Nászút a Föld körül

Napfelkelte a sivatagban

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy Repetek-ben, a sivatag közepén hajtottuk álomra a fejünket. Hajnalban keltünk, a gázfőző már be volt készítve, megsütöttük a kolbászt a hagymával, belakmároztunk, aztán kitoltuk a bringákat az útra. Jó volt, hogy velünk lehettek a szobában, így villámgyors volt az indulás, hiszen le se málháztuk őket, csak a szükséges holmikat vettük ki a táskákból.
6:48-kor az úton voltunk, és a nap 6:50-kor kelt. Nem mondom, hogy nem voltam álmos és fáradt még, de azért ennek ellenére nagyon nagy élmény volt a napfelkeltét végignézni a sivatagból, miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
Az út tett néhány kisebb kanyart, egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :)

Türkmenabadban

Türkmenabadig sok érdekes nem történt velünk. Néhányszor igazoltattak minket a rendőrök, különben meg haladtunk a jó kis tempónkban. Azt a mai napig nem tudom, mitől gyorsultunk fel ezen a napon ennyire. A szembeszél még megvolt ekkor is, igaz, talán csillapodott valamelyest, bár ebben nem vagyok biztos, lehet hogy csak sietősebbre vettük a tempót, és ezért sikerült huzamosabb ideig 20 km/h felett maradni. A lényeg, hogy sikerült időben begurulnunk Türkmenabadba, ahol találtunk egy jó kis kiülős szomszázós helyet, ahol rendeltünk néhányat a húsos-hagymás-borsos pogácsából, amit sajnos már csak én faltam fel egyedül, mert Zitánál ekkora már diagnosztizáltuk a hasmenést, folyamatosan kellett járnia a WC-re, arra nem jöttünk rá mitől lett beteg, hiszen végig ugyanazt ettük és ittuk mind a ketten a sivatagban. Most már persze rutinosabbak voltunk, és Zita egyből szigorú diétába kezdett, na meg bevett pár gyógyszert és széntablettát is. Ezen a helyen hamar barátaink is támadtak, egy-két helyi fickó kínált minket sörrel (hiába, erre most nem volt idő), és persze nem maradhattak el a közös fényképek sem. Egy nagymama is befutott a két unokájával, szegény kislány nagyon morcos volt, sehogy nem tudtunk mosolyt csalni az arcára, valami iskola dolog miatt volt gondterhelt. Tőlük megtudtuk, hogy a határ 5-kor zár. Ez ellentétben volt az előző információnkkal, mi szerint 6-kor zár, de úgy voltunk ezzel, hogy inkább úgy tervezünk, hogy 5-kor zár és akkor biztosan nem fogunk koppanni. Mert ha kicsúszunk az 5 napból, az fejenként 200 dollár bírságot jelent, arról nem is beszélve, hogy ahogy elnézem itt a bürokráciát, képesek lennének a papírforma szerint eljárni, és visszaküldeni minket Ashgabatba, ahol szállhatnánk fel egy repülőre, önköltségen persze…

Szóval nem akartunk kockáztatni, inkább idő előtt elindultunk a határ felé, ami Türkmenabadtól még bő 35km-re volt. Előtte még bepillantottunk egy orosz ortodox templomba, majd átkelve a felüljárón célba vettük a határállomást. Ami légvonalban egyébként nagyon közel volt, de az út odáig nagyon kacskaringózott, ezért kellett a 35km-t megtennünk rajta a légvonalban amúgy alig 15km-re lévő határátkelőhöz. Menet még átkeltünk egy folyó felett is pontonhidakon, közvetlenül az utolsó katonai ellenőrző pont előtt. Itt egyébként kicsit fennakadtunk, mert az őrnek valami nem tetszett az útlevelünkben. Persze hamar kisült, hogy az nem tetszik neki, hogy ezen a napon jár le a vízumunk, de egy karlendítésre, és a varázsszóra – Üzbegisztán – megenyhült, és már intett is, hogy mehetünk.

A türkmén-üzbég határon

Az utolsó 20km-t Türmenisztánból már a hátunk közepére se kívántuk, az utolsó útszakasz egy csatorna mellett vitt, épp olyan sivatagon át,
mint amilyenben már megtettünk több száz kilométert az országban. Végül csak megérkeztünk fél öt előtt néhány perccel a határhoz. Helyiek hatalmas tömege állt rengeteg cuccal a kerítésnél, és a kapun csak egy-egy embert engedtek át minden percben. Sejtettük, hogy ez nekünk nem lesz jó, és mi nem állhatjuk végig ezt a sort, mert akkor itt ragadunk. Nem kellett semmit tennünk, nem került tolakodásra vagy magyarázkodásra a sor, mert amint az első őr meglátott minket, látta rajtunk, hogy nyugatról jött turisták vagyunk, és azonnal kinyitott nekünk egy másik kaput. Ismét hosszú huzavona kezdődött. A kijutás gyorsan ment, az üzbég határállomásig megtettünk kb. 1km-t a senkiföldjén, majd ismét kivételeztek velünk a kapuknál, és előre engedtek minket. Jött az orvosi vizsgálat, kikérdeztek minket, hogy nincs-e bajunk (Zita hasmenését elhallgattuk), megmérték a lázunk egy pisztoly alakú digitális hőmérővel, amit a homlokunkhoz tartottak, majd utunkra engedtek minket. Oltási papírokat itt sem kértek tőlünk. A türkménnel szinte egy az egyben egyező papírt kellett kitöltenünk, azzal a különbséggel, hogy ez az Üzbegisztánba való belépésről szólt, és nem angol volt, hanem üzbég. A falon lévő angol mintáról kellett leolvasnunk, melyik rublikának mi a tárgya. Ezután egy-két útlevélvizsgálat kezdődött, ahol ugyan megakadt a szemük a vízumunkon, de nem szóltak érte. Mind a kettőnk vízumán van egy javítás, igazából a mi hibánk, mi adtuk be rosszul kitöltve a vízumkérő lapokat Bécsben a nagykövetségen, de amikor láttuk a rossz dátumokat, ők minden további nélkül áthúzták az október 10-et, és átírták elsejére, plusz egy aláírás, plusz egy pecsét, és kész volt. Mi meg idáig aggódtunk, hogy ezt vajon el fogják-e majd fogadni, vagy sem? Hát most egy homlokráncolás után simán elfogadták, aminek persze nagyon örültünk. Ezek után vonulhattunk át egy másik épülethez, ahol kaptunk pár pecsétet a papírjainkra, és pakolhattuk le a bringákat. Mindezt egy mitugrász kisfőnöknek köszönhettük, mert ha ő nincs, ez elmaradhatott volna. Az összes határalkalmazott úgy hajtott minket át a határon, mintha látni sem akarnának, csak mondták, hogy „finish, finish”, és intettek, hogy menjünk már. És persze mi mentünk nagy boldogan, mert még a 12 dollárt sem kérték el tőlünk, de akkor ez a figura megállított minket, mert látta, hogy amíg mi bent szépen átfolytunk az összes vizsgálaton, az összes cuccunk kint maradt a bringákon. Szóval pakolhattunk, aztán még két útlevélvizsgálat, és felnyitották nekünk a sorompót, Welcome to Uzbegistan! :)
A határnál itt nem ment olyan nyilvánvalóan a fekete piaci pénzváltás, mint a türkméneknél, itt már odébb sétáltunk pár száz méterrel. A legnagyobb üzbég pénzdarab egy ezer szum-os bankó, ami kevesebb, mint fél dollárt, vagy 100 forintot sem ér. Ez azt eredményezte, hogy jó 10 percig ment a pénzszámlálás ott az autók mögött a porban, mire átvettük a hatalmas köteg pénzt, ami két másfél centi vastag stóc papírpénz volt. Pénztárcában nem fér el, ezért befőttes gumival összefogva nagy gurigákban hordtuk ezután. A helyieknél néha láttunk egész szatyor pénzeket, mert ha Üzbegisztánban magadnál akarsz tudni akár csak 100 ezer forintnyi kp-t, az biztos, hogy több kilót fog nyomni!
Mire el tudtunk indulni a határállomástól, már elmúlt este 6 óra és még éppen csak fennjárt a nap az égen, de sajnos már nem sokáig. Nekünk viszont alig volt már vizünk, és a következő települést, Olot-ot 23km-re jelölte a térkép, ezért gyorsan nekiláttunk a távnak, hogy minél kevesebbet kelljen majd sötétben megtennünk belőle. Jól tudtunk haladni, még jobban mint reggel, néha a 25km/h-t is elértük.

Cicamentés a sivatagban – Bolyhos, az új házi kedvencünk (egy éjszakára)

Nagyon fáradtak voltunk, de hamarosan jött egy kis lény, és elvonta róla a figyelmünket. Gondoskodott róla, hogy vele törődjünk és ne a saját fáradtságunkkal. Már elég sötét volt, amikor Zita egy vékony hangot hallott meg a sávokat elválasztó betonkorlát mellől. Egy kiscica nyávogott kétségbeesetten, és amint Zita megállt neki, rögtön odarohant hozzá, és a lábához dörgölődzött. Zita felkapta és az ölébe vette. Én eközben fordultam meg, mert csak később fékeztem le. „És most mit akarsz vele csinálni?” – kérdeztem Zitát, mire ő azonnal kivágta a megoldást: „Félkézzel kormányzok és elviszem az ölembe a faluig!”. Hát jó, ő tudja, gondoltam, és kíváncsian vártam, hogy fog ez menni, de hamar be kellett látnom, hogy igaza volt, szállítható így a szürkés tarka szőrgombóc. El nem tudtuk képzelni, hogy került oda, mert közel s távol se ember, se semmi nem volt. Szegény kis állat, ha mi nem jövünk, senki meg nem hallja, az autókból egy ilyen kis hang nem hallatszik, azok csak potenciális veszélyforrást jelentettek neki ott kint a sivatag közepén. Szóval azon sokat nem kellett agyalnunk, hogy a kis dögnek nincs jó helye ott, ahol találtuk, 8km-re a határtól és 15km-re az első településtől.
Zita ügyesen vitte a macskát, de a kis szőrcsomó hamar nyugtalan lett. Miután Zita betette a pulóveren belülre, gyorsan megnyugodott, és még játszani is kezdett Zita hüvelykujjával, illetve nyalogatta azt. Végül olyan hangos dorombolásba kezdett, hogy azt még én is hallottam a másik bringáról. Mindeközben gyorsan suhantunk a sötét ég alatt, amit ekkora már ezer csillag ragyogott be. Azon beszélgettünk, hogy jó lenne egy jó kis helyet találni a kiscicának a faluban, ahol jó sora lesz majd, emberek és állatok között.
Rendőrök állítottak meg minket, de csak érdeklődésben, nem igazoltattak minket. Nem tudom, mit gondolhattak rólunk, két figura furcsa bringákon egyiküknek egy kiscica az ölében… :)
Olotba beérve az út baloldalán szimpatikus fényeket pillantottunk meg, egy épülő „parasztház” jellegű ház verandája alatt emberek álltak. Somurathoz és Tohtegul-hoz kerültünk, az asszony (Tohtegul) éppen kenyeret sütött kemencében, mialatt az ura, Somurat is előkerült valahonnan néhány barátjával. A sátor ötletére azonnal felajánlotta a kis ház másik helyiségét, ide bepakolhattuk a bringákat, és még mielőtt kirakhattuk volna a matracainkat és a hálózsákokat, ők hoztak nekünk rengeteg pokrócot és takarót. A kis cica is kapott enni, és nekünk is nagy terülj-terülj asztalkámat csaptak. Magok, nápolyi, tea és vodka került az asztalra, és mindezért olyan nagyon hálásak voltunk a letekert 137km után, hogy nagyon. Hogy megünnepeljük a leghosszabb napunkat és a cicamentést, na meg hogy fertőtlenítsük Zita gyomrát, 3 kis kupicából is lehajtottunk a vodkából, amit persze erősen kínáltak minden alkalommal.Háziaink jó és tiszta emberek voltak, ráadásul nagyon intelligensek is, egy óra kézzel-lábban való társalgás után magunkra hagytak, látták, hogy készen vagyunk erre a napra.
Meg kell hagyni, hosszú nap volt, sose tekertünk még ennyit ezen az úton. Napfelkeltekor indultunk és naplemente után érkeztünk meg. Amikor ezen az estén visszagondoltunk a hajnali indulásra, úgy éreztük, mintha az egy teljesen másik nap, legalább 2-3 nappal ezelőtt lett volna.

Minderre még rátett a vodka hatása, amitől egészen megmámorosodtunk. Igen vidámak lettünk a 137km után, örültünk, hogy túlvagyunk Türkmenisztánon és a Karakum sivatagon, bejutottunk Üzbegisztánba, ahol rögtön kimentettünk egy édes kis miákoló szürke szőrgombócot a nagy büdös semmi kellős közepéből. A cica éjjel is velünk maradt, elneveztük Bolyhosnak a füléből kis fürtben kiálló szőrszálak végett. Bolyhos először a bringák mögött gubbadt le a kis menedékébe, de hamar érezte, hogy így fázni fog, ezért gyorsan megtalálta magának az egyik sarokban a kőművesek levetett rongyait, oda fészkelte be magát, és amikor Zita kicsit betakargatta, rögtön nagy dorombolásba kezdett ismét. Aztán amikor Zita visszajött a mellékhelyiségből, azt vette észre, hogy a kis vakarék már ott fekszik a takarója sarkán. Ezután pedig engem talált meg a kis állat, de nem ám akárhogy, hihetetlen volt ez a kis szürke dög, úgy bújt, hogy már azt se tudta, hogyan szeressen minket. Nem nagyon hagyott aludni, de ezt nem bántuk túlságosan, mert nagyon aranyos volt ez a macsek. Kitalálta, hogy ő be tud bújni a takaróm alá is, és ezután azt játszotta, hogy ahányszor kitettem magam mellől, annyiszor visszamászott a bokámnál a takaróm alá, ahol aztán addig nem nyugodt meg, amíg be nem fészkelte magát a combjaim mellé. Valószínű igen jó hőmérőkéje lehet a kis állatnak, és a combomnál találta meg a legnagyobb meleget. Négyszer kitelepítettem magam mellől, de mindannyiszor visszamászott valahogy, közben persze agyon csiklandozott a bundájával. Végül én voltam a gyengébb, feladtam, és hagytam, hagy maradjon. Ekkor már tudtuk, hogy szobatiszta, mert ha ki kellett mennie, odament az ajtóhoz, és addig nyávogott a vékony kis hangján, ami ki nem eresztettük, ahol aztán jó cica módjára elkaparta magának a homokban.

Reggel amikor ébredtünk, a kettőnk feje között gubbasztott nagy békésen. Miután kiengedtük, még kétszer visszajött dörgölődzni, aztán elindult felfedezni magának a környéket, eltűnt a fák között, majd a közeli panelház udvarát vette szemügyre. Itt láttuk Bolyhost utoljára, amikor búcsúzkodtunk a vendéglátóinktól. Ekkor már ügyet sem vetett ránk, úgy sétált az udvaron, mintha mindig is az lett volna az otthona. Reméljük, hogy sikerült neki egy jó helyet találnunk, a helyiek adnak majd neki néha valami élelmet, és a pajtában a kis boci mellett talál magának megfelelő meleg helyet az éjszaka átdorombolására.
Első esténk Üzbegisztánban nagyon jól telt, ezt a kedves helyieknek köszönhettük, akik gondolkodás nélkül siettek önzetlenül a segítségünkre. Reméljük, hogy Bolyhos gazdára talál Bennük, sokáig velük lesz, és emlékezteti majd őket arra két Vengria-ból jött furcsa bringás párra, akikkel érkezett
.