Bejárat > Ázsia, Üzbegisztán > Szamarkandtól Denau-ig – Egy hosszú napon fél Üzbegisztánon át

Szamarkandtól Denau-ig – Egy hosszú napon fél Üzbegisztánon át

Stoppolás és alkudozás a buszállomáson

Már említettem azt hiszem, de a biztonság kedvéért megismétlem: Szamarkandból úgy terveztük, hogy 1-2 nap alatt útjutunk Dushanbe-be, mert úgy voltunk vele, hogy ha már október második felében járunk, jó lenne minél előbb eljutni a Pamírba és inkább ott biciklizni, de ott minél előbb, mert ott novemberben már -10, -20 fokok is repkedhetnek a 4000m magas fennsíkon, na meg aztán ott lesz a KKH is. Szóval ismét úgy döntöttünk, hogy teleportálunk pár száz kilométert, persze ez most nem volt olyan egyszerű, mint eddig, mert Üzbegisztánban a buszmenetrend teljesen ismeretlen fogalom.

Amikor Szamarkandban megérkeztünk a reptér melletti buszállomáshoz, közölték velünk, hogy innen nem indul busz se Termiz, se Denau felé, hanem menjünk ki a várostól keletre található, valamilyen Kanal nevű buszmegállóhoz, onnan indulnak shared taxik, és néha nagybuszok is. Áttekertünk a 10km-re lévő buszmegállóhoz, közben szépen felkelt a nap, vehettük le a lastexeket, mert felmelegedett az idő. A busz- és taxiállomás gyakorlatilag egy nagy, széles és hosszú útszéli parkoló volt, aminek a mentén sok-sok bolt és vendéglő épült ki. Itt kezdtünk el kérdezősködni a busz után. Ez nem volt nehéz, mert persze szokás szerint azonnal egy tucat ember körbeállt minket, és kezdték kérdezni, honnan vagyunk („Átkudá?”) és kik vagyunk. Mi gyorsan válaszoltunk, aztán a lényegre tértünk. Mikor jön busz, illetve ki mennyiért tudna elvinni minket Termizbe, vagy Denauba. Utóbbira többen is jelentkeztek, de csak autójuk volt, mindenki Daewoo Nexia-val nyomja, ezek rendes „sedan” személyautók, és persze a csomagtartójukban ott figyel az LPG gáztartály. Ennek ellenére több sofőr is odajött hozzánk, hogy elvisznek minket 100 dollárért, és igen, a bringa is befér vagy felfér a tetőre. Teljesen meg voltak huzatva ezek a csávók, egyrészt azért, mert a 100 dollár fejenként erős túlzás volt, másrészt mert képesek lettek volna megpróbálni betuszkolni a bringákat az autóba – ami számomra az autókat meglátva első pillantásra világos volt, hogy lehetetlen. A tetőre felpakolás még morbidabb ötlet volt, a bringákat és az autókat is tönkrevágták volna vele… Persze nem számít, ropogós amerikai százdollárosokért bármire képesek ezek a lükék. Azért kíváncsi lettem volna rájuk, amikor azt mondom, hogy rendben van csávó, akkor gyerünk, pakold a bringát be az autóba, ha tudod! Persze ez eszünkbe se jutott, mert egészen biztos, hogy kárt tettek volna a bringákba, de azokat a reménytelen próbálkozásokra akkor is kíváncsi lettem volna, ahogy megpróbálják betenni ezeket a gépeket egy normál méretű személyautóba, vagy azoknak a tetőcsomagtartó nélküli tetejére. Kicsit már-már szánalmasnak hatottak, amikor sokadjára is odajöttek hozzánk, hogy 100 dollár, betesszük a bringát is, gyerünk! Persze amúgy rendes fickók voltak, csak segíteni próbáltak, és ezt meg is tették azzal, hogy elmondták, hogy délután kettőkor fog érkezni egy busz, ami Termizbe megy. Egy nagy busz, aminek az aljába kényelmesen beférnek a bringáink is. Remek, ez kell nekünk, de hogy addig ne unatkozzunk, szereztünk egy nagy kartonlapot, kiírtuk rá vastag filccel, hogy „Termiz / Denau”, és kiálltunk az út szélére stoppolni pár száz méterrel a buszállomás előtt.
Nem volt nagy sikerünk a stoppolással, csak ötpercenként jött egy-egy teherautó, de azok sem álltak meg. Pedig pontosan azon a szakaszán álltunk a Szamarkandot keletről elkerülő útnak, ahol át kell, hogy hajtsanak azok a teherautósok, akik Tashkent felől Termiz irányába tartanak. Ennek ellenére nagyon gyér volt a forgalom, talán azért, mert még korán volt. Jó fél óta álldigálás után viszont jött egy fickó, aki beszélt angolul, és örömmel a segítségünkre volt, ezért gyorsan visszasiettünk vele a buszállomás szélén álldogáló taxistömeghez, akiktől a remek tolmácsunk segítségével megtudtuk, hogy a busz ami Termiz felé megy majd (és Tashkentből érkezik, ezért az LP szerint jó eséllyel már tele lesz), nem is kettőkor, hanem már délben érkezik. De nem, 10-kor! Nem, 11-kor… Na, hát ez igazán remek, már ők sem tudják. Senki sem tudja… Mindegy, mi visszamegyünk stoppolni, és majd ha jön valami busz, jövünk és kérdezünk. De közben kitaláltuk, hogy a hosszú parkoló másik végében lévő teherautósokat is megkérdezzük. Volt egy, aki elvitt volna minket ingyen Quarshi-ig, ami kb. harmad úton van Termiz felé. Ezen egy pár percig gondolkodtunk, de végül arra jutottunk, hogy jobb, ha maradunk itt és várunk egy teljes fuvarra, mintsem hogy igaz ingyen, de kitegyük magunkat annak a veszélynek, hogy ott Quarshi-ban, ami egy kisebb város, nem találunk semmilyen buszállomást, se további fuvart. Aztán találtunk egy másik kamionost, ő nagyon sokáig értetlenkedett velünk, és végül egy újabb önkéntes tolmács segítségével ki tudta nyögni, hogy 300 dollárért elvisz minket Denau-ba. Ez nevetségesen sok összeg volt és ezután már nem is volt szimpatikus a fickó, ezért hagytuk őt a teherautójával együtt.
Ellenben időközben kezdtek befutni a buszok. Az első pont Termizbe ment, miközben még nemhogy 11, de még 10 óra sem volt. Viszont igaz volt rá, amitől tartottunk, tele volt, és nem csak utasokkal, hanem lent csomagokkal is. Ennek ellenére persze itt is felajánlották, hogy valahogy fel vagy bepakolják a bringákat és 100 dollárért elvisznek minket Termizbe. Ez nem tetszett nekünk, se az összeg, se az, hogy a tetőre akarják tenni a bringáinkat. Szaladtunk inkább a parkoló elejébe, ahová két másik busz is beparkolt. Az első máshová ment, a második viszont Denau-ba! Hoppá, ez főnyeremény lehet nekünk! Gondoltam magamban, de közben ügyesen nem örültem látványosan, nehogy megint 100 dollárokat kérjenek tőlünk. A buszos okos volt, először ő mondta, hogy mondjak én árat. 60000 sum-ot írtam le neki, ez kb. 5400 forint, 62000 sum volt nálunk, ezért gondoltam ennyit, de sejtettem, hogy ez kevés lesz. Keveselte is az emberünk, ekkor mellérajzoltam még egy 10 dollárost, de még ennek sem örült, ezért végül megállapodtunk a 60000 sumban és 20 dollárban. Tehát végül megúsztuk ketten kevesebb mint 10 ezer forintból, amit jutányos árnak véltünk a közel 500km-es buszútért. Gyorsan szedtük szét és pakoltuk befelé ügyesen a bringákat a krumpliszsákokra, majd még elszaladtunk WC-re, aztán vártuk, hogy induljon a busz. Ekkor az utolsó önkéntes tolmácsunk még visszarohant hozzánk, és két tűzforró cipó kenyeret nyomott a kezünkbe. Alig bírtuk köszönni, mert aztán rohant is, gondolom mert az ő busza is indulóban volt. Jó 20 perccel később mi is nekivágtunk az útnak. Nem értettük miért csak ekkor, mert a pakoláskor még sietettek… De hát mindegy, ők tudják, nekünk csak az a lényeg, hogy végre dobogunk Dushanbe felé.

A buszon Denau felé száguldva

Nagyon nagy mázlistáknak éreztük magunkat, hogy így kifogtunk egy buszt, még a délelőtt. Ami ráadásul nem is Termizbe megy, hanem Denau-ba, ahonnan már csak egy százas Dushanbe, amit másnap meg tudunk tekerni. Azért másnap, mert amikor rákérdeztem, hogy mikor érünk oda, azt válaszolták, hogy 7. Vagyis hetet mutattak az ujjukkal. Ez két dolgot jelenthetett, hogy 7 óra múlva érkezünk meg, vagy hogy este 7-kor. Délután kiderült, hogy az utóbbi. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy kifogtuk ezt a buszt, valószínű nem egy naponta közlekedő járat, mert az országnak egy nagyon távoli csücskébe tartott.

A busz egyébként tele volt, végig középen a folyosón is ültek az emberek különféle sámlikon. Zita a jobb legelső ülésen kapott helyet, én pedig a legelső sámlin a sofőr mellett. Hamar elkezdtünk barátkozni a körülöttünk ülőkkel, aminek az lett a vége, hogy az első megálló után én helyet cserélhettem a Zita mellett ülő férfival, aki ezután már nem volt hajlandó visszaadni többé a sámlimat, így kénytelen kelletlen, muszáj voltam a feleségem mellett végigülni a kilenc és fél órás buszút java részét. :) Na jó, annyira azért nem volt rossz, mondhatni nem bántam túlságosan a dolgot. A kilenc és fél óra alatt egyébként összesen kétszer álltunk meg úgy, hogy azalatt pisilni is lehetett, amit a helyiek látszólag teljesen jól viseltek, de kicsit durva volt. Ezért a második ilyen pihenőt mi kezdeményeztük. Ez akkor történt, amikor a busz megállt egy ellenőrzőállomásnál. Ilyenből sok volt az út során, ekkor megállt a busz egy-két percre, de pisiszünetre nem szakítottunk időt. Ezeken a helyeken felszállt egy katona a buszra, néha elkérte Zita útlevelét, de legtöbbször ránk se hederítettek, csak lekezeltek a buszosokkal, aztán egy perccel később már nyílt is a sorompó. Az én útlevelem lent maradt a csomagtérben, ezért csak a Zitáé volt nálunk, de ez mindig elég volt nekik. Pedig volt, hogy egész közel mozogtunk az afgán határhoz, de úgy látszik, lerí rólam, hogy nem vagyok az a drogcsempész típus. :)

Az első pihenő egy útszéli vendéglőnél volt, ahol úgy sütötték a kebabot az épület előtt, hogy közben befüstölték az egész vendégsereget vele. Értem én, hogy nyáron ez jó módszer a szúnyogok ellen, de az évnek ebben a szakaszában már felesleges, mert a dögök ilyenkor már nincsenek jelen. Ezen a helyen letelepedtünk egy csapat francia turista asztalához. Jót beszélgettünk velük vagy negyed órát, aztán nekik indulniuk kellett, és hamarosan a mi buszunk is elkezdett hangosan dudálni, hogy indula. Ahogy szaladtunk a buszunkhoz, láttuk, hogy még a franciák sem indultak el, és az egyik kedves hölgy egy nagy csomag halva-val rohan felénk. A Tőle kapott energiabombának nagyon megörültünk, hisz pont ilyesmikre lesz szükségünk a Pamírban. Ő pedig egy Zitától kapott puszival lett gazdagabb cserébe a kedvességéért.
Ekkor még az utunk harmadánál, ha talán járhattunk, ezután jöttek csak a „hegyi szakaszok”, ahol fölfelé csak araszolni tudott a busz. Ilyenkor az ajtó (az egyetlen ajtó) melletti fickó kinyitotta az ajtót, és így sokkal jobban átjárta a buszt a levegő, aminek egyrészt örültünk, másrészt a nyitott ajtónak nem, mert így is elég izgalmasnak éreztük ezt a buszutat, de ilyenkor még arra is figyelnünk kellett, hogy ki ne essen valami cuccunk a buszból, ha az hirtelen nagyon fékezne. Persze ilyesmi nem történt, amint felértünk a hágókba és újra felgyorsultunk, mindig becsukták az ajtót. A táj a hegyek között csodaszép volt, néha igen szép tájon hajtottunk és nem csak a tájat volt izgalmas csodálna a szúnyogok szétplaccsant „holtestétől” díszes első szélvédőn át, hanem az falvakban élő embereket is. Rengeteg csacsit láttunk az út mentén, közülük néhány szerencséset Zita meg is ajándékozott egy-egy az ablakon kihajított almacsutkával.

„Busszal vagyok, enyém az út, kotródjatok!”

Megérdemel pár szót még a buszutazásunkkal kapcsolatban a dudálás. Két sofőrünk volt, egyik őrültebb volt mint a másik. Úgy érezték, ők az út királyai, és bármikor, amikor ember vagy állat az út közelében volt és a legkisebb jelét vagy veszélyét is mutatta annak, hogy akárcsak egy picit is ráteheti a lábát az útra, a sofőrjeink azonnal vad és agresszív dudálásba kezdtek. Mintha csak övék lenne az egész út, és mindenki más sokkal alsóbbrendű lenne náluk. Még az autósokat is elég keményen ledudálták az útról, mindegy volt, hogy szemből jött, vagy velünk párhuzamosan haladt, ha útban volt, jött a kőkemény dudaszó, ami addig tartott, amíg az autós félre nem húzódott. Így, hogy egy nap alatt ilyen sokszor és ebből a szemszögből láttam, nekem egy idő után minden ilyen dudálásból olyasmi szűrődött le, mintha a sofőrök azt mondanák minden egyes ilyen dudállással, hogy „Eridj az utamból, de gyorsan, én egy busz vagyok, sok utassal, ezért sietek, és senki és semmi kedvéért nem lassítok, ha nem akarok, de még csak az ideális ívről sem térek le!” – és valóban, így is tett. Ez már-már ijesztő is volt estefelé, amikor besötétedett, és még mindig úgy hajtottunk, mint a veszett, mindegy volt, hogy a falvak között, vagy lakott településen belül. Persze sok helyütt ezt az út minősége nem tette lehetővé, néhányszor volt, hogy pár száz méteres szakaszon nem volt aszfalt az úton, csak egy széles, murvás valami az út helyén, amin aztán mindenki csak nagyon lassan és döcögve, nagy port maga után hagyva tudott csak haladni. Ilyenkor, és amikor a buszunkkal való találkozásra gondoltunk, örültünk, hogy nem kerékpárral vagyunk ezen az úton, egyébként szokás szerint, kicsit sajnáltuk, hogy már megint buszozunk, na de inkább itt üljünk a buszon, mint a Pamírban, vagy ne adja az ég, a Pamír/KKH felett a repülőn, mert leesett a nagy hó, vagy mert máskülönben kifutnánk a vízumaink adta időből.

Táborhely keresés Denau mellett

Valóban este 7-re ékeztünk meg, viszont nem Denau-ba, hanem egy Denau utáni településre, ami még közelebb esett a határhoz, és Dushanbe-hez, amitől így már alig 90km-re voltunk csak. Persze ezt már csak másnapra hagytuk, hiszen már sötét volt, egyetlen dolgunk maradt csak mára, szállás után nézni. Elindultunk egy kis utcán elfele a főúttól és ahol először udvart és fényt láttuk, elkezdtünk zörgetni, de nem jött ki senki, ellenben két srác akik arra sétáltak, segítségünkre voltak. Beszélt az egyikőjük kicsit angolul, és elkísértek minket a közeli focistadionhoz, hogy majd ott jól tudunk sátrazni. Hát se jól, se sehogy nem tudtunk, mert azt a létesítményt egy rendőr őrizte, így a sátrat még nem, ellenben az útleveleinket túrhattuk elő a táskákból. Persze nem volt szigorú a rendőr, nem volt ebből semmi para, sőt, megbeszélték a srácokkal, hogy ők átkísérnek minket a közeli „poszt”-hoz, ahol majd találnak nekünk valamit. A „poszt” pár száz méterrel odébb, a főút mentén volt, és egy ellenőrző állomás volt, ahol minden autót megállítottak és igazoltattak, mielőtt felnyitották volna nekik a sorompót. Itt vidám és segítőkész rendőrök serege vett körül minket, akik hamar egy szobát mutattak nekünk a közeli épületben, ahol egy fickó lakott egy másik szobában. Nem értettem pontosan mi a szerepe, vagy az ott lévő benzint őrizte, vagy a napközben az úton elhaladó autók benzintankját, hogy nem csempésznek-e benyát. Erre nem derült fény, mert ez nem érdekelt minket, ellenben a gyermekei fényképeit meg tudtuk csodálni a mobiltelefonján, és a kinyomtatott laminált fotókon ő is láthatott néhány képet a mi családunkról, illetve az esküvőnkről. Eme rövid ismerkedés után már nem is maradt más hátra a napból, mint megvacsorázni, fogat mosni, és beájulni a hálózsákba a hosszú, fárasztó buszutazásos nap végén.

  1. Krisztián
    október 27th, 2011 12:10-nél | #1

    Sziasztok!

    Ha már ott jártatok az Aral tó könyékén, érdemes ezt elolvasni.
    Bár csak akkor olvassátok el, ha erős idegzetűek vagytok épp.

    http://lemil.blog.hu/2011/06/09/biologiai_fegyverek_haladoknak

    További jó utat és erős homokmentes hátszelet kívánok! :)

    Üdv: Krisztián

  2. Peti Ajsa Mariann
    október 27th, 2011 17:05-nél | #2

    Sziasztok!

    Látjuk siettek a hideg végett és a paki vízum miatt is. Dushanbére nem érdekes sok napot szánni. Inkább Hegyi Badahsanban a Panj folyó mente csodálatos.

    Nem tudjátok véletlenül a jereváni Lacinak az e-mail címét? Valamit akarok tőle kérdezni csak nincs Örményországban jelenleg.

    További jó utat!
    Üdv.

  3. Kriszti
    október 28th, 2011 15:32-nél | #3

    Sziasztok!!

    Nem bírom tovább magamban tartani, hogy én is naponta olvaslak Titeket és alig várom, hogy megjelenjen az újabb napi beszámolótok. Két napja depresszióban vagyok, mert nincs meg a napi valóvilágom Veletek!!

    Remélem minden rendben és nem fagytatok be!
    K

  4. hkolga
    október 28th, 2011 18:22-nél | #4

    Nem marad más hátra, mint nézni az időjárás jelentéseket a neten (Khorog és Murgab között vannak valahol), hogy milyen idejük van (valószínű esik, nappal ilyen idő van, mint itthon, éjszaka hűvös), aztán képeket nézni erről a vidékről vagy mások úti beszámolóit olvasgatni.

  5. W Rita
    október 29th, 2011 17:03-nél | #5

    Sziasztok!
    Tudom, h már százan írták, h naponta követik a bejegyzéseket, de én is a “függők” közé tartozok:) Imádom a blogotokat:) Bár egy kicsit le vagyok maradva, én még csak Örményországban tartok:)
    Azért írok, mert láttam facebookon, h kerestek a bejegyzések fordításához embereket, én jelentkeznék, ha még mindig aktuális:) Angolból annyira nem vagyok iszonyat jó, de rövidítésből és lelkesedésből remek vagyok:) Majd megpróbálok keresni vkit, aki ránéz a fordításra:)
    Üdv:
    Rita

  6. hkolga
    október 31st, 2011 19:39-nél | #6

    A család kapott emailt, 7 db bejegyzéssel. Lesznek új olvasni valók! További hírek:
    “egyutt tekerunk ket angol parral, van aki segitsen ha baj van, kedvesek a helyiek is. Kashgarba valoszinu egy ket nappal a tervezett utan erkezunk majd meg”

  7. hkolga
    október 31st, 2011 23:09-nél | #7

    A mostani szakasz útvonalterve:

    http://www.gpsies.com/map.do?fileId=lnpvznolowuitygc

  1. Még nincsenek visszakövetések