Nászút a Föld körül

A dálbát és a dahi

A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.

Az országútra, ami a mai napon is olyan csendes és barátságos volt, mint előző nap. A terep nem változott, folyók, dombok, mezők, erdők, balra pedig a Himalája legdélebbi gerince. Ebbe kicsit bizsergető érzés volt belegondolni, hogy újra itt vagyunk, a világ legmagasabb, leghatalmasabb hegységrendszerének a tövében. Főleg úgy, hogy tudtam, ezúttal gyalogosan is beleveszünk majd kicsit ezekbe a hegyekbe. Már vártam nagyon, hogy megérkezzünk Pokharába, ugyanakkor azért jelen is voltam, mert Nepál még mindig új volt, és nagyon élveztük a bringázás a Terai-on. Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.

Tízóraizni egy kis útszéli vendéglőnél álltunk meg, már volt készen dálbátjuk, ez a legnépszerűbb eledel itt Nepálban, rizs, és valami lencsefőzelék féle, de annál hígabb, és persze más fűszerezésű, mint otthon. Ehhez még némi zöldség is jár, illetve mi kértünk curd-öt, aminek itt megtanultuk a nepáli nevét is: dáhi. Na, de most már elárulom, miről van szó: a curd, nem más, mint valamiféle joghurt (vagy aludt tej?). A tejet állni hagyják néhány napig, az „megromlik”, és finom sűrűbb állaga lesz. A folyamat felgyorsítható, ha az egy napos tejbe beletesznek régebben álló tejet. A benne létrejött bacik nagyon jók a gyomornak, pl. hasmenés után, amikor tönkrement a bélflóra, ez a lehető legjobb, amit ehetsz rá. És nekem most pont ez kellett! :) Szóval egy nagyon finomat tízóraiztunk, ráadásul nagyon jó társaságban, mert közben az éttermessel és a szomszéd boltossal jót beszélgettünk és nevettünk. A dálbát talán 70 rupi volt, a dahi pedig 30. Mikor megtudtuk, hogy a dahi, amit ettünk, vízi bivaly tejéből készült, nagyokat nevettünk azon, hogy micsoda különleges ételt eszünk (igazán erős, egyedi íze volt, érezni lehetett benne, hogy valami igazi, valami, ami nem tömeggyártott műanyag, hanem ott helyben készült a hátsóudvarban), és hogy ha csillió-billiárd pénzünk lenne, Budapesten akkor sem ehetnénk ilyet, pláne nem ilyen környezetben.

Ilyen finomságok után jólesett újra az úton lenni. Ezúttal a szekerek látványa szórakoztatott minket. A legtöbbjüket egy vagy két jól megtermett vízi bivaly húzta, hátul a szekéren pedig kisebb társaság ült, akik esernyőkkel védték magukat a nap hőségétől. Ezek a szekerek voltak a legnagyobb járgányok az úton, rajtuk kívül csak bringásokat láttunk, és egy-két motorost.

Csere-bere Williammel – Az a 20kmh.net inkább csak 16… :)

Aztán jött szembe egy bringás, aki nem olyan volt mint a többi. :) Ő volt William, a rendesen megpakolt túrakerékpárján. Kérdés nélkül megörültünk egymásnak, és hasznos dolgokat cseréltünk. Mi adtunk neki digitális formában egy pár tucat térképet, és útikönyvet, ő pedig adott nekünk egy Nepál Lonely Planetet, papír alapon! A kezdőlapra felírta a honlapcímét, a 20kmh.net-et. Ez a név nagyon megtetszett nekünk, de ezen ő csak nevetett, mondván, hogy inkább 16km/h az, és nem 20. Persze ezt induláskor még nem tudta. :) Ő is a világ körül nyomja, csak nyugat felé, és kicsit nagyobb teleportokkal, mint mi tesszük. Javasoltuk neki Pakisztánt, de azt mondta, nem kaphat oda vízumot, hanem majd Teheránba repül, és Iránon és Törökországon át megy. Mikor ezt meghallottam, rögtön megkapta az angol-török szótáramat is. Milyen érdekes, hogy mindketten azonnal azon voltunk, hogy az élmények megosztása mellett olyan dolgokat is adjunk egymásnak, amivel a másikat segítjük és/vagy nem kell már nekünk. Ez biztosan az egyik olyan dolog, amit a sok kerékpártúrázó egymástól függetlenül megtanul az úton: adni – mert annyi mindent adtak neki már mások! :)

Williammel jó fél órát eltöltöttünk az út töltése alatti sisnyásban. Ezalatt a három bringa odafent az út szélén ott maradt. Rájuk láttunk, és kitettük rájuk a „Don’t Touch” táblákat, és csodák csodájára, ez működött, senki nem nyúlt hozzájuk, pedig sokan megálltak mellettük.

A Veg. Chowmein és a hogyan tovább

A Williammel való találkozás után pár kilométerrel megint megálltunk, mert találtunk egy egész komoly kis éttermet, ahová még beülni is betudtunk egy belső helyiségbe. Itt jó két órára tábort vertünk, hogy együnk egy jót, és kitaláljuk az új információk és az útikönyv birtokában, hogy hogyan, merre tovább. Ehhez enni is kértünk, mert üres gyomorral ugye nem lehet gondolkodni. A zöldséges chowmein jó ötlet volt, de a pörkölt szerű bárányhús nagyon nem, mert olyan rágós mócsingokat is beletettek, amiket otthon rég kivágnánk az ehető részek közül. Sőt, hogy őszinte legyek, igazából csak ilyenekből állt az étel, noha egy kisebb vagyon volt az ára a chowmeinhez képest. Viszont ez utóbbi nagyon finom volt, és ezt a tésztát nagyon szerettük! Míg ettünk, kitaláltuk, hogyan tovább: Couchsurfingen van fent egy srác egy bizonyos Jack, aki a közeli város, Kohalpur városába jelölte magát. Ez a Kohalpur ekkor olyan távolságra volt tőlünk, hogy másnap este oda tudtunk volna érni. Csakhogy ahogyan jobban elolvastuk a leírását Jack-nek, kiderült, hogy nem a városba való, csupán a rendszer sajátossága miatt muszáj volt megadnia valami közeli várost, mint lakhelyet. Valójában a Bardia Nemzeti Park bejárata mellett, Thakurdwarában, egy kis faluban lakik, vagyis ott van a vendégháza, ahol a kanapészörfön keresztül bejelentkezők ingyen maradhatnak. Ezen túl az étel az étteremben és az idegenvezetés a nemzeti parkban már fizetős, de mivel ezt előre közölte a profilján, így az egész dolgot korrektnek tartottuk. És mivel William és Németh András olvasónk is erőst javasolta, hogy látogassuk meg a parkot, úgy döntöttünk, hogy benézünk ehhez a Jack-hez, aztán meglátjuk. Ez a Jack és a park viszont már közelebb volt, mint Kohalpur. Mértünk egyet a GPS-el, és 60km-t mondott a távra. Ekkor már délután kettő volt, és mivel eldöntöttük, hogy megyünk, nekivágtunk hát ennek a távnak, de iziben, hiszen az időnk eléggé ki volt számolva.

Irány a Bardia Nemzeti Park!

Hála az égnek a terep az első 30km-en kb. totál sík volt, csak utána, egy folyó előtt volt egy nagy fölfelé. A folyón pedig egy nagy hídon keltünk át, ami minden eddigi nepáli hídnál sokkal nagyobb volt. Na meg a folyó és a meder is alatta, ezért meg is álltunk kicsit nézelődni és fényképezni. Ekkor egyébként egészen közel kerültünk az Alsó-Himalája legdélebbi hegyoldalához, de aztán ahogy átkeltünk a folyó felett, dél felé fordultunk, és elkezdtünk távolodni a hegyektől. Ekkor már a nemzeti park területén voltunk, és a falvak, majd velük együtt az emberek is az útról megritkultak. Két oldalt erdő szegélyezte az utat, ám ebben az erdőben éppen le volt égetve az aljnövényzet. Néhol nagyobb fák is leégtek, és a hamu még mindig füstölgött. Nem égett le az egész erdő, csak bizonyos része, legfőképpen az aljnövényzet. Ezt a dolgot ekkor még nagyon nem értettük. Viszont azt éreztük, hogy különleges helyen vagyunk és ez a hely tényleg nem véletlenül lett nemzeti park, mert az erdőben rengeteg őzszerű állatot láttunk, nagy csordákban rohanni.

A főúttól egy elágazás után egy javarészt salakos út vitt el minket a park bejáratához, ahhoz a településhez, ahol Jack vendégházai is vannak. Ez 13km hosszú volt, és az elején egy folyón is át kellett kelnünk, méghozzá nem hídon, hanem gázlókon át. Ettől eleinte kicsit paráztunk, de aztán ahogy áthajtottam az első vizes szakaszon, rájöttünk, hogy egyáltalán nem vészes a művelet. Kicsivel ezután megszűnt az aszfalt és mi egy rázós, köves úton találtuk magukat, ahol nemigen tudtunk 15-nél gyorsabban haladni, főleg, hogy közben ránk sötétedett, és a lámpánk fényénél kellett lesni, hogy mi van előttünk. Majd egy óráig tartott, mire megérkeztünk. Jack és a francia felesége ekkor még nem voltak otthon, de a személyzet készségesen fogadott minket, és bevezettek minket egy meseszép kis házikóba, aminek bambuszágakból és sárból volt az oldala, és valami nádszerű anyagból a teteje. Téglából csak a fürdőszoba falai voltak, hiszen azok nem ázhatnak. Az egyetlen, tágas szoba közepén egy nagy ágy volt, szúnyoghálóval. Ide a bringák is befértek, úgyhogy nagyon boldogok voltunk az új kis odúnkban. Itt egy nagyot pihentünk, és másnap sem mentünk sehová, mert Jack-ék ezen a napon érkeztek haza Nepalganj-ból, Jack szüleitől. Jack egy igazi figura, itt nőtt fel, ezen a földdarabon, ahol most a vendégházai állnak, amit ő épített a barátaival. A parkban 15 éve vezet túrákat, nagyon jól ismeri az állatokat és a szokásaikat, rengeteg mesélt róluk. Megpróbálok ezek közül felidézni egy-két dolgot. A rinocérosz, vagyis az orrszarvú elől cikk-cakkban kell menekülni, és el kell dobnunk a táskánkat, mert a rinó inkább szaglás után megy, a látása nem túl jó, ezért így meg tudjuk zavarni. De az is jó, ha felmászunk egy fára. Viszont ez utóbbi taktika a bengáli tigrisek ellen nem jó, mert a tigris képes 5 méter magasba is felugrani. Viszont az esetek 99%-ban nem támadja meg az embert, csak ha a kölykeivel van, és veszélyeztetve érzi őket (pont mint otthon a vaddisznók…). Az orrszarvútól sem kell félni, mert Jack ért a nyelvükön, és vigyáz ránk, ha úgy döntünk, hogy elmegyünk vele sétálni a parkba. És persze így döntöttünk, ha már itt vagyunk! :) A parkba egyébként mi be se tehetnénk önállóan a lábunk, olyan hivatalos vezető nélkül, mint pl. Jack. Ez a teljes napos túra fejenként 2000 rupiba került nekünk, de utólag is azt mondom, megérte, pedig ez nagyon sok pénz nekünk.

Állatlesen a Bardia Nemzeti Parkban

Sajnos a kirándulás előtti nap ettem valami legyek járta, nem friss pakorát (sült hagyma vastag, fűszeres bundában), és olyan cifrafosás tört rám már megint, hogy azt hittem, nem élem meg a reggelt. Persze megéltem, csak épp jártányi erőm nem maradt, szóval szépen néztünk ki a túrát illetően. Elhalasztani nem lehetett, mert egy harmadik személy, egy lány is benevezett rá. Eleinte úgy voltam ezen a reggelen, hogy én lemondom, de aztán átváltottam arra a nézetre, hogy próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Szóval elindultunk. Kaptunk „Pack Lunch”-ot vagyis csomagoltak nekünk egy nagy adag ételt acéledényekbe, ez benne volt a csomagban, és ezen felül még kaptunk kis hátizsákokat is, amikbe pakoltunk előző este megszűrt vizet, 4-4 litert fejenként, hiszen tudtuk, hogy egész nap odaleszünk. Jack még egy felsőt is adott nekem, mert nekem csak élénksárga, vagy túl világos pólóim voltak, amiket könnyen kiszúrnak az állatok. Ugyanezen okból nem használhattunk naptejet sem, és a világos fejkendőnket sem. Ezek hiányától először azt hittük, szenvedni fogunk, de ez egyáltalán nem volt így, mert az időnk nagy részét erdőben vagy dzsungelben járva töltöttünk, amikor pedig megálltunk állatlesre, azt mindig árnyékban tettük.

Az első menet 6km-es volt, ezalatt szenvedtem a legjobban. Először egy dzsipúton kezdtük, láttunk majmokat a fákon, egy-két madarat, és tigris lábnyomokat. Majd egy ösvényre tértünk rá, ami hamar egy folyópartra vezetett minket, amit sokáig követtünk. Itt pillantottunk meg először egy igazán izgalmas állatot. A víz túloldalán egy krokodil hűsölt mozdulatlanul. Miután mindenki jól lefényképezte kényére-kedvére, Jack-et elkezdtük heccelni, hogy ez biztosan kamu, csak egy műanyag krokodil, amit előző nap tetetett oda, csak a kedvünkért. Persze a krokodil valódi volt, Jack vette a tréfát, és a krokodil felé dobott néhány nagyobb követ, amitől az állat hamarosan megmozdult, és eltűnt a vízben. Semmi nem választott el minket tőle, csak a folyó vize, mégsem éreztük magunkat veszélyeztetve, mert Jack előző este olyan történeteket mesélt, amikből azt szűrtük le, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy rátaláltunk, és hogy ő nála jobban kevesen ismerik a parkot és benne az állatokat. Ezen tudományából később meg is mutatott ezt-azt. Hogy pontosan mit csinált Jack és hogyan került közel ennyire az állatokhoz, azt sajnos nem árulhatom el, mert abból Jacknek baja származhatna.

A krokodil után még folytattuk utunkat a folyó mellett. Átkeltünk egy romos kis függőhídon, amitől nem messze láttunk egy jégmadarat (Kingfisher) egy ágon csücsülni, illetve a híd egyik lábánál hatalmas termeszvárakat a fák között. Nekünk már ez a termeszvár is nagyon különleges volt, ilyesmit nem láttunk még sehol. Amikor végre megálltunk egy jó folyóparti kilátóhely mellett, le tudtam dőlni. Ez nagyon jól esett, mert ki voltam, de nagyon, hisz egész éjjel a WC-re jártam alvás helyett, ezért nagyon le voltam gyengülve. Még el is aludtam, de aztán mindig felébredtem, mikor akció volt. Ezek általában különleges, nagytestű madarak voltak. Az egyiknek a madárhatározó szerint 105cm-es szárnyfesztávja volt, és valóban, lehetett hallani a szárnyak suhogását, ahogy átrepült felettünk. Sajnos a madarakat nem nagyon tudtuk lefotózni, mert mire észbe kaptunk, már eltűntek szemközt a fák mögött. Jack elmesélte, hogy tavaly itt ezen a helyen rengeteg orrszarvút láttak lent a folyón, és egyszer végig tudták nézni, ahogy egy elefánt a borjával fürdik, másfél órán keresztül. Mi sajnos itt egy-két majmon, vaddisznón és őzfélén kívül mást nem láttunk, csak a madarakat. Viszont nekem a két óra alvás a rövid megszakításokkal nagyon jót tett, már sokkal könnyebben tudtam folytatni a következő menetet, ami néha igen sűrű erdőn, vagyis dzsungelen át vitt. Máskor meg leégetett részeken át mentünk, ahol minden csupa hamu volt és az egész kicsit lehangolóan festett. Jack szerint ezt azért csinálják a nemzeti parkban, hogy az állatoknak legyen friss ennivalójuk, az újonnan felnövő növényzetből (fresh harvest for the animals). Ezt még mindig nem értettem teljesen, de elfogadtam, hogy így van, ha ők mondják.

Orrszarvúúúúúú! Odanézz!!!

A következő megálló megint egy folyóparton volt, de most közvetlen a meder mellett, így meg tudtunk fürödni a vízben. Ez nagyon frissítő volt, és meglepődtem Zitán, aki még nálam is gyorsabban alámerült a fagyos habokban, noha ő máskor hosszú percekig el tud tötyörészni, mielőtt bemenne a vízbe, amikor ilyen helyzet van. :) Ezen a helyen az ég világon semmilyen állatot nem láttunk, ellenben szépen megebédeltünk a hozott zöldséges rizsből. Innen újabb néhány kilométerre egy másik folyó, vagyis inkább folyók találkozásánál, vagy talán félig kiszáradt medrénél vertünk tábort, és alig, hogy ledőltem az avarba szunyálni, Jack minden eddiginél izgatottabban rázott fel, mondván, hogy „Rhinoooos, theereee! Looook!”, és közben olyan boldog volt, mint egy gyermek. Jack számára nagyon fontos, hogy mi elégedettek legyünk, és minél több állatot minél közelebbről lássunk, mert ez egy Jack féle vezetőnek (Guide) a legfőbb célja. Ahogy a hegyivezetőknél azt mérik, hogy ki hány emberből hányat vitt fel a csúcsra, úgy a Bardia Nemzeti Parkban a vezetőknél azt nézik, hogy ki hány állatot tudott megmutatni a vendégeinek. Szóval Jack kétszeresen boldog volt az orrszarvú láttán. Vagyis orrszarvúk láttán, mert ahogy jobban előjöttek a növényzet mögül, úgy láttuk, hogy egy anyáról is a gyermekéről van szó. A kis orrszarvú nagyon nagyon aranyos volt, főleg ezekkel a fülekkel, hát tündéri egy teremtmény! :) Sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy leült, letette a hátsóját, majd az anyja megböködte az orrával, hogy menjen tovább, be a vízbe fürödni. Mindezt elképesztő élmény volt végignézni. Hol szabad szemmel, hol távcsővel, hol a fényképezőgép 12x zoomján keresztül! Ezúton is köszi érte Gergő, ide most elővettük újra a Panasonic-ot, hisz azért van, hogy használjuk! Ugye talán emlékeztek még, hogy a nászajándékként kapott fényképezőgép már kétszer beadta a derekát, ezért szegényt ledegradáltuk tartaléknak. De mivel olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek tudtunk, hogy most nagyon jól jöhetnek, erre a napra újra hadrendbe állítottuk a gépet, és nagyon jól tettük.

Sajnos az orrszarvú család fürdési idilljének pár perccel később véget vetett egy harmadik orrszarvú, akitől az anya nagyon féltette a kölykét, így azok hamar odébb álltak, majd később a harmadik orrszarvú is. Kár, mert Jack-el különben közelebb mentünk volna az állatokhoz.

Valamelyik helyen, ahol én aludtam, közben egy „domestic”, vagyis háziasított elefánt is elhaladt a lovasával a hátán, de én ezt csak a fényképekről tudom, mert ezért nem keltettek fel, merthogy ilyet már láttunk Indiában, sőt, Zita is ült az elefánton… :)

A sikeres orrszarvú les után újabb séta következett, alig bírtuk követni Jack-et, aki szinte szaladt, nem is sétált előttünk. Közben engem harmadszorra is magához hívott a természet egy kis guggolásra, ezért egy kis megálljt kellett parancsolnom, és el kellett kérnem magam a csapattól, hogy egy bokor mögött őrületesen megkönnyebbüljek. De tudtam, hogy már hazafelé tartunk, és már túl vagyunk a nehezén és innen már túl fogom élni. Sőt, egy szakaszon emlékszem, hogy még élveztem is a túrát. Ezen meglepődtem, mert reggel nagyon nem úgy festettem, mint aki ezen a napon még élvezni tud bármiféle sétát, akárhol is legyen az. Mert közben azért azt is meg kell említenünk, hogy maga a természet, a nem állati részével is lenyűgözött minket. Amikor nem folyómeder mellett, vagy sűrű erdőben haladtunk akkor nyíltabb részeken, ahol gyönyörűen látszott egy-két nagyobb fa, és ez különösen jól festett ekkor hazafelé menet. Néha olyan helyeken nyomultunk át a dzsungelben, amelyek már-már a “hármaszöld” kategóriáját súrolták. Aki nem tudja, mit jelent ez, az megteheti tippjeit hozzászólásban! ;) Egy széles folyómedren vágtunk át épp, amikor Jack ismét nagyon izgatott lett, és súgva szaladt felénk, hogy „Rhinnooos, Rhinoos over there!”, majd ki is eszelte, hogy hogyan közelítsük meg őket. Sajnos idő előtt észrevettek minket, így már csak azt láthattuk közvetlen közelről, ahogy kimásznak a vízben, és eltűnnek nem messze tőlünk az erdőben. Ekkor Jack gyors visszavonulást parancsolt ránk, nekünk pedig vissza kellett térni a biztonságos folyómederbe.

Folytattuk az utunkat hazafelé, ám pár száz méterrel később az orrszarvúk ismét feltűntek, mégpedig most épp előttünk, a bokrok mögött. Ez először élmény volt, sasoltuk őket ágaskodva, de aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen az utunkat állják. És ekkor már rég túl voltunk az 5 órán, amire igérve volt a kilépésünk a parkból. Ekkor Jack előre lépett, és elkezdett „beszélgetni” az állatokkal. Tapsolt és furcsa hangokat adott, majd csodát láttunk, az orrszarvúak tényleg odébbálltak. (az erről készült videót a föld alatt sem találom, pedig már az összes SD kártyán kerestem…) Mi pedig szaladtunk, na nem előlük, hanem értük, hogy a közeli kilátótorony tetejéből még láthassuk, ahogy visszatérnek a vízhez. Mert ezt előre megjósolta és borítékolta Jack, hogy így lesz, és tényleg így is történt. Innen már csak három nehéz kilométer volt hazafelé, a legvégén egy patakon való átkeléssel. Nem volt se híd, se normális gázló, ezért mi gázoltunk a bokáig érő vízben. Én levettem a cipőm, hogy ne ázzon el, így viszont a mederben lévő kövek okoztak némi kellemetlenséget. Persze ezt is túléltem, és a túlparttól már csak tényleg egy kilométer volt. Otthon megkönnyebbültem rogytam össze, és dőltem ágynak. Reggel még nem hittem volna, hogy végig bírom ezt csinálni. Nem volt bennem keserűség, hogy miért sikerült ilyen szenvedősre nekem a parkban tett túra, inkább annak örültem, hogy egyáltalán ott lehettem és láthattam mindezt.

Fantasztikus élmény volt a Bardia Nemzeti Parkban tett 18km-es séta, és a leírása közben annyira beleéltem magam az egészbe, hogy a végére éppoly nagy fáradtság tört rám, mint akkor utána, úgyhogy most megyek is, jóéjszakát! Remélem élveztétek a mai mesét! :) Köszönjük Meline-nek és Jack-nek a szíves vendéglátást és a profi túravezetést a parkban!