Nászút a Föld körül

Elhagyjuk a kurdok lakta területet

Reggel a hagyományos kurd módon reggeliztünk, a szobánk közepére hoztak egy nagy terítőt majd egy kisebb alátétre került a tálca, rajta minden jóval. Csakhogy már nem hárman voltunk, reggelre megjött Latif felesége és 3 gyermeke, két lánya és egy fia. A lányoknak egyből a nővére lett Zita, a fiúcskát pedig beleültettek a fekvőbringába, volt nagy öröm. Zita még egy szép színes szívecskés nyakláncot is kapott a kisebbik kislánytól. Zita azóta is hordja ezt a vidám nyakláncot. Sajnáltuk, hogy ekkor nem volt nálunk semmi, amit mi adhattunk volna, és aminek a gyerekek örültek volna. Sajnos nincs nagy hely olyan tárgyak számára, amit elajándékozhatnánk másoknak, de Latifék óta gondolkodunk, hogy mi lehetne az az univerzális ajándék ilyen esetekre, ami pici, könnyű, nem sérülékeny, és korosztálytól, életkortól függetlenül bárki tud örülni neki, aki kapja.
Latiféktól 11 óra körül tudtunk elindulni, de dél körül már egy újabb kurd család, egy benzinkút tulajdonos apuka és gyermekei asztalánál ültünk a Sós-tó (Tuz Gölü) előtt, a benzinkútjuknál. Megálltunk fél ficcses fagyit enni és vizet tölteni, mire megjelent egy merci, tele egy családdal. Először azt hittük, hogy törökök és Németországból jönnek hazafelé, és megálltak pihenni, de aztán kiderült, hogy kurdok, övék a benzinkút, és most készülnek ebédelni. Mikor mondtam az apukának, hogy mennyire nagyszerűek a kurd családok és mennyire élveztük az elmúlt két napot kurd területen, erre ő csak annyit válaszolt, hogy mi vagyunk nagyszerűek, hogy ilyen nászútra, ilyen kerékpártúrára adtuk a fejünket. Hát, ha végig ilyen népek között haladnánk, mint a kurd, nem sok gondunk lenne ezen az úton. :) Ennyire nyitott, közvetlen és vendégszerető emberekkel még nem találkoztunk.

Tuz Gölü – A Sós-tó

A kút után már nem találkoztunk több kurd baráttal, ellenben pár kilométerrel később feltárult előttünk a Tuz Gölü, Törökország legnagyobb Sós-tava, ami meghatározta a következő két nap tájképét számunkra. És általa rögtön két új török szót is tanultunk, méghozzá a sót (tuz), és a tavat (Gölü). Ezeknél már csak a hegy hangzik viccesebben: dagi! :)
Talán 15km odébb álltunk meg újra, ugyanis alakokat véltünk felfedezni a tavon. Vicces látvány volt, úgy néztek ki, mint akik állnak a vízen. Valójában persze a vízben álltak, csak ez a víz nem volt mélyebb 10-15cm-nél. Egy kihalt tóparti vendéglőben sziesztáztunk. Csak a tulajék és egy alkalmazott, egy fiatal srác volt ott, Yasin. Kérdeztük, hogy szabad-e a vendéglő melletti, használaton kívüli asztalnál főzőcskéznünk, mire Yasin közölte, hogy ne menjünk oda, maradjunk itt mellettük, nem zavarunk senkit, nincs itt egy lélek sem. Örültünk ennek, mert a vendéglőnél még több volt az árnyék. Cserébe a kedvességükért rögtön be is ruháztunk nálunk egy fél lírás jégkrémre, majd nekiálltunk elkészíteni a tegnap vásárolt tojásokat a kolbásszal, na és persze jó sok hagymával és paprikával. Úgy bevágtuk a 10 tojást mint a csuda, pedig ebéd előtt féltünk, hogy sok lesz a 10 darab, de nem volt az, éppen jól laktunk velük.
Ebéd után összebarátkoztunk Yasin-al, ő mesélt nekünk egy csomó hasznos és érdekes információt Kappadókiáról, mi pedig elmeséltük a Couchsurfing-et. Yasin igazi kanapészörfösnek való, előző nap este elszállásolt két lett turistát az otthonában (pusztán jófejségből, mert ez errefelé ugye alap…) és nekünk is felajánlotta, hogy lakhatunk ezen a napon nála. Persze mi nem éltünk vele, mert a város, ahol lakik, a kimondhatatlanul hosszú nevű Sereflikochisar még túl közel volt nekünk a nap végéhez, és amúgy is nyugalomra és „magányra” vágytunk már ebben az örült vendégszeretetben, ami körülvett minket itt Törökország szívében. Érdekes egyébként, emlékszünk, amikor Bujna Zoli a Bringaexpón mesélte, hogy Iránban egy hét után már direkt két város között táborozott, mert a nagy vendégszeretetben már egy kis egyedüllétre vágyott. Iránban öt perccel azután, hogy megállt, minden este meginvitálták valahová. Ezt mások is megerősítették már, aki csak járt Iránban és beszéltünk vele, mindenki azt mondta, hogy „best country ever”(a legjobb ország…). El se tudjuk képzelni, milyen lesz majd Iránban, ha már Törökországban külön kihívást és figyelmet igényel, hogy egy éjszaka ne valakinél lakjunk, hanem csak úgy magunkban. :) Na de hát sose legyen ennél nagyobb “problémánk” az utunk során… :)

Miután jól eldiskuráltunk Yasin-al, vettük a bátorságot, és bemerészkedtünk a Tuz Gölü-be. Nem volt túl mély:

A tó egyébként kb. 920 méteren fekszik, ez talán nem jön át a videóról. Igazi élmény volt benne megmártózni. A só nem csak a tó medrét képezte, hanem vékony rétegben a tó felszínén is úszott. Valószínű ezen a hőmérsékleten és magasságon ennél sűrűbb sóoldat nem tud létrejönni, mint amilyen a tó vize volt. Ez a só elég komolyan kirakódott a bőrünkre, ezért feltétlen szükséges volt egy zuhanyzás utána, ez azonben 5 lírába került Yasin-éknál. Vagyis került volna, ha nem lett volna nálunk a 10 literes Ortlieb vízhordó táska. Amivel így máris megspóroltunk 1200 Forintot. A 10 liter vizet előzöleg kintfelejtettük a napon a fekete zsákban, ennyi langyos víz pont elegendő volt kettőnknek, minden sót le tudtunk magunkról mosni és felfrissülve indultunk tovább Sereflikochisar felé.

Táborhely esküvőhelyszínen Sereflikochisar határában

Jobbra a Sós-tó, balra kopár hegyek, ez volt a táj végig a tó mentén. Élveztük, mert viszonylag jól haladtunk az alig hullámzó úton. Mégis, mivel elég hosszúra nyúlt a szieszta (amit nem bántunk mert élményteli volt), így már kezdett sötétedni, amikor megérkeztünk a városba. Egy BIM-ben vettünk gyorsan egy cipő kenyeret, egy liter tejet és egy zsák müzlit (csak a legszükségesebbeket ugye), majd egy közeli vendéglőben ettünk Pide-t. Lehet, hogy rosszul írtam, de itt a „török pizzára” gondolok, ami egy hosszúkás tésztadarab, kemencében kisütve, rajta sajt vagy fasírtszerű szósz és csípőspaprikával és/vagy salátával tálalják. Mi itt most kicsit sokat fizettünk érte, 4 líráért vesztegették, de úgy voltunk vele, hogy most megéri, mert időt nyerünk vele, és ha itt gyorsan megvacsorázunk, tovább tudunk menni, még viszonylag világosban.
Zita felvetette egy éjszakai suhanás ötletét, de én úgy voltam vele, hogy azt az időt amit így nyerünk sötétben, azt korán reggel is felhasználhatjuk, ha inkább korán megállunk és reggel korán elindulunk. Így abban állapodtunk meg, hogy megyünk, amíg nem találunk egy ideális és szigorúan „magányos” táborhelyet. Ez elég hamar szembejött, úgyhogy végül alig sikerült elhagynunk a várost. Egy nagyobb benzinkút-étterem komplexum mögött találtunk egy szép kerthelyiséget, padokkal, székekkel, asztalokkal, és kis fedett helyekkel. Ezúttal addig hozzá sem nyúltunk a málhánkhoz, amíg egyértelmű engedélyt nem kaptunk a hely vezetőjétől. Ez hamar megjött, és mi már állíthattuk is a táborunkat az egyik kis fedett helyen, ami zenekaroknak volt fenntartva. Mivel megtudtuk, hogy itt rendszerint esküvőket szoktak tartani, arra a célra lett felépítve. Örültünk, hogy ezen az estén egy párnak sem jutott eszébe itt egybekelni, így miénk lehet a hely. Csak néhány idősebb figura veszekedett néha igen hangosan és indulatosan tőlünk nem messze, de végül ők is hazamentek asszonyaikhoz, így teljes volt a nyugalmunk.
Ez a hely egyszerűen tökéletes volt, pont ilyenre vágytunk. Illetve nem számítottunk ilyen jóra, mert itt egyszerűen mindenünk megvolt, ami csak kellett. Volt egy kis tető a fejünk felett ezért csak a hálófülkét állítottuk fel a sátorból. Volt asztalunk, székünk és magunkhoz közel le tudtuk láncolni a bringákat. De ami durva, hogy volt áramunk is. Persze ez azt jelentette, hogy én késő estig naplót írtam, Zitának pedig rátöltöttünk a Kindle könyvolvasóra néhány Jókai regényt. Most is ezt olvassa, miközben ezt írom, a leírtak után jó pár nappal a buszon Samsun felé. Na de visszatérve a listánkra, volt ám még nekünk egy Muratunk. Ő a benzinkút boltjában dolgozott azon az éjjelen, és volt pár perce ránk, megmutatta, hogy hol találunk mosdót, és a mindig mindenütt jelen lévő, egyedülálló török vendégszeretet jegyében hozott nekünk két teát is. Miközben ezt ittuk és beszélgettünk, kérdezte, hogy van-e még bármire szükségünk, így történt, hogy kaptunk még pár citromot és ivóvizet is. Mi úgy gondoltunk, hogy ezt megvásároljuk, de Murat ragaszkodott hozzá, hogy erre is legyünk a vendégei. Hálásan megköszöntük neki a c vitamin bombákat és a biztosan biztonságos ivóvizet. Nagyon jó volt ezen az estén pötyögni a gépen, és nyugalomban, asztalnál leírni 4 nap történetét.