Bejárat > Ázsia, Vietnam > Tam Coc – Dong Hoi, na húzzunk bele, tűnés a melegebb éghajlatra!

Tam Coc – Dong Hoi, na húzzunk bele, tűnés a melegebb éghajlatra!



Hús a ketrecben

Megpróbálok bele húzni, mert különben sose jutunk melegebb éghajlatra ebben az útinaplóban. Pedig egyszer jó lenne utol is érni magunkat.

Szóval az előző bejegyzésben leírtak miatt nem voltunk épp túl vidámak, amikor elindultunk Ninh Binh-ből, de nem volt mit tenni, az élet folyt tovább, az út várt ránk. Ekkor ért utol minket a 13 ezer kilométer, ezt egy Pho Bo levessel ünnepeltük. Fotót is inkább a levesről küldtünk fel a FB-ra, se nem magunkról, mert épp nem volt nagy ünnepelhetnékünk, csak tartottuk a már tízezer kilométer óta szokásos tradíciót.

Sok minden nem történt velünk a Highway One-on, utáltuk a forgalmat, a sok dudáló marhát és kitaláltuk, hogy nem állunk meg annyiszor, mint eddig, hiszen úgy sincs miért. Egy vagy néha kétszer egy órás „session”-öket tartottunk, ezek előtt elintéztük a kajálást, a folyadékbevitelt és az egyéb folyóügyeinket, hogy az egy óra, vagy néha a duplája alatt egyszer se kelljen megállnunk, hanem tudjuk pumpálni végig a pedálokat, és haladni. 23-24 kilométereket tettünk meg így egy óra alatt, volt hogy egyszer közel 50-et két óra alatt. Sose haladtunk ilyen gyorsan, amióta elindultunk otthonról. De itt érdemes volt, mert tényleg nagyon nem volt semmi az út mentén, ami lenyűgözhetett volna minket. Oké, láttunk egy bringást, amint egy, a csomagtartójára szerelt ketrecben három kutyát vitt. Szállította haza a húst, friss formában, ahogy még nem romlik meg. Ugye meséltük már, hogy itt Vietnamban a többség a kutyát is megeszi? Mi nem próbáltuk még, vagy legalábbis nem tudunk róla.

Időben és térben pár nappal és néhány száz kilométerrel később történt, hogy megpillantottuk ezt a kutyákkal teli teherautót az út szélén, de igazából ide vág a témába, úgyhogy most mesélem el. Ezen durván elképedtünk és miközben néztük a szomorú ebeket a ketrecekben, arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen nincs is talán igazunk. Mi sem vagyunk vegák, ugyanezt csináljuk sok másik fajta állattal, akkor most miért vagyunk azon annyira leakadta, hogy itt Vietnamban ők a kutyával is így tesznek? Oké, nem teljesen egykutya, mert „a kutya az ember legjobb barátja”, és mert neveket adunk nekik és általában sokkal közelebbi, személyesebb kapcsolatot építünk ki a háziállat kutyáinkkal, mint bármely más állattal, csakhogy ezek az ebeknek itt a teherautón valószínűleg sosem volt ilyen jó soruk. Egyébként azok, akik kóstolták, azt mondják, a kutyahúsnak hasonló íze van, mint a lóhúsnak. Hát, mi ezzel nem lettünk beljebb a témában, de erre nem is nagyon vágyunk.

Ezen az első napon csak 77km-t haladtunk, egy útszéli szálló földszinti szobájában aludtunk, ahová a bringákat is be tudtuk tolni a tévé elé.

Másnap még ennyi érdemleges dolog sem történt, láttunk néhány motorkerékpárt durván megpakolva, hol cuccokkal, hol családokkal. Hol pedig disznóval! Kétoldalt a két henger alakú ketrec mintha valami hordozórakéta lenne, hátul pedig a keresztbe rakott ketrec mögött, ha alaposan megnézitek, látható, hogy az első motoron még ül is egy fickó, pontosabban guggol a disznó mögött! Elképesztőek ezek a vietnamiak! Ennél talán már csak az jobb, amikor egy hosszúkás, ketrec felépítménnyel bíró kétkerekű utánfutóban viszik az ezeknél még hatalmasabb állatokat, amiket nem tudnak így felpakolni, csak állva tudják őket szállítani ezekben az utánfutókban. Róluk még nincs képem, de igyekszem ilyet is lőni, mert az se semmi látvány!

Estére le kellett tolnunk a 127km-t, mert Vinh-be kellett érnünk, hiszen le volt beszélve egy leányzóval, hogy egy estét nála alhatunk. A város Ho Chi Minh terén találkoztunk, egy nagy álló Hó apó szobor előtt. Innen bringáztunk el a leánykollégiumba, ahol lakott. Képzeljetek el két hosszúkás házikót szobákkal. A két ház között lehet hátramenni a szabadtéri fürdőszobákhoz és minden lánynak van egy kb. 10nm-es szobácskája. A barátunk az ő szobáját estére a rendelkezésünkre bocsájtotta, amíg ő átment aludni egy barátnőjéhez. Előtte persze órákig beszélgettünk ahogy azt ilyenkor kell és illik. Átjött néhány barátnője és főztek egy nagyon finom és bőséges vacsorát, ami közben kíváncsian kérdeztek és mi örömmel válaszoltunk. Azért sikerült néha visszakérdeznünk is, így megtudtuk például, hogy itt a suli napi két turnusban megy, ha jól emlékszem, reggel 8-tól 11-ig, és délután 1-től 4-ig. Így közben mindenki hazamehet és ebédelhet a családjánál, vagy főzhet magára, besegíthet otthon, megírhatja a leckét, stb, stb. Mert a suliban menza az nincs. Nekem ez a rendszer annyira nem tetszik, hiszen gyakorlatilag az egész nap elmegy, ráadásul 6 ilyen nap van a héten. Nem akarok gonosz lenni, de nekem gyanús, hogy ez az egész azért ilyen, hogy e remek kommunista országban nehogy valaki ne felejtse el, hogy „Mi mind egyéniségek vagyunk” – vagy hogy is mondta Monty Python. Szóval számomra egy kicsit gyanús volt, hogy itt az emberek gyerekként egy még nagyobb és mélyebb olvasztótégelybe kerülnek bele, ami számomra azért szörnyű, mert szerintem az elmének és a léleknek éppoly nagy szüksége lenne arra manapság, hogy békén és szabadon hagyják, mint a természetnek. Mindkettő esetben jót tesz a diverzitás, mind bio-, mind emberi kultúra szinten. Csak az a baj, hogy a jelenleg domináns emberi kultúra mindkét téren ezzel gyökeresen ellentétes irányba halad, és nem is tudom egyelőre elképzelni, mi jelenthet ebből kitörést. Valamiféle kulturális, gondolkodás és életmódbeli forradalom kéne ide, vagy én nem is tudom, micsoda. Na de hagyjuk most az utópiákat, mert azt ígértem, hogy sietünk, szeretnék e bejegyzés végére legalább Hue-ba érni! :)



Egy spontán pihenőnap Cipruson

A lányok nagyon kedvesek voltak velünk és nagyon jól éreztük magunkat náluk, azonban rendesen kipihenni magunkat valahogy nem sikerült. Legalábbis engem majd meg evett az álmosság és a fáradtság másnap reggel. Elgyötörten kószálltunk egy mellékúton, letértünk kelet felé a tenger irányába, mert találtunk egy nem sokkal hosszabb, de a H1-nél sokkal izgalmasabbnak tűnő alternatív útvonalat. Nos, hát izgalmasabb nem volt, de legalább a nagy teherautók és buszok nem boldogítottak minket itt.

Még 20km-t sem haladtunk, amikor egy motoros hölgy lelassított mellettünk, és én valahogy erőt vettem magamon, mert éreztem, hogy nem jó, ha belül is borús és zárkozott maradok, elég ha az idő ilyen idekint. Szóval nem csak integettem neki, mint azt néha szoktuk, hogy menjen már, előzzön le, és boldogítson mást, hanem szépen köszöntem is neki egy hangos szingcsáó-t, aztán megkérdeztem angolul, hogy látta-e ma már azt a nagy fehér madarat, a hóvarjút? Meglepetésemre elég jó angolsággal válaszolt, és azon kaptam magamat, hogy útközben társalgunk. Nem sok mondatot kellett váltani ahhoz, hogy meghívjon minket magához egy kávéra, és ezt a meghívást egy gyors egymás közti konzultációval el is fogadtuk

A hölgyről kiderült, hogy négy évet dolgozott Cipruson egy pékségben, napi 12-14 órában, heti hét nap. Mindezt nem elkeseredetten, hanem nagy lelkesedéssel mesélte, igaz, hogy közben távol volt a családjától, de ebből lett a szép házuk és ebből tud most mindent megadni a családjának. Szóval ezt azért kemény volt hallani. Ha majd eszembe jutna panaszkodni megint, ha visszatérek egyszer a taposómalomba, felidézem őt. Én vallom, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa és ha csak nem születik valamilyen nagyon extrém körülmények közé, akkor csak kitörési vágy, egy kis gógyi és sok kitartás kell ahhoz, hogy az ember bármi lehessen. Pl. akár önmaga! :) Ez a hölgy beáldozott négy évet a saját és családja életéből, cserébe most szép otthonuk van, és ez becsülendő, de ugyanakkor elgondolkodtató is. Materiálisan nyilván így sokkal gazdagabbak lettek, de vajon megérte, vajon összességében most boldogabbak? Valószínűleg igen, mert Vietnamban most megy a „fejlődés”, és éppen az erősen materialista státusz kellős közepén járnak, ezen nem sokan gondolnak túl, amikor a robogóikkal száguldoznak az utakon, miközben 20-30 éve ugyanezt még nagy boldogan kerékpárral tették, és bár több dolgot gyorsabban elérnek így, de kétlem, hogy amióta mindenkinek van mit ennie, azóta a boldogság szint is ugyanilyen szépen ível fölfelé. Persze ezért még nem szabad elítélnünk őket és nem is tettük, nagyon jól elvoltunk a hölggyel és jókat beszélgettünk. A nyugati kultúra, a „globalizáció” nyomására jött nálunk ez a nagyfokú materializmus, ergo tőlünk tanulták, nincs jogunk elítélni őket ezért, inkább egy jobb példát kéne most már lassan mutatni.

A hölgyet egyébként az ég küldte, mert én olyan nagyon nyomott voltam a 127km-es előző napi tekerés és a rövid alvás után, hogy nagyon nem élveztem a menést. A kérdezésünk nélkül felajánlotta, hogy akár maradhatunk éjszakára vagy napokra is, és bár nem terveztünk a mai napra pihenést, hanem csak menést, ennek a kísértésnek egy rövid gondolkodás után engedtünk. Zita sem volt éppen fitt, az eső is esett, meghívást kaptunk, hát hová rohanjunk, ha itt a lehetőség egy nagy pihenésre és egy új barátságra?

Ezt követően én beájultam a kapott apró vendégszobánk ágyába és ott is maradtam valahogy délután háromig. Eztán Zita volt a szociomanó, ő volt a vendéglátónkkal, engem pedig a konyhaasztalnál ülve megszállt az ihlet és valami nagyon kevés idő alatt kijött belőlem 10-12 oldalnyi laoszi útinapló. Ennek mondanom sem kell, rettentő mód örültem és este folytattam a szeánszot a falakból kibújt ihlettel, amíg végleg ki nem merültem ismét. Ezen a napon 18 és fél kilométert haladtunk, de az útinapló ennél sokkal többet, és közben pihennünk és feltöltődnünk is sikerült.



A közlekedéskultúra és a helyi szabályok az utakon

Másnap korán indultunk, az eső megint esett és az idő ennél szürkébb már nem is lehetett volna. Az előző nap megírt bejegyzést még a délelőtt szerettem volna feltölteni, hogy be tudjam élesíteni aznap magyar reggel 8-ra, ami itt nálunk délután 2 óra. Ez sikerült is, találtam egy helyet, ahol volt tető is, és kódolatlan wifi is internettel. Közben persze jól körbeállt a helyi népsereg és ők is elkezdték nyomkodni, azt, ami nekik volt, aminek a vége az lett, hogy az összes hülye kínai ájfón utánzatból valami helyi sláger szólt, egyszerre, mind max. hangerőn, én meg közben már majd meg őrültem és alig vártam, hogy befejezzem a feladatom, és mehessünk tovább.

Ahogy kiértünk a főútra, az eső jobban rákezdett. Még mindig nem szakadt, de azért esett és ha a dzsekik alatt nem is áztunk át nagyon, az esőnek semmiképp nem örültünk, mert közben azért elég jól haladtunk, de ennél a közel 30-as sebességnél szépen felvertük a leállósáv szmötyijét és az egész kerekek környéke és a táskák mind tiszta gempa lett. A fogaskerekek, a lánc, a fékek, mind állt a barna, apró kavicsos, szemcsés szmötyiben, és tudtuk, hogy ez nagyon nem tesz jót nekik.

Ezen a szakaszon szemtanúi voltunk egy balesetnek a Highway 1-en. Előttünk egy motoros fickó az út jobb széléről elindult hogy áttérjen a bal oldalra, feltehetően az ott lévő üzletek valamelyikébe ment volna. Ehhez se az indexlámpát, és a kezét nem használta irányjelzésre és a nem létező türkébe sem pillantott bele, ahogy hátra sem fordult. Csak elindult befelé. Hisz úgyse jön senki, nem dudált senki, szabad a pálya. Ekkor egy autó leelőzött minket és szinte ugyanezzel a tempóval eltrafálta a motorost, nagy csattanás, a motoros elveszti az egyensúlyát, meginog, így inogva áttántorog az út bal szélére, ahol nagyot zanyál a földre. Az autó ezt látva lelassít, de meg nem áll, hanem aztán gyorsít és továbbhajt. Oké, egyértelműen a motoros volt a hibás, de semeddig nem tartott volna lefékeznie időben az autósnak, valószínű épp nem figyelt maga elé, de még azt is el tudom képzelni, hogy látta a motorost, de félt satuzni a nedves úton, hogy meg ne pördüljön vagy csak ennyire rosszak voltak a fékei a járműnek.

Mivel a motoros szemmel láthatóan nem szenvedett szerencsére komolyabb sérülést és többen rögtön odasiettek hozzá, mi nem tartottuk szükségesnek megállni, már csak azért sem, mert hallottunk olyan történetet is, hogy külföldiek DK-Ázsiában megálltak ellátni egy balesetnél a sérülteket, és annak ellenére hogy ezen túl más közük semmi nem volt az eseményekhez, a rendőrség végül őket hozta ki hibás félként és súlyos pénzbírságot kellett fizetniük (korrupció). Ennek mi nem akartuk kitenni magunkat, de forrt bennünk a düh és az igazságvágy, és én már bántam, hogy nem kaptam elő azonnal a kis piros fényképezőgépünket, amin talán lett volna elég gyors a zoom, hogy elkapja a fickó rendszámát. Később erre aztán meg is lett a módom és még zoomolni sem kellett, ugyanis az autós később megállt, egy motorossal beszélgettek valamit, bizonyára a balesetről. A sofőr később még ki is szállt, de ekkor már nem csináltam több képet róla, mert az első megállásánál az ő számára is direkt jól láthatóan vagy egy tucat fotót készítettem az autójáról. Ezt elégnek találtam neki a bűntudatkeltésnek, már csak azért is, mert bár egy szelíd, ijedt alaknak tűnt, nem akartam kockáztatni, ne adja az ég, hogy valami őrültet fogunk ki, aki aztán minket is eltrafál, hogy „megsemmisítse a bizonyítékokat”, amelyekkel aztán amúgy semmit az ég világon nem kezdtünk, azon kívül, hogy most ide feltettem a blogra. Azért nem mentünk az esettel és a képpel sehová, mert egyrészt ez az ő országuk, az ő közlekedés- és viselkedéskultúrájuk, másrészt, mint már írtam, nem akartunk semmilyen balhét a rendőrséggel.

Amúgy Vinhből kifelé menet is láttunk egy balesetet, egy körforgalomban egy bringás szembe tekert a forgalommal és mindeközben még minket is megbámult így frontálisan ütközött egy robogóssal. Persze itt sem történt komoly baj, a robogós el sem esett. Aztán valamelyik következő nap, Hue előtt pár kilométerrel egy megkapolt robogót láttunk eldőlve, mellette egy vérző bokájú fickót. Már szaladtak hozzá valami géztekerccsel, és jajgatni is volt lélekjelenléte, ezért némi hezitálás után aztán neki sem álltunk meg, de ez utóbbi esetben ezt egy kicsit megbántuk, ezután utólag furdalt minket a lelkiismeret

Ennyi szörnyűség részletezése után beszéljünk egy kicsit az okokról. Megpróbálom felvázolni, hogyan is történik itt a közlekedés, milyen szabályok működnek a vietnami utakon.

Először is talán a legfontosabb és legerősebb szabály, hogy annak van elsőbbsége, aki nagyobb, erősebb, gyorsabb vagy hangosabb. Néha elég, ha ezen tulajdonságokból csak kettővel rendelkezik az illető, pl. el tudom képzelni hogy egy gyorsan haladó és hangosan dudáló robogónak lelassít egy nagyobb járgány és ez néha meg is történik, noha nem jellemző. A jellemző inkább az, hogy a belső sávokban, vagy néha az egész utat elfoglalva már távolról üvöltő, undorítóan hangos dudákkal és nagy hévvel jön egy busz vagy teherautó, aki aztán mindenkit letol az útról. A szembejövőket is, tehát van, hogy így előz, miközben látja, hogy a szembejövő sávban jönnek, de hát ők kisebbek, ott van nekik a por az út szélén, én különben is nagy vagyok, erős, és dudálok mint a barom.

Itt tehát a közlekedésben résztvevőket otthon simán “utolsó taplónak”, “bunkónak”, “türelmetlen b@lf@sznak”, és hasonlóknak lehetne nevezni, arról nem is beszélve, hogy amit itt közlekedés címen művelnek, az otthon a gyilkossági vagy öngyilkossági kísérlet kategóriáját is bőven kimerítené. Persze nincs erről szó, Vietnamban nem bunkóbbak az emberek és nem is közlekednek sokkal veszélyesebben, mint otthon (mert lassabbak!), csak arról van szó, hogy ez egy más ország, más kultúra, ahol mások a szabályok és mások a szokások.

Ja, és az utak 2×2 sávosak, persze csak miután átlátod ezt a káoszt. Ezek a sávok szélességre mindig éppen akkorák, amekkora kell, lehet, hogy három sáv félméteres, míg a negyedik éppen 8 méter széles, mert két busz előzi egymást rajta, miközben egy motorost előznek miközben ő minket előz. Ezt értsd egy sávnak. És miért a négy sáv? Azért, mert itt az út két szélét arra is használják, hogy szembe menjenek a forgalommal. Hiszen mindenütt ott van az a nyavajás záróvonal, igen, az egyetlen záróvonal, ami létezik ebben az országban, az méter magas és betonból van. Mert ha csak felfestés lenne az a kutyát nem érdekelné, ezért fel sem festik. Szóval a beton választó fal miatt ugye a főútra nem lehet kikanyarodni balra. Minden tisztességes nyugati ember ilyenkor kikanyarodna jobbra és megkeresné az első U-kanyarodási lehetőséget meg fordító-felüljárót (utóbbit persze itt felejtsük el, ilyesmi nincs, még a felüljáró is ritka). De Ázsiában ez nem így megy, és ez Vietnamon kívülre is igaz, de itt különösen nagyon megy, hogy az útra simán kikanyarodnak balra, a szembejövő sáv szélére. Sokszor még akkor is, ha nincs választó fal a két irány között, csak egyszerűen nagy a forgalom. Elindulnak, amerre dolguk van, aztán majd amikor csitul a forgalom, átvágnak keresztbe az úton a saját sávjukba. Az ilyesmi teljesen hétköznapos, mindenki így csinálja és néha nem csak a motorosok, hanem még a buszosok is, de az autósok még simán. Tehát ezért van négy sáv. Van a két rendes sáv, ami Európában is, és ennek a két szélén még van egy alkalmi szembejövő sáv is, amit nagy előszeretettel használ is mindenki.

Aztán nézzük a rendes kikanyarodást, jobbra kis ívben, mert hát ez se semmi. Mondtam ugye, hogy dudálnak mindenért, ha előznek, vagy ha csak jönnek mögülünk gyorsan, vagy ha üdvözölnek vagy ha épp csak olyan kedvük van. Volt olyan is, hogy lelassított mellettünk egy robogós, ránk nézett, mosolygott, és elkezdte nyomni azt a hülye, visító, hangos dudáját, mintegy „Helló!”-képpen. Persze képzelhetitek, mennyire örülünk az ilyen arcoknak, amikor tucatjával jönnek egy nap. Néha bizony el is fogy a türelem és ilyenkor nem kapnak már tőlünk vissza se mosolyt, se Facebook címes névjegykártyát, csak magambe tartva az indulatokat előre figyelve, rá s nézve csak intünk neki, hogy takarodjon mellőlünk. Mert ugye közel is jönnek. Ja, követési távolságról halván lila fingjuk sincs, ezért kétszer irányból is veszélyesek ránk. Mögénk jönnek hogy közelről bámulhassanak, vagy mert szélárnyékunk van, tudomisén… és amikor megelőznek, bevágnak elénk néha fél méterre. :) Marhajó, mi? Na, de a kikanyarodásnál tartottam. Szóval mivel mindenki dudál, amikor gyorsan jön és mivel mindenki keskeny robogóval van a széles úton, ezért amikor valaki kikanyarodik jobbra kis ívben, nem néz ki előtte balra a főútra. Mert ugye ki is jönne olyan gyorsan az út szélén, hogy ne tudna kikerülni? Az út szélén csak lassan közlekedünk, aki gyorsan jön, az az út közepén megy, és figyel maga elé, vagyis dudál, ha azt látja, hogy kikanyarodom elé. De én ugye csak az út szélére kanyarodom ki, ezért előtte körbe se kell néznem. Hisz onnan nem jön senki gyorsan, kivéve mondjuk Zita és Árpi, hangtalanul, motorhang és dudakultúra nélkül, néha 25-30km/h-val… :) Szóval ilyenekre is figyelnünk kell. Kvázi újra kellett tanulnunk közlekedni ezen szabályok mentén, ezeket mind tudatosítani kellett magunkban, hogy biztonságban és a napi idegbaj elkerülése nélkül tudjunk közlekedni Vietnam útjain. Remélem tetszett! :) Ha Vietnamba jöttök kerékpárral vagy itt terveztek motort vagy biciklit bérelni, ezeket jó, ha tudjátok! Nyomjátok a dudát mindenért és figyeljetek magatok elé, akkor nem lehet baj, ha mindenki ezt csinálja. …és mindenki ezt csinálja! Viszont ez mint a fenti baleseteken is láthattátok, még nem elég, mert néha valaki azt hiszi, hogy ha ő megvette az autót, vagy ha ő vezeti a nagy buszt, teherautót, akkor ő az Isten az utakon és ő megérdemli maga előtt a szabad utat, hogy mindenki félreálljon előtte. Extrém példa és negatív dolog, ezért félve, de leírom, hogy hallottunk olyan, Thaiföldről és Vietnamból is, hogy valaki nem állt félre dudálásra egy nála nagyobb, drágább, „felsőbbrendűbb” járműnek, ezért az azt vezető sofőr kiszállt, és egyszerűen lelőtte az illetőt. Ezeket ismétlem, hallottuk, és extrém esetek, ez nem hétköznapi, ugyanakkor ebben a furcsa világban itt el tudjuk képzelni, hogy valóban megtörténtek.

Anyáink, ne aggódjatok! Mi Nekik a Marsról jöttünk, dudára félreállunk, rettentően figyelünk a forgalomra, magunkra és egymásra és mindenkivel kedvesek vagyunk. A legbunkóbb, amit eddig Vietnamban műveltünk az a már többször említett „Nem figyelek rád, a forgalmat figyelem magam előtt és nem látod, hogy integetek neked, hogy menj, előzz le!”-integetés, ez a max. amit merészelünk művelni az úton velünk osztozókkal, ha már fogytán a türelmünk.



Odavész négy fékpofánk az esőben

Ja, és ennek a napnak a végén, amikor ez a baleset történt és amikor megpillantottuk ezt a táblát „Ho Chi Minh City 1371km” és visszamentünk hozzá marhulni… Szóval ennek a napnak a végén próbáltunk megállni valami városban hogy ott éjszakázzunk, de amikor behúztuk a fékeinket, azok nem fogtak, csak gurultunk tovább… Hülyék voltunk, nem lett volna szabad ekkora szutyok időben hajtani, a kerék által felvert apró kavicsos szmotyi a féktárcsára is rárakodott és szétcsiszolta a fékpofáinkat. Ez azért is volt nagy baj, mert már csak egyetlen tartalékunk volt. Elhatároztuk, hogy a Hue – Da Nang – Hoi An városhármas valamelyikében mindenképpen beszerzünk még néhány fékpofát, mielőtt a dombos Central-Highland felé lekanyarodnánk erről a borzalmas H1-es útról. Amin ezen a napon 88km-t haladtunk.

Másnap Dong Hoi-ig szerettünk volna eljutni, de végül 17km-rel előtte ránk sötétedett és egy hangulatos kis városkában, Hoan Lao-ban éjszakáztunk. Egy földrajztanár leállt velünk dumálni az úton, és nála kerek-perec meg is kérdeztük, hogy átugorhatunk-e hozzá egy estére, nem vette tolakodásnak, de amikor elkezdte mondani, hogy hát pici a házuk és a felesége és a kisgyerek, akkor nem erőltettük tovább, pedig éreztük, hogy szép estét töltöttünk volna velük, de nem akarunk nyomulni, annak ellenére sem, hogy nagyon bírtuk az ipsét. Innen már csak egy köpésre volt Dong Hoi, ahol a városba befelé menet két kis srác követett minket nagy nevetve nagy bicikliken. Úgy rötyögtek és üldöztek, versenyeztek velünk, hogy végül egy videofelvételt is indítottam róluk.

Najó, ez már a hatodik oldal, úgyhogy mégsem írok most tovább, így is nagyon elégedett vagyok,mert egy délutáni szieszta alatt megírtam 6 nap és 408km történetét. Ez nagyon jó, ezután bevezetjük a szieszta intézményét. Inkább ez, mint mindig éjjel kettőig fent lenni, aztán másnap holt kómásan a legnagyobb hőségben tekerni. Zita mellettem egy függőágyban olvasott és megebédeltünk itt az árnyékban. Kb. 2,5 órát álltunk, és most visszaugrok az útinaplóból a valóságba és megugorjuk a még a mai napra ránk váró 50km-t. De ez már csak egy másik útinapló története lesz, ahogy az is, hogy mi volt velünk Donh Hoi-ban és az után. Már csak 44 nap és 1500km a lemaradás!!!! :)

Ezek a napok 2013. január 6-tól és 11-ig történtek, a kilométereket írtam útközben.

  1. Reku Papa
    február 28th, 2013 08:51-nél | #1

    Négy éven át heti hét nap, 12 óra meló egy pékségben – egy szép házért?

    A magyarok 80%-a örülne ennek az ajánlatnak. Itt sok ember egy életen át dolgozik egy szép (tehermentes) házért.

  2. Arpi
    február 28th, 2013 09:16-nél | #2

    @Reku Papa
    Jogos a meglátás! De akkor miért nem megyünk és csináljuk, miért csak a siránkozások jönnek el még idáig is? Miben volt jobb a vietnami hölgy? Amikor kiment, még nem beszélt egy mukkot sem angolul.
    – Olcsóbban építhette fel a szép házát?
    – Bátrabb volt?
    – Szerencséje volt, mert talált egy ügynökséget akik kiutaztatták? Az első évben csak a kiutazásának árát és az ügynökségnem fizetett összeget dolgozta le…
    – Jobb helyre született? Mert neki pl. nem kell a télen a fűtésre költenie?

    Kétlem, hogy Vietnamban könnyebb lenne az élet általában véve, mint Magyarországon. Én a második felvetésemre szavazok. (bátor volt)

  3. Arpi
    február 28th, 2013 09:23-nél | #3

    @Reku Papa
    Nehogy magadra vedd a siránkozást, nem Rád értettem… Hanem azokra, akik a külső körülményekben és nem saját magukban keresik a keserűségük és/vagy nehezen boldogulásuk okait. Úgy, hogy azt még én is látom innen, a hírekből, FB-falakon és egyéb helyeken. Ha ezt siránkozásra és lázongásra használt energiát mindenki arra fordítaná, hogy valamit kezdjen magával, legyen szó külföldi munkáról, zöldséges kertről, vagy bármiről… akkor… akkor ő is, meg mindenki más is egy jobb világban élne. :) Tudom, hogy valakinek rohadt nehéz, valaki rossz családba születik, nehéz anyagi és egyéb körülmények közé. De ilyenkor mindig jusson eszünkbe pl. Chandan története, aki a kalkuttai nyomornegyedet is megjárta és az első fizetéséből alsónadrágot vett magának és most komoly jogász, nemsokára bíró lesz belőle, miközben mindenkin segít a környezetében, beleértve a családját is.

  4. február 28th, 2013 18:59-nél | #4

    Gratulálok Nektek a 13000. kilométerhez! :-)

    Egyetértek Árpi, a változást belül kell elkezdeni, akkor a világ is megváltozik körülöttünk.
    Ami kívül zavar valakiben, vagy valamiben, az egy tükör önmagunknak, onnan kell kiindulni.
    Mindenkiben ott rejlenek a végtelen lehetőségek, csak felszínre kell hozni.
    A különbség az emberekben, a megértés szintjében rejlik, ki mikor ébred öntudatra.
    Mindenki csodálatos, és különleges lélek, mindenki máshogy az, de Egyek vagyunk. Mindannyian szeretetre és boldogságra vágyunk, amit tévesen kívül keresünk az anyagi világban, pedig belül van, és kivétel nélkül, mindenkiben ott van. A mostani világ még nem ezt tükrözi. De miért is nem? Egyre több ember ébred, és kezd tenni önmagáért, és másokért. Én hiszem, hogy élhetünk egy sokkal szebb világban, és amit én ezért megteszek, azt bárki megteheti szeretettel, hittel, megértéssel, megbocsátással, elfogadással, alázattal, tisztelettel, őszinteséggel, szelídséggel, türelemmel, ítélkezés és elvárások nélkül, és ezeken keresztül a példamutatással. A jövőt mi magunk teremtjük, szerintem az első lépés ehhez az önismeret. Ki vagyok valójában? Miért történik velem ez? Mire tanít ez engem? Mit kell változtatnom, hogy ne így kapjam? Hogyan szeretném másképp? Tettem-e ezért valamit? Mitől lett más, miután változtattam? Millió kérdés, melynek a válaszai önmagunkhoz vezetnek el, és a válaszok mikéntjei teremtik a világunkat. Aki szebb jövőt szeretne, kezdje el a változást ÖNMAGÁBAN és meglátja, miként fog ezáltal megváltozni minden más is. A csoda bennünk van!

  5. március 1st, 2013 06:47-nél | #5

    @Reku Papa
    A magyarok 80%-a örülne egy ilyen ajánlatnak, aztán kettő hét múlva felmondana.

  6. Szántó Kati
    március 1st, 2013 13:28-nél | #6

    Reku Papa ott a pont. Voltak ismerőseim akik (utánam) kedvet kapva kimentek Angliába, egy hétig se húzta némelyik.

    Amit még hozzátennék, hogy sok embernek sajnos kis országunkban nincs esze. Ahelyett hogy meglépné és kimenne, inkább kiváltja a hitelét egy másik hitellel, aminek rosszabbak a feltételei.
    Munkahelyemen nap mint nap látom hogy az emberek mit művelnek a pénzzükkel. Az egyik hölgy hitelkártyát nyittatott hogy a hitelének a törlesztőrészletét befizethesse. Azóta a hitelkártya tartozás összege megelőzi a hitel összegét.
    A másik ember sír hogy nem tudja megjavíttatni a mosógépét. Megkérdeztem tőle hány doboz cigit szív el naponta, azt válaszolta hármat. Mondtam neki csökkentse kettőre. Fél év múlva nemhogy megjavíttatta, de ki is cserélte a mosógépet. Azóta más miatt sír, de újra 3 dobozt szív (ha nem többet).

    Az emberi hülyeség felülmúlhatatlan és sajnos nem fogjuk tudni a legtöbb embert gondolkodásra bírni.
    Akik titeket olvasnak mások. őket vonzza a kaland, nekik van agyuk, ők sohase fognak ilyen helyzetbe kerülni illetve ha mégis, ki fognak belőle lábalni.

  7. bj
    március 1st, 2013 17:38-nél | #7

    Ajjajj, ez a kutyaevés mindig is felzaklatott, tudtam róla korábban is, de valahogy elnyomtam a felejtésbe. De most megint kísérteni fog egy ideig. :( Desmond Morris könyvét nagyon tudom ajánlani a témában: Az állati jogok szerződése
    Itt egy részlet belőle:

    “Valamennyi állati jogok szerződésének feltételeit újra meg újra meg kell vizsgálni, s el kell érni hogy a lehető legigazságosabbak legyenek. Minden egyes szerződés minden cikkelyének a minimális kihasználást kell kikötnie, minden szükségtelen szenvedés megszüntetését, valamint azt, hogy a kérdéses fajnak maximális lehetősége legyen természetes viselkedési mintái szerint élni. Az emberi gondoskodásnak egyértelműen ezt kellene eredményeznie, cserébe azért a munkáért, amit az állatok végeznek nekünk, az élelemért, amit adnak, s a társaságukért, amivel megörvendeztetnek.

    Új alaptörvényre van szükségük az állatoknak, egy nekünk szóló tízparancsolatra, amely rákényszerít bennünket, hogy minden téren tiszteletben tartsuk az állati jogok szerződését:

    1. Az állatot nem szabad fölruházni képzeletbeli jó és rossz tulajdonságokkal, hogy tápot adjunk saját babonás hiedelmeinknek vagy vallásos előítéleteinknek.

    2. Állatot nem szabad az ember szórakoztatására leigázni vagy lealázni.

    3. Állatot nem szabad fogságban tartani, csak ha megfelelő fizikai és társas környezetet tudunk neki nyújtani.

    4. Állatot nem szabad társként tartani, csak ha képes könnyen alkalmazkodni gazdája életstílusához.

    5. Állatfajt közvetlen üldözéssel vagy az emberi népesség további növekedésével nem szabad a kipusztulásba kergetni.

    6. Állatnak emberi sport céljából nern szabad fájdalmat vagy szorongást okozni.

    7. Állatnak szükségtelen kísérletek céljából nem szabad testi vagy lelki gyötrelmet okozni.

    8. Gazdasági állatot nem szabad nyomorúságos környezetben tartani, hogy élelemmel és más termékekkel lásson el bennünket.

    9. Állatot nem szabad kihasználni a prémjéért, a bőréért, az elefántcsontért vagy bármi más luxustermékért.

    10. Munkavégző állatot nem szabad nehéz feladatok végzésére kényszeríteni, ami streszt és fájdalmat okozni neki.

    Ez az alaptörvény nem valamiféle hóbortos ideál. Gyakorlatias és megvalósítható. Mindazonáltal ma igen távol van attól, hogy világszerte megvalósítsák. Az állat-felszabadítási mozgalom kevésbé szélsőséges elgondolásait jeleníti meg.

    Ez a mozgalom azzal, hogy nem fogad el gazdasági érveket egyetlen állattal való rossz bánásmódra sem, része annak az új felvilágosodásnak, amely hatalmas lépést jelent előre az állatok jólétével és státusával kapcsolatos nézeteinkben. Hogyha a tagjai rá tudnak venni bennünket, hogy fogadjuk el ennek az alaptörvénynek a rendelkezéseit, akkor megvalósították az állati jogok szerződésének elengedhetetlen felülvizsgálatát.

    Dicstelen dolog a szerződésszegés, márpedig mi ezt tettük az állatbarátainkkal kötött szerződéssel. Rokonaink ők, hisz mi is állatok vagyunk. Hogyha brutálisan bánunk velük, akkor minden kapcsolatunkban brutálisak leszünk, emberekkel és más fajokkal egyaránt.

    Amelyik kultúra ismeri az állattársak iránti együttérzést, az minden tekintetben érzékeny és gondoskodó. Amelyik kultúra érzi a rokonságot az állatokkal, hű marad a gyökereihez. Ha megfeledkezünk alacsony származásunkról, hamarosan azt fogjuk képzelni, hogy tetszésünk szerint bármit csinálhatunk kicsiny bolygónkkal. Nem telik bele sok idő, és mi leszünk az új dinoszauruszok – egy eljövendő kor kövületei.”

  8. Judit
    június 24th, 2013 01:04-nél | #8

    Te jó ég, az teherautó tele a kutyákkal, és a biciklis is!
    Hogy lehet így, ezeket látva később még vidáman kirándulni,a monitoron át is totálisan felzaklat, ez borzalmas! Hihetetlen, szavak nincsenek rá, a lábam be nem tenném ebbe a borzadályos helyre, sehova, ahol ilyesmi folyik! Azért ne keverjük már össze a kutyát a haszonállattal!

  1. Még nincsenek visszakövetések