Bejárat > Ázsia, Banglades > Vallomások a túloldalról

Vallomások a túloldalról

…avagy reagálunk az előző bejegyzés hozzászólásaira.

Zitát olvassátok:

Szeretnék eloszlatni néhány tévhitet az utazásunkkal kapcsolatban, mert azt hiszem, ez nem mindenki számára lett világos Árpi sok bosszankodása között.

Először is, és talán ez a legfontosabb: Csak mert sok (számunkra frusztráló) impulzus ér minket útközben, ez nem jelenti azt, hogy mindig, minden esetben negatívan reagálunk. Mivel mindig igyekszünk megtanulni bizonyos szavakat-mondatokat az adott nyelven (lásd a kis utazószótárakat), így ezek a kért-kéretlen találkozások a helyiekkel gügyögős-mutogatós beszélgetéssel telnek, melynek kölcsönös mosoly és e-mail cím csere a vége. A sok-sok minket érő impulzusról amúgy nem tudok különösebbet mondani… mozgó cirkusz vagyunk. Szeretném, ha mindenki megtapasztalhatná, hogy röhögve, ujjal mutogassanak rá, percenként megkérdezzék tőle, ki fia-borja, folyamatosan „agytalanul” bámuljanak rá, bármire, amit csinál. Nem panaszkodom, csak mesélek…Valamint szeretném határozottan visszautasítani azt, hogy „bár panaszkodunk, levonjuk a konklúziót, magatartásunkon mégsem változtatunk”.

Fontosnak tartom, hogy tudjátok: teljesen konszolidáltan, a helyi szokásokhoz híven öltözködöm, még a biciklin is! Nem hordunk biciklis ruhát (főleg én nem), nem csak mert nem praktikus a műanyag ruházat a forró melegben, hanem mert nem is illendő. Bő, hosszú-szárú nadrágban és pólóban tekerek, sálat terítek a mellkasomra, amikor nem biciklizem. Nem ugyanazokat a ruhaneműket hordom, mint a helyek, de ugyanannyit és ugyanúgy takarok magamból. De (és itt az a bizonyos „de”) a kerékpáron fekve képtelenség a mellem vonalát elfedni – ezen még a sál sem segít. Tehát, nem elég, hogy fehér vagyok, hogy nő vagyok, hogy nő vagyok, aki fehér, hogy fehér nő vagyok, aki biciklizik – bizony van mit nézni rajtam a biciklimen kívül is. Ez a fajta bámulás elenyésző, de jelen van ez is.Nem is tudom, Árpi megírta-e, amikor csókot kértek tőlem egy mozgó riksából kiszólva. (Mégis minek néztek??) Akinek csak mesélem (helyi férfiak), mind azzal kezdik: „Ugye, pofon vágtad?!” Hát ilyenek is vannak.

Had osszam meg a mai kedves kis történetet: invitálást kaptunk egy családhoz teára az utcáról. A férfi, aki beinvitált és beszélgetett velünk fantasztikus angolsággal, kérdezte, miért olyan elgyötört az arcunk. Elmeséltük neki a sok bámulást, fotózást, hogy megy erről most a beszélgetés a blogon, ki-ki hogyan reagál, stb. Nagy felindultan kérdi, mióta vagyunk Bangladesben. Mondjuk, hogy 47 napja. Mire ő felkiált: „Ó, 47 napja? Énnekem 21 éve ezt kell tűrnöm!” No, ezen nagyon jót nevettünk, szívből jót, de nem értettük, hisz ő helyi? Akkor mi a probléma? „A helyzet az, hogy engem is kinéznek, mert nem átlagos az arcom. Ha nem úgy öltözködöm, mutogatnak rám. Unokahúgomat kínai turistának nézik állandóan a fehérebb bőre és szeme miatt.” (Megjegyzés: A Chittagong Hill Tracks területén élő 12 különböző népcsoport Burmából származik, az arcuk un. „mongolosabb”.)

Magunkra visszatérve: sokáig nagyon bántott, hogy az adott körülmények milyen mérget és frusztrációt ki tudnak hozni belőlem. Senkitől sem várom, hogy megértse, miért idegesít, ha fotóznak – főleg nem várom el, hogy egyet is értsen velem. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem ütünk-verünk minden embert, aki kamerát mert emelni ránk. Az esetek 80%-ban ignorálás a válasz – hisz egyértelmű, „megnevelni” nem tudom, nem is akarom. De el szoktunk beszélgetni az útszéli lesifotósokkal is, szépen elmeséljük neki, hogy ne fotózzon és hogy miért nem. Nem fogja fel egy sem, az biztos, de legalább halál boldog, hogy beszélgettünk vele. Ez utóbbi nem könnyű, hiszen olyan hihetetlenül suták a kapcsolatteremtésben külföldiekkel (főleg nővel), hogy az szörnyű. Ennek eredménye a bekiabálás, füttyögés (mert valahogy mutatnia kell a haverok előtt, hogy ő milyen ügyes), a hallózás, stb. Ennek okát a társadalomban látom, a nők „elnyomásában”. Nővel bármilyen módon érintkezni csak négy fal között lehet és ott is leginkább csak a feleségeddel. Az utcán a tradicionálisabb családok még csak nem is együtt sétálnak, hanem elől a férfi, mögötte az asszony, a gyerekekkel. Az intimitás hiányát abban látjuk, ahogy a férfiak kifestett körmeikkel kézenfogva sétálgatnak. Ezek után nem várom el, hogy ne bámuljon meg egy fiatal férfi, aki életében nem látott még női mellet, vagy nőt biciklin. Ugyanakkor elvárnám a hasonló bánásmódot, amellyel a feleségét-lánytestvérét illetné. Az angolul beszélő fotózó emberektől meg szoktam kérdezni, mit szólna, ha a feleségével csinálná más ugyanezt. Nagyon érdekes látni az eltorzult arcukat, ahogy végigfut rajta a gondolat: „hu bazze, erre nem is gondoltam” – majd felajánlják, hogy kitörölik a képet. (Amúgy egy külön tanulmányt lehetne írni a helyi társadalmakról, azokban végbemenő folyamatokról. Nagyon érdekes figyelni, ki-kire, hogyan reagál az itteni társadalomban, milyen finom kis szálak mozgatják a hétköznapi életet.)

Remélem látjátok a tömeg további részét a napszemüvegemben tükrözödni? :)

Nyilvánvaló, hogy mi jöttünk ide, ezeknek az embereknek a földjére. Természetes, hogy tűrök. Természetes, hogy nyitott vagyok rájuk. Ezt teszem, több, mint egy éve. Néhány félig-meddig sikeres megoldásunk már volt erre. Elsősorban az ignorálás, de nem tudok egész nap úgy „zárt” maradni, hogy közben ne vegyem észre, ha pihenő közben jön a Sanyi (bocsánat minden Sándortól), és 10 centire az arcomtól tartva a kamerát lefotóz. Mire fölocsúdom, már szalad. (Miért szalad? Meg sem bírtam nyikkanni?) Egy másik megoldás volt, hogy zenét hallgattunk, őrült hangerőn. Ez nem tett jót sem a fülemnek, sem a forgalomban való éberségemnek, de igazán frissítő volt megtapasztalni az a lebegő érzést, mintha lelassított filmként láttam volna a külvilágot, amelyben minden, korábban idegesítő ember, aki elém ugrott, motorral elém vágott, már csak artikulálatlanul mond valamit, hadonászva kezeivel – oly komikus lett az egész, hogy csak mosolyogni tudtam rajtuk: legyőztelek titeket, fölöttetek vagyok.

Fentebb írtam, hogy sokáig bántott a belőlem kijövő reakció. Azért a múlt idő, mert közben egy könyv hatására rájöttem, nem velem van a baj. A reakcióm nem helytálló, de nem én vagyok selejtes – amit érzek, normális. Friedel és Andrew Grant tollából származó könyv, The Bike Touring Survival Guide tartalmaz néhány ide vágó fejezetet. „Miért akar ez a sok idegen találkozni velem”, illetve a „Mi legyen, ha a napom eleve rosszul kezdődik” fejezetekből idéznék – szabad fordításban.„…nem mindenki rendelkezik természetes nyitottsággal. Még a leg-szociálisabb embernek is vannak rosszabb napjai, amikor megbirkózni a nyelvi különbségekkel és a helybéliek kíváncsiságával egyszerűen csak túl sok. Érzed a belső feszültséget nőni benned, mint egy kuktában, ami épp felrobbanni készül.”„Amikor túl sok feszültség volt bennünk ahhoz, hogy társasági életet éljünk vagy csak beszélgessünk, nagyon könnyű volt frusztráltnak és idegesnek lenni.” „…nem te leszel az első biciklis turista, aki az út mellett állva elvörösödik a feje az ordibálástól, szitkozódástól.”Ugyanitt egy történet Oli Boomtól, aki leírja, 5 perce állt meg pihenni egy fa árnyékában de máris körbeállják a „nyitott szájú agytalan bámulók”. Tovább áll, egy városkában vesz egy teljesen üres boltban üdítőitalt – a hely pillanatokon belül megtelik és már őt kérdezgetik, a táskáit nyitogatják. „I JUST WANT TO BE ALONE” – fakad ki. …

Ezek a személyes, sokat biciklizett emberektől jövő vallomások túllendítettek azon az érzésen, hogy alapvetően csakis én vagyok a baj forrása. Nos, nem. A baj nem velem van. :) A reakciómmal lehet. Remélem érthető, hogy ezzel az írással nem mentegetni akarom magamat vagy Árpit. Nyilvánvalóan tudjuk és átlátjuk, hogy néhány reakciónk teljes mértékben rossz. Csak szerettem volna leírni, hogy lássátok: nem arról szól ez itt, hogy idejöttünk szórikázni két hétre, de majd otthon kipihenem magam. Nekem most ez az otthonom. Nincsenek velem a barátaim, családom, nem tudok nyugodtan pihenni, egy jót enni, az idejét sem tudom, mikor nevettem utoljára szívből. Nem panaszkodom, csak mesélek! Folytonos az alkalmazkodás. Nem úgy megy, hogy „miért nem bírom ki napi párszor”. Inkább úgy mondanám: „Nahát, hogy kibírod már több, mint egy éve!” :)
De remélem azt is érzitek vagy tudjátok, hogy csak mert panaszkodunk és mert nem minden nap könnyű, nincs bennünk megbánás. Az út, világlátás, világjárás mindennel együtt fantasztikus! Csodálatos emberekkel találkozunk és gyönyörű élményeink vannak.

Játékot hirdetek. Jelentkezni kommentben lehet. Két variációja van a játéknak, választhatsz. :) Kérd meg a kollégádat, hogy egy napra csak veled foglalkozzon. A dudálást és zajt imitálandó kocogtassa a fejedet az ujjával. Közben kérdezgesse tőled ugyanazt a tetszőleges 3-4 kérdést. Neked minden esetben kedvesen és mosolyogva kell válaszolnod – hisz ő mindig csak egy újabb ember, aki informálódik rólad. Ha felállsz az asztaltól, rendszeresen álljon az utadba, fogjon vissza, akadályozzon meg továbbhaladásodban. Ha elmentél az asztaltól, pakolja össze-vissza a cuccaidat az asztalon. Ha elmélyülten dolgozol, álljon melléd, és árgus szemekkel figyelje, mit hogyan csinálsz. Feladat: figyeld meg, milyen módon hat ki a munkamorálodra a téged érő külső inger? Mennyire vagy hatékony a nap különböző szakaszaiban?

Másik variáció: Gondolj valakire, valakikre a személyes hétköznapi életedből, aki téged rettentően kikészít. Pl. a főnököd, aki tuti, hogy utál, a szomszéd, aki a TV-t bömbölteti, a gyereked, aki most kamasz és az idegeidre megy. Vagy nem is biztos, hogy egy emberről van szó: amikor reggel munkába mész, mennyire vagy ideges a dugó miatt, ha sorba kell állni, ha rálépnek a lábadra a metrón? Feladat: légy minden esetben nyitott, kedves, alkalmazkodó és szeretetre méltó. Ha nem sikerül, miért nem? Ha sikerült, milyen módszert tudtál alkalmazni a belső békéd megtartására?
Amíg ti ezen variációkkal próbálkoztok, én is, mi is küzdünk a belső zen megtartásával.

Árpi:

Kiegészítve Zita írását, amivel az utolsó betűig egyet értek, én is megragadom a billentyűzetet, mert ezt természetesen nem bírom megállni! :) Először is köszönjük a sok hozzászólást, örülünk nekik, és Nektek, érdemes őszintének lenni a blogon, már csak azért is, mert így nem csak mi, de még Lali papa is megismerhette Epiktétosz gondolatait. :)

A viselkedésünk arányairól én is szeretnék szólni. Az előző és az azelőtti bejegyzés első bekezdései mind arról szóltak hosszú sorokon át, hogy itt milyen nehéz, talán ez kitette a bejegyzés harmadát, felét is. Valójában ha megkérdeznénk a velünk találkozott embereket, 99% felett egy jó vagy nagyon jó élményről beszélnének, de amikor odáig mérgesedünk, hogy motorosokat ütögetünk vállon, vagy valakinek kiütjük a kezéből a mobilját, akkor azon elgondolkodunk és én még írok is róla, és lehet, hogy nem egy sor fog erről szólni a százból, hanem ötven, annak ellenére, hogy azon a napon az csak egy momentum volt a rengetegből, és talán több, mint százszor köszöntünk rá az utca embereire „Aszalam Aleikom”-ot, és kérdeztük meg tőlük, hogy vannak, amire ők olyan mosollyal válaszoltak, amitől a mi morálunk, ha apránként is, de visszatért.

Mégis, ezeket nem írom le százegyedszerre, csak ha kapunk valami meglepő választ, vagy ha előrukkolunk egy újabb humoros vagy szokatlan ötlettel a nekünk már unalmas pár perces vagy mondatos párbeszédekhez. Viszont azt leírom, ha bunkók voltunk, mert arra még az is kevés mentség, hogy előtte már szétdudálták az agyunk, és még az előző napi frusztrációnk is bennünk maradtak, és az sem mentség, hogy mellette meg százszor jó fejek voltunk. Mert nekem is ez jár a nap végén a fejemben, hogy basszus, hát kivertük annak a kölyöknek a kezéből a mobilját, reméljük, nem esett baja… De ha ilyet tettem, megérdemlem én ezt a koszt-kvártélyt ettől a másik embertől? Vajon akkor is ilyen jó szívvel adná ez a másik, ha látott volna minket olyan mérgesen?

Aztán a Steve Tyler-es hasonlat is tetszett, igaz, valóban nem teljesen helytálló, már csak azért sem, mert Tyler bácsi, ha felveszi a bukósisakot, és belehúz a gázba, 100 méter múlva már csak egy Harley-s a sok közül amerikai végtelen, üres országútjain, és ha hazatért, bent a hollywoodi villájában a sztárhaverjaival ki tudja beszélni, hogy már megint őt is megbámulták, akkora tömeg volt, mindenki fotózott! Felteszem, hogy őket erre fel is készítik, ha kell még pszichológusokkal is. Nekünk ilyen nem volt, és mi elmenekülni sem tudunk hová. Ha végeztünk a dolgunkkal, vagy épp azért indulnánk tovább, mert már nagyon frusztrál a tömeg, utána az úton is furcsaságok maradunk, sőt a „holdjárók” végett még inkább azok leszünk, és ritkán telik el öt perc, hogy emiatt ne kéne eltűrnünk, hogy előttünk motorozva (egy büdös és hangos, vagyis zavaró motorral!) kameráznak, vagy leszólítanak, vagy bármi ilyesmi…

Tegnap volt, hogy egy teherautó többször megállt előttünk, mert így tudott jól megnézni minket a sofőr. Nem számít, hogy így többször okádta a tüdőnkbe azt a koromfekete füstöt, amikor újra leelőzött minket. Ez ellen mi nem tudunk hová menekülni, csak este, a nap végén a hotelszobába, ha bezárjuk magunkat, de ez megint csak olyan, hogy közben azt érezzük, hogy nincs ez így jól, hisz nem azért jöttem ide, hogy egy szobában ücsörögjek, de mégis, semmi kedvem kimenni újra a cirkuszba, ami amúgy is túl nagy alapból az utcán, de körülöttünk még inkább.De nem csak a szobába zárkózás az egyetlen alternatívája a bringázásnak, le is lehet tenni a biciklit, soha nem állítottuk, hogy minden métert bringázni fogunk az úton, tehát ezzel nincs is baj, és ha figyeltetek a sorok között az elmúlt bejegyzésekben, emlékezhettek, hogy épp egy hajóhoz igyekszünk. :)

Most erősen gondolkodunk, hogy a Bangkokból induló Laos-Vietnam-Kambodzsa csillagtúrát bringával vagy hátizsákkal csináljuk majd. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai, hisz hátizsákkal ezen nehézségek nincsenek, főleg nem olyan országok olyan területein, ahová a busz/vonat/hajó elvisz más turistákat is, és nem mi leszünk az első fehér ember a vidéki helyiek nagytöbbségének. Ugyanakkor emiatt talán ők sem fognak olyan befogadóan kezelni, talán már nem csak ártatlan, tiszta érdeklődéssel közelítenek felénk majd, hanem esetleg a pénztárcánkban lévő pénzre figyelnek inkább, ahogy az Indiában és néhány helyen Nepálban megfigyelhettünk. Bringa nélkül nem lesz annyi felejthetetlen találkozás és családnál maradás éjszakára, mert a „holdjáró” nem csak közlekedő, hanem bizony nagyszerű kapcsolatteremtő eszköz is, és ennek természetesen élvezzük a jó oldalát is, tagadhatatlanul.
Hogy hogyan döntünk a csillagtúrát illetően, nem tudjuk még, de ha elindultunk onnantól úgy lesz jó!

Visszatérve az eredi témára, egyik reggel sem úgy kelünk fel, hogy ma mogorvák leszünk, sőt, épp ellenkezőleg, én megfogadom magamban mindig, hogy nem vesztem el a türelmem. Ez általában sikerül, de van, hogy nem és ezt később persze megbánom, de akkor már nem tudok mit tenni ellene. Tegnap délután azon találtam magam, hogy egy motorosnak magyarázok, magamból kicsit kikelve. Idejöttem a gyönyörű országodba, látni és élvezni azt, erre jössz Te és a haverod, a büdös, mocskos motoroddal, és itt zajongtok már öt perce körülöttem. Most, hogy ezt leírtam, megpróbáltam a helyzetet az ő szemszögéből elképzelni. Az első az volt, hogy biztos totál őrültnek nézett. De ez nem így volt, mert az ő fejével nem tudom elképzelni ezt, csak a sajátommal. Ők máshogy gondolkodnak, írtam már, hogy milyen végtelen szelíd népség (nem csak a muszlim, itt a hindu és a buddhista is, ez itt Bangladesben népbetegség! :D), ő nem így reagált, hanem többször elnézést kérni. Ettől persze én is magamhoz tértem, és nem bírtunk eleget „Sorry”-zni egymásnak. A végén ő is kapott névjegykártyát, tehát ha akarja, megnézheti, hogy ki volt ez a hülye őrült, és le is írhatja a véleményét rólunk. Igazából utóbbinak nagyon örülnék, bármit is írna.

Az, hogy magamból kicsit kikelve, a motorost, és a motor hangját, bűzét parodizálva magyaráztam egy vadidegennek Banglades távoli országútjain, egy olyan kép, amit induláskor én sem tudtam volna elképzelni magamról. Ehhez kellett sok előzmény, az, hogy ennyi mindennapi nehézség ér minket már ennyi ideje, és az is, hogy a helyiek ilyen szelídek, ennyire tisztelik a fehér európai embert és csak így értenek a szóból. Bizony, tuti, hogy ez is egy tényező volt abban, hogy ilyet megengedünk magunknak, és ez tényleg nem jó, de ne aggódjatok, igyekszünk lecsillapodni, és pláne egy új országban új lapokkal, lenyugodva megérkezni, és elindulni felfedezni azt.

Az, hogy elgurult párszor a gyógyszer nálunk, minket is nagyon zavar, és mi sem ismerünk magunkra, ahogy már édesanyámtól is megkaptam, hogy nem vagyok-e én egy kicsit túl ideges. Dehogynem! Pontosan tudjuk, hogy ez nem jó, és küzdünk ellene, de sajnos a türelem nem olyan dolog, amit egyszer az ember megszerez, megtapasztal, aztán már megy magától. Ezt folyamatosan gyakorolni kell, és most itt Bangladesben többre van szükségünk belőle, mint bárhol eddig, ugyanakkor fáradtabbak is vagyunk. Sok volt ez a fél év a szubkontinensen.

Az általános iskolában, amikor harmadikosok voltunk, érkezett egy srác évközben, aki másik suliból jött át. “Viselkedés zavaros” volt, azért járt suliról sulira, és ez sajnos kitudódott valahogy köztünk, gyerekek között, ezért máshogy viselkedtünk vele. A vége az lett, hogy nálunk is kiborult a bili a srácnál, és tőlünk is továbbköltözött egy másik suliba. Akkor persze nem értettük, nem is foglalkoztunk a dologgal, sajnos gyerekként az se nagyon esett le, hogy mi voltunk a gonoszok. Most itt Bangladesben megértettem, mit érezhetett szegény srác.

Az, hogy még évekig utazni fogunk, nem rémít meg minket, ezeken a nehéz napokon túl kell lendülnünk, és mindig jönnek majd jobbak, olyan életre szóló élményekkel és tapasztalatokkal, amelyekért mindez bőven megéri. Eddig mindig így volt, és most már csak a szép napokra, a jó élményekre emlékszünk erősebben. Érdekes, ahogy észrevettük magunkon, hogy minden új országot nagy izgalommal várunk, és valóban, az elején nagyon élvezzük az új dolgokat, aztán ezen újdonságok megszűnnek újdonságnak lenni, és ezzel együtt a nehézségek is megérkeznek, majd „kifelé menet” már kicsit a következő országra figyelünk, kezdünk róla olvasni, tervezni, és pont úgy várni, mint az előzőt, ezt ahol most vagyunk. :)Megállni valahol DK-Ázsia és Új-Zéland között szeretnénk, max. fél évre, és félek tőle, hogy nekem a kevésbé „értelmes”, de jobban fizető IT szakmában kell elhelyezkednem (ha sikerül!), hogy ezalatt előteremtsem az utazás második feléhez szükséges pénzt, ugyanakkor közben Zita talán talál majd valami jó helyet, ahol kicsit jobbá teheti a világot. Persze ezek még rettentő képlékeny dolgok, egyelőre a 4 éves CV-met sem frissítettem még, szóval kár erről még ábrándozni.

Még egyszer nagyon köszönjük a sok hozzászólást, és hogy azt is megírtátok, ami nem tetszik. Igyekszünk és ha esetleg erre tudtok tanácsot, technikát, hogy hogyan lehet napokon és heteken átívelő oltári zajban, őrületben és a figyelem állandó középpontjában humorunknál maradni, és/vagy megtartani a belső békét magadban, akkor azt osszátok meg velünk! Mert tartunk tőle, hogy ennek a történetnek még koránt sincs vége, amíg el nem érjük Ausztrália partjait, valószínű számolnunk kell hasonló kihívásokkal. :)

A következő bejegyzésben pedig továbbgurulunk, most már csak vidáman! ;-)

…és igen, ha még a sok rinyálásunk ellenére is tetszik a blogunk, akkor kérjük, hogy szavazzatok ránk a Goldenblogon:

Categories: Ázsia, Banglades Tags:
  1. augusztus 24th, 2012 08:38-nél | #1

    Módszert pedig nem kell keresnetek, mert már megvan: írjátok ki magatokból! Nekem ilyenkor a testmozgás segít, de nem hiszem, hogy találnátok egy csendes parkot futkározásra :-) Különben is mozogtok eleget. Jó utat, csak így tovább, megyek szavazni!

  2. bj
    augusztus 24th, 2012 09:45-nél | #2

    Ott a pont felül, Tü-nél. :) Zita, a fénykép a tömeggel ÓRIÁSI! Önmagáért beszél. :)
    A játékba nem nevezek be, mert már régóta benne vagyok, a feleségem pont az első variációt játssza velem 12 éve. De erre csak most eszméltem rá, amikor a szabályokat olvastam. :)
    Vigyázzatok magatokra, kalandra fel!

  3. Ági “néni”
    augusztus 24th, 2012 09:49-nél | #3

    Nekem a buddhizmussal nem fér össze az a hangos káosz, amit pl.: Indiában tapasztaltatok.
    Nem ismerem a vallást,de eddig úgy képzeltem,hogy a CSEND és visszavonulás szükséges a gyakorlásához.
    Ha normál biciklivel mennétek kisebb lenne a feltűnés? A fekvőbringásokat én is jól “megbámulom”.
    Talán több elvonulós helyet (nemzeti parkot) kellene közbeiktatnotok feltöltődésre.(Már amennyire lehet ,egy ilyen sűrűn lakott vidéken). Vagy vissza a Pamírba! :)
    Minden nap gondolok Rátok, még ha ez a hozzászólásaim gyakoriságából nem is derül ki.

  4. Sanyi
    augusztus 24th, 2012 10:18-nél | #4

    Sziasztok!

    Hú Zita, ez nagyon jó volt. Írhatnál többször is. Árpit is szeretem olvasni, de jó volt ugyanazt egy másik szemszögből látni.
    A holdjárókról jut eszembe az első eset, amikor élőben láttam ilyet. Akkor még nagyon kevés lehetett itthon, különösen a vidéki kisvárosban, ahol lakom. Szóval, amint megláttam én is egyből odamentem. A tulaj éppen egy szép helyen állt, nézelődött. Köszöntem, és engedélyt kértem, hogy megnézhessem a gépet. Percekig nézegettem az érdekesebb részleteket, néhány kérdést is tettem fel a tulajnak. Kedvesen válaszolt rájuk. Persze, ha én lettem volna aznap 150. Sanyi és ez a 150. napja amikor ugyanazokat kérdezik, valószínűleg ő is másképp reagál.
    Szerintem Ti ugyanezt élitek meg, azzal súlyosbítva, hogy nem csak a reku különleges, hanem Ti is. Egyébként nekem az jön le az írásaitokból, hogy az ottani viselkedés nem különbözik annyira az itthonitól, mint ahogy érzitek. Szerintem olyan régen elmentetek itthonról, hogy már csak a szép dolgokra emlékeztek.
    Na, hátszelet, sima utat és kevés rajongót kívánok.

  5. augusztus 24th, 2012 10:35-nél | #5

    Sziasztok újra!

    Őszinténszólva itt Budapesten sem mindennapi látvány egy fekvőbringa, mégsem megyek oda és veszem szemügyre már-már erősen tolakodó magatartással. Illetve rendszeresen fotózom, de engem zavarna, ha valakinek az intim szférájába nyomnám a lencsét. Vagyis maximálisan megértelek benneteket, nem is mertem volna arrafelé utazni, nemhogy fekvőbringával, közönséges túristaként se :)

    Ha egyszer lesz hozzá erőm/időm/akármim, én inkább a Jeges-tenger partvonalán haladnék végig szibéria érintésével :D Bár fogalmam sincs, hogy egyáltalán járható-e a környék arrafelé.

    További sok sikert nektek, és kitartás Ausztráliáig, onnantól kicsit más lesz biztosan.

  6. Szántó Kati
    augusztus 24th, 2012 11:08-nél | #6

    Árpi én életmód blogban szavaztam rátok, helyi értékben Vikiékre (most látom csak hogy ott is bent vagytok). Lehet így elrontottam?

    Aki még nem szavazott életmódban is szavazzon Árpiékra legyetek szívesek. Így több az esély.

  7. Szabó Klári
    augusztus 24th, 2012 12:24-nél | #7

    A Helyi értékben szavaztam rátok, de az Életmód blogban nem talállak benneteket. Lehet, hogy két kat.-ban nem lehet ugyanarra szavazni?

  8. Németh András
    augusztus 24th, 2012 12:24-nél | #8

    Én is támogatom hogyha sok az ember akkor forduljanak a természet felé. Ráadásul a 3. világban a természetvédelemben szerintem eléggé felülreprezentáltak a külföldi aktivisták szóval köztük talán nem számítanának olyan nagy csodabogárnak :D @Ági “néni”

    Szibéria északi partja szerintem max hajóval járható, esetleg valami kétéltű harckocsival de még azt sem hiszem inkább azzal sem (épp most volt egy cikk hogy a Bajkál tó partján vannak olyan részek ahova csak egy sínpár vezet be, sem út sem ösvény, pedig a Bajkál -tó egy turistaparadicsom lehet észak Szibériához képest. Esetleg valami kis hordozható túrakajak, meg bakancs :D @U-dash

  9. augusztus 24th, 2012 12:34-nél | #9

    @Németh András
    Igen, sajnos én is félek, hogy ez a realitás. Olvastam a Bajkál tavas túrázókat. PEdig milyen szép is lenne.

  10. Ági “néni”
    augusztus 24th, 2012 14:59-nél | #10

    @Ági “néni”
    Hinduizmusra gondoltam, de a buddhizmusra is igaz.

  11. Gregory
    augusztus 24th, 2012 16:34-nél | #11

    Milyen jó, hogy előzőleg annyi észrevétel, kritika született, különben ezt a bejegyzést meg se írtátok volna, nem beszélve, hogy Zita is hosszabban írt, ráadásul külön öröm, hogy nincs bennetek sértődés, egyszerűen csak megvilágítjátok a dolgokat, így mi is jobban bele tudjuk képzelni magunkat. A magam részéről örülök ennek és köszönöm!
    Nem csak naplót írtok, megosztjátok az élményeiteket, de még az olvasókkal is törődtök… most nem jut jobb kifejezés az eszembe, csak az, hogy ez tök jó! :)

  12. hvcsaba
    augusztus 24th, 2012 19:42-nél | #12

    Sziasztok!

    Kicsit lemaradtam még a honlapotok olvasásával is. Látjátok, van, akinek már az is sok, hogy a mindennapi teendői mellett elolvassa a kalandjaitokat.

    Épp ezért nem értem, hogy néhányan miért akarják innen, messziről megmondani a frankót. Én személy szerint nem tudom, hogy mennyire lennék türelmes, ha ott lennék a helyetekben.

    Nekem a leghosszabb az egy 12 napos zarándoklat volt, de a vége felé már nagyon elegem volt a kerékpárból. Ezzel szemben ti meg már egy éve úton vagytok, nem láttátok a családotokat, és ez a sok kellemetlenség – mert valljuk be, hogy ez igen is sokba kerül lelkileg – összeadódik.

    Szerintem ezt is figyelembe kellene venni, amikor a reakcióitokat vetjük latba.

    Elismerésem a teljesítményetek előtt.

  13. szabomikulas
    augusztus 24th, 2012 20:15-nél | #13

    Sziasztok!

    Én megértem, hogy ekkora érdeklődést nem viseltek teljesen zökkenőmentesen. Én csak mezei turistaként, turistajárta helyeken, fekvőbringa nélkül voltam egy kicsit Vietnamban és már az is elég fárasztó volt. Végül engem nem akasztottak ki, de úgy tűnik ti vagy a százszorosát kapjátok érdeklődésben. :)

  14. szabomikulas
    augusztus 24th, 2012 20:48-nél | #14

    Írtátok, hogy esetleg többek közt Vietnamba bicikli nélkül mennétek. Vietnamban az volt a tapasztalatom, hogy gyalogolni kb. nem lehet, ha van járda, akkor is szinte járhatatlan a rá pakolt dolgoktól. Gyalogolni hihetetlenül nehézkes volt, ehhez képest a biciklizés sima ügy volt (Igaz, mi csak sima ottani típusú bringákkal mentünk, ami nem volt érdekes senkinek.). Valamilyen járműre szükségetek lesz városon belül is. A bicikli bérlés állítólag fél dollárból megúszható naponta, de persze egy csotrogányt adnak ennyiért.

  15. augusztus 24th, 2012 21:17-nél | #15

    Bangladesben csak 2 napot voltam, de Indiában négy hónapot, és bejártam Délkelet-Ázsia szinte minden államát, utóbbi régió (Indonézia kivételével) egész más. Persze Bangkok nem egy kerékpárosbarát város, de Laosszal, és Kambodzsával nem lesz baj. Az emberek is teljesen mások. Nem fognak rátok mászni, és sokkal relaxálóbb lesz az egész. Szerintem Laosz jó kerékpáros terep, Vietnam már sűrűbb, de az emberekkel ott sincs baj. Szerintem ki Bangladesből, amilyen gyorsan csak lehet…

  16. augusztus 24th, 2012 21:21-nél | #16

    @Ági “néni” Kedves Ági néni, a Buddhizmus és India – nos Asóka király óta több mint kétezer éve nem sok közük van egymáshoz, nagyon elenyésző kisebbség ott a Buddhista. Burma, Laosz, Kambodzsa – ezek az országok buddhisták. Indiában 700 millió hindu van, és kb. 300 millió muszlim…a hinduizmus pedig nagyon más, mint a buddhizmus, és az indiai emberek mentalitásai is nagyon más, bár rengeteg különböző nép, nyelv kultúra él ott egymás mellett…valóban soha nincs egy perc nyugalom, főleg a “hindu” övben…Uttar Pradesh, Bihar, Radzsasztán stb…

  17. zenjebil
    augusztus 24th, 2012 21:38-nél | #17

    Zita, Arpi, nagyon jofejek vagytok!! :) Ismeretlen ismeroskent udvozollek titeket, regota olvasom a blogot (es Zita, a caminos blogodat is vegigolvastam, mert jo volt es mert en is szeretnek majd egyszer elmenni..). Foleg azert irok most, mert ugy erzem arab szarmazasukent, kicsit el tudom kepzelni, mi zajlik Azsiaban (es hozza kell tenni, sose lennek kepes vegigcsinalni azt, amit ti!):
    Zita, az, h felhivod a figyelmuket arra, h a noverukkel is igy bannanak-e, az a letezo LEGJOBB szoveg, annyira, h ez mar a keleti noknek egy sztandard erve is (mert, nem csak titeket maceralnak, meg a fejlettebb keleti orszagokban is nagyon gyakran elofordul a helyi nokkel). Nekem ezt tanitottak, fantasztikus, h te magadtol raereztel ;)!!
    Szerintem ez mar csak egy ilyen vilag. A korulmenyekhez kepest hiszem, h probaljatok a letezo legjobban viselni es en csak tovabbi sok kitartast, bolcsesseget es jokedvet szeretnek nektek kivanni. Jo a blog :)!

  18. Grant Julia
    augusztus 25th, 2012 00:51-nél | #18

    Kedves Zita és Árpi!
    Elõször talán azt szeretném most írni, hogy én személy szerint biztos, hogy nem bírnám ki nemhogy fél évig, de egy hétig sem amit ti kénytelenek vagytok eltürni nap mint nap. Nem azért mintha lenézném az indiai meg Bangladeshi embereket, hanem azért mert tudom, hogy az én idegeim nem bírnák. És ezért nem mentem volna Pakisztánon, Indián és Bangladeshen keesztül, mint Ti. Nem tudom észrevettétek-e, de nagyon kevesen mennek ezen az útvonalon azokból akikkel az úton találkoztatok. Én a mai napig követem a Jill-t meg a Blazing Saddles-t. Õk is Kínán keresztül mentek és kihagyták ezt a három országot.
    Zita ezt írta:
    “Nekem most ez az otthonom. Nincsenek velem a barátaim, családom, nem tudok nyugodtan pihenni, egy jót enni, az idejét sem tudom, mikor nevettem utoljára szívből. Nem panaszkodom, csak mesélek! Folytonos az alkalmazkodás. Nem úgy megy, hogy „miért nem bírom ki napi párszor”. Inkább úgy mondanám: „Nahát, hogy kibírod már több, mint egy éve!” :)”
    Ez engem egy kicsit megijesztett. Ezt nem lenne szabad csinálnátok túl sokáig, mert akkor, szerintem, nem éri meg. Rövidebb ideig még esetleg érdemes, de túl hosszú távon nem.
    Nagyon sajnálom, hogy én lettem az egyetlen hozzászóló akihez Zita haraggal viszonyult azzal, hogy “határozottan visszautasította” egy részét annak amit írtam. Bár nem pontosan idézett engem, érzem, hogy nem fogadja el megjegyzésemet. Bocsánat, ha megbántottalak, ez igazán nem volt szándékomban. De Árpi mindig pozitívan viszonyult minden megjegyzéshez, még akkor is, ha kritikus volt és ez volt az elsõ és magától értetõdõen az utolsó eset, hogy bármi ilyesmit megreszkíroznék. Talán Nektek az is nehéz, hogy a mi helyünkbe beleképzeljétek Magatokat. Nekünk semmi más benyomásunk nincs az utatokról, mint amit leírtok. És az amit érzünk az ettõl van. Nekem úgy tünt, hogy bár értitek, hogy mi a baj, eddig nem sikerült adaptálódnotok a helyzethez, sõt, az elmúlt hetekben mintha rosszabodott volna a dolog. Most, hogy elolvastam amit Zita írt, már jobban értem a stressz mennyiségét és, hogy mennyire nehéz ezen túljutnotok.
    Mi, olvasóitok abban a luxus helyzetben vagyunk, hogy ha már nem tetszik, egyszerüen abbahagyjuk a blog olvasását. Ti, viszont, nagyon messze vagytok otthontól. Ha még van kb. 2 év hátra, valahogy meg kellene oldani, hogy pozitívabban tekintsetek magára az útra és a nehézségekre. Vagy ha most megint félreértettem a dolgot, akkor rajtam úgy tudtok segíteni, hogy megint nagyobb arányban legyen a boldog és pozitív, a stresszes és negatívhoz képest. És nem úgy, hogy elhallgatjátok a rosszat, hanem úgy, hogy tényleg boldogok vagytok és arról többet írtok.
    Ne haragudjatok, hogy nem tudok tanácsot adni ahhoz, hogy ezt hogy csináljátok. Az a gyanum, hogy ezt magatoknak kell kisütni. Jelenleg úgy érzem, mintha az utat úgy viselnétek mint egy tízpróbát, amit ki kell bírni. Ennek, szerintem, semmi értelme. Talán igaza lehet azoknak akik azt írták, hogy Bangladesh után már mások a népek. Adja Isten, hogy így legyen!

  19. Arpi
    augusztus 25th, 2012 08:39-nél | #19

    @Grant Julia
    Válaszolunk, sorban! :)
    Óóó, mi lehet a Pamir-crew-val… :) Igen, ők Kínát választották, de részben kényszerből, nem volt pakisztáni vízumuk, és amikor ott jártunk, épp előttünk szüntették be a VOA-t nekik is, vagyis azt, hogy a határon adjanak az angoloknak vízumot. (állítólag azért, mert elfogyott a vízummatrica a Khunjerab-hágóban!!! :O) És Jill amúgy nagyon gondolkodott, és mondta, hogy szívesen jött volna Pakisztán felé, persze ez lehet, hogy csak szöveg volt, mint komoly ötlet, nem merült benne fel, ezt már nem tudjuk.
    De azt érezzük – és ezt most bizton állíthatom Zita nevében is! -, hogy mi nem bántuk meg, hogy erre jöttünk, nagyon örülünk, hogy átéltük mindezt, a szép élmények még így is bőven túlnyomó többségben vannak. Persze azt megértjük, ha az elmúlt 3 bejegyzés, és Zita e mondatának elolvasása után, úgy érezted, hogy nem éri meg. :)

    Amikor Zita olvasta ezt a legújabb hozzászólásod, ezt kiejtette a száján: “Ó, azt Juli írta?!” :) A telefonon olvasta az azelőtti kommentedet, amire reagált a bejegyzésben, és ott van, hogy nem látjuk a neveket. Én ebből azt veszem ki, hogy a Te véleményedre jobban adunk, és/vagy Te kedvesebb vagy nekünk, mint sokan mások (többiek nem megsértődni, Julit személyesen is ismerem, és rengeteget segített, fordított nekünk), tehát arra kérlek, ne hagyd abba a véleményed kinyilvánítását itt, ígérem, soha nem fogunk rajta megsértődni! Lehet, hogy 50-ből egyszer nem fogunk vele egyet érteni, vagy nem fog jól esni, de ez nem baj!!! Értjük mi a baj, de egy dolog érezni, tudni, érteni, és egy másik tenni ellene, lépni és átlendülni rajta. És e két dolog között itt Bangladesben megnőtt a gap, mert bár mi jobban igyekeztünk, de hiába, mert közben fáradtabbak lettünk, és nagyobb nyomás nehezedett ránk, ezért végül átcsaptak rajtunk a hullámok, kibuktunk mint eddig még soha, és igen, végeredményben valóban, helytálló a mondatod: “az elmúlt hetekben mintha rosszabodott volna a dolog” – de ez nem ejt kétségbe minket, mert mivel így kitárgyaltunk mindent együtt, tudjuk, mi miért történt, és valóban, ahogy @Tü írta az első kommentben, jó volt ezt kiírni magunkból, ezt Zita különösen érezte most, mert ő amúgy sokkal ritkábban ír.

    Nem bántottad meg Zitát, nem reagált haraggal, csak “úgy ment át”, ezért elnézést, és mindjárt majd még ő is válaszol!

    Én most kitérnék arra, hogy hogyan tovább. Igen, itt most kemény néha, de ezeket a napokat mindig követik szép napok, amikért még mindig sokszorosan megéri ez a sok szívás. Ahogy
    @szabomikulas
    @BGábor
    írtátok, a következő országok remélhetőleg könnyebbek lesznek, sőt, szerintünk már Mianmar is. Ahogy kivettük, jobbak az utak, csak 55 millió ember, sokkal nagyobb területen, ráadásul buddhisták… Szóval bizakodóak vagyunk. Thaiföldtől nem sok jót várunk, de a Laosz-Vietnam-Kambodzsa kör biztos jó lesz, ezen információk alapján talán bringával! :) Aztán Indonéziában ha meg nagyon gáz, akkor biztos tudunk hajózni többet, és kevesebbet bringázni… Aztán ott van Ausztráliaaaaa… :))) Ott egész más jellegű problémáink lesznek, valószínű a legnagyobb kihívás az lesz, hogy hogyan tartsuk a napi büdzsénket alacsonyan. Újra előkerül majd a sátor, ami mostanában csak holtteher, és többet fogunk CS-zni, bekéredzkedünk ökofarmokra, és az ott élő magyarokhoz… Majd lesz valahogy, és szerintem az is nagyon jó lesz, azt is várjuk már.

    Szóval bizakodóak vagyunk a következő országokat illetően! …és ma gyönyörű napunk volt, teljesen kitisztult belülünk az a sok méreg, és nehézség, amikről itt szó volt, úgyhogy gyorsan fel is töltök egy képet a FB-ra! :)

    Egyébként a pihenés tényleg jót tesz ilyenkor, ezt is fogunk, de 1-2 napnál többet valószínű legközelebb csak Bangkokban. Ott nekiállunk a 2013-as 360fokbringa napár projectnek, újra leteszem a Cisco-s vizsgáimat, hogy újabb 1,5 évre érvényesek maradjanak a papírjaim, megtervezzük a Lao-Viet-Kambo kört, és persze rápihenünk! :) Meg asszem egy angol CV-t is fogok írni, és elküldöm pár helyre, hogy ne csak papír legyen arról a tudásról, hanem, hogy a gyakorlatot is felfrissítsem, na meg a pénztárcánkat újratöltsem! Insallah! :D

  20. Ági “néni”
    augusztus 25th, 2012 08:51-nél | #20

    @BGábor
    India eddig nekem egyenlő volt Gandhival. Most megnéztem a google-on, ő sem hindu. A hindu és buddhista vallás ötvözetének követője (dzsaina) volt. Aztán itt vannak nekünk a “krisnások”. Ez alapján élt bennem ez a kép egész Indiáról. A népsürűség miatt is lehet ez az európai szemmel “őrület”ebben a térségben.Nem tudom,hogy mióta vannak ennyien.

  21. Zita
    augusztus 25th, 2012 09:23-nél | #21

    @Grant Julia
    Na hát Árpi már mindent elmondott :)) Tényleg nem tudtam, hogy te írtad azt a kommentet, de ez majdnem mindegy is, mert senkire sem szerettem volna haraggal reagálni. Ne haragudj, ha így ment át! Lehet, kicsit sarkosan fogalmaztam… :-/ Szóval elnézést.
    Ami az ijedséged illeti, nem hinném, hogy ki vagyunk égve:) Ha ilyen lenne, zombiként magunk elé bámulva ülnénk a jól bezárt hotelszobában 3 napja, a szállodással hozatnánk az ennivalót és visítógörcsben törnénk ki, ha meglátnánk bárkit. Na. Ha majd ilyen lesz, szólunk! :D

    @Arpi
    Miről beszélsz, Árpi? Miért nem várod Tájföldet? Szerintem jó lesz.

    Na és igen, ehhez fűzném hozzá, hogy bennem nincs olyan, hogy “hú, de rossz itt, de majd ott jobb lesz” mert ezzel a mentalitással inkább csak menekülnénk innen. De hisz azért jöttünk ide, hogy csodát lássunk! Csak azért, mert néha nehéz a munkahelyen, a családban, vagy az iskolában, még nem fog senki másik országba menekülni :) A hasonlat biztos suta, de minden bizonnyal érthető.

    @zenjebil
    Erre csak ennyit mondanék: “Ápnár ki ámár moto ménái?” (Bengáliul annyit tesz: “Hát nincs egy olyan lányod, mint én?”) A tömegben bámulóknál a legidősebbtől kell megkérdezni. Erre ő “elszégyenli” magát, és tovább áll. Ha a legidősebb tovább áll, mind tovább áll.
    Ezt nemrég tanultam egy NGO-stól, akinek fehér nőkollégái is vannak alkalomadtán. Ő ajánlotta, sajnos még nem volt lehetőségem kipróbálni.

    @Szabó Klári
    Az Életmód kategóriában nem vagyunk benne! :)

    @Sanyi
    Köszönöm:) És ígérem, ezentúl mindenki “Buksi” lesz. :) Aztán, hogy milyen otthon, majd meglátjuk, ha egyszer hazaérünk…

    @Tü
    Tü, valóban, jobban is érzem magam azóta. Majd igyekszem tényleg többet írni, és nem csak ilyen témában :D Csak hát nálunk ez úgy adódott, hogy én főzök-mosok-takarítok, Árpi meg pötyörészik. Neki amúgy jobban is megy az írás: nekiül és kiírja. Én órákig el tudok szenvedni, hogy úgy jöjjön ki minden, ahogy szeretném, sokáig babrálok. Ez elég idő és energiaigényes, inkább hamarabb feladom…

  22. augusztus 26th, 2012 02:21-nél | #22

    Nagyon megértem anapról-napra; hértől-hétre szinte azonos, benneteket, európai embereket ott a távolban nyomasztó gondjaitokat.
    Bár nem vagyok psziochológus, sőt… Azonban mostanában nekem is igen sok, más hazánkfiai által rendkívül etikátlan és egymással is szövetkezett sorozatos támadásai komoly gondokat okoztak.
    Próbáljátok ki ezt a technikát! Az emberi tudat feszültségmentesítése Manhertz József videóján. Figyelem! Abszolút nem azonos az MSZ 1585:2012 Villamos berendezések üzemeltetése (EN 50110-1:2004 és nemzeti kiegészítései) magyar szabvány 6.2 “”Feszültségmentes munkavégzés” pontjával!!! :-D

    http://www.youtube.com/watch?v=2ed1yk_sQB4

    Ezen kívül egy másik relaxációs technika; egy jól működő gyors stresszoldás Prof. Bagdy Emőke módszerével! Próbáljátok ki ha szükséges! Használjon!

    “Mindenkit arra kérek, hogy ha nagyon feszült, nehogy lazítson! Úgysem menne. De feszíteni még tud! Akármilyen feszült, feszíteni még tud. Van egy paradox technika, amely azt kívánja, hogy feszült állapotban feszítsük végig az izmainkat. A központi idegrendszer ugyanis úgy működik, hogy ha bizonyos izmainkat túlfeszítjük, akkor utána már automatikusan ő lazít. Ezt a technikát úgy hívjuk, hogy villámrelaxáció. Lépéseit bárhol elvégezhetjük, a fő, hogy intenzíven koncentráljunk arra, amit csinálunk. Jó erősen zárjuk ökölbe a kezünket, és tartsuk fenn a feszítést. Ezután hajlítsuk be a könyökünket, hogy csak úgy dagadozzanak a bicepszek! Majd szorítsuk oda a könyökünket a bordakosárhoz. Most végigfeszítjük a lábunkat, a farizmok is kőkemények, húzódjunk egy kicsit fölfelé, mintha két centit nőni akarnánk, majd engedjük ki a levegőt, nyissuk szét a tenyerünket! Ennyi az egész, nyugodtan foglaljunk helyet! Ez az áldott kis módszer pontosan annyi feszültséget von el, hogy a maradéktól már nem betegszünk meg, nem kapunk fejfájást, azzal már meg tud küzdeni a szervezet.” (Prof. Dr. Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak? By: Nyitott Akadémia)

    “Feszültségmentes” szép napokat; állandó hűs hátszelet és menetirányban lejtős utakat, valamint minden jót kívánok!

  23. debasair
    augusztus 26th, 2012 02:36-nél | #23

    Szia Zita,

    Jók az Árpi bejegyzései, de nagyon hiányzik mellőlle egy másik szemszög is. Ne hagyd, hogy így elnyomjon, igen is írj többet! Girl Power!!! :)

  24. Z atya
    augusztus 26th, 2012 12:30-nél | #24

    72 éves öreg tanárnak sokkal hamarabb elfogy a türelme, mint Nektek. – Zita, Te tudod, hogy onnan felülről lehet KÉRNI, úgy, mint a hitet, vagy bármit. ÉS AKKOR KAP AZ EMBER. De a természetfölötti segítségen túl szükség van a természetes pihenésre is, meg a csöndre. Amit most végig-éltek, elképzelhetetlen tőke lesz egész életetekre. És a gyermekeitek számára.

  25. augusztus 27th, 2012 08:35-nél | #25

    Sziasztok!!!
    Kitartást Kivánok,nektek,hisz távol vagytok nem lehet könnyü,nektek távol a családotoktol!!
    És az jo ,hogy mindent le irtok öszintén,csak sajnos vannak akik bele kötnek:))
    Bármit tehet az ember,kerül,mindig aki bele kösön(emlékszem abba is bele köttek,hogy ha valaki,segitett,nektek,arra már azt irták,kihasznájátok:))).
    Na de ti ne törödjetek!!Hajrá elöre!! És idézném Z Atya szavait:,, Zita, Te tudod, hogy onnan felülről lehet KÉRNI, úgy, mint a hitet, vagy bármit. ÉS AKKOR KAP AZ EMBER,,
    Kérjétek,nagy bizallomal,én is kérem értetek!!
    Most,nehéz,kitartást,nem is gondolyátok,milyen nagy dolgot,tesztek!!!!
    ISTEN ÁLDJON BENNETEKET!!!
    ELÖRE?HAJRÁ!!!
    SZIASZTOK!!

  26. augusztus 27th, 2012 09:17-nél | #26

    @Zita
    “Miről beszélsz Árpi?”
    Ez nagyon nagy, belelátunk kicsit a családi évődésbe :-)

  27. Grant Julia
    augusztus 27th, 2012 11:30-nél | #27

    @Zita
    Szerintem is írjál gyakrabban! Nem tud az Árpi is néha mosogatni, takarítani, sõt még esetleg fõzni is? Tényleg érdekes lenne nekünk itt nagyon messze egy más nézõpontot, stílust olvasni néha-néha. Hivatalos javaslat: minden 5-ik posztot írja a Zita! Aki ezzel egyetért, szóljon!! :-)

  28. Grant Julia
    augusztus 27th, 2012 11:35-nél | #28

    Ja, és az a relaxációs ötlet az abszolút nagyszerü. Hasonlít ahhoz, hogy miért jó a jóga nemcsak fizikailag megerõsödni, hanem lelkileg is megnyugodni. Ott az a lényeg, hogy amíg a poziciókra koncentrálsz, mással (bajaiddal stb.) nem tudsz foglalkozni. Hát ez az izom feszitéses relaxáció is hasonlít ehhez a filozófiához. Egyébként ha szisztematikusan feszítjük egyik izomcsoportot a másik után és arra koncentrálunk, azzal vérbõséget is okozunk azokon a helyeken, ami szintén egészséges, méregtelenítõ és erõsítõ is. Hajrá, próbáljátok meg!

  29. augusztus 28th, 2012 09:05-nél | #29

    Igen Irjon a Zita is:) Felváltva egyiket Zita másikat,Árpi!!Nem azért,mert Árpié,nem jo!!
    Kitartást!!!
    Sziasztok!!

  30. sanya
    augusztus 29th, 2012 10:31-nél | #30

    Csatlakozom “Grant Juli” és “Suttogó” ötletéhez, hogy Zita is írjon. Ha ritkábban is, csak írjon!

  31. Reku Papa
    augusztus 30th, 2012 12:45-nél | #31

    Zita ezt írta: “Ezek a személyes, sokat biciklizett emberektől jövő vallomások túllendítettek azon az érzésen, hogy alapvetően csakis én vagyok a baj forrása. Nos, nem. A baj nem velem van.”

    Nem hát. A Cola is jó, meg a Mentos is. Külön-külön. :))

  32. Eva Kapusi
    december 19th, 2012 09:10-nél | #32

    En teljesem megertem a viselkedeseteket, hisz magam is vilaglatott ember vagyok. Ezt csak azok nem erthetik, akik eletukben nem jartak meg Azsiaban. Magam is hasonlo nehezsegeken mentem keresztul Indiaban 4 evvel ezelott. En hatizsakkal egyedul utazgattam s mivel no vagyok, engem sem hagytak beken soha. En is tobbszor kikeltem magambol es olyan modon viselkedtem, ami miatt utolag nagyon utaltam magam es furdalt a lelkiismeret. En is ugy ereztem, hogy nem igy kellett volna viselkedni es turelmesebbnek kellett volna lenni, de akkor az adott szituacioban erre keptelen voltam. Nekem is voltak jo napjaim es voltak nagyon rossz napok, amikor ugy ereztem, hogy meg egy napot nem birok ki ebben az orszagban. Az 5 hetes utazasom soran azt konstataltam, hogy egyszerre szerettem es utaltam Indiat es az utalatom oka az volt, hogy az emberek a legrosszabbat hoztak ki belolem. Neha ugy viselkedtem, mint aki megorult. En is azt gondoltam, hogy velem van a baj, mig ossze nem futottam egy masik egyedul utazo novel, aki hasonlokrol szamolt be es akkor jottem ra, hogy igazabol nem velem van a problema. En egy-ket embert meg is rugdostam es lokdostem, mert nem atallottak megfogni a fenekemet, hiszen feher no vagyok. Szoval Zita es Arpi, en teljes mertekben megertem a viselkedeseteket. Tudom, hogy nem hangzik jol, amikor mindezt leirjatok, de en at tudom elni a helyzeteteket. A sok kritizalo ember valoszinuleg eleteben nem kerult meg ilyen szituaticiokba es ezert nem erti meg a reagalasotokat. Indoneziaban sem lesz sokkal jobb a helyzet. Egy ido utan az en nevem ott Toltotolltinta lett, mert mar untam naponta szazszor elmondani, hogy hogy hivnak. Ezen a neven legalabb ok egy kicsit megrokonyodtek, en meg jol szorakoztam a reagalasukon. Sok kitartast es turelmet kivanok a tovabbi utazasaitokhoz!

  33. Zita
    december 30th, 2012 18:08-nél | #33

    @Grant Julia
    Hát sajnos a házimunka rám marad. Egyszer szedtem rá Árpit, hogy mossa ki a ruháit maga. Rossz volt hallgatni a nyögéseit, ahogy a ruhával szenvedett. Szerintem azért csinálta, hogy megsajnáljam és “inkább majd én” csináljam mindig helyette. (Hát, talán így működnek a férfiak. Jó erre is rájönni lassan másfél év házasság után) ;)

    @Eva Kapusi
    Kedves Éva! Lophatom tőled ezt az ötletet? Óriásit röhögtem a “Töltőtolltintán” és el is határoztuk (engedelmeddel), hogy Árpi “Cipőfűzőkarika” lesz. :D Hát ez hatalmas! És köszönöm, amit írtál.

  34. Grant Júlia
    január 2nd, 2013 09:11-nél | #34

    @Zita

    Teljesen fején ütötted a szöget. A férfiak ilyenek. Vagy automatikusan, vagy direkt – embere válogatja. Vagy elöször véletlenül, aztán már direkt. Az a legszörnyübb amikor kárt is tesznek, mert úgy tuti biztos, hogy nem hagyod, hogy ök csinálják. Az én életemben akkor változott ez a dolog amikor beteg lettem, de ezt nem ajánlom mint taktikát!  Mosni tényleg nem hagyom Roy-t, mert akkor minden alsónemüm vagy rózsaszín vagy halvány kék lenne. Fözni viszont hagyom és már egész jól tud. Minden jót a további úthoz!

  35. Pap Lacó
    január 4th, 2013 11:37-nél | #35

    Ezeket a rég indult bejegyzéseket csak most olvastam. Elkepesztő egy kultúra. Épp kapcsolódik hozzá a manapság adott helyzetjelentés Indiából: http://index.hu/kulfold/2013/01/03/india/ :(

  1. Még nincsenek visszakövetések