Nászút a Föld körül

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :)

Hármunk közül egyébként én voltam a gyenge láncszem ezen a reggelen, még Zitától is lemaradtam néha kicsit, nem tudom, mi volt velem, de nem esett jól ez a korai gyors tempó. Kb. egy óra tekerés után aztán furcsa szagot kezdtünk érezni, olyan volt, mintha szmog lenne, de nem lehetett az, hiszen akkora nagy forgalom nem volt mellettünk a pályán és már a belvárostól is nagyon messze voltunk, ekkor talán már félszáz kilométerre is. Nem értettük a dolgot, egyedül arra tudtam gondolni, hogy valami nagyon csúnya gyár lehet a környéken, ami ontja magából a szennyet és ez itt Ázsiában senkit nem zavar mert az illetékesek jól meg vannak kenve, a lakosság meg nem eléggé tudatos ahhoz, hogy feltűnjön nekik ez, vagy hogy tegyenek is ellene.

Amikor kb. 25km-el indulás után lekanyarodtunk a pálya mellől és egy külvárosi lakótelep sarkának étkezdéjében megálltunk reggelizni, fényderült a turpisságra. Ezt már Dave árulta el nekünk, ugyanis itt várt ránk, itt csatlakozott be hozzánk, hogy aztán négyesben tekerjünk együtt egészen Melaka-ig a következő két napon. Na de, hogy visszatérjünk a furcsa szagra, Dave elmondta, hogy ez a „haze” nem más, mint a szumátrai erdőtüzek füstje. Az indonéziai Szumátra szigetét csak egy vékony tengerszoros választja el ezen a szakaszon Malajziától és ha erdőtüzek vannak (márpedig mostanában vannak) és olyan a széljárás, akkor bizony a füstöt átjuttatja a szél és itt is érezni, nem is kicsit. Bennem már akkor is megfogalmazódott a kérdés, hogy Te jó ég, mekkora erdőtűz lehet ez? – és mint később kiderült, valóban hatalmas, ha ugyan valóban ugyanarról a tűzről van szó, amit később a hírekben is hallottunk és a malajziai és szingapúri barátaink Facebook falain is láttuk, olvastuk: pár nappal azután, hogy elhagytuk az egész környéket, egész Szingapúr hatalmas, szürke füstfelhőbe borult, az emberek maszkokban jártak az utcán és állítólag volt, hogy 50 méterre is alig lehetett ellátni a füsttől, ami később Melakára és KL-re is átterjedt. Ehhez képest mi ezen a reggelen csak egy nagyon gyenge kis ízelítőt kaptunk mindebből, hiszen nem sokkal azután, hogy bevágtuk reggeli gyanánt a hagymás-tojásos rutikat és tovább indultunk, elmúlt a köd, levehettük a maszkokat, és talán ha később nem hallunk még e „haze”-ről annyit a hírekben, most eszembe se jutott volna ez a bekezdés. Az erdőtűz egyébként nem feltétlenül rossz és káros dolog a természetre nézve, hiszen ez is annak része, ezáltal megújul a talaj, értékes tápanyagok kerülnek bele, az elégett növények által megkötött szén egy része visszakerül a levegőbe, az egész a nagy kémiai körforgás része ami élettel teli bolygónk folyamatainak csak egyike. Ha nagyban nézzük, magasról és nagy időtávlatban, egyáltalán nem szörnyű jelenség, emlékeztek, Nepálban a nemzeti parkban szándékosan fel is gyújtották az erdőt, amin azt hiszem le is voltam akadva, pedig csak így kaphatott utat a sok friss hajtás ami élelemként szolgált a park nevezetes vadállatainak. Persze ezt biztos hiába magyaráztam volna a füstöt hetekig nyelő városlakóknak, ahogy ők, úgy valószínű én sem ezt éreztem volna, ha azt végig kell szenvednem. Emberi szemmel nézve, emberi mértékkel mérve az erdőtűz szörnyű dolog. Persze lehet, hogy tévedek, és sose vagy nagyon sokára regenerálódik a természet egy „pusztító erdőtűz” után, de szerintem erre is megvannak a megoldásai és megnéznék egy-két műholdképet 10, 20 és 30 évvel nagy erdőtűz utáni területekről.

Ebédelni egy Morib nevű településen álltunk meg, azon a ponton, ahol kiértünk a tengerpartra. Jó egy órás sziesztát csaptunk itt, igaz ezt előbb meg kellett beszélni és le kellett egyeztetni az új útitársainkkal, ugyanis náluk ismeretlen fogalom ez a sziesztázás. Nekünk viszont ez a fülledt hőség sok egész napra, ezért már nagyon rég úgy biciklizünk, hogy a délutáni legmelegebb órákban keresünk valami alternatív, passzív tevékenységet egy hűvösebb, árnyékos helyen, általában útszéli vendéglőkben. Meng és Dave úgy gondolta először, hogy ezen a Morib nevű helyen csak egy jó kis 100Plus-ozásra (tudjátok, a népszerű maláj izotóniás ital) állunk meg, de nekünk ez nem tetszett, minek megállni csak 10 percre, hogy aztán 20 kilométerrel később megint megálljunk ebédelni? Végül ők engedtek és mind a négyen megebédeltünk, aztán ott ahol eredetileg terveztünk megállni enni, meg sem álltunk.

Na de most még ne rohanjunk ennyire előre. Mert a szieszta alatt Dave nagyon érdekes dolgokat mesélt. Először is dióhéjban elmesélte az életét. Amerikában egy nagyon sikeres tanácsadó céget vezetett, nagyon komoly ügyfeleik voltak és nagyon nagy projekteket csináltak, amelyekkel persze igen szép pénzeket szedtek össze. (Ez utóbbit még csak nem is említette, ezt most én tettem hozzá) De Dave-nek elege lett egy idő után az egészből, hiába volt sikeres ezekben a dolgokban, állandóan csak utazott körben Amerikában és a világban, sosem volt egyhelyben, nem volt igazi élete, csak a munkája, de az ezek szerint nem volt elég. Hazajött Malajziába, itt letelepedett és itt ismerkedett meg a feleségével, akivel van a 10 éves lányuk – ő készítette velünk azt a nagyon ügyes interjút amit aztán sajnos nem sikerült felvenni. Itt már csak azzal foglalkozik, amit szeret és ami nem őrli fel, pár éve elkezdett kerékpározni és azóta ebben is elkezdett szervezkedni, havonta nagy népszerűsítő tekeréseket szervez szerte az országban, ezeknek plakátja és kampányai vannak, sztárokat hívnak meg rájuk és egyre népszerűbbek, szeretik az emberek. Idén Dave is kerekezett Taiwan-on, odáig volt a nagyszerű éghajlatától és a bringaúthálózatától. Tizenfős csoporttal voltak, nagyon élvezték, és Dave mesélte el hogy ott még minden 7Eleven üzlet előtt is van kis kerékpárműhely szerszámokkal és pumpával. Meg kell hagyni, ez okos ötlet, mert ha a bringás megáll szerelni, pumpálni, akkor szinte biztos, hogy be is ugrik ezt-azt venni a boltba. :)

Dave mesélt még egy Gerry Roberts nevű pasasról, aki Amerikában igazi amerikai módra nagyon megcsinálta a szerencséjét. A fickó állítólag még az érettségiig sem vitte a suliban, de aztán írt az életéről egy könyvet, amit olyan ügyesen eladott, és olyan nagy számban, hogy azzal rettentő sikeres és népszerű lett. Gerry most Amerikát járja és tanítja, hogy hogyan kell könyvet írni és azt jól eladni. Dave szerint van valami 5 perces módszer, de azt még nem mondta el, hogy micsoda, meg kell néznünk majd Gerry előadásait, ahol elmondja ezt a módszert, meg azt is, hogy hogyan lehet felkerülni az Amazon nagy online könyvesboltjába – állítólag semmibe nem telik. Dave szerint minden elolvasott könyv és minden emberrel való találkozás fordulópont lehet az életünkben, nagyon inspirálóan beszélt és bár nekem kicsit amerikaiasnak tűnt ez az egész, de igazából tetszett, mert tényleg így van, ha elhiszem, hogy meg tudom csinálni, akkor ott kezdődhet az egész, és ezt a szikrát, ami persze bennünk pattan ki, bárki vagy bármi, bármilyen apró dologgal megadhatja. Utána még ezeregy buktató van persze, de ha el se kezdem, mert nem hiszek a sikerben, akkor nem is fog történni semmi. Gerry okításait még nem sikerült végignézni, de már ki van tűzve a to do listára, ha a könyvhöz egyelőre nem is, de a naptárhoz, főleg a nemzetközi naptárhoz még jól jöhetnek, úgyhogy legközelebb, amikor kedvünk támad valami buta amerikai filmet nézni Zitával, akkor helyette majd a Gerry Roberts féle hogyan írjunk könyvet és adjuk el világszerte ügyesen című sorozatba kezdünk bele. Nem tudom, hogy ebből valaha lesz-e valami (nemzetközi könyv), és valahogy abba a szerepbe sem sikerült igazán mélyen beleéreznem magam, amiben Dave kezelt minket. Miszerint mi vagyunk a naaagy világutazók, akik kerékpáron felfedezzük és a körbejárjuk a világot. Pedig biztos igaza van valahol, de én nem tudok így nézni magunkra. Nekünk ez az egész út már kicsit az életünk része lett, természetes mindennapi dolog, mi benne vagyunk a közepében, nem érezzük ezt át, mert hisz már ezt csináljuk két éve és sok olyan emberrel találkoztunk és találkozunk, aki hasonló dolgot csinált vagy csinál, sok olyan blogot olvasunk, amely hasonló utazásról szól, van akikkel levelezünk is, segítjük egymást. Mi egy páros vagyunk azon sokak közül, akik a világ körül kerékpároznak, de akik velünk találkoznak, nekik A páros vagyunk, akik a világ körül kerékpároznak. A kettő között nagy különbség van, és nekünk meg kell találni az egészséges ego-szintet közöttük, nem szabad elszállnunk és túlontúl nagyszerű és csodálatos dolognak beállítani az utazásunkat és benne magunkat, de ugyanakkor lekicsinyleni sem szabad a saját utunkat, hogy „de hát mi is csak egy vagyunk a sok közül”. Elvégre tudtommal magyarok, akik nászúton vannak, a világ körül, fekvőkerékpárokkal, olyanok csak mi vagyunk egyedül! :D Na de ez csak tréfa volt az eszmefuttatás végén. Egyelőre még meg se néztük a szemfelnyitógató, frankót megmondó, világmegváltó oktatóvideót, és alig tudunk ellátni a következő egy-két országig és falinaptárig, nemhogy még az út végére gondoljunk, meg az azt követő magyar és aztán nemzetközi könyvre. Sok van még addig, nagyon sok, kár is ennyire előre gondolkodni, helyette jobb ha magára az útra figyelünk. Mindezt csak azért írtam le, mert Dave nagy lelkesen beszélt ezekről a dolgokról és nagyon biztatott minket egy könyv megírására, főleg, miután azon az estén tartottuk az élménybeszámolót Mengnél.

Délután nagyon jól vágtattunk, szép utunk volt, kis forgalom, sok pálmafa és gyönyörű tempóban haladtunk, még talán jobban, mint a délelőtt, pedig már akkor sem voltunk lassúak. Meng volt a Pioneer, ő ment előttünk egy-kétszáz méterrel, aztán Zita törte a szelet előttem, majd Dave vigyázott mögöttünk az érkező forgalomra, és közben a kormányra szerelt SD-kártyáról működő kis magnójáról nagyon jó blues-nóták szóltak, már amikor nem csapta ki őket a fülemből a menetszél. Így faltuk nagykanállal a kilométereket és a kompig csak egyszer álltunk meg, egy rövid folyadékpótlásra, illetve szusszanásra, mert a Nap az bizony elég tikkasztó volt nekünk. Nem is értettük, hogy bírták volna, meg egyáltalán, hogy gondolták a malájziai barátaink, hogy ezt az amúgy nekünk nagyon nem rövidre tervezett napot különösebb megállások nélkül, végig ebben az őrült hőségben nyomjuk. De szó se róla, egy szavunk nem lehet rájuk, ők csak a saját túrastílusukban kezdték, de akármikor, akárhol, akárhányszor mondtuk, hogy ez nekünk így nem jó és sok és álljunk ki az árnyékba mert megdöglünk, azonnal kiálltunk. Nem emlékszem már, hogy ezen a napon, vagy a következőn, de Meng fedélzeti kompjúterén a hőmérő 41 fokot mutatott. Ehhez vegyétek még hozzá a magas páratartalmat és hogy a fekvőbringán derékszögben ér minket a Nap… Tényleg nagyon pusztulás volt.

Az előbb kompot említettem, ez Sungai Pelek mellett volt, egy kis pár méteres folyócskán keltünk át egy apró ladikon, ahová csak 7-8 motorkerékpár vagy bringa fér föl egyszerre. Az egész 5 percenként ingázott, így még várni sem kellett rá sokat, csak a megtalálása volt picit nehézkes, de egy-két kérdezés után már a jó úton voltunk. A túloldalt még hosszú vágta várt ránk, ezt először egy pisiszünettel szakítottuk meg, de mire a dolgunkkal végeztünk, Dave már egy hideg üdítőt bontott. Shandy? Ez meg micsoda? Citrom és sör keveréke? De hát ezt nálunk Radlernak hívják és az indulás előtti években a kedvencem volt, mert megadta a sörözés feelingjét, de még akár 4-5-öt is megihattam belőle, akkor se rúgtam be igazán és így másnapos sem lettem. Hiányzott is már nagyon a Radler, ezért aztán gyorsan én is kértem egyet magamnak, pláne, hogy a Shandy márkája „Anglia” volt, ami persze Dave-nek az ég világon semmit nem mondott, amíg el nem árultuk neki, hogy ez nem más, mint „England” csak magyarul. Hogy mik vannak! És még finom is volt, majdnem, mint otthon egy jó Radler! :) (vannak rossz Radlerek is odahaza, amelyeknek mosogatószer íze van, de érdemes kipróbálni több típust is)

Mielőtt még megérkeztünk volna Port Dicksonba, aznapi úticélunkhoz, az én hátsókerekem leeresztett. Ezt először nem akartam elhinni, hát mi történt, pont most dicsekedtük el a barátainknak, hogy az egész út alatt, közel 18 ezer kilométer alatt összesen egyetlen egy defektünk volt, erre most itt a második? Kellett nekünk emlegetni a defektet. Először csak felpumpáltam, de aztán megint lejjebb eresztett és Port Dickson végében (mert túl kellett menni rajta egy kicsit a tengerparti kempingezéshez) megint pumpálni kellett. Tudtam, hogy nem úszom meg az esti szerelést, de még mindig jobb úgy, ha a sátor már áll és aznap nem kell már egy métert sem biciklizni. Arról nem is beszélve, hogy kár lett volna az utolsó világos órát pár kilométerrel a cél előtt elpazarolni a defektszerelésre.

A 132 kilométeres nap kis hijján eddigi utazásunk leghosszabb napja volt, rendesen el is fáradtunk a végére, Zitával mind a ketten derekasan meg voltunk purcanva. A nap északnyugaton a tenger felett bukott a horizont alá, miközben mi a sötétvörös ég előtt állítottuk fel a sátrunkat. A táborhely melletti fizetős fürdőszobában mindenki sorra lezuhanyozott, majd malajziai barátainkkal felváltva elmentünk a szemközti étterembe. Amíg ők ketten ettek, mi Zitával megszereltük a defektet, megint egy kamionabroncsból származó apró fémszál okozta a problémát, amit most már ügyesen és gyorsan orvosoltunk:

Este még Ian és Kimberly is megjelentek a Kuala Lumpur-i társaságból a táborunknál. Meglepődtünk, hogyan termettek egyszer csak itt a semmiből, aztán elmesélték, hogy volt. Az volt az eredeti terv, hogy ma Ian is velünk teker az elejétől, de a héten mondott fel a munkahelyén és még behívták váratlanul valamiért, így nem tudott velünk tartani, de mivel erre volt dolguk autóval, KL-be hazafelé menet megálltak nálunk, és még egy doboz nagyon finom fánkot is hoztak ajándékba. Azért a malájziai vendégszeret sem gyenge, meg kell hagyni! :)

Ez a nap 2013. május 22. volt és ezen a napon 132km-t tekertünk.