Nászút a Föld körül

Szingapúr #3 – Az indonéz nagykövetségen és a magyarokkal

Ó, te jó ég, ne tudjátok meg, volt egy csendes sarok a hajón, de már ez sincs. Ha Pelni hajóval utaztok Indonéziában, gyertek fel az ötödik emeletre a tiszti/I. osztályú étkezőbe. Eddig két hajóval utaztunk, abban az egyiken ez egy lakatlan légkondis terem volt, ahol csak a személyzet járt át néha. Ezen a második hajón, ami egy ugyanolyan hajó, mint a másik, itt voltak étkezések is ezen a helyen és most szerencsétlenségemre egy nő énekel a sötétben, számomra túlontúl hangosan és magas hangon, na és persze érthetetlenül. De mindegy, feljöttem ide, és ha már feljöttem, írok egy kicsit, amíg töltöm a laptopot. Asztal, szék és konnektor is csak itt van a hajón egy helyen. Már ötödször hallom az énekesnőtől a számok között, hogy „bulé”, vagyis hogy külföldi. Most mi vagyunk csak ketten külföldiek a hajón, a talán ezer helyi között, és persze nem tudok úgy elsétálni WC-re, hogy ne kapjak legalább 5 helló misztert és néhány bulét gyerekes nevetések kíséretében. Most meg még az énekesnő is kezdi… Miért vagyunk nekik ilyen érdekesek? Nem tudom, de ha jöttök, készüljetek erre fel, ez is Indonézia része. Na, de elég a téridő ugrásokból és folytassuk ott, ahol abbahagytam, Szingapúrban.

Az indonéziai nagykövetségen

Szóval már kétszer meséltem Szingapúrról, de még mindig van mit! :) Sűrű volt az a hat nap. A legfontosabb dolgunk ezalatt az idő alatt az indonéz vízum megszerzése volt. Indonéziába lehet kapni VOA-t, vagyis Visa on Arrival-t is, tehát vízumot érkezéskor, ám az csak 30 napra érvényes, és ahogy hallottuk, a hosszabbítása kész kínszenvedés, ráadásul még költséges is. Ezért arra gondoltuk, hogy megkérjük itt Szingapúrban a nagykövetségen a 60 napos vízumot, ezzel megkönnyítve az életet az elkövetkező hónapokra Indonéziában.

A nagykövetséghez először MRT-val mentünk, ami a házunk mellett ment el. Az állomáshoz 5 perc alatt ki tudtunk sétálni, a jegyek kb. a budapestivel egyeztek (nekünk elég drágák voltak, de fáradtak voltunk, pihenni akartunk és ez is egy élmény volt), viszont a szolgáltatást össze se lehet hasonlítani. Az állomáshoz a már említett fedett járdák és felüljárók vezettek, amelyek tövében rengeteg kerékpár parkolt. Ahogy közelebb értünk, láttuk hogy az új, fedett kerékpártároló (vagy talán a helyi városi bérbringa rendszer?) most épül az állomás mellett. Maga az állomás abszolút nyugati volt, kártyás kapuk, jegypénztár, jegykiadó automaták, éttermek, boltok. Fent a vonatok gyorsan érkeztek egymás után a betonhídon és pontosan úgy álltak be, hogy a peronok szélein lévő üvegajtók a vagonok ajtóihoz estek, és ezek a duplaajtók aztán egyszerre nyíltak ki, volt, hogy mindkét irányban. Így nagyon ügyesen azokon az állomásokon, ahol átszállni is lehetett, ezt szintkülönbség megtétele nélkül meg tudtuk tenni. A tömeg néha nagy volt, de nem viselkedtek úgy, mint mondjuk Új-Delhiben, a beszállók szépen megvárták a kiszállókat. Ezt felfestések is segítették és egy iskolai rajzpályázat győztes rajza is, miszerint legyünk türelmes, segítőkészek egymással, ne tolakodjunk és ne stresszeljünk, mert azzal csak magunkat büntetjük. A metróval végig a magasban mentünk, először gyönyörű zöld övezetben, majd városban, egyre nagyobb házak és sugárutak között. Az állomástól még jó két kilométert sétálnunk kellett a nagykövetségig, ezt részben egy egyik oldalt dzsungellel szegélyezett utcán tettük meg, pedig ekkor már eléggé a központ tájékán jártunk.

A nagykövetséghez felcsatoltuk a rövidnadrágokra a nadrágszárat és Zita kendőt terített a vállaira, ami egyrészt előírás is volt, másrészt mi magunk is így tettünk volna előírás nélkül is, hiszen Indonézia egy muszlim ország, így tehát mindenképpen javíthatjuk ezzel az esélyeinket egy sikeres vízum applikációhoz. Egyébként a nagykövetségen a portánál a táblára még az is ki volt írva, hogy még olyan pólóban sem léphetünk be, amin reklámok vannak. Se szandál, se papucs. :) Zita a képen már kijött, levetkőzött és ekkor már a kezünkben volt a vízum. De hogy ez mennyire nem ment egyszerűen és a végére mennyire ki lett centizve, azt elmesélem. Az első látogatásunkkor, amikor először metróztunk és először mentünk be a városba, akkor elfelejtettük bepakolni a szükséges kellékek (útlevél, vízum, repülőjegy fénymásolat, fekete, kék toll, útlevelek, sok készpénz) mellé az igazolványfényképeinket. Ezzel hála a nagykövetség udvarának sarkában található, ilyen célra felszerelt fényképész szolgáltatásnak, csak pénzt buktunk és néhány percet, amelyet mint kiderült, lehet hogy amúgy is bebuktunk volna, mert a fényképészeknél piros háttér volt az igazolványfényképekhez és ha jól emlékszem, ez valahol meg is volt hagyva, mint kitétel. Persze az értelmét ne kérdezzétek, valószínű csak annyi, hogy egy újabb réteg pénzt lehúzzanak az utazókról.

Bent sem ment egyszerűen a történet, sorszámot húztunk, majd kitöltöttük a papírokat, aztán amikor a pelikan.hu-s repülőjegyeinket mutattam, azt visszadobták, mondván, hogy nekik a légitársaságtól kell a repülőjegy foglalás, és elő is kaptak egy fiókból egy nagy köteg mintát. Na, ezt bebuktuk, ami eddig működött Burmával és Kínával, az itt most nem jött be, hiába használtam PDF szerkesztőt, hogy eltűntessem azokat a sorokat, melyekben azt részletezik, hogy ez a foglalás még nem él, amíg nem utaltunk nekik át az árát, ez a szép pelikános lap most nem hatotta meg őket. Ezen akkor ki is buktam egy kicsit, és aznap nem tudtam, hogy mi legyen, aztán jött a hétvége és adott némi gondolkodási és cselekvési időt. Vasárnap este előkapartam a gmailemből a régi AirAsia-s Bangkok – Yangon – Bangkok repülőjegy foglalásunkat, utána néztem a járatszámoknak, szépen átszerkesztettem mindent, ahogy kell, kinéztem az indulási és érkezési időket, reptér kódokat, átjavítottam az útlevélszámokat az új útlevelünk számaira, átírtam az AirAsia thai címét a malájra és hétfőn reggel visszamentünk a legjobbakat remélve. Szurkoltunk, hogy ne ugyanahhoz az ügyintéző csajhoz kerüljünk, mert neki azt mondtuk, hogy a jegyünk Malaysia Airlines-os, és ezt ő meg is erősítette a járatszámból, de aztán felmutatta a mintapéldányokat a repülőjegy foglalásokról. A számok sajnos úgy jöttek, hogy a sorra kerülésünk előtt pár perccel már tudtuk, ugyanahhoz a nőhöz fogunk kerülni. Persze készültem erre is dumával, mondván hogy az utazási irodánk végül módosította a járatot (Baliról „repültünk” KL-be), de erre végül nem volt szükség, mert a nőt az utolsó pillanatban hátrahívták az irodába, mi pedig egy másik ügyintézőhöz kerültünk, aki szinte rá se hederített a repülőjegyeinkre, látta, hogy AirAsia, visszadobta a második két lapot, és összetűzte a többi lappal. Ez nekem azért volt meredek kicsit, mert a hátsó lapokon voltak az utasok adatai, az első lapon csupán az én nevem volt, mint a repülőjegy vásárlója, nem is mint utas. A végén kiderül, hogy mégsem érdeklik őket annyira a részletek a repülőjeggyel kapcsolatba, csak kekeckedni akartak valamin.

Szerdán reggel kiderül majd minden, de az már az indulásunk napja is lesz, kérésünkre kivételeztek velünk, és megígérték, hogy a szokásos második nap délutánja helyett már reggel felvehetjük a vízumunkat, hogy a délutáni hajóval aztán már be is lépjünk az országukba. Megint izgatottan tértünk vissza, de már kicsit magabiztosabban, és tudtuk, hogy vagy így, vagy úgy, de utoljára járunk a nagykövetségen. A vízumkérelmünk végül rendben volt, elfogadták a szerkesztett repülőjegyünket, és ezzel azóta se volt gondunk.

Miért kellett a kamu repülőjegy? Mert nem akarunk repülni, elvből se, és a büdzsénk miatt se. Ekkor még Zita ötletére azt álmodoztuk és azt tervezgettük, hogy majd hajóval megyünk el Jayapurába, a Pápua indonéz részének északi sarkában található városba, ahonnan majd átbiciklizünk Pápua Új Guinea-ba. Sajnos (vagy hálisten) ez nem jött össze, mert végül sok olyan információt hallottunk, hogy PNG drága, költséges, az emberek ott végképp csak a dollárokat látják, ha ránk néznek, ráadásul még veszélyes is lehet, és aztán ahogy számoltam, még az időnkbe se nagyon fért volna bele. Így is két hónappal később érkezünk meg Ausztráliába, mint ahogy azt januárban legelőször elterveztem. Az útiterv Indonézia után végül nem PNG, hanem Kelet-Timor lett, most fogunk pár óra múlva kikötni ezzel a zenélő hajóval, ahol már egy pasi énekel és végre én is eltűntem a sötétben. Kupangban érünk szárazföldet, ott fogjuk megkérni a Kelet-Timori vízumot, és megyünk majd át az utunk 26. országába, Kelet-Timorba, ahonnan augusztus 25-én fogunk elrepülni az Észak-Ausztráliai Darwinba az AirNorth-al. Már megvan a repülőjegy és a 3 hónapos online, ingyen és gyorsan igényelhető ausztrál eVisitor 651-es vízumunk is.

Magyar barátaink Szingapúrban – Anettel, Máriával és Gáborral

Na, de ugorjunk vissza Szingapúrba, mert még mindig van mit mesélni onnan. Összesen három magyarral találkoztunk az ottlétünk alatt, az első Anett volt, akivel egy Tanglin Mall nevű bevásároló központban találkoztunk az indonéz nagykövetség mellett. Egy nagyon jót ebédeltünk együtt, olyat ettünk, amit nagyon rég nem, igazi nyugati ételt, Zita valami nagyon finom tésztát, én pedig hamburgert. Tudom-tudom… De ha egyszer ezt kívántam közel két év rizsevés után… :) De legalább nem egy gyorsétteremben tettem. :) Ebéd közben egy kis interjút is adtunk, ami inkább volt teljesen kötetlen beszélgetés, mint interjú, és persze ezt is nagyon élveztük, jó volt beszélgetni, mesélni, és hallgatni egy itt élő magyar történeteit is. Aztán még egy cukrászdába is benéztünk válogatott finomságokat falatozni, de ezzel már nem győztünk, elvitelre is maradt. Köszönjük ezt a nagyszerű közös ebédet, és sajnáljuk, ha egy kicsit zaklatottak voltunk alatta azért, mert előtte sikertelenül kértük meg az indonéz vízumainkat.

A második találkozásunk Máriával volt, a szingapúri magyar nagykövet feleségével, akivel úgy volt, hogy már korábban is találkozunk, akár már a johori fogadtatás keretében is, de aztán sajnos ő lebetegedett, így a találkozásra várni kellett. Jajj, Mária, az utolsó tonhalkonzervet azok közül, amit Tőled kaptunk, épp ma ettük meg itt a hajón. :) Máriával a változatosság kedvéért megint a nagykövetség után találkoztunk, de ekkor már egy sikeres applikáció után, és egy igaz, hogy elég nagy hőségben töltött, de amúgy nagyon kellemes séta után, amit a botanikus kertben tettünk. Ez a rendezett part a város egyik gyöngyszeme, gyönyörű rétek, fák, sétányok, bonsai-fák, mindenféle érdekes növények és virágok tarkítják a nagyon szépen rendben tartott parkot. Tényleg jó volt ez a kis séta, de a hőség és a magas páratartalom miatt ennek ellenére már nagyon vártuk a végét. A vége pedig egy újabb ebéd volt, ezúttal Máriával és ezúttal már nem zaklatottan. Máriától egy hatalmas zacskó élelmet kaptunk, ennek súlya is volt rendesen, amitől az elején megijedtem és még látatlanban meg is jegyeztem, hogy remélem ezt mind meg lehet enni, mert különben nem biztos, hogy szeretnénk cipelni (volt vagy 5 kiló legalább). :) Hála az égnek, nem tévedtem nagyot, enni és inni lehetett a dolgokat, a súlyok nagy részét pedig két üveg nagyszerű magyar bor tette ki, az egyik végzetéről már írtam, a másikat a dzsakartai szállásadóinkkal ittuk meg, akik katolikusok révén fogyasztottak alkoholt. (na nem mintha az eddig megismert muszlim indonézek annyira megvetnék az alkoholt) De a csomagban volt finom szalámi is, meg még sok finomság, amelyeknek mind nagyon örültünk és ezúton is nagyon köszönünk, ahogy a nagyszerű együtt töltött ebédet is. Nem baj, hogy végül nem lett nagyobb közös találkozó, mert bár biztos, hogy annak is nagyon örültünk volna és élveztük volna, a szingapúri napok így is nagyon sűrűek voltak nekünk, nem is tudom, hogy fért volna beléjük több program.

A harmadik magyar, akivel találkoztunk, Gábor volt. Ő már vagy egy évvel ezelőtt ránk köszönt e-mailben, hogy ha majd Szingapúrban járunk, látogassuk meg, mert akár szállást is tud majd adni nekünk. A szállás végül nem jött össze, mert Gábor pont azon a héten mondott fel, amikor ott jártunk és a felesége a két gyermekével már haza is ment nyárra Magyarországra, ő pedig éppen nagy költözésben volt a következő munkahelyére, Laoszba, Vientiane-be, ahol majd ősszel csatlakozik hozzá a családja. Ennek ellenére is szakított ránk időt, amire egyébként feltétlen szükségünk is volt, mert nála voltak a Magnet Bankos pólóink és matricáink, amelyeket ide küldettünk ki a bankkal, mondván, itt biztos meg fordulunk majd. Így feltétlen találkoznunk kellett Gáborral, hogy átvegyük ezt a csomagot, ami már hetekkel ezelőtt megérkezett hozzá. Gábor volt olyan rendes, hogy házhoz hozta a csomagokat így rögtön bele is bújtunk az új zöld pólóinkba, és készítettünk egy közös fotót vele. Még mielőtt leléptünk volna a városból, Gábor szerette volna, ha még egyszer össze tudunk futni, és ezt végül, ha nem is könnyen, de össze tudtuk hozni az utolsó napok sűrű programjai között, és milyen érdemes volt. :) Egy német étteremben ettünk olyan finomakat, hogy én azt most le se merem írni, mert tudjátok, hogy az ízek hiánya milyen kínzó tud lenni… :) Meg különben sem annyira nagyon autentikusak Szingapúrban egy német étterem kolbászfogásai és gulyáslevese, még akkor sem ha nekünk leírhatatlanul jól estek ezek a rég nem érzett ízek. És az ebéd mellé Gábortól is kaptunk egy kis ajándékcsomagot, na és itt már ehetetlen dolgok is voltak a pakkban. :) Mivel Gábor hamarosan repülni fog, és mivel ő is nagy bringás, volt neki otthon egy nagyon jó, vízálló, spray-s láncolaja (bocs, biztos van ennek jobb neve, én nem tudom), amit ránk hagyott, mondván ő nagyon szereti, de a repülőre nem rakhatja fel. Nos, Gábor, köszönjük, 3-4x használtuk, tényleg nagyszerű cucc, mi is megszerettük, ám mivel el még nem fogyott, és hamarosan mi is repülni fogunk, ez az ajándék tovább fog szállni valakire! ;) A hosszú ujjú Cisco-s pólót pedig hordtuk a Bromo és a Rinjani vulkánokon, mert 2000 méter felett itt már hideg tud lenni. Szóval ez is nagyon jól jött, köszönünk mindent! A multivitamint is szedjük! ;)

Új cipők, új gumiabroncsok, és megjavított csomagtartók

Látjátok, annyi mindent kaptunk, hogy hosszú sorolni is, elképesztő miben volt részünk Szingapúrban, hisz a listának még mindig nincs vége. Ez lenne az a hely, ahol a nyugati anyagi jólét és a fantasztikus ázsiai segítőkészség és vendégszeretet találkozik?! :) Írtam még a legelején, hogy Kian Tan-tól mennyi mindent kaptunk, de azt nem részleteztem, hogy mi mindent. No, hát én azóta egy Shimano SPD cipőben tekerek, és Zita teljes garnitúra új gumikat kapott, persze Schwalbe Marathon Plus-okat… :) Ezeket mind nem vettük, hanem kaptuk. Kian Tan csak kérdezte, kérdezte, hogy mire van szükségünk, miben tud segíteni, én meg, bár eleinte hezitáltam, de aztán nem kellett sokat gondolkodnom, mikor sokadjára kérdezte, pontosan tudtam, hogy a cipőmnek a talpa már nagyon vékony és nagyon lejár, Zita külsői pedig már olyan tükörsimák, mint amilyen az én hátsóm volt Vietnamban.

De ez még mindig nem minden, mert a több helyen törött alumínium csomagtartókat is megemlítettem, mert hát hol máshol, mint egy ilyen nagy, modern városban tudnánk a legkönnyebben megjavíttatni? Főleg egy ilyen baráttal, mint Kian Tan, aki annyi mindenkit ismer itt. Erre is volt ötlete, a műveletet egyébként, mint utólag megtudtuk, Brúnó állta, mert ő már egyenesen Kian Tan-től kérdezte, hogy miben tud nekünk segíteni… :) Őrület, nem? Összefogtak „ellenünk” – vagyis értünk, a megsegítésünkért. Ez mind mondanom sem kell, lélektanilag is óriásit lendített rajtunk, nem csak, mint materiális segítség jött nagyon jól ez a sok minden.

A csomagtartók hegesztetéséről azonban még hagy meséljek, mert ez érdekes volt. Kian Tan autóval kapott fel minket, mert már nagyon kevés időnk volt, az utolsó napok egyikén, a Máriával való találkozásunk után vitt el minket a barátjához, Suleiman-hoz, akinek már a nevén is nagyot csodálkoztunk, hát még a műhelyén. Én ilyen „panelházat” még nem láttam, amiben nem lakások, hanem műhelyek vannak. Pedig az óriási teherliftről már lehetett volna valami gyanúm. A sokemeletes, körfolyosós épület végig minden szinten tele volt műhelyekkel és csak azokkal. Az egyik ilyen volt Suleiman kerékpáros műhelye, tele mindenféle csodaparipákkal, munkapaddal, satukkal és rengeteg szerszámmal. Az előkészítést még együtt végeztük el, le kellett csiszolni minden festéket a törött részek körül, hogy ne „kontaminálódjon” a hegesztés és össze kellett illeszteni őket a megfelelő helyen, a megfelelő szögben. Valahogy éreztem, hogy az egész csomagtartót, a távtartóval együtt le kell szerelnem és el kell hoznom. Suleiman műhelye tele volt a fal tetején mindenféle régi kerékpáros hirdetésekkel, amelyek bennem nem kis derűt keltettek, le is fényképeztem párat.

Jó volt látni, hogy egy igazi bringa őrülthöz kerültek a csomagtartók és jó volt Suleiman-al beszélgetni, igaz később aztán, mint kiderült, végül nem ő és nem is az ő ismerőse fejezte be a munkát, mert ők nem dolgoztak másnap. De ezt már mind csak mesélte Kian Tan, mert ő intézett nekünk mindent, mi már nem is tudom, merre-hová rohangáltunk, miközben ő utolsó este megérkezett a kész, összehegesztett csomagtartókkal. Talán éjjel 2-ig szerelhettem, már nem emlékszem, de volt bőven munka a gépekkel: két külsőcsere és a csomagtartók gondos visszaszerelése.

Ja, még egy támogatást kifelejtettem, Benjamintől is kaptunk egy nagy doboz müzliszeletet, és egy nagyon frankó Leatherman Crunch multiszerszámot. Már sokszor nagyon jól jött volna egy fogó, de ilyesmiről nem is mertem volna álmodni, egy ilyen szerszám újonnan kerül vagy 15 ezer forintba, mert tényleg ez a legprofibb ezen a téren. És a legkomolyabb, hogy Ben kérte hogy írjam meg neki, amikor először használni fogom. Hát már aznap este használni kellett, hogy szét tudjam szerelni a csomagtartót… :) Ben egyébként hívott minket az egyetemére is, hogy nézzünk be, köszönjünk be és ismerjük meg a projectjét és a kollégákat, akikkel dolgozik a terep-kerekesszéken, de erre sajnos már végképp nem maradt idő. Egyébként nem csak ezt a meghívást, hanem több másikat is le kellett mondanunk, pl. Sean családjához is hívtak, de ez sem fért már bele a napjainkba, amit különösen sajnálunk, hiszen Kian Tan mellett talán Tőlük kaptuk a legtöbbet: egy teljes lakást 6 napra és hét éjszakára. Belegondoltatok, hogy ez mekkora nagy önzetlen dolog és mekkora bizalommal voltak felénk, így előljáróban ismeretlenül is? Te odaadnád így a lakásod? Azért ez fantasztikus érzés, hogy vannak emberek, akik ennyire megbíznak a másikban és ennyire önzetlenek.

Utolsó nap, Kian Tan tanácsára nem vállaltuk be a nagykövetséget, majd a kikötőt bringával, mert bár szerintem belefért volna, szerinte nagyon kicentiztük volna az időnket. Így aztán bepakoltunk az egyterű autója lehajtott hátsó ülései fölé bringákat és csomagokat ezen a szerda reggelen, és mentünk a nagykövetségre, majd a kikötőbe. Nagy örömünkre előbbi helyen megkaptuk a vízumokat, és aztán a kikötőben is minden rendben volt. Még utoljára együtt ettünk egy furcsa lekvárkenyérszerű szendvicset (ami állítólag valami helyi specialitás) a kikötő éttermében, aztán elbúcsúztunk a nagyszerű barátunktól.

Nagyon remélem, hogy látjuk még egymást majd, és már azt is tudom, hogy ha nem is személy szerint Kian Tan-nak, de más utazóknak egyszer, ha majd már otthon leszünk, vissza-, vagyis inkább helyesebb, ha úgy mondom, tovább fogjuk adni ezt a fantasztikus sok segítséget, amit Szingapúrban kaptunk Kian Tan-tól, és még sok mindenki mástól, akiket szerintem, bár igyekeztem, de biztos nem sikerült hiánytalanul felsorolnom.

A gyorshajón Bintan szigete felé suhantunk, ami már Indonézia. A szigeten várt ránk egy rövidebb bringás szakasz, amire viszonylag kevés időnk volt, ezért aztán annyira nem lazultunk el még ezen a hajón. Tudtuk, hogy megint egy új világ köszön majd ránk, de azt nem is sejtettük, hogy… Ó Te jó ég, Indonézia sok misét megér majd, örülök nagyon, hogy végül ide is eljutott az útinapló. Mindig jó érzés, amikor végre legalább egy országba jut az útinapló velünk. Kár, hogy mi már lassan elhagyjuk Indonéziát… :) Na az ausztrál városok közti nagy ürességekben majd behozom a lemaradást!