Bejárat > Ázsia, Banglades > Sirajganj – Kashinatpur – Ééé Babu, a Bangladesi mellékutakon

Sirajganj – Kashinatpur – Ééé Babu, a Bangladesi mellékutakon

augusztus 22nd, 2012

Sirajganj – Kashinatpur – Ééé Babu, a Bangladesi mellékutakon

Sirajganjban először felvidítottak a helyiek, aztán megőrjítettek minket. A szálloda lépcsőháza úgy volt kialakítva, hogy csak egy kisebb tömeg gyűlt körénk, mire lepakoltunk mindent és felmálháztuk a bringákat. Az egyik fickó egy nagy kosarat tartott a fején, azzal bámult minket, és mi ezen a látványon nem bírtunk nem nevetni. Amikor kérdeztem tőle, hogy „Kemonácso?”, még a „Baló”-hoz (Hogy vagy? – Jól!) járó szokásos fejbiccentést sem hagyta ki, mindezt úgy, hogy közben a kosarat nem kellett megfognia a fején! :)

A megőrjítés már nem volt ilyen vicces: Zita nem jól tűri, hogy a megkérdezése nélkül fényképezik, ez ügyben már próbáltunk dolgozni a hozzáállásunkon, de ez nem könnyű feladat, pedig sajnos más mód nincs nagyon, mert 150 millió bangladesit valószínű nehezebb megnevelni, mint megszokni azt, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat egy babu, aki jön a kamerás mobiljával, és ha tetszik, ha nem, ha akarod, ha nem, ha beleegyezel, ha nem, ő lefényképez téged, vagy akár videót készít rólad. Van, hogy az előtted vagy melletted haladó motorról, és közben nem is sejti, hogy a mi kultúránk szerint nagy bunkóság, amit tesz, és éppen a morálunkat rombolja vele. Pedig, ha tudnák, biztos, hogy nem tennék, de a nagy többség nem is sejti, ezért teszik, egy nap az úton rengetegszer.

Néhányuk illedelmesen elnézést kér, és töröl, ha kérjük, néhányuk értetlenkedik, és van olyan is, aki inkább szalad a fényképünkkel. Igen, esetünkben ezen a Sirajganj-i reggelen egyszerűen elszaladt az illető, miután sokadik kérésünkre sem tette el a mobilját, csak hogy végre lefényképezhessen egy fehér embert egy fura szerkezeten.

Zitát ez különösen zavarja, mert ő ugye igaz, hogy már a legnagyobb hőségben is hosszúnadrágban teker, de felül még pólót hord, nem pedig szárit, vagy csadort, ami itt a megszokott női viselet. Zita ráadásul még fehérbőrű is! Húúú, ez így együtt olyasvalami, amit a helyi férfiak még nem nagyon láthattak élőben, és a csököttebbek ezt a látványt próbálják „megszerezni” maguknak, mindehhez már eszközük is van, a kamerás mobil! Csak épp valami kultúra is kéne még mellé, de az sajnos már nem jött a mobillal együtt… :( És ezzel sok keserűséget és bosszúságot tudnak okozni nekünk, és a legidegesítőbb, amikor tudják, hogy olyat tettek, ami nem tetszik nekünk, és mint valami gyáva férgek, elszaladnak előlünk. Sajnos ezzel fel tudnak minket idegelni, és ezért volt, hogy később mást büntettünk meg, mert megesett, hogy annyira felidegesítettek minket, hogy aztán pár kilivel később menet kivertük egy elénk ugró suhanc kezéből a mobilját, amivel épp próbált fényképezni minket – persze kérdezés nélkül.

Ez tudjuk, hogy nem jó viselkedés, és hogy el kéne engednünk, amikor fényképeznek, s nem kéne így viselkednünk, de ez sokszor egyszerűen nem megy. Ha nem sikerül humorral kezelni a dolgokat, vagy egyszerűen csak ignorálni, akkor a minket folyamatosan érő dudálások és – nekünk – szabálytalan, bunkó, veszélyes közlekedők végett olyanná válunk, amire egyáltalán nem vagyunk büszkék. Ez még mindig csak az úton töltött idő kis hányada, de akkor is nagyon gáz, hisz nem akarunk rossz nyomot hagyni a világban. Ez se nekünk, se másoknak nem jó, mert valóba naívság lenne azt gondolni, hogy “na, akkor mi most jöttünk ide ketten a 45 napos vízumunkkal, és most jól megneveljük ezeket a faragatlan bangladesieket” – ez nem fog sikerülni! Inkább nekünk kéne elfogadni, hogy olyanok, amilyenek, hisz mi vagyunk itt a vendégek, ráadásul ők “kicsit többen vannak”, 75 milliószor többen! :D

Ez még azért is nehéz ügy, és talán azért sem fair így viselkednünk, mert ugyanakkor van, hogy mi is menet közben fotózunk, és ilyenkor nincs lehetőségünk előtte kérdezni, szóval mondhatnánk, hogy hogyan jövünk mi ahhoz, hogy felhúzzuk magunkat, amikor mi is ugyanezt csináljuk, csakhogy a dolgok azért ennél árnyaltabbak. Először is, velünk van, hogy százszor megtörténik ez egy nap, és minket zavar, ha egy nap számtalanszor, kérdezés nélkül fényképeznek minket idegenek. Míg a helyiek helyzete és hozzáállása ezzel ellentétes, ők egyszer egy évben, ha látnak egy fehér embert, és valószínű részben ezért is, ők a legtöbbször örülnek, ha mi fényképezzük őket, sőt, van, hogy külön kérik, amikor meglátják a fényképezőgépünket. Mi ennek tudatában vagyunk, ezért merünk fényképezni, persze, ha olyan a téma (pl. egy száriba, csadorba bújt nő), akkor sose felejtünk el előtte engedélyt kérni. Nem is volt ezzel sose gondunk, de ha lenne is, kérésre sűrű elnézéskérések közepette törölnénk róluk a fotót az orruk előtt, és eszünkbe se jutna sunyulni, vagy szaladni. :)

Na, de hagyjuk ezt most már, elég a negatív dolgokból! Innentől nem is nagyon fogtok egy darabig több negatívumot olvasni, mert nem is nagyon történt velünk. Mert az, hogy elfáradtunk, vagy eleredt az eső, már nem igazán éljük meg negatívan. :)

Szóval nem szeretitek, ha fényképezünk benneteket, de ti meg közben fotózgattok minket... Na majd én adok nektek! Látod ezt a sarlót a kezemben? :)

Sirajganjban rájöttem, hogy még az én ősi telefonomra is képes feltelepülni a Google Maps alkalmazás, és a korlátlan havi adatcsomaggal érdemes is használni, ráadásul ellentétben a böngészős verzióval, a mobilon így emberi időn belül meg tudom jeleníteni a térképet, amin még a cellainfó alapján nagyjából belőtt pozíciónk is látható! Így történt, hogy „műholdfelvételekkel a zsebünkben” bemerészkedtünk egy kicsit Banglades sűrűjébe – magyarán letértünk a főútról, hogy egy kicsit rövidítsünk… Vagyis, ez inkább csak egy alibi volt arra, hogy egy kis nyugalmunk legyen a forgalomtól, és olyat is lássunk, amit a főútról nem látni. Időt kétlem, hogy nyertünk ezzel a levágással, mert körbe a széles, egyenletes úton biztos, hogy gyorsabb lett volna, már csak azért is, mert nem lett volna annyi minden, ami megállásra késztet minket.

Szóval Sirajganj után kb. 10km-el már egy alsóbbrendű úton találtuk magunkat. Egy vasút vonalat kereszteztünk, amiben az volt az érdekes, hogy nem csak egy sínpárból állt, hanem három sín volt egymás mellett a talpfákra szerelve, így különböző nyomtávú vonatok is tudtak rajta haladni. Persze mi vonatot nem láttunk, sőt motorizált járművet is alig. Ezen a kis úton ugyanúgy volt aszfalt, mint a nagy főúton, de csak egy sáv, vagy annyi se, és azon sem járt senki, csak néhány motoros, és bicikliriksás. Ezen a kis aszfaltsávon haladtunk, végre nyugalomban és csendben. Nem kellett folyton a visszapillantót lesni, hogy mi jön mögöttünk, se azt figyelni, hogy ki vág elénk vagy ki szorít le minket szemből. Ez végre olyan terep volt, ahol bárki szívesen kerékpártúrázott volna. Persze ez csak a látszat volt, mert amint megálltunk egy helyen teázni, és pihenni, jött a szokásos tömeg. Valahogy felülkerekedtünk a tömegitiszünkön, és Zita helyet foglalt odabent az apró teázóban, viszonylagos nyugalomban, én pedig megszereltem a kerékpárom elektromos hálózatát, mert tegnap felfedeztük, hogy nem működik az első lámpám, és ez, ahogy azt jól sejtettem, egy zárlat oka volt, amit a vezetékek berozsdásodása okozott. Mivel nincs nálam páka (és sajnos gyakorlatom se lenne hozzá), a vezetékeket anno csak úgy tudtam megszerelni hogy azokat összesodortam, majd egyszerű szigetelőszalaggal körbetekertem. Na, hát ezt a megoldást mostanra kikezdte a trópusi éghajlat, bent még a vezeték belsejében is szépen berozsdásodott minden, úgyhogy vághattam ki ezeket a korrodált részeket, és csinálhattam az egészet elölről – jobb eszközök híján még mindig ilyen trehányul. Persze működik, és a vezeték hossza még kibír néhány ilyen szerelést, úgyhogy talán túléljük ezzel a sufni megoldással is.

Természetesen a kábeljavításhoz hatalmas közönségem is volt, akik aztán a tesztben részt is vállaltak: segítettek felemelni a bicikli elejét, hogy meg tudjam pörgetni az első kereket. Tádáá, és ismét világít a lámpám, ismét meg tudom hajtani a GPS-t az első kerékről.

Ezen a helyen tűnt fel ez a szakállas sarlós bácsi, akin amúgy nem látszik, de mosolyog, és igen jó kedve volt az ott jártunkkor. A sarlót pedig – igaz, nekünk nagyon úgy tűnhet, de nem fenyegetően tartja. :) Ezen a képen is sokat mulattunk már a pillanat óta. (Az megjegyzendő, hogy a bangladesiek, amint fotózásra engedélyt kaptál, haptákba vágják magukat és komor-komoly fejet vágnak. Úgy kell rájuk szólni, hogy „hasúúún, hasúúún” vagyis „mosolyooooogj, mosolyoooogj” – amit amúgy rettentően sokat szoktak.)

Na de haladjunk, mert hosszú még a nap, és annyi minden történt velünk még ezek után. Pl. itt van rögtön ez a piros szakállas fickó! Ő is, hogy néz ki :-) Miatta még egyszer előkaptuk a fényképezőgépet indulás előtt. Ez a vöröses, vagy néha bordó szín egyébként onnan jön, hogy ez a henna, vagyis az 1-2 hét alatt lekopó természetes bőr- és ezek szerint szőrfesték alapszíne. Ezért látunk néha ilyen cifra kinézetű arcokat, már Pakisztán óta.

Alig haladtunk tovább pár kilométert, amikor egy nagyobb vízfelületen haladtunk keresztül, persze nem úszva, hanem egy felüljárón. Itt megálltunk egy kicsit csodálni a helyi gyerekeket, ahogy a vízbe ugrálnak a hídról. Hamarosan egész gyermektömeg gyűlt körénk, és a szórakoztatásunkra, vagy hogy megmutassák, mennyire belevalóak, sorra ugráltak be a híd korlátjáról. Persze mire kettőt pislogtunk, már kint is voltak a vízből, és ismét mellettünk termettek. Számomra végtelenül szabadnak tűntek a felnőtt felügyelet nélküli, változó korosztályű gyerekek így együtt, ahogy vidáman ugráltak a hídról a vízbe. Amíg ugráltak, mert aztán az idegenek érdekesebbek voltak a tónál, ami még később is ott lesz, és aztán csak minket bámultak. :) Mielőtt még ez a tömeg terhessé kezdett volna válni számunkra, gyorsan továbbálltunk.

Nemsoká eltűnt az aszfalt alólunk, és az út egyre keskenyebb lett, ráadásul egyre közelebb került hozzánk mind a két oldalt a víz. Azon kaptuk magunkat, hogy egy keskeny földnyelven tekerünk, aminek mind a két oldalán víz van. Egészen a legvégéig nem sejtettem rosszat, noha az OSM térkép a GPS-en azt mutatta, hogy hamarosan vége szakad ennek az útnak, épp csak pár száz méterrel azelőtt, hogy belefutna egy másikba. Persze műholdképet nem néztünk a telefonon, inkább csak mentünk tovább, majd lesz valami alapon! :) Hát az lett, hogy ez a földnyelv egy ponton véget ért, és ekkor már csak víz volt előttünk, na meg egy aprócska stég az út végén. Még mielőtt igazán elkezdhettünk volna gondolkodni azon, hogy mitévők legyünk, a víz túlpartján, kb. 200m-re tőlünk megpillantottunk egy épp induló csónakot. Ez a „komp”, amin mások is szállítanak bringákat és zsákokat, tehát minekünk is fel kell majd férni valahogy. Épp csak egy 30 fős tömeg gyűlt körénk, mire megérkezett ez a csónak. Az evezős csak egy bambusz rudat mozgatott a vízben, és azt is egész máshogy, mint ahogy mi azt megszoktuk egy evezőtől, de mégis mozogtunk előre, és nem is olyan lassan, mint ahogy azt vártuk. Az átkelés 2-2 takánkba került, nekünk, külföldieknek is.

A túlparton rögtön élelem után néztünk, mert már nagyon éhesek voltunk. Egy közeli kis étteremben, a ramadán miatt felrakott fekete függöny mögött találtunk menedéket, egy ventilátor alatt. Kiláttunk a bringákra, és odabent viszonylagos nyugalomban ehettük hozott csokis kekszet, illetve a kikért teát, a parathával és a nyers hagymával (piádzs) és szintén hozott fokhagymával (rosun). Érdekes volt látni, hogy amíg a férfiak (a ramadánt figyelmen kívül hagyva) elől, a bejárat felől szivárogtak be bámulni meg angolt gyakorolni, addig a száriba öltözött nők hátulról, a hátsó ablakon keresztül kukucskáltak be. Nők-férfiak külön. Ez errefelé normális.

Ilyen megállások alkalmával a cipőnket is levesszük, hogy a lábunk is szellőzzön, és ha hosszabb pihenőt fújunk, ahogy most is tettük, akkor előkerül az útikönyv, vagy a telefon, esetleg a Kindle, hogy útvonalat, térképet lessünk rajtunk, vagy hogy elolvassuk az új hozzászólásokat a honlapon, esetleg egy-két érdekesebb cikket a magyar web egyéb bugyraiban. Na de ez nem tartozik szorosan Bangladeshez, úgyhogy fejezzük be a lusta ebédszünetet, vegyül vissza az SPD cipőket, és menjünk ki a bringák mellé, minket már nagyon váró embertömeghez.

Itt az egyik fickó nekünk akarta adni(?!?) :) az egyik fiát, erre én nem tudtam nem bekapcsolni a videót:

De én mondtam, hogy szó sem lehet róla, így is túl nehezek vagyunk, a gyerek pedig legalább újabb 30 kilót jelentene, szóval nem lesz jó, de esetleg, ha van valaki, aki könnyebb! :)

A „babu”-zás pedig onnan jött, hogy már a sokadik étteremben hallottuk, hogy valamelyik alkalmazottat úgy hívja a kollégája, hogy „Éééé Babu!” :) Ez annyira megtetszett nekünk, hogy mi is elkezdtünk „Éééé Babu”-zni, és egészen biztosak voltunk benne, hogy ez tükörfordításban azt kell, hogy jelentse magyarul, hogy „Héé Sanyi!” – És mint írtam, időközben a Sanyizás, vagyis inkább most már a Babuzás átalakult nálunk, és korra, nemre, intelligenciára és viselkedésre tekintet nélkül, mindenki Babu. Sőt, már mi is Babuk lettünk, Mr. és Mrs. Babu, merthogy a 14 hónap intenzív használat alatt sajnos már lekopott rólam az a zöldboltos póló, amin a mellkasomon a szöveg így kezdődött: „Rajong (nagy betűkkel) értem a környezetem.” Na most, a Rajong szót itt úgy olvassák, hogy Radzsong, ez pedig simán elmegy itt egy „keresztnévnek”, így lettünk hát valahol Indiában Mr. és Mrs. Radzsong :) De mivel annak a pólónak már annyi, és azóta már itt vagyunk Bangladesben, a 150 millió Babu országában, mostantól már Mr. és Mrs. Babuk vagyunk. :)

Na, de elég a marhaságból, és induljunk innen tovább! Nem sokáig jutottunk, ez a következő videó kb. 50 méterrel később készült:

Zita elment mosdóba egy házhoz, és mire visszajött, ez fogadta. :) Emberünk valami szabadságharcosról beszél, valószínű 1972 kapcsán, amikor is egy több, mint fél éves, nagyon véres szabadságharc alatt Banglades kivívta a függetlenségét Pakisztántól. Nem tudom a pontos történelmi részleteket, tehát ne ez alapján tartsatok töri órát, de emlékezet és hallás után valahogy így mesélték: ’72 márciusában az akkori pakisztáni nagyfőnök tartott egy beszédet, amiben a bangladesieket kötelezte az urdu használatára, és megtiltotta az ő nyelvük, a bengáli tanítását és használatát. Ezt nagyon nagy felháborodás követett, és hosszú hónapokig tartó, véres szabadságharc, amelynek a vége csak ugyanazon év végén jött el. Ezekben a hónapokban rengetegen adták a vérüket az ország függetlenségéért, ezért erre nagyon büszkék a bangladesiek – valószínű ezért magyarázott Babu Freedom Fighter-ekről az ember a videóban.

A Babu, mint később megtudtuk, Banglades bizonyos területein írástudó férfit is jelent, ez pedig egy előkelő rang egy olyan országban, ahol az iskolázottság még mindig 50% alatt van, szóval igazából ez a Babuzás egy bók lehet bárkinek itt Bangladesben. :)

Ahogy visszaértünk a főútra, úgy lett minden a régi, ismét nagyobb forgalomban, és a településeken hatalmas riksa forgatagban találtuk magunkat. Viszont még így is élvezetes volt a gurulás, és most már végre nem csak az élményekkel, de a kilométerekkel is tudtunk haladni valamelyest.
A napot egy Kashinatpur nevű helyen zártuk. Ezt a délután második felében már amúgy is így terveztük, mert elég jól ellazsáltuk a haladást illetően ezt a napot, és amikor aztán találkoztunk Rafikul-al, és meghívott magához, vagyis a munkahelyére lakni, onnantól egyértelmű volt, hogy nincs értelme továbbmennünk. Vele egyébként úgy találkoztunk, hogy ő is fényképezett minket, megállt a motorjával az út szélén, én pedig már messziről kiszúrtam, és elészaladtam, hogy mire Zita is megérkezik, már ne is lássa a fényképezőgépet. Persze ekkor már nem volt bennem méreg, csak szépen megkértem, hogy inkább ne fényképezzen, mert nem szeretjük, és adtam neki egy névjegykártyát, valamint elmondtam, hogy a rajta lévő webcímek alatt kismillió fotót és információt találhat rólunk és kerékpárokról. Ezzel persze még nem búcsúztunk el, mert dióhéjban magam is előadtam a történetünk, és hogy ma Kashinatpur-ig megyünk. Tudtuk, hogy ő abból az irányból jött, ezért megkérdeztük, hogy nem tud-e valami jó kis „duiso taka” hotelt, mire ő intett, hogy kövessük, és megfordult, majd eltűnt… :-O

Hat kilométerrel később Kashinatpur határában várt ránk, elvezetett minket a munkahelyére, egy NGO épületéhez, ahol bemutatott a kollégáinak, és kinyitott nekünk egy ajtót, mögötte szobával, ággyal, szúnyoghálóval, konnektorral, székkel, asztallal, ventilátorral, fürdőszobával. Húú, azt a mindenit, hát ennél kívánni sem tudnánk többet! Mindezt ingyen, barátságból kaptuk. Sajnos Rafikulnak aztán haza kellett térnie a motorbiciklijén Sirajganjba, de a kollégáival este még jót beszélgettünk, és vacsorát is kaptunk Tőlük.
Reggel pedig Rafikul is visszatért még az indulásunk előtt, készítettünk a csapattal közös fényképet, így ők is a történetünk és a fényképalbumunk részeseivé váltak. És persze ezek után már nem egy útszéli vadidegen volt, ezért minden további nélkül fényképezhetet minket – persze azért előtte rákérdezett. :)

A tanulsága a mai napnak? Talán az, hogy érdemes mindig egy nagylevegőt vennünk, lenyugodnunk és türelmesnek lennünk minden szituációban, bármennyire is nehéz az, mert ha nem veszítjük el a fejünket, hanem türelemmel és kedvességgel fordulunk az emberekhez, akkor abból végül mindkét fél számára pozitív dolgok származhatnak. Ha Rafikullal is úgy bántunk volna, mint sajnos sok honfitársával tettük ugyanezen nap reggelén, akkor azzal magunkat és őket is megfosztottuk volna néhány szép élménytől.

Ezen a napon, 2012. július 27-én Sirajganj és Kashinatpur között 60km-t tettünk meg.

  1. Wixi
    augusztus 22nd, 2012 08:54-nél | #1

    Mindig olvaslak titeket, nagyon jók vagytok! Ezzel a fotós dologgal viszont nagyon nem értek egyet, ti is lefotóztok minden érdekes dolgot, vagy embert, nem hiszem, hogy mindenkitöl megkérdezitek mielött kattintotok. èn fotózom és érdekes is lenne, ha egy vátosi életképfotózás közben mindenkihez rohangálnék, hogy bocs szabad fotózni? Na mindegy, csak nem értem mi a bunkóság abban, hogy valaki lefotóz, vagy az a baj, vagy ha egy fotós csinálná milliós nikonnal akkor nem lenne baj?

  2. F.Peter
    augusztus 22nd, 2012 10:42-nél | #2

    Mikor az USA-ban, egy kisvárosban (Ennis, Montana) dolgoztam történt egyszer, hogy a városon keresztülmotorozott Steven Tyler (Aerosmith). Egy Harley Davidsonon érkezett teljesen egyedül és ebben a kisvárosban állt meg ebédelni, mint bármelyik másik turista. Nem telt el 20-30 perc, már a 50-100 ember ott gyülekezett az étterem előtt ahol az énekes ebédelt. Kérdezés nélkül fotózták a celebrityt….köztük én is. Szerintem, ha minden fotós képkészítés előtt odament volna hozzá hogy megkérdezze szabad-e jobban zavarta volna őt, mind semhogy csak fotózták bármi kérdés nélkül.
    Én ott nem éreztem magam elég méltónak ahhoz, hogy leszólítsam, hisz ki vagyok én 20 éves diákmunkás, hogy jövök én ahhoz, hogy szoljak hozzá…..egyszerűen csak fotóztam. Képzeljétek csak el, ha az énekes kitépte volna a kezemből…vagy bárki kezéből a gépet. Röhej lett volna. Szerintem Árpi érdemes lenne megbarátkoznod a gondolattal, Ti ott “sztárok” vagytok, celebrityk, valami unikum amit a helyieknek meg kell örökíteniük. Mellesleg az énekes rutinnal kezelte a szituációt…ignorált mindenkit, senkivel sem balhézott, aki leszólította annak lazán válaszolt…néha. Ennyi.
    Persze nem tudom milyen sztárnak lenni, hogy viselném, csak leírtam amit tapasztaltam.
    Hajrá! Üdv. F.Peti

  3. Szabó Klári
    augusztus 22nd, 2012 14:59-nél | #3

    Én is olvaslak benneteket naponta, elejétől kezdve. Kedvelem az írásaitokat. De, most ez nekem sem tetszett.
    Ha odamész valahová, neked kell alkalmazkodnod az adott kultúrához, tűrnöd kell az ottani mentalitást, mert nem ők tolakodnak be az életteredbe, te mentél oda, ők csak ott élnek úgy, ahogy mindig. Ha látnak valami érdekeset, azt megnézik, ez a szokásuk.
    Indiában hasonló problémák voltak, megszokhattad volna már, hogy az ázsiai ember ilyen. És hiába ostorozod magad az ilyen kirohanások után, nem változtatsz a hozzáállásodon mégsem.

  4. bj
    augusztus 22nd, 2012 19:13-nél | #4

    Amit nagyon becsülök bennetek, Árpi, hogy őszintén írsz arról, hogyan álltok hozzá a számotokra idegesítő dolgokhoz. Nem otthon, szűk körben sejtetitek majd, vagy mondjátok el, hogy történtek dolgok, hanem pőrén tálaljátok itt, nekünk, azt, amit sokunk nem vállalna. Akár azért, mert szégyelli magát, vagy akár azért, mert be sem vallja magának, hogy valami nem stimmelt.
    Szóval érdekes olvasni, hogyan tombolnak bennetek az elemek. Sok hozzászólásban van igazság, és biztos vagyok benne, hogy nemcsak olvassátok őket, hanem meg is csócsáljátok magatokban.

    Ami bennem aggódásként jött elő, hogy vigyázzatok magatokra. Amikor foghíjas a kommunikáció, és tömeg van körülötted, az szerintem nagyon kockázatossá tud válni. Nemcsak, hogy titeket nem értenek 100 %-ban, de ti sem értitek teljesen, mi zajlik körülöttetek. És tökmindegy, hogy ki milyen vallású, tömegben általában egyik nép sem tud viselkedni, csak nagy ritkán, ebben nem különböznek a nemzetek.
    Szerintem Indiában, és a környező országokban király dolgotok volt, ott nem jellemző, hogy konfliktus esetén első körben máris agresszívvé válnak a felek. De pl. a “loosing face” elég agresszív reakciót tud kiváltani egyesekből, és pl. egy filippínó vagy thai férfi másképp viseli ezt el, mint egy nepáli vagy indiai. Az ámokfutás honnan ered? :) Szóval csak óvatosan, és türelemmel. Zita sajnos nem tud bő gatyában biciklizni, biztos van, aki azért fényképezi, mert fehér NŐ, és ha nő lennék, engem is zavarna talán, vagy férjként… De nem tudom, hogy a beletörődésen kívül van-e erre más megoldás?

  5. Reku Papa
    augusztus 22nd, 2012 20:37-nél | #5

    Árpesz,
    olvastál már Epiktétoszt?

  6. oandras
    augusztus 23rd, 2012 04:15-nél | #6

    Régóta olvasom ezt a blogot, rettenetesen jónak találom, mind a stílust, mind a tartalmat.
    Szintén nagyra becsülöm, amilyen őszinteséggel kitárgyaljátok az út során fellépő feszültségeket. Először én is érdeklődve olvastam, hogyan próbáljátok megnevelni azt a néhány tízmillió helyi lakost, akik egy teljesen más kultúrában nőttek fel, de most már csatlakoznék az előző kommentelőkhöz. Csak óvatosan. Nem moralizálni szeretnék, bár hozzám is jóval közelebb áll a “vendég vagyok, alkalmazkodom” megközelítés az időnként valóban frusztráló arab/ázsiai utazások során is. Inkább azt érdemes alaposan megfontolni, amit BJ írt előttem, ne adja isten, de az a híres ázsiai mosoly egy szempillantás alatt eltűnhet az arcokról…

  7. augusztus 23rd, 2012 11:25-nél | #7

    Szia kedves világutazó Unokáim !
    Végigolvasva a mai beszámoló hozzászólásait, a fényképezéssel kapcsolatban leírtakkal nagy vonalakban egyetértek. Indokom : 1, Ti mentetek Ázsia sok országába, egy ilyen általuk holdjárműnek nézett szerkezettel, tehát nem szabad rossz néven venni ha fotóznak. Ismeretszerzés az ember természetes igénye. Ti is azért mentetek erre a világ körüli útra.
    2,Zitának is el kell tűrnie hogy egyesek külön engedélykérés nélkül fotózzák, mert hiszen ezt elindulás előtt is olvasmányaitokból is sejthettétek, hogy az ő világukba a női nemmel kapcsolatban is és a két nem közötti kapcsolatokban is más szokások uralkodnak, mint a mi világunkban.
    Reku Papa kérdését is röviden megmagyarázom, mert Ő nem vette a fáradságot, hogy ismertesse a lényeget ami a Révai lexikonból kiolvasható. Ez a következő:
    Epiktetos egy sztoikus bölcselkedő Rómában Kr. u. 50 körül. “Filozófiai beszélgetések” című egyik kiadványában tanításának első tétele volt: “Különböztessük meg, mi áll hatalmunkban, mi nem. Külvilágtól, mint amely nem áll hatalmunkban, tegyük magunkat lemondás és tűrés által függetlenné.”Hát ennyi. Lali papa

  8. Grant Julia
    augusztus 23rd, 2012 12:37-nél | #8

    Kedves Árpi és Zita!

    Én ismerek egy másik Epiktetoszhoz hasonló mondást is, ami így szól: “Mi a boldogság titka? Amit meg tudsz változtatni azt tedd meg, amit nem tudsz megváltoztatni azt szokd meg és legyél annyira bölcs, hogy értsd a kettõ közti különbséget!” Ezt is tudom ajánlani!

    Egyébként szeretnék még egy további megjegyzést füzni Szabó Klári kommentjéhez: engem is kezd már egy kicsit irritálni, hogy annak ellenére, hogy látszólag, legalább is itt a blogon, mindig leszüröd a tanulságot, valahogy ez eddig még nem hatott az egész mentalitásodra és hozzáállásodra. Ne haragudj, hogy ennyire kritikus vagyok, de ezt tiszta jószívbõl mondom, mert különben tényleg bajba kerülhettek késõbb. Nyugi, nyugi! Chill out and go with the flow!

  9. xyz
    augusztus 23rd, 2012 13:07-nél | #9

    Szevasz Arpi es Zita

    Rendszeresen olvasom a blogotokat, indulasatol es nagyon elvezem. Sokszor nemertettem egyet Arpival, miert haragszik es ideges oly sokszor, mignem sikerult kijutnom Indiaba, Nepalba, egy par honapra, visszatertem utan szembesultem azzal hogy nagyon hasonlo dolgok idegesitettek mint Arpit, amit Europabol a szamitogep elol nagyon nehez megitelni, ilyen a fenykepezes temakore is, persze vendeg vagy alakalmazkodnod kell, es probalsz is de ettol fuggetlenul az adott helyzetben megtortenhet igen konnyen az ami Arpival is megtortenik neha hogy eszmeletlenul ideges lesz, es nehez elszamolni 10-ig magadban es lenyugodni mert amig elszamolsz 10-ig, meg 50 ember lefenykepez, vagy olyat csinal ami serti europai ertelemben vett magan szferadat amihez hozzavagy szokva amiben nevelkedtel olysok evig. Reku papaval egyetertek abban felesleges probalkozni europai szemleletre oktani oket mert ez oly nehez,mint minket oktatni azsiai szemleletre.
    Mas. Egy celebrityt es egy turistat osszehasonlitani is eleg eros, a celebrity abbol el hogy fenykepezik, turistarol ez nehezen mondhato el, es igen ha valakit leakarok fenykepezni megkerdeztem elotte, mindenesetben.

    Meg annyit szeretnek kerdezni hogy a kommentelok kozul akik a fenykepezes temakorben hozzaszoltak, kijart ezelott Indiaban, vagy Bangladeshben es ha jartak hogyan kezeltek az adott szituaciot?

  10. bj
    augusztus 23rd, 2012 13:18-nél | #10

    Öröm látni, milyen sokan vannak veletek gondolatban! De komolyan!
    Én is sokat utazok a párommal, gyakran szóba kerültök ám, vannak szállóigéink, ami a ti írásaitokból honosodtak meg a mi szókészletünkben. :) Sokszor elmélázunk azon, hogy bírjátok lélekben a hosszú, mindennapos utazást. Mi eléggé észrevesszük magunkon már a pár hónapos úton levést is, tanulságos megfigyelni magunkat, ahogy mindez hatással van a gondolatainkra, viselkedésünkre, mindenféle képességeinkre, az egész lényünkre. Hogy az otthoni, statikus élethez képest mennyire másként reagálunk egymásra, és a világból jövő impulzusokra. Ebben vannak egyaránt pozitív, előre vivő változások, és kellemetlen, nekünk sem tetsző dolgok – de összességében így, jóval és rosszal együtt hörpölve az utazást, akinek ízlik, az bizony rászokik… :)
    Nehéz ám kívülről, objektíven megítélni magunkat, és talán könnyebben megfogalmazzuk az érzéseinket, ha másokról (ez esetben rólatok) van szó. Itt aztán egy seregnyi ember (barát, ismerős, idegen) tárgyal ki titeket, gondolkozik rólatok, még arra is figyel esetleg, hogy milyen hangtónussal beszéltek a videókon… :) Köszönet érte, hogy bírjátok a strapát, minden értelemben!

    Ti amúgy hogy érzitek? Ijesztő, terhes belegondolni abba, hogy még évekig talán úton lesztek, vagy már természetessé vált, hogy csak max. pár napig vagytok egy helyen? Milyen stratégiátok van ennek a kezelésére? Mert hát ketten vagytok, nagyon nagy kompromisszumkészség és odafigyelés kell. Terveztek esetleg hosszabb, egy-két hónapos megállást a közeljövőben (valami értelmesebb projektnél dolgozva) vagy belehúztok, hogy Balin tudjatok végre megpihenni.

  11. bj
    augusztus 23rd, 2012 13:53-nél | #11

    xyz
    A fényképezés nehéz ügy. Más cipőben járunk, szerintem egyikünk sem volt Ázsiában űrruhában és holdkompon gurulva, mint Árpi és Zita.
    Személy szerint mi soha nem éreztük elviselhetetlennek a fényképezkedést. Gyakran megkérdeztek, ilyenkor ritkán mondtunk nemet, legtöbbször szimplán beálltunk a csoportképhez, mosolyogtunk, és az első kattintás után továbbálltunk, megelőzve az újabb kéréseket, és a beszélgetésbe elegyedést. Ha mindenkivel udvariasan még csevegtünk is volna, akkor eléggé lassan haladnánk. :) De mi sokkal jobban értékeltük, ha megkérdezés nélkül fotóztak minket, így az egész nem sok vizet zavart.

    Alapvetően azt kell tisztázni, milyen értelemben zavar a fotózás, pontosan miért is idegesítő? Lehet, hogy Árpit is, Zitát is más-más aspektusa érinti rosszul ennek a dolognak. Ha erre konkrét válasz van, akkor lehet agyalni, hogy ezen hogyan lehet túllépni.
    Próbálom felidézni, de úgy emlékszem, a blog és az utazás elején nem volt ez annyira téma, legalábbis, hogy idegesítő lett volna. Kíváncsi lennék, mikor, hol és miért fogyott el a cérna? Vagy csak szép lassan túl sokká vált az egész?

    A párom nőként igyekezett a helyi viseletet követve öltözködni, soha nem látták Indiában pólóban, rövidgatyában. Még fürödni is úgy ment a tengerbe, mint az indiai nők a parton. (Kivéve az olyan helyeket, ahol rengeteg turista volt, és nem volt nagy szám a fürdőruhás csaj.) Nagyon lehetett érezni a hatását az öltözködésének, különösen, hogyha más, feltűnően/másként kinéző turnyista volt a környékünkön. Nem minket bazergáltak a fotósok, hanem őket.

    De mint fentebb mondtam, mi nem voltunk biciklisruhában, nekem is újdonságnak tűnő kerékpáron gurulva.

    Egyébként még annyit tennék hozzá a dologhoz, hogy az a mosolygás, derű, ami valóban, sokszor átdereng a nyomoron is, szóval az a mentalitás, ami ott körülveszi Árpit és Zitát, az nagyon összefügg szerintem az emberek nyitottságával, a képességgel, hogy őszintén (nekünk néha gyerekesnek tűnő módon) rácsodálkozzanak az újra, az érdekesre. És nem unottan vagy gyanakvással, ellenségesen fogadva az idegent. Hát nem jobb ez, nem ezt a fajta boldogságot keressük sokan? Nem jobb ez, mint érdektelenül, éppcsak tudomásul véve konstatálni, hogy egy külföldi turista van a közelünkben, eszünkbe sem jutva, hogy szóba elegyedhetnénk vele. Max. magunkban némán megjegyezzük, hogy né már, egy néger (mo-i szóhasználattal élve, én amúgy feketét mondok)/sárga/biztos jenki/ még egy román stb.
    Abba már bele se gondoljunk, hogy mennyire érdeklődünk egymás iránt, ami pedig nem is idegen.

    Melyik a jobb?

  12. bj
    augusztus 23rd, 2012 17:05-nél | #12

    És a még fontos:
    TESSENEK SZAVAZNI!!! És mondani másoknak, hogy szavazhatnak! Megérdemelnék Árpiék, hogy nyerjenek.

    http://goldenblog.hu/szavazas.aspx?bId=3561

    Vagy a 360 fok főoldaláról kattintva…

  13. Gregory
    augusztus 23rd, 2012 18:48-nél | #13

    én már szavaztam :)

  14. Szabó Klári
    augusztus 23rd, 2012 20:21-nél | #14

    Én is szavaztam, ismeretlenül is szimpatikus Árpi és Zita, a fenti írásom észrevétel volt, nem kritika, jó lenne, ha nyernének. :)

  15. Vörös Roland
    augusztus 23rd, 2012 21:23-nél | #15

    Szevasz Társ !

    Hét éve érkeztünk meg Rómába! Az volt az első OSH-s utad. Azóta kinőtted Európát.

    Roland társ

  16. oandras
    augusztus 23rd, 2012 22:52-nél | #16

    XYZ
    Jómagam 3 hónapig utazgattam Indiában, pontosan értem miről beszélnek Árpiék. Az ilyen utazások egyébként nem csak földrajzi jellegűek, hanem belül is zajlanak. Az ember megismeri saját jellemének, kultúrájának olyan vonásait, amelyek előtte csak homályosan körvonalazódtak számára. Én például Indiában értettem meg, mit jelent európainak lenni. Ezeket a különbségeket nem megváltoztatni kell, valószínűleg nem is lehet, hanem elfogadni és megérteni.

  17. augusztus 26th, 2012 02:42-nél | #17

    @Árpi írod, hogy: “Pl. itt van rögtön ez a piros szakállas fickó! Ő is, hogy néz ki :-) Miatta még egyszer előkaptuk a fényképezőgépet indulás előtt. Ez a vöröses, vagy néha bordó szín egyébként onnan jön, hogy ez a henna, vagyis az 1-2 hét alatt lekopó természetes bőr- és ezek szerint szőrfesték alapszíne. ”
    Én úgy hiszem, hogy tévedsz. Indiai utazásaim alkalmával én is találkoztam ilyen mókás égővörös hajú- és szakállú idős indiai emberekkel. Mi európaiak ha megöregszünk, kifehéredik a hajunk, bajszunk és szakállunk; eltűnik a szőrszálakból a belső festékanyag. (Én is így jártam; fehér már a hajam; de bánja a fene… :-) Az Indiai szubkontinens szinte 100 %-ban feketehajú népességének egy része ha megöregszik, a szőrszálaiban, hajszálaiban a korábbi belsőtéri fekete festékállomány ilyen égővörösre vált.
    Mindannyiszor nagyon élvezem a blogjaitokat! További jó utat és minden jót nektek!

  18. augusztus 27th, 2012 10:05-nél | #18

    A kerékpártúrázás önmagában is nagyon eltér a köztudatban lévő utazástól. Aki ezt még nem csinálta, az jobban tenné, ha nem alkotna véleményt Zita és Árpi “kiakadásairól”. Ehhez nem kell kilépni Európából, nem kell idegen kultúrákkal találkozni, országon belül is könnyen elveszíted a türelmet, mert nem a megszokott környezetedben vagy, hanem a bizonytalanságban, idegenek közt. Az hogy kinél hol van ez a határ, amikor elege lesz, az már egyéni dolog, mégis én azt gondolom, hogy náluk ez az ingerküszöb eléggé magas. Borzasztóan könnyű egy nap elején elhatározni, hogy ma nyugodt, higgadt maradok, és nem akaszt ki semmi, csak tekerek és mosolygok a világra. Számít ez az elhatározás sokat, mert így kell hozzáállni, aztán jön valami, bármi, és azonnal kizökkensz ebből a magadra húzott nyugalomból. Az emberek többsége, nem Epiktetos, és nem egy magányos mediterrán szigeten elmélkedik a világról. A kerékpározás fárasztó műfaj, bizonyára mindenki megtapasztalta már, amikor valamilyen okból fáradt, és kimerült, teljesen másként reagál az őt ért impulzusokra, mint amikor kisimult. Zitáék naponta improvizálnak, és minden reggel úgy indulnak el, hogy fogalmuk sincs este hol fognak aludni. Szerintem már ez is elég lenne ahhoz, hogy feszültté váljon bármelyikünk, akik itt nagy okosan kommentelünk a bejegyzéseikre, a lakásunk összkomfortjából. Mindehhez jön a fáradtság, és ezek a “harmadik típusú találkozások”. Persze hogy néha kiborulnak, hiszen emberek, de ezzel együtt nagyon toleráns, és szerethető emberek, és szerintem a helyükben egyikőnk sem csinálná ezt jobban. Szerintem nem kell változnotok semmit, mert ezek vagytok Ti, ha kiakasztanak benneteket, akkor dühöngjetek, mert ilyen az ember. Baráti üdvözlettel: Z

Hozzászólások lezárva