Bejárat > Ázsia, Üzbegisztán > Napjaink Szamarkandban

Napjaink Szamarkandban

Az esték a Bahodir B&B-nél – Bridget és Graham

Szamarkandban eltöltött három napból leginkább a Bahodir-éknál esténként eltöltött percek maradtak meg. A szállónak van egy hátsó udvara, ahol a reggelit és a vacsorát szolgálják fel, és ahol egyébként szinte a nap minden időpontjában találkozhatsz egy érdekes utazóval a világ legkülönbözőbb pontjairól. Mert aki Üzbegisztánba látogat, az már valamennyire szofisztikált utazó kell, hogy legyen, ugyanis ez az ország, noha rengeteg gyönyörű turisztikai célponttal rendelkezik, még nincsen annyira felfedezve, még nem tartozik a legkedveltebb turista desztinációk közé, ugyanakkor már megtalálhatóak a turisták, akik egy része szervezett úttal érkezett, a másik halmazuk viszont kerékpáros, vagy hátizsákos turista, aki magának szervezi az utazását, mint ahogy mi is. Ez utóbbi halmaz legérdekesebb egyénei mind megtalálhatóak voltak Bahodir-ék udvarában, ahol érkezésünkkor legalább 5 túrakerékpár parkolt. Nem csoda hát, hogy ahogy befutottunk a fekvőbringáinkkal, egyből magtalált minket Bridget és Graham, a londoni házaspár, akik most csak egy 8 hónapos útra indultak Almaty-ig otthonról, de 20 évvel ezelőtt körbeutazták a Földet kerékpárral két és fél év alatt, pontosan úgy, ahogy mi is tervezzük most.

Rögtön első délután nekiálltam lebontani a bringámról a pár napja elromlott 115dB-el, 5,5 bárra felpumpálható kürtömet, amit „nincs mit veszteni, úgy sem működik már” alapokon elkezdtünk szétbontani Grahammal. Nem sokra jutottunk, továbbra sem volt hajlandó megszólalni a duda, hiába pumpáltuk fel tökig nyomással. Utolsóként Graham megpróbálta a bang-bang módszert, vagyis hogy néhányszor jól odavágta az asztallaphoz a szerkezetet. Ezután csodák csodájára – és az udvarban lévők nem kis meglepetésére újra megszólalt a duda, méghozzá teljes hangerőn. Boldogan rögzítettem vissza a bringámra néhány gyorskötözővel. Graham nélkül kihajítottam volna a kukába a kis dudát, aminek igazából semmi komolyabb baja nem volt, csupán neki is tele lett a mindene a türkmenisztáni Karakum sivatag homokjával.

Utolsó(-nak hitt) esténken Zita elment taxival (Ez is megérdemel majd pár szót!) egy katolikus misére, én pedig elindultam vásárló körútra. A cél az volt, hogy olcsóbban kihozzunk egy vacsorát a boltból vásárolt termékek gázfőzőnk segítségével készétellé alakításával, mint amennyibe a vacsora kettőnknek került volna Bahodir-éknál (6 dollár, 1200 forint). A küldetés elsőre egyszerűnek tűnhet, de valójában nem volt az, mert errefelé, ha nem figyel oda az ember, a bolti árak elég magasak tudnak lenni, különösen a nagyobb élelmiszerboltokban, vagy azokban, amelyek közel vannak a turistalátványosságokhoz. Sokszor két-háromszoros árkülönbség is lehet ugyanazon termékek között, csupán néhány száz méterre egymástól. Ezért elhatároztam, hogy végigjárok néhány boltot, de először nem vásárolok sehol semmit, csupán megjegyzem, mi hol volt a legolcsóbb. A terv jól indult, de aztán a sajton, a felvágotton és a tejen csúnyán elvérzett, ugyanis ezen termékek árai megközelítik, de talán meg is haladják a magyar árakat. Ráadásul Mr. Szamsza is előttem zárta be a boltját, így szamszát sem kaptam a másnapra betervezett hosszú buszúthoz, és még így is elköltöttem több, mint 2000 ezer forintot. Ettől kicsit elcsüggedtem, na meg attól, hogy nem éreztem magunkat igazán késznek a másnap kora hajnali induláshoz. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy időközben megtudtuk, hogy ismét útitervet kell módosítanunk, mert az üzbég-tadjik határ Panjikent-nél, ahol át tudtunk volna kelni, hogy megmásszuk az Anzob-hágót, zárva van, mert két hónapja az ország politikusai összebalhéztak valami duzzasztógáton. Ezért hiába beszéltük rá magunkat és hangolódtunk rá az Anzob-hágóra, itt Szamarkandban kiderült, hogy ismét, most már sokadjára az elmúlt napokban, útvonalat kell módosítanunk. És mivel ezek az októberi napok már elég későiek 4000m-es fennsíkon való kerekezésre, azért úgy döntöttünk, hogy busszal folytatjuk az utunk egy másik, délebbi határátkelőhöz a tadzsik határig, ahonnan már csak egy napi tekerésre van Dushanbe. Így időt nyerünk, és valószínűbb, hogy többet tudunk majd bringázni fent „a világ tetején”, a Pamír highway-en. A gond csak az volt, hogy az LP sem írt semmi konkrétumot az oda közlekedő buszokról, csak hogy kora reggel lehet elkapni őket a reptér mellett. Ez eléggé bizonytalanná tette az indulást, és utánanézni sem lehetett nagyon a busznak, mert itt olyasmi, hogy interneten látható menetrend, vagy egyáltalán menetrend, nem igazán létezik, a buszok akkor indulnak, amikor megtelnek, és akkor érkeznek meg egy megállóhoz, amikor megérkeznek, de ezt előre nem igen tudni. Szóval nem elég, hogy minden reggelemet a fogorvosnál kezdtem Szamarkandban, de még a továbbmenetelünk is bizonytalanná vált, mivel a határ, ahol tovább terveztünk menni, zárva volt, a buszokról meg fogalmunk nem volt, hogyan és mikor járnak. Mindemellett még azt sem éreztem, hogy igazán kipihentük volna magunkat, vagy láttunk volna eleget a városból.

Persze nem sokáig engedtem a morálomat süllyedni, inkább gyorsan kiültem egy sörrel a szobánk elé az udvarra, ahol hamar Graham társaságában találtam magam. (Bridget közben sajnos lebetegedett, és a szőlőág főzetünk csak részben segített rajta, mert szegénynek még láza is lett) Egykettőre jókedvem támadt a közös beszélgetéstől és a nagyszerű történetektől, gondolhatjátok, mennyi közös témánk volt együtt. Rengeteget nevettünk is, a spagettink készítése közben szóba került, hogy mennyi sót használtunk már el Magyarország óta. Grahamék persze a hosszabb út alatt negyed annyit se, mire én kijelentettem, hogy hát igen, látod ez a különbség a magyar és az angol konyha között. :) Mert ekkora már olyan jóban lettünk, hogy megengedhettem magamnak egy ilyen szúrós poént, amin Graham nem is akadt ki. Amúgy ő nagy gasztromán, imád főzni és enni, és biztos vagyok benne, hogy jól is főz, mert ahogy és amennyit beszélt a különböző ételekről, ez csak így lehet. Van egy teóriája az ételekről, mégpedig hogy a világ különböző részein azért alakultak ki különböző fajta ételek akár ugyanazon, vagy hasonló alapanyagokból, mert az „üzemanyag” mindenütt különböző. Ahol anno csak gyorsan, nagy lánggal égő apró fák és bokrok voltak tüzelésre, ott gyorsan sütöttek, pirítottak ételt, ahol pedig bőségesen rendelkezésre állt a fa, vagy egyéb égetni való, ott hosszan, lassan is tudtak főzni-sütni.

Graham búcsúzkodáskor nem akárhogy adta meg az elérhetőségüket. Lerajzolta a házukat Londonban, ahol nyilakkal megjelölte a mi szobánkat (ha arrafelé vinnénk majd az utunk), a kocsmákat, és egy curry éttermet. Ezek után komolyan elgondolkodtunk, hogy majd hazafelé menet Európa irányába a brit-szigetekre kéne megérkeznünk. :) Természetesen mi is rajzoltunk és hagytunk meg elérhetőséget Graham-éknek, mert igazán jó lenne újra látni őket Budapesten, megkóstoltatni velük a magyar ételeket és elvinni őket néhány érdekes helyre a városban. Erre remélhetőleg valóban sor fog majd kerülni, mert még nem jártak Európa felénk eső szegleteiben, noha sok jót hallottak a környékről és sok érdekes magyarral találkoztak már. Ezt mondjuk furcsálltam azok után, hogy a fél világot bejárták, na de van még idejük bejárni az eddig kihagyott részeket, mert egyáltalán nem tűntek megfáradt öregeknek, noha nem mai gyerekek már, Graham-et két unoka várja otthon. Na, ennyit Grahamékről, akikkel remélem, hogy összehoz minket még az élet.

A közlekedés Szamarkandban, 2-3x drágább a buta turistának

Térjünk vissza a Szamarkandra, és rögtön a közlekedésre, mint ígértem korábban. A taxi nagyon olcsó a városban, és jobbára ezek közlekednek. Azonban turistaként nem könnyű kifogni az olcsó taxit, ugyanis az idegeneknek itt is bejátszik a két-háromszoros árszorzó. Persze mi hamar tisztába kerültünk a valódi árakkal, és amikor Zita a misére indult, nem is vitt sokkal több pénzt magával annál az összegnél, amiről tudtuk, hogy biztosan elegendő kell, hogy legyen egy-egy taxira oda-vissza a templomhoz. Ez 2000-2000 sum volt, vagyis kb. 180-200 forint fuvaronként. Végül nagy nehezen sikerült ennyiből, vagyis egy otthoni buszjegy, 360 forint árából megjárnia az utat oda-vissza, de nem volt könnyű. Az első taxis 3000 sum-ot nyögött be, a második 4000-et, aztán még találkoztunk néhány értetlenkedővel is. Oké, hogy angol nyelvű térképem volt, de könyörgöm, egy taxisnak fel kéne ismernie csupán az utcák és terek formájáról a saját városát, főleg, ha az nem egy nagy metropolisz, mint ahogy Szamarkand sem az. Taxisunk miután megmutattuk neki a templomot a térképen, kétségbeesve elkezdett telefonálni, amit mi nem nagyon tudtunk mire vélni… Lehet, hogy errefelé egyszerűen a térkép, mint olyan, ismeretlen, vagy ritka fogalom. Végül ötödjére Zita kifogott egy nagyon rendes fuvarost, aki igaz, hogy elvitte a rendes áron, kétezerért, de először egy másik templomhoz, és csak aztán oda, ahová Zita mutatta neki a térképen. Így Zita már csak a mise közepére tudott beesni.

Volt egy másik érdekes sztorink is a közlekedéssel, mégpedig amikor első alkalommal hazafelé tartottunk a fogorvostól. Tudtuk, hogy ezer, maximum kétezer a rendes ára a taxinak, de amikor leintettünk egyet, ő ötezret akart kérni, miközben ketten már ültek is a taxijában és szemmel láthatóan arra tartott, amerre mi is szerettünk volna eljutni. Persze ennyiért nem szálltunk be, ellenben a mögöttünk megálló buszról megtudtuk, hogy pont arra megy, amerre mi is, így egy kis nyomorgás, és 800 sum, vagyis nem egész 80 forint árán hazajutottunk az 500 forint helyett. Igen, valóban, otthoni pénztárcával nézve az 500 forint is semmi összeg egy taxiért több kilométerre, de ne nézzen már madárnak a taxis, amikor évekig szeretnénk utazni a kevés kis pénzünkből. Mert ha csak egy hétre ruccantunk volna ki, ilyenkor talán azt mondanám, hogy oké haver, neked is élni kell valamiből, nekem ez meg még nem olyan összeg, hogy fájjon. De mivel az ötszáz forint majdnem eléri a napi kitűzött keretünk ötödét, ez igenis nagy összegnek számít most nekünk, ezért nem is utaztunk soha ennyiért a városban.

Miután egyszer hiábavaló próbát tettünk a városban való nyugodt kerékpározásra, maradtunk a két lábunkon való járásnál. A fekvőbringák ugyanis errefelé túlontúl nagy népszerűségnek örvendenek és ez különösen akkor terhes, amikor megállunk velük, és egy percen belül akár több tucat érdeklődő is körülvesz minket, akik jobb esetben csak körül állnak és a helyi nyelven kérdezgetnek, rossz esetben fogdossák a bringát, tekergetik a pedált, ne adj isten megpróbálnak beleülni kérdezés nélkül, amikor a bringa sztenderen van. Ezért természetesen azonnali fejleordítás jár tőlünk, aminek mi sem nagyon örülünk, és nem szívesen tesszük, de sajnos máskülönben egyszerűen nem érti meg az ebadta, hogy nem ülhet bele a bringáinkba úgy, hogy azok le vannak támasztva, mert eltöri a kitámasztónk… Szóval végül maradtunk a sétánál, ami még mindig kisebb teher volt, mint állandóan a bringákra figyelni.

Két reggel Eldar-nál, a fogorvosunknál Szamarkandban

Na de térjünk végre rá a fogorvoslásra. Első reggel értünk jött Eldar a Bahodir-hoz, hiába próbáltam neki elmondani telefonon, hogy ha megadja a pontos helyét a rendelőjének, biztosan odatalálunk, ő értünk akart jönni, amit végül ráhagytunk. Nagyon kedves fiatal fickót ismertünk meg benne, akinek a magánrendelőjét meglátva kicsit megijedtünk a ránk váró kiadásokra gondolva, de végül azt kell, mondjam, hogy megérte a pénzét a srác. A rendelő nagyon profi volt, és ő is nagyon profin dolgozott. Két reggel is megkínzott, mivel észrevett egy régi amalgám tömést, ami mozgott a fogamban. Első reggel a fájdalmat okozó fogamat műtötte meg, végül csak sima tömésre volt szükség, aminek örültem. Hát már csak ezért is biztosan érdemes volt továbbjönni, és nem hagyni, hogy Bukhara-ban lendületből gyökérkezeljen az első doki.

Második nap már csak egyedül mentem a fogorvoshoz, és bringára pattantam. Soha nem mentem még ilyen vidáman fogorvoshoz, a napsütötte reggelen mosolyogva száguldottam végig Szamarkand üres utcáin, egy igazi élmény volt ez a reggeli gurulás, csak úgy suhant a gép alattam, könnyedén hajtottam a 35kg cucc nélkül. Noha tudtam, hogy bő egy órás újabb tortúra kezdődik hamarosan. Ami csak közben volt szörnyű, annak ellenére, hogy Eldar használt lidocain-t  érzéstelenítésre, de azért a fogfúrás és tömés így sem volt egy kellemes élmény. Főleg, hogy valami gumit is kifeszítettek a számba, ami eltakarta a műtött fogat a szám összes többi részétől, viszont az ínyemet végig nyomta, ráadásul végig nagyra tátva kellett tartanom a szám, amitől szinte begörcsölt már a végére az állkapcsom.

De mindez megérte, mert azóta tünetmentes vagyok, és csak 110 ezer sumot hagytunk ott Eldarnál, ami  kb. 10 ezer forintnak felel meg. Ennyiért ilyen profi ellátást otthon biztos, hogy sehol sem kaptam volna, a TB-s dokik közül meg vagy ki fog az ember valaki jót, vagy nem. De Eldar profi volt, ezt végig lehetett érezni, mialatt dolgozott, és azóta is (elmúlt minden fájdalom). A fogorvos után még betértünk vásárolni egy modernebb szupermarketbe normális fogkrémet és profibb fogkeféket, mert ki tudja, legközelebb hol kapunk ilyesmit, és mint ez a lecke megmutatta, az egészség az első és legfontosabb, mert ha az nincs, nincs jókedv, és nincs jó utazás sem. Szóval végül nyitottunk egy új, „egészség” oszlopot a költségtáblázatunkba, amibe két nap alatt közel 20 ezer forintnyi összeg került, de ezt egy csöppet sem bántuk, inkább örültünk, hogy ennyiből megúsztuk.

  1. Még nincs hozzászólás
  1. Még nincsenek visszakövetések