Nászút a Föld körül

A fogdokinál Karimabadban és Ali falván

Az erődös napunk estélyén megfájdult a fogam, szinte egyik percről a másikra, erős fájdalmat kezdtem el érezni a bal pofámban, ami nem akart szűnni. A másnapi túrához kénytelen voltam egy fájdalomcsillapítót kérni Barbarától, hogy élvezni tudjam a napot. Ez sikerült is, részletek egy későbbi bejegyzésben. A túra utáni estén és az azt követő napon viszont már annyira fájt, hogy csak Barbara fájdalomcsillapítóival maradt elviselhető a létezésem, ezért felkerestük a karimabadi kórházat. Volt fogorvosuk, viszont amikor elkezdett nézelődni a számban, elsötétült a fogorvosi lámpa – elment az áram! Szentségeltem, mert tudtam, hogy a kórház egyazon hálózatra van rákötve a szállásunkkal szomszédos netcafé-val, így a 100MB-os youtube feltöltésemnek is lőttek, hiszen a netcafé ADSL modemje és routere alól is kiment az áram… Ráadásul áram nélkül még az X-Ray, vagyis a röntgengép sem működik a kórházban, így leküldtek minket Aliabad-ba („Ali falvára” – a völgy alján található szomszédos városkába). A doki megkérdezte a nevem és az életkorom, majd valamit felírt egy üres A4-es papírra, ez volt a beutalóm az aliabadi fogászatra. Ezzel útnak is engedett minket, mondván, hogy fogjunk egy Suzukit, és szálljunk le róla az aliabadi bazárnál, onnan majd útba igazítanak minket a kórház felé. Oké, csak azt nem értem, miért pont Suzukit kell, hogy fogjunk? Ezen sokáig nem akadtunk le, nekem konkrétan volt nagyobb bajom is, mégpedig az, hogy az egész bal fejem az államtól a homlokomig úgy zsibbadt, hogy azt hittem, mindjárt kettényílik a fájdalomtól. Így sétáltunk lefelé a KKH irányába, és vártuk, hogy jöjjön valaki, akinek kitehetjük a hüvelykujjunk. …és jött egy Suzuki minibusz, ami elvitt kettőnket 50 rupiért Aliabad-ba! Tehát ezt hívják itt a tömegközlekedésnek! Aliabad-ban csak egy hangyányival volt tisztább és rendezettebb a rendelő, de még itt is egy kopott kilincs nélküli faajtó volt a rendelő ajtaja, a padló pedig éppoly poros volt. Itt megröntgeneztek, és megállapították, hogy az egyetlen gyökérkezelt fogam alatt gyulladt be az arcom. Megmenteni a fogat 30% esély van, de csak a doki megfelelően felszerelt magán (és így pénzes) rendelőjében, vagy lent Gilgitban, vagy Iszlamabadban. A művelet több napot igénybe vesz, 5-6000 rupiba kerül, és nem biztos, hogy eredményre vezet majd, és ha igen, akkor sem dőlhetünk hátra, a gyulladás bármikor újra előjöhet. Másik opció, hogy kihúzzuk a fogat, ezzel nem lesz fogam többé, viszont probléma sem. Végül anti- és probiotikumot kaptam, hogy utóbbi majd levigye a gyulladást és így eljuthassunk Iszlamabadig, akár kerékpáron. Mert, ha bármelyik másik operációt választottam volna, előfordulhatott volna, hogy valami komplikáció lép fel (beletörik a fogam a húzásba, vagy nem sikerül a tömés, és további fájdalmaim lesznek), és ez nem csak azért lett volna kellemetlen, mert megakadályozott volna minket a KKH-n való továbbbringázásban, hanem a jó ég tudja, hogy mi történt volna velem a továbbiakban. Pl. egy félbetört foggal való kényszerbuszozás Iszlamabadba a legrosszabb, amit csak el tudok képzelni. Így a gyógyszerrel szépen lemegy a gyulladás, ezzel nyerünk pár hetet, azalatt leérünk kedvünk szerint Iszlamabadba, ahol amíg az indiai vízumra várunk, majd szépen megmondják, és megcsinálják a fővárosi dokik a frankót a fogammal. Szóval ebben maradtunk hosszas gondolkodás és mérlegelések után.

A patikák és a tömegközlekedés

A doki a receptet az előző dokitól kapott A4-es lap hátoldalára írta fel, ezzel ballagtunk át a szomszédos gyógyszertárba, ami egyáltalán nem hasonlított az otthoni gyógyszertárakra. Kezdődött ott, hogy az egész inkább egy boltnak nézett ki, se pult, se tisztaság, se képzett gyógyszerészek nem voltak benne, mint ahogy az otthon lenni szokott, ellenben egy olyan figura árulta a gyógyszereket, akit indulásunk előtt százszor inkább néztem volna terroristának, mintsem gyógyszerésznek. Persze ez csak az én téves kondicionálásom és hülyeségem miatt lett volna így. A fickó természetesen teljesen kedves és segítőkész volt, mindent meg tudtunk nála vásárolni, és az egész pakk nem került többé pár száz rupinál. A gyógyszerek nagyon olcsóak voltak, és a legkülönbözőbb antibiotikumokat is megkaphattuk volna recept nélkül, fillérekért. A pirulákat nem csak dobozostul, hanem levelestül is árulták, a hozzá tartozó doboz és a benne található „kockázatos és mellékhatásos” papír nélkül. Ez az európai fejünknek nagyon meredek volt, hát még az, amit Barbara mesélt nekünk ennek kapcsán. A húga – aki amúgy nagyon kedvesen konzultált velünk e-mailben a bajomról és a gyógyszerekről, amit ezúton is köszönünk! – orvos Darwinban (majd lehet, hogy meglátogatjuk! :) ), és ő általa tudja Barbara, hogy az a gyógyszer, amit Ausztráliában az orvosok csak nagyon szigorú keretek között, csak indokolt esetben írhatnak fel a betegeknek, az itt Pakisztánban, vagy Indiában teljesen szabadon megkapható bármely boltban, vagy az előbb lefestett stílusú gyógyszertárban, ráadásul fillérekért. Azt is elmesélte Barbara, hogy sok helyen, főleg Indiában, rengeteg kamu gyógyszert kapni, amelyek csak álgyógyszerek, jó esetben „üres” tabletták, amiktől se jobban, és remélhetőleg se rosszabbul nem leszel. Ez a dolog aztán később engem is elgondolkodtatott, mivel az itt vásárolt antibiotikumtól nem jelentkeztek a szokásos fosós mellékhatások nálam. Aztán persze rájöttem, hogy a másik gyógyszer, amit felírt a doki, az valószínű probiotikum, és ezért székelek egészségeset. :)

Hazafelé a gyógyszertárból még megebédeltünk 50 rupiért ketten (130 forint), és felpattantunk a helyi tömegközlekedés egyik csodájára, egy átalakított Suzuki kisteherautó platójára. Eleinte attól féltünk, hogy sose gyűlik össze a szükséges utas mennyiség és sose indulunk el, aztán később már attól, hogy ne tuszkolódjon be egy 11-edik ember a másfél négyzetméteres platóra. A kétoldalt felszerelt kis priccseken tudtunk leülni, a későn érkezők pedig a kocsi hátulján álltak a lökhárítón, és az ülő utasok fölé szerelt ponyvatartó rudazatába kapaszkodtak. Utóbbi tiszta rozsda volt, és több helyen el volt már törve, így a kapaszkodók sorsára én semmiképp sem kötöttem utasbiztosítást. Végül persze minden baj nélkül megérkeztünk a Zero Pointhoz, az összes utas túlélte az utazást, és közben egyiküktől még egy tanácsot is kaptunk a fogamra: sós vízzel kell öblögetni!

Spirituálisan meggyógyítanak

Na, most hogy ennyi mindenen keresztüljutottunk, térjünk rá végre egy sokkal vidámabb témára, a Késes Gyógyító történetére. Amikor épp nem fetrengtem a fájdalomtól az ágyamban a Karimabadban töltött nyolc nap utolsó négy napján, akkor próbáltam naplót írni, és azt a szállásunkkal tőszomszédságban lévő Kado Internet Café-ban publikálni, amikor épp volt valami kóboráram a város elektromos hálózatában. Ezt a netcafét egy Abas nevű alacsony növésű fiatal srác üzemeltette, akit mindannyian nagyon bírtunk. Egyszer odajött hozzánk, hogy „Please, leave me positive reference on my Couchsurfing profile!”, amikor kérdeztük, hogy miért, mi a baj, miért kell pozitív referenciát hagynunk rólad a Couchsurfing-en, akkor szinte kétségbeesetten, de közben nagyon mulatságosan válaszolta: „Somebody left a negative reference about me, and it’s shake my profile!” – Valaki hagyott rólam egy negatív referenciát és ez megrázta a profilomat! Ezen a „Shake my profile” kifejezésen aztán még sokat mulattunk. A negatívumot egyébként egy nő hagyta Abas profilján, egy olyan tag, akinek már három negatív referenciája is van, ezért – és mert mi mondjuk! – elhihetitek, hogy Abas jó gyerek, nyugodt szívvel ajánljuk bármelyikőtöknek Host-ként, aki Karimabadban jár! Sőt, ha jöttök, adjátok át neki üdvözletünket! :)

Szóval amikor a krumpli méretűre feldagadt bal pofámmal benyitottam a netbook-al a hónom alatt a netcafé-ba, egyből én lettem a figyelem középpontja, és Abas rögtön elkezdett emlegetni egy spirituális gyógyítót. Mikor rákérdeztem, hogy ő-e az az ember, aki az erődben idegenvezető, kiderült, hogy már ismerem a gyógyítót, Ejazbaig-ról van szó ugyanis!

Épp, mikor ezt tisztáztuk, benyitott Ejazbaig a netcafé ajtaján! Azt a kutya mindenit, ez szinte kísérteties volt! Kérni sem kellett Ejazbaig-t, mikor látta az arcomat, szinte szemrehányást tett, hogy miért nem kerestem még meg, hisz ő mindjárt meg tud gyógyítani, és holnapra kutya bajom se lesz! Na, nekem sem kellett több, ez magas labda volt, és én kíváncsian éltem a lehetőséggel, sose gyógyítottak még spirituálisan – akármit is jelentsen ez -, és ha másnak nem is, egyfajta élménynek biztosan jó lesz, és talán rosszabbodni sem fog tőle az állapotom! A nagy kérdés már csak a gyógyítás ára volt, de miután Ejazbaig egy legyintéssel közölte, hogy ugyan menjek már, ezt ő teljesen ingyen, szívességből megteszi nekem, minden akadály elhárult, indulhattunk hát a fél órás műveletre a szomszédos Karimabad Inn vendéglőjébe. Erre azért volt szükség, mert Ejazbaig a sós vizet is bevetette a bajom ellen. Egy pohár sós víz mellé kellett leülnöm Ejazbaig-al szembe. Le kellett hunynom a szemem, hogy Ejazbaig megkezdhesse a kezelést. Az arcom és a fejem különböző részeire tette a szinte forró kezét, miközben folyamatosan mormogott egy számomra ismeretlen szöveget – utólag elmondta: mantrákat – és bizonyos időközönként háromszor rá is fújt az arcomra, ahogy a pohár sósvízre is. Negyed óra elteltével már nem csak az arcomat, hanem az egész fejemet mindenütt megfogdosta, szinte már masszírozta, aztán a karomat és a felsőtestemet is. Közben a szöveget folyamatosan nyomta, és bár fogalmam sincs, hogy mit és hogyan és miért csinált, de az látszott rajta, hogy apait-anyait belead, így én is igyekeztem – igaz erről se voltak fogalmaim, hogy hogyan kell, csak gondoltam rá, hogy „okéé, akkor most kell figyeljek, hisz épp most gyógyulok”. Persze semmi különösebbet nem éreztem, igaz, az arcom se fájt már különösebben. A sós vízzel 2 percig való öblögetés viszont igazi kihívás volt, mert a feldagadt arcomban nem volt könnyű ott tartani a vizet ennyi ideig, ebben már elzsibbadt kicsit az állkapcsom. De a fogamat nem éreztem már ezután. Nem hogy fájni, hanem egyáltalán! A fejem még kicsit sajgott, de közel se olyan elviselhetetlenül, mint sokszor előtte. Késő este aztán, ahogy szokott, menetrend szerint visszatért az erős fájdalom a bal arcomban, így kénytelen voltam újabb adag fájdalomcsillapítót bevenni. Viszont azt észrevettem, hogy maga a fog teljesen elmúlt fájni! Előtte ugyanis érzékeny volt, ha étkezéskor hozzáért az étel, ordítani volt kedvem a fájdalomból, de Ejazbaig kezelése után azon vettem észre magam, hogy összezártam a fogsoromat anélkül, hogy éreztem volna bármit is. Másnapra egészen jobban lettem, harmadnap már tudtam élni fájdalomcsillapítók nélkül, és negyedik nap tovább tudtunk gurulni Karimabadból. Persze, hogy ezt Ejazbaig mantráinak és spirituális energiáinak, vagy a sósvíznek, esetleg az antibiotikumnak köszönhetem-e, azt már soha nem tudjuk meg! :)

Ki az a Késes Gyógyító, és hogyan gyógyít?

De még mielőtt lezárnám a Karimabadi meséket, a legvidámabb történetet nem szabad elfelejtenem elmondani! Barbara mesélte nekünk a spirituális kezelésem utáni napon, hogy beszélgetett Abas-al rólam (már a fél település rólam beszélt…), és Abas elmondta neki, hogy ha ez a kezelés nem segítene, még vannak egyéb opciók is, pl. hogy csoportosan imádkoznak értem, vagy, ha már semmi más nem segítene, van egy 100% biztos módszer (“That’s for sure” – ahogy ő mondta), szóval van a városban egy másik gyógyító is, egy „knife healer” (késes gyógyító). Utóbbi igencsak felkeltette az érdeklődésünk Zitával, és komolyan gondolkodtunk rajta, hogy már csak a kíváncsiság kedvéért is felkeressük az illetőt, annak ellenére, hogy időközben erős javulásnak indult az állapotom.

Utolsó este, amikor már a pakisztáni srác és a svéd leányzó is visszaérkeztek az elmondásuk alapján földi mennyországhoz hasonlító Shimshal nevű helyről, közös vacsorát csaptunk az Old Hunza Inn-ben. Velünk volt még Barbara, egy kínai lány, Maggie, és a gulmiti barátunk, Zahir apukája is. Ő róla nem sokat tudtunk, csak azt láttuk, hogy napjai nagy részét mindig ott töltötte a szálláshelyünk vendéglőjében, így nem volt meglepő, hogy ekkor is az asztalunknál ült. Vacsora közben előkerült a késes gyógyító, mint beszédtéma, mert egész nap beszéltük, hogy ugyan hogy a jó bánatba lehet képes valaki egy késsel gyógyítani? Belénk vágja valahová a kést, hogy aztán úgy fájjon, hogy az eredeti problémánk már eltörpül amellett? Vagy váratlanul úgy ránk ijeszt egy nagy késsel, hogy úgy megrémülünk, hogy elmúlik minden bajunk? Vagy egyszerűen kivágja a fájdalmas részt a testünkből? :) Egy éjszaka leple alatt titokban az ágyunkhoz osonó, és ott egy hatalmas bárddal ránk ijesztő misztikus lényt vizionáltunk magunk elé. Arra is gondoltunk, hogy lehet, hogy Ejazbaig a késes gyógyító: nappal sós, fokhagymás vagy citromos vízzel és spirituális energiákkal operál, éjjel pedig egy sokkal földhözragadtabb módszerrel, egy késsel. De az is lehet, hogy utóbbi csak teliholdkor tör rá. Szóval csűrtük-csavartuk a témát és közben igen jól mulattunk.

A Késes Gyógyító megannyiszor visszatért a beszélgetés fősodrába, például amikor a pakisztáni srác elpanaszolta, hogy mennyire szeretne, de mégsem tud Gulmitban tanítani, mivel oda főként külföldieket várnak, vagy pakisztáni nőket, csakhogy ő az egyik csoportba sem tartozik. Erre Zita benyögte, hogy „I think your problem could be solved by the Knife Healer!” – Azt hiszem, a problémádat tudná kezelni a Késes Gyógyító! Ettől már szinte sírva röhögött az egész társaság. A dolgot persze az tette leginkább varázslatossá, hogy még mindig fogalmunk sem volt róla, valójában ki is lehet a Knife Healer Karimabadban. Talán Abas? Nazim, vagy a nagymamája? Esetleg Ejazbaig harmadállásban? Talán nem is élő személy, csupán egy legenda, ami nevetéssel gyógyít?

Közben az áram elment újra, és az asztalt leszedték előttünk, de mi még mindig ezt találgattuk a sötét szobában egy árva gyertya fényénél. Már épp feladtuk volna, amikor Zahir apukája, aki eddig hozzánk képest csendesen üldögélt mellettünk, felállt azt asztaltól, és egy jó félméteres disznóölő bárdot a magasba emelve, félelmetes, hörgő hangon közölte velünk: „I’m the Knife Healer!” – Én vagyok a késes gyógyító! … :) Na jó, kitalálhatjátok, hogy nem így történt, hiszen nem egy másodosztályú horror regényt olvastok, hanem egy valóságos utazás naplóját.  De felmerült bennünk Zahir apukája, mint lehetséges „Knife Healer”, és ezen persze ismét akkora nevetés tört ki, hogy majd lefordultunk a padról. Aztán megjelent Abas… Nem, nem volt nála kés, viszont még kés nélkül is egy mondattal azonnal megölte a Késes Gyógyító Legendáját. A Knife Healer nem máshogy, mint akupunktúrával gyógyít, és nem csak teliholdkor, hanem bármikor, amikor igény van rá, ráadásul nem Ejazbaigról van szó, és nem is Zahir apukájáról. :) Így már egyből nem volt olyan izgalmas a téma, de eddigre már épp kellően kinevettük magunkat rajta.

Bocsánat, hogy ilyen sületlenségekkel fárasztottalak Benneteket, de mivel 8 napot egyhelyben töltöttünk, ebből én közel négyet ágyban nyögve, nem maradt mesélni való a tájról és az emberekről, viszont ez a „Knife Healer” sztori nagyon megmaradt bennünk, ezért jó móka volt még leírni is. A következő részben túrázni fogunk! ;)