Nászút a Föld körül

Motorral buszt húzni? :) Ázsiában minden lehetséges, és mindent meg is csinálnak!

Esik az eső, „kényszersziesztát” tartunk. Rég nem írtam naplót, ezért itt az ideje folytatni a kambodzsai történeteket. Ehhez nagyszerű segítség a sok fotó, mert volt annyi eszünk, hogy folyamatosan fényképeztünk, mindig amikor bármi érdekeset láttunk, azt lencsevégre kaptuk, ha nem szaladt ki a képből, így most bőven van miből visszahívni az emlékeket – amelyek még mindig több, mint egy hónaposak, úgy látszik, hogy már soha nem fogom utolérni magunkat, de ez már egyre kevésbé zavar. :)

A vegyesboltot korán elhagytuk, valamikor 6 óra tájt kelhettünk, mert hét körül már az úton voltunk. Rengeteg iskola és buddhista templom mellett haladtunk el, és felfedeztünk egy újfajta, szuper hatékony közlekedési eszközt. Egy motorral egy hosszabb kétkerekű utánfutót húztak, amire padsorok voltak szerelve. Ugyan teli járgányt nem láttunk, de szerintem 16-an simán felférnek rá, de ha ázsiai módon ülnek rá, akkor még a 32 fő is biztos. Mindegyik ilyen járgányon volt tető, ami előre még a motoron ülő sofőr fölé is benyúlt és persze az utasokat is védte a naptól. Ugyanígy minden ilyen „buszon” láttunk a motor mögött egy nagyobb műanyagtartályt, erre nem jöttem rá pontosan, mi célt szolgál, de talán üzemanyag tárolásra használják, hogy meghosszabbítsák vele jármű a hatótávolságát.

Később láttunk ugyanennek a történetnek a „tehergépjármű” változatát, amikor csak egy platós utánfutó volt a motor mögött, az viszont olyan durván megpakolva, hogy azt el sem akartuk hinni. Nagy asztalszerű lapokat vittek, kettőt egymásba borítva, a tetején még két fickó is ült és igazán az emberekhez mérten lehetett látni igazán, mekkora cuccot húznak el egyetlen motorral. És ha megfigyelitek itt is ott van a plusz tartály! :) Engem folyamatosan lenyűgöz az ázsiai ember találékonysága, pedig ez már nem az első „szegény”, „fejletlen” ország, ahol járunk. Gondoljunk csak bele, mennyivel egyszerűbben megoldják az emberek és az ilyen megoldások nem csak nekik, hanem a környezetüknek is „olcsóbb”, de persze hozzá kell tennünk megint, hogy az ilyen járgányokkal valószínű csak sík terepen lehet elboldogulni, na és az sem mellékes, hogy itt Kambodzsában nincsen nagyon olyan, hogy tél. :)

Miután lenyűgözött minket egy banánfürtöket szállító motoros is, egy furcsa fekete formát vettünk észre jobbra az úttól. Valami szobor lehet, azt kivettük, de nagyon furcsa formája volt, ezért eldöntöttük, hogy közelebbről is szemügyre vesszük. Egy pagodához vezetett minket a mellékút, kaput kereszteztünk, majd két hosszú szoborcsoport között haladtunk el. Az emberszerű kőszobrok valamilyen „kötelet” húztak mind egymás után hosszú sorban, és ez a kötél valamiféle kígyó vagy sárkány volt. Beljebb egy mesterséges tó közepén megtaláltuk azt a fekete szobrot is, amit távolról láttunk, majd beljebb egy hatalmas, díszes pagodát, olyat amit eddig még soha sehol nem láttunk. Ez már az Angkor Wat-ra hajazott, legalábbis nekünk nagyon hasonlítottak a formák ahhoz, amit eddig a híres Angkor Wat-ról láttunk. Ha itt a semmi közepén, csak úgy az út mentén találunk egy ilyen szép, működő pagodát, milyenek lehetnek az Angkor Wat-nál azok az ezer éves romok a dzsungel mélyén? :) Kifelé menet még Zita észrevette a takarékos izzót az egyik szoborra építve, aztán kigurultunk, vissza a főútra, és egyenesen be a fővárosba, Phnom Penh-be.

Phnom Penh, a fejletlen, de fejlődő, nyűzsgő főváros, ahol a járdán motoroznak

Kambodzsa fővárosa kellemes csalódás volt, annyi rosszat hallottunk már Phnom Penh-ről, hogy valami borzasztó nagy kaotikus, poros, forgalmas poklot vízionáltunk magunk elé. Ehhez képest egész mérsékelt volt a forgalom, a nagy körutak pedig, amiket a szálláshelyünkhöz menet választottunk, abszolút járhatóak voltak, se nagy por, se rossz útminőség nem volt sehol, egyedül a szmog és egy kicsit a forgalom zavart minket. Már Vietnamban is sok helyen észrevettük, hogy a motorosok a járdát választják levágásnak, vagy épp csak simán közlekedésre, ha pl. középen az úton dugó van, vagy valami akadály. Itt ebből sportot csinálnak, minden nagyobb kereszteződésben, ahol feltorlódik a forgalom a lámpánál, a motorosok ellepik a járdát, több méter széltében cikáznak a fák, a gyalogosok és az utcai árusok között, hogy minél előrébb tudjanak tülekedni, mire zöldre vált a lámpa. Képzelhetitek, micsoda műsor az is, amikor ez megtörténik, és mindenhonnan, még a járdákról is motorosok tömege kezd özönleni be a kereszteződésbe… Volt olyan stand, ami direkt ezért települt ki eladni és reklámozni valamit egy kereszteződésbe, pontosan arra a helyre, ahol a motorosok több „sávnyi” járdát elfoglaltak egy több mint 100 másodperces piros lámpa idejéig. Mert itt már mutatják a lámpák, hogy még meddig zöld vagy piros a menet.

Phnom Penhbe már abszolút betört a nyugati kultúra és a fogyasztói társadalom. Lehet, hogy még kicsit poros, kicsit kaotikus és „ázsiai”, de attól még már itt is elkezdődött, láttunk óriási neonfényeket, színes kijelzőket az utcán, van pizza (drágább, mint odahaza, mert itt ez még csak a „nagyon-nagyon menő” kategória), kóla, fagyi, chips. SIM-kártyát nagyon gyorsan, egyszerűen és olcsón tudtunk venni, és az internet is ment rajta 3G sebességgel, aktiválás és külön csomag nélkül, ha jól emlékszem, átszámolva 6 Forint / Megabájt alapon. Néha használtam is e-mailre, meg amikor vidéken nem volt más lehetőségem a bejegyzést feltölteni.

Bővebben majd a következő bejegyzésben csavargunk majd a belvárosban, a Silver Pagodánál, és egy Kambodzsa történetében nagyon fontos múzeumnál, de most előbb még elmesélem, hol is laktunk és kikkel találkozunk az alatt a 6 nap alatt, amíg Phnom Penh-ben voltunk.

A WarmShowers – Honnan jött és miben más, mint a Couchsurfing?

A szállásunkat és a vele járó barátainkat a WarmShowers.org rendszeren keresztül találtuk meg. Még Vietnamban jött az ötlet, hogy próbáljuk ki végre ezt is. A WarmShowers olyan, mint a Couchsurfing, de kicsit egyszerűbb rendszer, és kifejezetten a világot járó kerékpártúrázók részére lett kitalálva. Egyébként épp ma is egy ilyen helyre, WarmShowers-es vendéglátókhoz tartunk, ezen a napon, amikor ezt a bejegyzést írom, mert még mindig esik az eső. Szóval ez a WarmShowers is magáénak tud jó pár ezer tagot a világban, és köztük egy térkép alapján válogathatunk, ugyanis itt mindenkinek látszik a pontos címe egy térképen, ugye egy kerékpártúrázónak nagyon nem mindegy, hogy egy nagyvárosnak melyik részébe kell bringáznia, hiszen bizonyos esetekben akár egy fél napot is felemészthet az, mire egy óriásvároson keresztülbringázunk. Otthon egyébként így ismerkedtünk meg Henry-vel és Jamie-vel, akiket anno begipszelt lábbal láttam vendégül, és akik Londontól Sydney-ig tekertek. (Uppsz, nem is Warmshowers volt, hanem CS, most látom a belinkelt, régi interjú elején – Mindegy, tagok Warmshowers-en is!) Aztán volt a Pleasant Revolution nevű banda is, akik 90 kilóig pakolt cargo-bike-okon átvágtak a Pilisen, mert az milyen buli? Mi meg csak vártunk rájuk a Vörösmarty-téren… :) Ők erősítőkkel és hangfalakkal és hangszerekkel utaztak, akkor éppen keresztbe-kasul Európában, ugyanis ők így turnéznak! :) Szóval sok itt az őrült a WarmShowers-en, ide is érdemes regisztrálni, mert elképesztő arcokkal találkozhat az ember, és erre azért is tartottam fontosnak kitérni, mert ha beismerném, ha nem, bizonyosan az előbb említett két társaság is nagy szerepet játszott abban az inspirációban, ami aztán elindított minket is ezen az úton. :) Pedig az egész csak úgy kezdődött, hogy regisztráltam egy weboldalra. :) Fantasztikus dolog ez az internet!

Apropó, internet! Nemrég megtudtuk, hogy a WarmShowers még a Couchsurfing és az internet előtti időkben indult, kezdetben egy nagy katalógus volt, ahová postai úton lehetett feliratkozni tagnak, és magát a katalógust is, amit évente nyomtattak ki újra, így lehetett megkapni. :) Micsoda ötlet, micsoda idők lehettek azok! :) A Warmshowers egyébként azért lehet néha kézenfekvőbb nekünk, kerékpártúrázóknak, mert nincs annyi tag és így igaz, hogy kevesebb “host” közül válogathatunk, de ők nem is kapnak minden nap 5 requestet különböző utazóktól, mert bringásból sokkal kevesebb járja a világot, mint hátizsákosból, így összességében könnyebb egy nagyvárosban Warmshowers-et találni, legalábbis a Phnom Penh-i tapasztalat nekünk ezt mutatta. Míg CS-re öt requestet küldtem és egy sem jött össze belőle, Rithy egyből válaszolt nekünk Warmshowers-en. Persze ebben van egy nagy szerencse faktor is. Továbbá azért is kényelmesebb lehet nekünk a Warmshowers, mert míg CS-n könnyen előfordulhat, hogy egy hosszabb, fárasztóbb szakasz után, lustának vagy antiszociálisnak nézhet minket a vendéglátónk, mert csak dögleni és pihenni akarunk, amíg odakint ezer és ezer élmény és kaland várna ránk a városban, addig a Warmshower-es vendéglátónk pontosan tudja és átérzi, hogy mi épp most érkeztünk meg ezekből az élményekből és most nem vágyunk másra, csak egy zuhanyra, beszélgetésekre és akár több napnyi masszív, passzív pihenésre. Persze ezt jó kommunikációval CS-n is előre le lehet tisztázni, így nem akar majd azonnal egy buliba elrángatni minket a hosztunk, miután bevágódtunk hozzá egy 120km-es nap végén. :D

Beszélgetések a SmallWorld udvarán – Élelem a kukákból és élet a társadalmon kívül?

De hogy végre azt is elmeséljem, hogy Phnom Penh-ben hol és kiknél laktunk, befejezem ezt a kalandozást, és begurulunk a SmallWorld udvarába. Rithy akivel leveleztem, mindig szinte azonnal válaszolt a kérdéseimre, ebből sejteni lehetett, hogy sokat van online. Mikor megérkeztünk épp egy tárgyalás közepén volt a tágas udvar éttermében, ahol mi is helyet kaptunk egy asztalnál, és hideg jeges ivóvíz és a wifi mellett kényelmesen megvártuk, amíg Rithy végez, hogy aztán beszélgethessünk és körbevezethessen minket. Egy erkélyen kaptunk helyet, ugyanis a szobák épp mind tele voltak, így az étterem felett, egy három oldalról nyitott, de tetővel rendelkező első emeleti teraszon aludtuk a hét éjszakát, és igen, végre valahára, most először használtuk a saját szúnyoghálónkat is, amit már Ayutthaya óta cipeltünk magunkkal, mindezidáig „feleslegesen”. Azért az idézőjel mert lám, most kiderült, hogy mégsem. :) Sok olyan holmink van, amelyeket nagyon ritkán használunk, de akkor jól jön, és félek, ezek egy részét ki lehetne hajítani, ám mégsem tesszük, mert hiába csak nagy ritkán használjuk, de mégis, már maga a tudat is megnyugtató, hogy igen, van sátram, van szúnyoghálóm, matracom, hálózsákom, bárhol el tudunk aludni, ha úgy jön ki.

Ez a bárhol most a SmallWorld volt, ahol nem csak szállást, hanem rengeteg inspirációt is kaptunk. Ez a szervezet azért jött létre, hogy az ötletekkel teli fiatalokat terelgessen és segítsen az álmaik megvalósításában. A főember most már Rithy, de igazából az alapítók közé kell venni Charlie-t is, aki egy nagyon érdekes amerikai figura – őt csak mentorként emlegette Rithy, és érezni lehetett, hogy ő az atyja itt az egésznek, de az irányítást és a főnökséget nagyrészt már átadta Rithy-nek, mert sokszor megtörtént, hogy amikor Charlie-t kértük, kérdeztük valamiről, akkor ő továbbirányított minket Rithy felé.

Charlie egyébként a második fekvőbringás, akivel ezen az úton találkozunk. Nem kis meglepetés volt, amikor megpillantottuk a piros, elöl 20-as kerekű, alacsony pedálos fekvőkerékpárját a lépcső alatt. Később aztán ő maga is előkerült, és fantasztikus történeteket mesélt. Amerikában éveket élt az utcán, szenvedéllyel beszélt az őshonos indiánokról, és meghagyta nekünk, hogy ha megyünk majd Észak-Amerikába, feltétlen keressünk fel olyan helyeket, ahol ezek az emberek élnek az Egyesült Államokban, mert azok lesznek csak az igazi élményeink majd! Az utcán eltöltött éveiről is mesélt, merthogy sokat élt kvázi hajléktalanként, csavargóként is, de nem azért, mert nem volt pénze, hanem mert a szabadság ezen formáját választotta. Kérdeztem, hogy sokan vannak-e Amerikában, akik hasonló mód, választásból „nem élnek sehol”, és az volt a válasz, hogy igen. A következő kérdésem Ran Prieur története után (akit egyébként Charlie nem ismert, és nagyon örült neki, hogy Ran-t „bemutattam neki” így az interneten keresztül) az volt, hogy tényleg olyan kiválóan lehet-e étkezni az éttermek és az „organikus” élelmiszer boltok kukáiból, és ezzel is beletrafáltam, mert Charlie nagy lelkes mesélésbe kezdett. A hajléktalan barátaival nem hogy nem veszekedtek az élelmen, hanem adták egymásnak a tippeket, hogy hová menjenek, mert az amerikaiak annyi kaját kidobtak, hogy nem hogy nem éheztek, hanem sokszor nem bírták mind elhordani, nem egyszer az ment, hogy gyorsan adták le egymásnak a drótot, hogy hol van még rengeteg kaja, és volt olyan is, hogy a kirakott ételt el kellett rejtenie, hogy később érte tudjon menni, mert se ő, se más nem bírt volna annyi élelmet elhordani, annyit „kidobtak”.

Ez a kidobás is azért van idézőjelben, mert azt az adott bolt vagy étterem is tudta, hogy az étel nem fog kárba vészni, a dolog tehát félig már nyiltan ment és éppen ezért valójában már nem is kukázásról volt szó, mert megkönnyítették Charliék dolgát azzal, hogy nem hajították bele a még jó, de már eladhatatlan élelmiszert egy koszos kukába, hanem egyszerűen csak kitették nekik a csomagolásában az üzlet mögé mindig ugyanoda, egy tiszta helyre. Azt azért hozzá kell tenni, hogy ez mind az amerikai viszonylatban is „szuperfejlett” Kaliforniában történt. De ettől még mindig durva a történet, hiszen ezek szerint van olyan vidék, ahol ha az ember nem finnyás, simán megélhet így. Annyi, hogy ki kell lépni, el kell felejteni, vagyis inkább ellent kell mondani a társadalom diktálta szabályoknak, és merni kell különbözni. Persze le lehet „ingyenélőzni” az ilyen embert, de mennyivel rosszabb ez annál, minthogy ha egész életünkben egy olyan rendszer malmára hajtanánk az amúgy már mélyen utált mókuskereket, amiben elvesztettük önmagunkat, és ami pusztítja a világot? Tudom, ezek nagyon durva szavak, és most ne gondoljátok, hogy megbolondultam és majd ki akarunk költözni a vadonba és/vagy kukákból enni és elszakadni a rendszertől és a társadalomtól. Erről szó sincs, eleve nincs eszemben és eleve nem is lehetséges ilyesmit teljesen véghezvinni. És nem is kell, hogy cél legyen, mert ha ki is lehetne szakadni, nem ezt kéne tennünk, hanem megváltozni, megváltoztatni a társadalmat. Imádom az internetet, városi gyerek vagyok, romantizálom ugyan a vidéket és az egyszerű, de nagyszerű létet, de függője vagyok és szeretem „a rendszert”, viszont nem teljes egészében és nem úgy, ahogy van, hanem kritizálva annak hátrányait, visszásságait és az alternatíváit keresve. Ezért nagy csodálattal hallgattam Charlie meséit, és ezért ha eljutunk odáig, meg fogjuk keresni az általa említett őshonos amerikaiakat.

Charlie egyébként 6 évvel ezelőtt jött Délkelet-Ázsiába, méghozzá eredetileg csak azért, hogy a fogait megcsináltassa, mert odahaza az USA-ban olyan brutálisan drága a társadalombiztosítás, hogy jobban megéri nem fizetni azt, megpróbálni egészségesen élni, és ha valami mégis van velünk, akkor kiutazni egy olcsó országba rendbe tetetni magunkat. Ezt egyébként már mástól is hallottuk, nem tudom már ki mesélte, de állítólag olcsóbb egy az utazók számára kínált, szélesebb körű biztosítással járni a világot, mint Amerikában fizetni a TB-t, miközben előbbi még az egészségügyi ellátás terén is több mindent lefed, mint az amcsi TB. Ha ez tényleg igaz, az viszont már valóban röhej – ennyit a nagy amerikai álomról, miféle ország az, ahol így működik a TB? Ehhez képest még nálunk is nagy jóság van ilyen téren, igaz, ennek sajnos lehet az az egyik hátulütője, hogy pont az orvosok és a tanárok a két legalulfizetettebb szakma, ami meg részünkről szégyen, mert ugye pont, hogy ezeket a hivatásokat kéne a leginkább megbecsülni.

A SmallWorld programjai, születése és céljai

Na, de visszatérve Charlie-ra: annyira megtetszett neki Kambodzsa, hogy végül itt ragadt, és azon kapta magát, hogy fiatalokat tanít mindenféle hasznos tudásra a számítógép-kezeléstől kezdve az angolon át az üzleti életig. Rithy-re egy pagodában talált rá, azért volt ott, mert így szerzetesként ingyen tanulhatott az egyetemen – számára pedig ez volt az egyetlen lehetséges út a tanuláshoz. A SmallWorld-öt 16 hónapja alapították, ezt nem gondoltam volna, ha ők nem árulják el. Egy sokkal idősebb, régóta működő szervezetnek hittem volna, mert amíg ott voltunk, rengeteg mindent csináltak. A földszinti teremben mindig folyt valami oktatás, hétvégén még ezen felül is voltak workshop-ok, állandóan sok ember szaladgált laptopokkal, és egyszer még valami robotot is láttunk, amit ők építettek. Szombatonként homemade pizzaparty van, az egyik srác serpenyőben pizzát süt. Ez a serpenyőben való pizzasütés nekem teljesen új volt, és nagyszerű volt tapasztalatokat cserélni a pizzasütés terén. A trükk csak annyi, hogy vastag, jó hőelvezető serpenyőben először megsütjük a tészta egyik oldalán, majd azt megfordítva rápakoljuk a feltétel arra az oldalra, ami már szépen átsült, és megpirult. Mindezek alatt persze le is fedjük a serpenyőt. Még a srác a serpenyős sütést mutatta meg, én hozzá képest némi többletinformációval rendelkeztem az élesztőről és a kelesztés műveletéről. „Mi, megfázott a tészta?!?” – Gyulladt fel neki a villanykörte – „Ááá, ezért nem dagadt meg a múlthéten!” :)

De már megint kalandozom. :) Szóval a SmallWorld még fiatal, de már rengeteg mindent csinálnak, sok programjuk van és még több ötletük, és jövendő tervük, mert ahányszor csak mondtam nekik, hogy milyen nagyszerű, amit eddig összehoztak, mindig az volt a válasz, hogy „de még ezt meg ezt meg ezt is szeretnénk beindítani…”. Az étterem asztalai oldalukra fordított kábeldobokból vannak, ezeknél ülve mesélte el Rithy, hogy mintegy figyelemfelkeltő kampányként, és mert kíváncsi volt rá, hogy mire képes, a SmallWorld indulását összekötötték egy „Run the Dream” kampánnyal, ami arról szólt, hogy Rithy 10 nap alatt hazafutott az innen 300km-re lévő Siem Reap-ből ide Phnom Penh-be. Tudom, hogy ha most van köztetek ultrafutó, akkor az most azt mondja magában, hogy de hát ez nem is olyan nagy szám, napi 30km, csakhogy Rithy ezt szinte minden felkészülés nélkül csinálta végig (nem is értem, hogy nem sérült le), ráadásul eredetileg igazából 8 nap alatt tervezte volna a futást, de elnézte a napokat és a média csak a 10 nap végén várta az érkezését a fővárosba, ezért a végén kitérőket tett és belassított. :) Erre a futásra egyébként Charlie – akit úgy emleget, hogy „a mentorom” – kísérte el őt a fekvőkerékpárján. Szerintem ez egy nagyszerű ötlet volt és egy kiváló indítása egy ilyen szervezetnek. Nekem külön szimpatikus volt, hiszen én is imádok futni. Rithy emellett egyébként elsősorban bringásnak vallja magát, ezért is látnak vendégül bringásokat a WarmShowers-en keresztül.

Egy kis fénykép vetítős élménybeszámoló és Charlie külvárosi kerékpártúrája

A SmallWorld programjaiban mi is aktívan részt vettünk néha, először úgy, hogy tartottunk egy kis fényképes vetítést, ami alatt az érdekesebb, izgalmasabb témákról bővebben is meséltünk, ezek között pedig csak pörgettük a képeket, hogy beleférjünk a kitűzött másfél órába. A vetítés Rithy hordozható projektoráról ment, ez egy aprócska doboz volt, ami engem nagyon meglepett, mert régóta nem követtem a projektorok piacát és nem gondoltam volna, hogy „már itt tart a technika”! :) Ez a kis doboz egész jó képet adott, súlya és mérete még nekünk, kerékpártúrázóknak is szinte elhanyagolható, és amit végképp nem hittem volna, ebben még egy akkumulátor is benne van, amelyről néhány órát képes elciripelni, így még áramforrás sem kell, hogy a közelben legyen, az ára pedig csak valami 300 dollár körül mozog, ami nem is olyan nagyon meredek egy ilyen kompakt, elemes vetítőgépért. Elgondolkodtam egy ausztrál élménybeszámoló turnén, akár csak úgy spontán a nagyobb városok utcáin és terein, de aztán rájöttem, hogy ha fogunk is ilyet csinálni, ahhoz többet ad majd hozzá a személyes jelenlétünk, néhány előhívott fotó, egy világtérkép és maguk a felmálházott biciklik, és a saját magunk által elmesélt történetek. Ügyes dolog az ilyen kütyü, de azt hiszem nem ér meg nekünk ennyi pénzt, nem vennénk annyi hasznát és csak egy újabb drága dolog lenne, amit ellophatnak tőlünk, tönkremehet, vagy elázhat… De azért tetszik, és a visszajelzések alapján nagyszerű élménybeszámolót adtunk rajta keresztül. :)

A másik aktív részvételünk egy programban az egy kerékpártúra volt. Charlie által szervezve, a SmallWorld-el szomszédos néhány külvárosi negyedet jártuk be egy hajnali indulással. Kezdetben számunkra valószínűtlenül üres, nagy telkeken hajtottunk keresztül, amelyeket néhol elöntött a víz. A napfelkelte a főváros művészeti egyetemén ért minket, itt az egyetemmel egy udvarban lévő kollégiumban az egyik hallgató spontán előadását is meghallgathattuk, ez nagyon érdekes és hangulatos volt.

Kifelé menet kidőlt kerítéseken át egy olyan térre értünk ki, ahol a vízzel elöntött telket meg is művelték, sorokban növények nőttek ki a vízből és egy ember nyakig a vízben egy hálóval mahinált. Természetesen mosolyogva-integetve, ahogy azt Ázsiában szokták.

Ezután egy rövid utcai reggelit követően néhány pagodát látogattunk meg, ezek is érdekesek voltak, rajtunk kívül egyetlen külföldi sem volt a környéken, a szerzetesek pedig mindenhol érdeklődve leszólítottak minket, hogy mi járatban vagyunk, és hogy tetszik Kambodzsa. Az élet is zajlott közben, az egyik templom mellett a helyieket valamilyen szertartás keretében locsolta nyakon többször egy csoport szerzetes.

Ugyanitt számunkra érthetetlen okból rengeteg felfújható játékrepülőt láttunk felakasztva a szentély körül. Hogy ez miért volt, arra azóta sem tudott nekünk senki választ adni.

Ezen a túrán egyébként mi voltunk a tesztalanyok, ugyanis Charlie később ebből egy fizetett, vezetett túrát akar csinálni, egy amolyan félnapos programot hátizsákos utazók számára, az igazi Kambodzsába, olyan helyekre, ahová a hagyományos utak szervezői nem, vagy csak nagyon ritkán viszik el az embert. Szerintem ez az ötlet sikerre van ítélve, mert ezen a kis túrán mi is sok élményt kaptunk, pedig mi már jövet is láttunk ezt-azt, ami mellett busszal úgy elszáguldottunk volna, hogy csak egy villanás maradt volna meg belőlük. Az volt a félelmem, hogy számunkra ez az amúgy alig 16km-es kerékpártúra nem fog sok újat nyújtani, mert hogy mi amúgy is sokat látunk az országokból a kerékpár révén, de e téren hála Charlie helyismeretének pozitívan csalódnom kellett. Hazafelé egy vasúti sin mellett haladtunk, ami szinte már egy „slum”-ra, vagyis nyomornegyedre hasonlított, rengeteg gyerek szaladgált mindenfelé anyaszült meztelenül, sok volt a szemét a környéken és az emberek szinte már az utcán éltek. Rithy-éknek egyébként az ezt a réteget segítő programjaik is vannak, tehát nem csak az egyetemet végzett, ötletekkel teli, tettre kész fiatalokat próbálják segíteni, hanem azokat is, akiknek sokkal kevesebb a perspektívája. Persze a kettő elég más tészta, de sok lehetőség adódik a két dolgot összekötni.

Félelmetes volt egyébként látni, hogy micsoda társadalmi különbségek vannak a sínek mentén élők, és az alig pár méterrel odébb, lakótelepi sorházakban („lakóparkokban”) élő, elkerítésezett garázzsal rendelkező, csillogó fényesre mosott autókkal munkába ingázó emberek között.

Ez a túra számunkra nagyon érdekes volt, főleg hogy a standard útikönyvekben leírt „kötelező”, „kihagyhatatlan”, „nem láttad az országot, ha nem voltál ott” látnivalóknál ekkor még nem is jártunk Phnom Penh-ben.

Najó, elállt az eső, és eleget meséltem, úgyhogy most befejezem és biciklizünk! :) Öt ismét megszületett oldal egy kis esőzést kihasználva, az nem rossz, nem igaz?

Phnom Penh-be 2012.03.06-án érkeztünk meg egy 70km-es nap végén, és 12-ig maradtunk, de ezen napok történéseiről még fogok egy kört mesélni, mielőtt tovább bicikliznénk, mert közel sem sikerült mindenre kitérnem most.

Köszönjük Rithy-nek, Charlie-nak, és a SmallWorld összes munkatársának az önzetlen vendégszeretetüket, remekül éreztük magunk a SmallWorld-nél, sok élménnyel és egy nagy adag inspirációval gazdagodtunk.