megtapasztalni, felfogni és egymással megosztani is meg tudjuk, arra kell, hogy kötelezzen minket, hogy felelőséggel legyünk iránta, ne pedig mint valami eszét vesztett őrült, pusztítsuk azt olyan felszínes dolgokat üldözve, amelyeket a mai uralkodó materialista világrend 360 fokban tol ránk. Ki kell bújnunk ebből az ördögi gyűrűből és muszáj látnunk a valódi világot, mert az túl csodálatos ahhoz, hogy elpusztítsuk, miközben fel sem figyelünk rá. Új utakat kell találnunk, mert amik most közismertek, azok sehová nem vezetnek, vagy valami nagyon rossz helyre, amit elképzelni sem akarok.

16.000km – Ünneplés a víz alatt

Ezen az úton, amit igazából csak valami iskolának fogunk fel, de nászútnak és világ körüli utazásnak hívunk, történetesen nemrégiben átléptük, vagyis átgurultuk a 16 ezredik kerékpárral megtett kilométerünket. Ez egész pontosan a Bangkokba érkezésünk napján volt, valahol a városba befelé menet, de ott se a hely, se az idő nem volt alkalmas az ünneplésre, ezért sejtve azt, hogy nem sokára hol leszünk, elhalasztottuk azt, egészen mostanáig. Ugyanis az utolsó két merülésre velünk jött egy washingtoni leányzó is, aki magával hozta Dan vízálló tokba helyezett kameráját is, és végig filmezett. „Rodeóztunk”, kört alkottunk a nap alatt, ültünk törökülésben és csináltunk még ezt-azt a kamerának Dan ötletére, és ami nekünk a legfontosabb volt, hogy Dan kis fehér táblájára a ceruzával rajzolt 16.000km mellé is odamosolyogtunk a kamerába, már amennyire mosolyogni képes egy, a hatodik merülését végző kezdő búvár, a légzőkészülékkel a szájában. :)

Ezt a videót, mint utólag kiderült, a mi külön megállapodásunktól függetlenül készítették a csoportunkkal, így ezt nem kaptuk, hanem vettük, mert végül kénytelenek voltunk megvenni, ami elég fájdalmasan érintett minket anyagilag. Ha ezt előre tudjuk, a föld alól is, de beszerzünk valahonnan ingyen, vagy olcsón egy vízálló kamerát, vagy egy tokot valamelyik kameránkhoz. De nem tudtuk, mert erről nem kommunikáltunk eleget Rocktopusékkal, mivel náluk mindig nagyon pörgött az üzlet és az ezer vendég között így mi nem is igen kaptunk, és nem is nagyon akartunk külön figyelmet. Ezért a végén így patthelyzetbe kerültünk, mert már kint voltunk a vízből, mikor megtudtuk, hogy 1000 bath lesz a felvétel… Na mindegy, kár ezen már bosszankodni. Ez van. A leányzó, aki végül nem csak operatőre, hanem a vágója is volt az alább látható kis zenés filmnek, szerintünk már kicsit kínosan is sok figyelmet szentelt a filmben ránk, a kisállatfarmunkra és a 16 ezer kilométerünknek, de megint csak: ez van. :) Most már ezt kell szeretni, lettem volna ott a video szerkesztésnél vagy barátkoztam volna vele össze annyira, hogy a végén barátiból odaadja az anyagot. De nem, én inkább egy asztallal odébb pötyögtem a gépbe a friss élményeinket, így most nem szólhatok egy szót sem. :)

A videót egyébként az utolsó merülésünk estéjén, miután kézhez kaptuk a gyönyörű szép SSI plasztikkártyáinkat is a tanfolyam elvégzéséről, egy a turistagettó főutcáján található, menő ausztrál bár kivetítőjén nézhettük végig legelőször. Itt olyan árak voltak, hogy nem nagyon mertünk megengedni magunknak semmit, és nem is nagyon éreztük jól magunkat, mert az egész hely nekünk valahogy túl nyugati volt, túl drága és túl zajos. Hamar le is léptünk, és átmentünk vacsorázni 50 bath-ért a már jól ismert Mrs. Udon Thani-hoz, vagyis egy észak-thaiföldi hölgy kis útszéli vendéglőjébe, aki onnan való Udon Thani-ból, ahol mi is jártunk, ezért hívtuk őt így magunk között. :) Itt már nem volt zaj, se drágaság, és itt aztán már jól éreztük magunkat, egész későig beszélgettünk egy Svédországban élő maláj és svéd csajjal. Ők felvidámítottak minket, mert kicsit le voltunk törve attól a ténytől, hogy mindenki sokkal felszabadultabb volt nálunk az előző helyen, mi meg csak elhűlve néztük az elképesztő árakat, és hiába próbálkoztunk a lehetetlennel, miután Dan, az oktatónk hazament a feleségéhez vacsorázni, már nem maradt senki, akivel bármit is értelmesen tudtunk volna kommunikálni az üvöltő zajban.

Összességében mindezekkel együtt is nagy hálával tartozunk a Rocktopusosoknak, mert hatalmas élménnyel gazdagodtunk a víz alatt eltöltött idők alatt. A búvárkodás nagyszerű dolog, és ha egyszer majd pénzben is gazdagabbak leszünk, biztos, hogy rendszeresen fogjuk ezt is művelni. Addig pedig rendelek Balira egy-egy sznorkelling maszkot magunknak ebay-ről, mert azt hallottam, arrafelé is nagyon szép vizek vannak, hogy Ausztrália keleti partjáról ne is beszéljünk… :) Szép ez a világ, érdemes felfedezni! A szigeten ért élményeink ezzel még közel sem értek véget, a következő bejegyzésben körbefutjuk a szigetet, kajakot bérlünk és sznorkellingezünk…