Bejárat > Ázsia, Laosz > Vientiane – A “Must See”-k, a vízmérnökök és Hassan

Vientiane – A “Must See”-k, a vízmérnökök és Hassan

Laoszba simán begurultunk, a thai oldalon egy pillanat volt a túljutás, aztán átgurultunk a Lao-Thai barátság hídon a Mekong folyó felett és megérkeztünk a laoszi határállomáshoz. Itt már egy kicsit feltartottak minket, ki kellett tölteni egy-egy papírt (már megint Beeline reklám volt rajta, mint Tádzsikisztánban) és be kellett csengetnünk 31-31 dollárt fejenként. 30 dolcsi a 30 napos vízum, minden napra egy dollár, plusz még a hídhasználati díj – szép kis barátság mondhatom… :) – egy dollár. A főútra kigurulva konstatáltuk, hogy az sokkal porosabb, mint a Mekongtól délre a thai-oknál, ráadásul itt a jobb oldalon vezetnek. Ilyen Kína óta nem volt, elszoktunk már ettől, na és a tükrök a sisakjainkon, azok is a jobb oldalon voltak az elmúlt közel egy évben, ezért aztán lehúzódtunk hamar és átragasztottuk őket a bal oldalra, hogy bármikor egy gyors oldalra pillantással lássuk rajtuk keresztül, hogy ki és mi közelít felénk hátulról.


A fixik, a Beeline, és hála Hassan-nak újra egy kis Pakisztáááán :)

Vientiane-ig, a fővárosig, amely 24km-re van a határátkelőtől, csak egyszer álltunk meg, hogy felhívjuk a leendő vendéglátónkat és barátunkat, Hassan-t, aki egy Couchsurfing-en keresztül talált pakisztáni srác. Elsőre nem tudtuk hívni a még Bangkokban ajándékba kapott laoszi SIM-kártyáról, aztán másodikra és harmadikra sem, mert mindig azt mondta vissza az unott hangú néni a telefonban, hogy érvénytelen szám. Végül egy kis segítséggel, az útikönyvben leírt telefonszámkód-rendszerből visszafejtve rájöttünk a titokra, és negyedjére felhívtuk Hassant, akivel könnyen és gyorsan megbeszéltünk egy találkozót egy kórház előtt, amit meg is találtam a gépészen. Mindezt egyébként egy családi ház lebetonozott udvarában folytattuk le, ahonnan egyáltalán nem néztek ki minket, sőt kaptunk hűtött ivóvizet frissítőnek. Laosz megkapta tőlünk az első jó pontot. :) A fővárosba való bejutás is könnyen ment, nem várt ránk sehol őrült forgalom, csak néha pislogott rá a furcsa bringákra egy-két motoros, ahogy én is a mellettünk haladó fixis (fix hajtású bicikli, egysebességes, ha hátrafelé tekered, hátrafelé gurul) srácokra. Szép bringáik voltak, de rögtön feltűnt, hogy ezt nem ők pimpelték fel így, ezek nem azok az otthonról ismerős, saját építésű, egyszerű, minimalista fixik, hanem boltban vásárolt, kész darabok, színesre-szagosra festve. Ettől persze csak még furcsább volt az egész, megérkeztünk egy az előzőnél jóval fejletlenebb országba, távol Európától és bármitől, amihez a fixit köthetném… és akkor mit látunk? Fixiket, nem is egyet, ezeken nyomulnak itt a srácok! Mindig van min meglepődni! :)

Amíg Hassanra vártunk a kórház előtt, én egy árussal barátkoztam, a helyi számokat próbáltam megtudni tőle, de nem ment könnyen. Amikor végre rájött, hogy mit akarok, nagy nevetések következtek. Aztán befutott Hassan egy Beeline-os robogón (!?), elnézést kért, hogy késett, és intett, hogy kövessük. Egy sarokra lakott a találkahelytől, egy tágas udvarral bíró társasházban. A kaput őrizték, ezért a bringákat lent hagytuk sok másik, boldogtalanabb életet megélt, vastag porral fedett társuk mellett a fedett parkolóban. Fent Hassan-nál, ahogy ez egy jóféle Couchsurfing-es első találkozásnál lenni szokott, nagy beszélgetésbe kezdtünk. Mi is meséltünk, és persze ő is, és mivel Ti a mi történetünket ismeritek, itt most inkább Hassanról mesélnék. Először is megkönnyebbülés volt vele beszélgetni, mert remekül beszél angolul és a pakisztáni akcentust sokkal könnyebb volt nekünk megérteni, mint az előző kettőt (thai, burmai) – és nem csak azért, mert anno 63 napot gyakoroltuk. :) Másrészt volt is miről beszélgetnünk bőven: Hassan egy fiatal srác, korunkbeli, de ahhoz képest nagyon komoly pozícióban van, amit szemmel láthatóan ő maga is komolyan vesz és végez. Ő a Beeline laoszi irodájának marketing menedzsere, vagy ha úgy tetszik, marketing igazgatója. A Beeline egy nemzetközi telekom cég, akik sok országban jelen vannak (néhol más néven), és ha jól emlékszem, egy orosz tulajdonú cég. Hassan itt kapott munkát az egyetem után, és rögtön ki is küldték ide Laoszba 2012 elején, és azóta itt nyomja. Először nem élvezte, mert a HR-esük képtelen volt értelmes „emberi erőforrást” a cégbe vonni, de mostanra már nagyjából rendeződni látszanak a dolgok, mert a régi HR belátta, hogy itt képtelen jól végezni a dolgát és jött helyette másik, akit már normálisabb munkaerő követett, így Hassan-nak most már végre nem mindent magának kell csinálnia. Az első HR-es történetét egyébként nem is csodálom, mindjárt elárulom miért. Figyelem, sztereotípiák következnek! :) A laoszi ember egy nagyon laza fajta. Nem arról van szó, hogy nem szeret dolgozni, vagy nem akar, hanem egyszerűen nem érdekli a munka vagy a karrier. Nincsenek ilyen hiú céljai, mint nekünk, nyugati embereknek! :D Csak egy sört akar. Bemegy délelőtt 10-re dolgozni, és ha úgy tartja kedve, délután 2-kor lelép. Ezt nem csak Hassan-tól hallottuk így, hanem azóta másoktól is. Ha kérsz tőle valamit, egyszerűen nem csinálja meg a határidőre. Ez egy általános mentalitás, de ez még nem minden, a másik nehézség az, hogy nehéz olyan embert találni, aki jó képzést kapott és érti a dörgést, emellett még angolul jól beszél és ír. Na, hát ezért telt eddig Hassan-nak minden napja a héten 12-16 óra melóval, de hála az égnek, az új HR-es talált mellé végre néhány épkézláb embert, így épp az érkezésünk előtt végre kicsit normalizálódott a helyzet és ez nem csak neki, hanem nekünk is nagy szerencse, hiszen így lát ki végre Hassan a fejéből a munkahelyi teendőin túl is és ezért tudtunk találkozni és nála lakni néhány napot.

A történetét már egy indiai étteremben fejeztük be, ahová Hassan meghívott minket vacsorázni. Húú, de oda voltunk a Lassi-tól meg a Dhal-tól, Hassan ezzel visszarántott minket egy kicsit az Indiai-szubkontinensre, de persze csak úgy, hogy annak csak a jó oldalát lássuk, halljuk és ízleljük. Elképesztő, hogy az ízeknek milyen erős hatása tud lenni a memóriánkra, tényleg szinte újra Pakisztánban voltunk. Vacsi után megmutattuk Hassan-nak a pakisztáni tévészerepléseinket a youtube-on, tetszett neki nagyon. :)

Vientiane-ben a Mekong folyó mellett egész hosszan egy park húzódik, itt rendeznek talán minden este „night market”-et, egy nagy kirakodó vásárt, ami állítólag egész Laoszban minden nagyobb helyen ugyan olyan: szuvenír-szuvenír hátán. Igen, elég sok a turista, és mivel Laosz francia gyarmat volt, van bagettjük meg egy csomó minden más is, ami eddig nem volt, pl. a már említett jobb oldali közlekedés. :) Ebből a csomó minden másból mi sokat ezeken felül nem érzékeltünk, mert bár állítólag a konyha itt az egyik legjobb egész DK-Ázsiában, nekünk ahhoz nem volt pénztárcánk, ellenben a helyi, olcsó ételek azok bejöttek.

Visszatérve kicsit a parkra, egyik este kimentem kicsit futni, amikor újra láttam a fixis srácokat a korzón, ha minden igaz, pont ugyanazokat, akiket az érkezésünk napján kielőztem. Most jöttem csak rá, hogy igazából ezek a fixik itt amolyan ugra-bugra biciklik, ügyeskedésre vannak elsősorban kitalálva és nem közlekedésre.

Aztán ott volt még a folyó is, meg egy szép park, ahol együtt is sétáltunk később, meg egy nagy szobor, ami éppen azt mutatta, hogy „nézzétek, milyen alacsony a vízállás”. Ide a park mellé egyébként egy hatalmas nagy üzleti parkot álmodtak meg, de egyelőre ebből csak promóciós anyagot láttunk. Ja, és a legjobb, a park tele van apró kőpadokkal, amelyeknek mindegyikén a „Beeline” felirat és a logó figyel! :) Ezt meg is kérdeztem Hassan-tól, elmondta, hogy ez egyike volt a főnöke sikeres ötleteinek. Azt is elmesélte Hassan hogy egyszer rendeztek egy nagyszabású Beeline koncertet, idén a legnagyobbat az egész országban, de az végül nem sült el túl jól, mert a jegyeket hamisítani kezdték, és így végül ők veszteségesen jöttek ki a történetből. Ázsia… :)


Mind össze vagyunk kötve

Első este, ahogy sétáltunk vissza Hassan otthonába, az egyik sarkon valami furcsát láttunk, hát odamentünk és megnéztük. Buddhisták imádkoztak, nagy csoportban, végig az egész utcát elfoglalva ameddig a szem ellát. Amikor azt is észrevettük, hogy mindegyikük előtt van egy gyertya és össze vannak kötve több, felettük kifeszített fehér fonallal, nekem szinte földbegyökeredzett a lábam. Ez fantasztikus! Én ugyan nem vagyok vallásos, de ez nekem is nagyon tetszett, hogy ők úgy imádkoznak, hogy közben össze vannak kötve, és ennek a közös imádkozásnak, vagy meditációnak (hisz náluk ez a kettő, ha jól tudom valamennyire együtt jár) szóval ezt a „mind össze vagyunk kötve és mindenki mindenkivel, minden mindennel összeköttetésben van” dolgot így is kifejezték, hogy tényleg, fizikálisan is összekötötték egymást. Eszünkbe jutott egy híres jelenet az Avatar című filmből, amikor Navi-k összekapcsolva magukat a bolygóval (vagy a lelkek fájával? – majd egyszer megnézzük újra azt a filmet!) és egymással valami nagyon hasonló dolgot műveltek. Na mindegy, úgyse tudom leírni, de félelmetes volt ott állni és nézni ezeket az embereket, mind összekapcsolva imádkozni. Lám, ilyen van a valóságban is, itt a Föld nevű bolygón. Persze a Pandora és a Navik is itt vannak, itt találta ki nekünk őket James Cameron, nem véletlenül.


Brant és Lauren, a vízmérnökök – The Coconut Revolution

Egyetlen egy kötelezettségünk volt Vientiane-ban, ez pedig a vietnami vízum beszerzése. Ehhez egy napot várnunk kellett és fejenként 100 dollárt legombolni. Azért ennyit, mert a három hónapos többszöri belépésre feljogosító vízum nekünk magyaroknak ennyibe fáj.

Amikor végeztünk a kitöltött form leadásával és indultunk volna, egy srác gurult be a nagykövetség udvarára egy szép nagy túrabiciklin. Egyből nagy beszélgetésbe kezdtünk és aztán még együtt is tekertünk tovább vissza a belvárosba. Telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy este még összefutunk egy beszélgetős sörözésre/vacsorára. Brant és Lauren vízmérnökök, és a kerékpártúrájukon magukkal cipelnek egy Brant által kifejlesztett kompakt kis víztisztaság mérő megoldást, amit sokszor használnak is, mivel ez az útjuk nem csak egy kerékpártúra hanem egyben egy tanulmányút is. Brant este egy sör mellett elmesélte, hogy nemrég voltak Thaiföldön Chiang Mai mellett egy permakultúrás farmon, ahol végigcsináltak egy kéthetes tanfolyamot. Ettől persze én majd meg vesztem, és csak azért nem evett meg együltő helyemben a sárga irigység, mert tudtam, hogy majd eljön a mi időnk is és a mi permakultúrás farmunk, de az máskor és máshol lesz, egy a magyarországihoz inkább hasonló éghajlaton. Mert ugye az utazásunkban csak egy dolog biztos, az, hogy egyszer hazatérünk, és ha mi most itt elmennénk egy trópusi éghajlaton működő permakultúrás farmra, akkor az ott felszedett tudást nem tudnánk oly mértékben alkalmazni odahaza mint mondjuk egy ausztráliait. Persze biztos ott is más az éghajlat, de talán közelebb van a kárpát-medenceihez, mint az észak-thaiföldi. :)

Lauren és Brant meséltek még sok mást is, sőt a végén még filmeket is cseréltünk és megkaptuk tőlük a „The Coconut Revolution”-t, egy dokumentumfilmet amelyről nagy lelkesedéssel meséltek. Van egy sziget, Bougainville, valahol az indonéz világtól keletre, amit anno egy nagyvállalat kinézett magának, hogy majd jól széttúrják és kibányásszák ott az értékes nyersanyagokat. Ez részben sikerült is nekik, de miután ebből elege lett a 160 ezer helyinek (mert ők sok jót nem kaptak a buliból – ahogy ez mindig lenni szokott), elkergették a bányászokat és hiába jöttek vissza azok az ausztrál hadsereggel és hiába vonták blokád alá az egész szigetet, a lakosok kitartottak az igazuk mellett és megvédték a szigetüket a további pusztításoktól, és ami a legszebb az egészben, hogy közben önfenntartókká váltak. Mivel ugye a bányászvállalat és az érdekből mögéjük állt csoportok elvágták őket a külvilágtól, ezért rákényszerültek az önellátásra. Régi teherautók generátorából és hulladékokból több vizierőművet építettek és megtanultak kókuszolajból(!) üzemanyagot készíteni. A film nem hosszú, 52 perc, érdemes megnézni, nagyon érdekes!

Egy szó mint száz, nagyon jó volt Lauren-el és Brant-el találkozni, nagyszerű emberek és nagyban tovább inspiráltuk egymást abban, amiben hiszünk és amit elkezdtünk csinálni. Ilyen emberekkel az ilyen találkozások mindig nagyszerűek.


A látnivalók Vientiane-ban: Pha That Luang, Haw Pha Kaeo, Wat Si Saket és a Patuxai

…és ha most visszaemlékezünk Vientiane-re, bizony leginkább három „dolog”, vagyis három ember jut eszünkbe: Hassan, Brant és Lauren. Ők tették igazán feledhetetlenné az ottlétünket, de persze azért jó nyugati turistához illően nem hanyagoltuk el az útikönyvünk utasításait sem: „Ha ezt nem láttam Vientiane-ban, akkor nem láttad a várost!” – Úgy pedig nem mehetünk innen tovább, hogy nem láttuk a várost, nem igaz? :D Na nem kell megijedni, gyorsan letudtuk a kötelező köröket, és utolsó délután, miután a nagykövetségen felmartuk a vietnami vízumot, megtettük a tiszteletkört.

Az első állomás a Pha That Luang volt, egy szép nagy arany sztupa egy belső udvarban. Ez a laosziak legnagyobb szuverén és buddhista szimbóluma, állítólag maga Ashoka misszionáriusai jöttek el idáig Indiából, hogy itt emeljenek egy ilyen szentélyt, amibe Buddha szegycsontját is beleépítették. Ez a sztupa egyébként egy nagy nemzeti szimbólum is, még az egyik laoszi bankjegyen is ez a Pha That Luang látható. Ez egy rövidített név amúgy, a teljes neve hosszabb: Pha Chedi Lokajumalani és azt jelenti, hogy World-precious („a világon egyedülállóan értékes”) Sacred-Stupa („Szent-Sztupa”). Tényleg szép volt, jól körbe is jártuk és nagy szerencsénkre még közben a nap is kisütött egy kicsit és az a sok arany csak úgy fénylett-fénylett, hogy majd bele vakultunk. Még egy esküvői fotózást is elkaptunk a végén, ez is nagyon érdekes volt, főleg, hogy megengedték – sőt örültek neki -, hogy mi is fotózzunk.

Az ezt követő „kihagyhatatlan látványosság” a Haw Pha Kaeo volt, egy szép kis templom a kórház mellett, gyönyörű kerttel és belül múzeummal. Itt is tartották azt a bizonyos Emerald Buddhát, de aztán jöttek a „Siamese”-ek és „ellopták”, azóta Bangkokban van, ahol láttuk is kb. 10 nappal ezelőtt. Te jó ég, mennyi minden történt azóta… :)

Az utolsó látnivaló, amit még épp elértünk a 4 órás zárás előtt a Wat Si Saket volt, egy szép kis buddhista templom az előző hellyel sréhen átellenesen. Itt már csak végigrohanni bírtunk, ezért akkor észre sem vettük, csak az útikönyvből olvastam most utólag, hogy ez „bangkoki” stílusban épült. Aha, tényleg, teljesen hasonlít az MBK nevű óriásplázára, már majdnem úgy éreztem, mintha ott lennénk, csak a „skytrain” magasvasút hiányzott volna hozzá a szomszédos utcából. :)

Vientiane össze sem hasonlítható egyébként Bangkokkal, sokkal kisebb, csendesebb, még a thaiföldi vidéki városoknál is. Amíg ott voltunk, végig bringával vagy gyalog jártunk mindenhová és ez teljesen rendben volt, az utcákon alig volt forgalom.

Ja, a Patuxai-t majdnem kihagytam, ez egy diadalív, mert itt nem álltunk meg, csak vagy négyszer elbringáztunk mellette. Ez is a város egyik nagy jelképe, ez nem egy egyszerű diadalív mert négy oldalról van kapu rajta, és ami a legjobb, a története: 1960-ban építették az amerikaiak által, egy repülőtér építéséhez kapott cementet használva. Ez nekem különösen tetszik! :) Bárcsak minden az amerikaiaktól kapott dolgot, minden téglát és minden gramm cementet ilyen célokra használtak volna el! De erről majd később mesélek bővebben, mikor aktuális lesz.

Ez egyébként nem az összes „must see” volt a városban, de mivel sosem vezettünk check listát és nem is fogunk, az most sem zavart minket, hogy nem láttunk mindent. Ilyesmire törekedni eleve marhaság, mert akármennyi időt akárhol eltölthet az ember, utána is maradnak érdekes felfedezni való dolgok, pláne, hogy az idővel a világ és benne mi is folyamatosan változunk. Ez a négy nap pont jó volt, szép perceket töltöttünk a barátainkkal és átéreztük a város “feeling”-jét.


A Buddha park (Xieng Khuan)

Most azonban még motorozzunk el a Buddha parkba, mert ez még egy érdekes hely volt, ahol jártunk. Hassan vitt ide el minket a kis robogóján, mert itt még ő sem járt, csak sokat hallott róla. Ez a hely kb. 30km-re DK-re van a várostól a Mekong mellett és nem foglal nagyobb területet, mint egy nagyobb telek, mégis nagyon érdekes volt, a helyi nevén Xieng Khuan-nak hívott szoborpark. Ezen a kis területen rengeteg hindu és buddhista szobor található, ezek mindegyike egyetlen megszállott ember műve: Luang Pu Bunleua Sulilat 1958-ban építette a parkot. A jógi-pap-sámán itt gyúrta egybe a hindu és buddhista filozófiát, mitológiát és ikonográfiát ezekbe a néha már-már bizarrnak tűnő betonszobrokba.

Rögtön a bejáratnál egy hatalmas tök alakú épület köszönt ránk egy óriási, magas faszerű valamivel a tetején. Jó alaposan körbejártuk a kis szoborparkot és felmásztunk a túloldalt lévő mini-sztupára is:

Ennek olyan lépcsője volt, hogy azt meredekségben bármelyik bagani templom megirigyelhette volna. Miután megevett minket egy-egy fotó erejére egy kőkrokodil, kitaláltuk, hogy olyan szögből fényképezzük le a szobrokat együtt, mintha azok éppen puszilkodnának. Nem tudjuk, hogy ezért megharagszanak-e ránk a hindu és buddhista istenek, de lévén Hassan muszlim, Zita keresztény, én meg egyik se, ők meg kőszobrok egy „nem szent” helyen, nem zavartattuk magunkat. A végén a tökbe is belemásztunk és végigjártuk a három szintet: alul a poklot, aztán a földi világot, végül a mennyországot. Sőt, a végén még a mennyország felé, a tetőre is kimásztunk! :)

Itt Zita és Hassan egy nagyon jót filozófáltak mindenféle érdekes kérdésről, miközben Hassan kijelentette, hogy ha Zita nyitott szívvel tanulmányozná az iszlám iratokat és a Koránt, nagyon jó muszlim válhatna belőle. :) Ezt bóknak vettük, de Zita még azóta sem cserélte le a kis utazó-bibliáját! :) Hassan egyébként nagyon jó vendéglátónk volt, intelligens, illedelmes, remek beszélgető partner. Nagyon megmaradt mindkettőnkben Zitával, ahogy esténként ő az ágyán, mi a matracainkon már vagy ötször jóéjszakát kívántunk egymásnak, de aztán újra és újra belekezdtünk valamilyen új témába. Ja, merthogy Hassan lakása egy „studio apartman”, vagyis egy nagy helyiségből (konyha-nappali-háló) és egy fürdőszobából álló kb. 40 négyzetméteres lakás. Ezzel együtt remekül elvoltunk, tudtuk is hogy ez lesz, mert Hassan ezt már előre megírta. Egy jó pakisztáni (amilyen Hassan) vendégszeretetével csak egyetlen egy bökkenő lehet, ha az túlontúl túláradó. Hassan nem esett ebbe a hibába, nem volt egy picit se terhünkre a kíváncsisága vagy az adni akarása. Hassannak egyébként mi voltunk a második vendégei Couchsurfing-el, és állítólag meg se nézte a profilunkat, amikor a telefonján olvasta a kérelmünket, mert az annyira korrekt volt (vagy annyira tetszett neki, hogy voltunk Pakisztánban, és erről még a CS Requestben is áradoztam), hogy az alapján már tudta, hogy mi hárman rendben leszünk néhány napig együtt. (Ha kibírtunk 63 napot Pakisztánban úgy, hogy nagy élményekkel, boldogan álltunk onnan tovább, akkor 4 napot is túlélünk őnála.) És igaza lett, mert tényleg nagyon jól éreztük magunkat nála, ő is felkerült arra az egyre-egyre hosszabb listára, amin azok szerepelnek, akiket nagyon szívesen látnánk egyszer viszont vendégül Budapesten. És neki erre jó esélyei is vannak, hiszen egy nagyszerű munkája van és egy szép karrier előtt áll, de emellett úgy tűnt, ő nem az a fajta, aki hagyja magát hosszútávon beszippantani az „egyre-gyorsabban, egyre-többet, egyre-nagyobbat” végtelen mókuskerekébe.

Hazafelé a parkból még volt szerencsénk szemtanúi lenni egy gyönyörű naplementének a Mekong és a Lao-Thai barátság híd mögött. Köszönjük Hassan a vendégszereteted, igazán jól éreztük magunkat Nálad, és örömmel látnánk vendégül egyszer Budapesten, csak kérünk, légy türelemmel, még egy-két évig! :)

Vientiane-ban 2012. november 16-án este érkeztünk meg, a városban 15,6 kilométert gurultunk fel s alá, majd 21-én gurultunk onnan tovább. De az már csak a következő bejegyzés meséje lesz! :)

Ha nem volt elég a képekből, itt megtekinthető egy 104 db-os galéria a vientiane-i napokról.

  1. F.Peter
    január 9th, 2013 09:00-nél | #1

    Patuxai-ról (laoszi diadalív) nekem azt mondták mikor ott voltam, hogy ez a “függőleges leszállópályánk”. :-)
    Voltam benne 2010 ben. Kb olyan romos, koszos és lelakott belülről mint amilyen régen volt az Újbuda piac. Még hangulata is olyan volt, mivel rozoga aszalokon árultak benne mindenféle szuvenírt…. Lehangoló volt belülről látni…..és még fizettem is érte, viszont a kilátásért nekem megérte.

    Képzetlen munkaerővel is találkoztam. Küldtek kb 8-10 helyi lakost, hogy tanítsuk be a felszerelt berendezések, számítógépek használatára és mikor hazamegyünk, majd ők fogják üzemelni az egész malmot. A kis előadásom alatt derült ki, hogy nemhogy nem beszélnek egy páran angolul, de még írni sem tudtak. Azért boldogultunk valahogy, de nehezen ment a dolog.

  1. Még nincsenek visszakövetések