Nászút a Föld körül

A bringák lepihennek két hónapra

India nagy és kaotikus, mi pedig a fehér-ufonauták vagyunk, akiknek mindig és minden helyzetben nagy figyelem jut, így nem csoda, ha úgy éreztük, szeretnénk kivenni az éves szabadságunkat a fárasztó kerékpártúrából és hátizsákra váltani. Ehhez két dolognak kell megvalósulnia: szereznünk kellett két hátizsákot a hírhedten rossz minőségű hátizsákokat gyártó Indiában, valamint egy biztonságos helyet találni egy megbízható embernél, ahol otthagyhatjuk a bicikliket. A kerékpármegőrzésre egyből akadt jelentkező: Chandan szívesen vállalta, hogy két hónapig megőrzi kamat és bérmentesen egy-egy szárítónak vagy virágállványnak a bringákat, a vízálló táskáink meg jók lesznek neki vizet hordani. (Na, csak viccelek…)A táska beszerzése már nem volt ilyen egyszerű dió. Árpi sokat keresgélt a neten, mire talált egy menőnek tűnő gyártót, egyből gurultunk is a címre, amelyet Delhi egyik leg-lepukkantabb negyedében találtunk meg. A „gettó” közepén volt a gyár – olcsó munkaerő, olcsó bérlés, ezekre gondoltunk. A cég tulaja kedves volt, teát is kaptunk, de arra a kérdésre, megszponzorálna-e minket, elutasítóan válaszolt és így utólag nem is bántuk meg. Vettünk tőle kedvezményesen 2 profi(nak tűnő) hátizsákot és boldogságunkban már a nepáli túrázásokat vizionáltuk magunk elé! Csak rövidre fogva mondanám el, több szót nem is érdemel, hogy az egyik cipzár még aznap este törött le (ezt még másnap Árpi kicseréltette), majd az indulás napján a vasútállomásig (ahova tuktukkal mentünk) Árpi egyik vállpántja leszakadt, valamint 2-3 cipzár tört még el kb. fél óra alatt… Ennyit a szuper táskáinkról. Jaipurban leváltottuk 2 másikra, az előző árának töredékéért, de erről majd később.

„Gábor kind of Food” – Találkozás Csonka Gáborral

Az akkor még jó vásárnak tűnő táska-beszerzés örömére átjött hozzánk Csonka Gábor, alias Vandorboy, a közel 22 éve utazgató, világot járt magyar barátunk, akivel teljesen véletlenül hozott össze minket a sors itt Delhiben. Ő is Couchsurfinggel szállt meg és Chandan tudott róla. Mesélt nekünk Gáborról, hogy így-úgy ismeri, ilyen-olyan ember és nekünk csak szép lassan esett le, hogy kiről is van szó. Weblapja itt, lássátok, micsoda csodabogárral találkoztunk már megint! Leveleztünk már vele korábban, kértünk tőle tanácsokat, ötleteket, és íme, összehozott minket a sors. A végeredmény egy „Gábor-féle étel” lett, ami a Fradi-leves elkészítési technikáján alapult. („Hajrá Fradi, Mindent Bele!”) Erre a vacsorára Gábor szállásadói is hivatalosak voltak, nagyon jót beszélgettünk együtt. Ezalatt Árpi nagy boldogan ütötte a számítógépet, ugyanis Gábor új gatyába rázza mostanság a honlapját, és ehhez választottak együtt egy új WordPress template-et Gábornak, amihez Árpi aztán kicsit hozzáigazította Gábor kívánsága szerint a fejléc kinézetét. Mindezt rettentően élvezte, mert végre ő segíthetett és adhatott valamit másnak, méghozzá nem is akárkinek, hanem egy igazi nagy világcsavargónak – a szó legjobb értelmében. Itt merült fel az ötlet, hogy látogassunk meg egy nyomornegyedet, vagyis egy „slum-ot”. Gábor már járt másik báromban, és szállásadói már ismerik azt a  helyet, amit készültünk meglátogatni, az emberek nyelvét is beszélik, mert az ott lakók és ők is Bengáliak.

A Slum – „álom élet” a nyomornegyedben

A nyomornegyedet ne úgy képzeljétek el, mint koszban-mocsokban fetrengő, életükkel kezdeni mit sem tudó, kéregető emberek tömkelege nylon-sátrakban. Ehelyett lássatok inkább egy rendezett kis bódé-sátor városocskát, ahol kedves és mosolygó emberek élnek és dolgoznak szorgosan. Furcsa, nemde? Ahonnan ezek az emberek jöttek, nincs semmijük. Falat étel sem. Itt van munkájuk, van mit enniük, rendezett közösségben élnek – megvan mindenük, ami elég nekik a boldogsághoz. Utólag, amikor beszélgettünk erről a nyomornegyedes látogatásról, rádöbbentünk, hogy ha a Chandannál töltött időt, és a Magyar Nagykövetséget nem számítjuk, akkor bátran elmondhatjuk, hogy itt éreztük magunkat egész Delhiben a legjobban! Hogy miért? Kedves, mosolygós emberek vettek körül, nyugodt volt az egész falucska (főleg mert nem volt dudálás).

Az emberek nem állítottak meg minket félpercenként, hogy „give ten rupee”, „hóvarjú my friend”, „where are you from” vagy „come here, just see…” Sokkal jobban éreztem magam ott, mint bárhol máshol Delhiben (kivételt képez a már említett két másik hely). Felmerülhet a kérdés, mégis mit dolgoznak itt az emberek? A válasz egyszerű. Szemétszedés. Ők azok, akik nem hagyják, hogy Delhit elárassza a szemét és a mocsok. Minden nap riksákon keresztül-kasul tekernek Delhin és összegyűjtik a szemétkupacokat, amelyeket a városi ember szétdobál, ide hozzák, itt szétválogatják és pénzért beváltják. Egy világhíres mobiltelefon vállalat fel is karolta őket és nevét adva plusz „tartást” adott az így dolgozóknak. Immár a „szelektív hulladékgyűjtés” zászlaja alatt teszik mindennapi munkájukat és így a kör bezárult. A városi ember eldobja, a tehén-disznó-kutya megeszi, de ami ottmarad, abból a szegény ember pénzt csinál. Nem mellesleg a környezettel is jót tesznek.

Több videofelvételt is készítettünk a slumban, ebből Árpi összevágott egy tíz perces videót:

Egyébként ennek a slumnak a sarkában történt, hogy Gábor unszolására adtunk egy újabb esélyt a cukornád szörpnek, és jelentjük örömmel, most ízlett! :) Sőt, egy érdekes dolgot is megfigyeltünk a „sugarcane” szürcsölgetése közben. Felvittük a szörpös forgalmát! Amíg nem álltunk oda, senki a közelébe se ment, de miután mi kikértünk párat a – most így só nélkül már finom – nedűből, sorra jöttek a vendégek. Erről írta nemrégiben Árpi, hogy amit mi nyugatiak csinálunk, azt itt sokan gondolkodás nélkül másolják. Gábor szerint ha beülünk egy üres vendéglőbe, akkor az pillanatok alatt megtelik – mert ha mi ott eszünk, az a hely csak jó lehet!…

Hazafelé a negyedből iskolás csoportok között találtuk magunkat. A gyerektömeget volt szerencsénk látni és videóra venni, ahogy felszálltak egy buszra. Illetve egy nagy részük csak próbált felszállni, vagy csak csimpaszkodott a busz oldalába, miközben az szépen lassan elindult. Ezeknek a srácok bele sem gondolnak abba, hogy nem biztonságos, amit csinálnak? Hogy baj is történhet, hogy beeshetnek a busz alá és komoly bajuk is eshet, vagy akár meg is halhatnak? Vagy igazából ez tényleg nem is veszélyes? Hisz ez is csak egyfajta játék… Játék hazafelé… és csak mi lihegjük túl a dolgot, túlszabályozott, biztonságos világban felnőtt, kényes európaiak? Ti mit gondoltok? Szerintünk inkább nekünk van igazunk, durva, amit csinálnak, és az is kezd világos lenni, hogy miért látunk itt rengeteg, kéz és/vagy láb nélküli, vagy egyik lábát erősen húzva járó embert az utcákon… Hogy ennek mi az igazi oka, az persze jó kérdés.

Mert jót enni jó – a Delhi-i magyarok vendégszeretete – 8000km

A Magyar Nagykövetségen is volt egy kötelező jelenésünk – egy csomagot kellett felvennünk, amit az Evobike leszervezésével a Nazca küldött Hollandiából: szükséges pótalkatrészek. Itt pedig úgy megörültek nekünk az itteni diplomaták, hogy egyből meghívtak minket ebédre, aztán még egyre. 8 hónap otthontalanság után azt hiszem elég magyarázat lesz tőlem, ha leírom, milyen ebédet kaptunk: 1. húsleves, rakott krumpli, túrógombóc cukros tejföllel. 2. zöldségleves nokedlivel, vadas nokedlivel, mákos és diós tészta. Plusz egy üveg pirospaprika, úgyhogy mostantól Árpi megpirospaprikázhatja a rántottáját, megengedem… :)

—

Innentől nálam, Árpinál a billentyűk. Eddig ezt a bejegyzést oroszlánrészt Zita írta egy éjszakai alvós buszon a kétfős „nászutas” kabinunkban. Az út hosszúra sikerült, 26 óráig utaztunk egy átszállással, és utána még jó két és fél órát kerestünk szállást, aminek az eredménye az lett, hogy Zitán épp most vonul át egy gyomorrontással fertőzött napszúrás. De már jól van, lement a láza, és folyamatosan ápolom, minden 10 mondat után borogatást cserélek rajta. Ne aggódjatok, hamar rendbe fog jönni. Addig is meghagyta, hogy fejezzem be az irományt, úgyhogy:

Szóval van pirospaprikánk, köszönet érte Sándornak! Nagy kincs ez nekünk. Első alkalommal, amikor a nagykövetségen jártunk, pontosan akkor ért a GPS képzeletbeli számlálója a 7999,760m-hez. Igen, még kellett 240m-t tekerni az udvaron, hogy meglegyen a 8000km. Ez nagy véletlen volt, főleg azok után, hogy a 7000km-t az iszlámábádi Magyar Nagykövetségre menet kereszteztük, igaz ott akkor közel 10km-el is túlhaladtuk, mire megérkeztünk a magyarokhoz. :) Szóval most is ünnepeltünk egy kicsit, ahogy szoktuk, egy táblával, és ez alkalommal pálmafával és magyar zászlóval a háttérben. :) Izabelle és Sándor sok-sok jóban részesítettek minket, egy igazi kis magyar szigetbe csöppentünk náluk, ahol nem csak ezért volt jó lenni, hanem mert igazán vendégszeretőek voltak velünk. Izabelle-nek van két tündéri kislánya, és a nagyobbikkal még fociznom is sikerült kicsit. :) Sándorral pedig voltak közös úti élményeink, már ha lehet azt annak nevezni, hogy ő is és mi is nemrég jártunk Amritsarban. Az ő lakása egy műteremnek, vagy kisebbfajta múzeumnak is elmenne, annyi minden „talált rá” Sándorra az idők alatt itt Indiában. A durva az, hogy mindezt itt Indiában relatív fillérekből megvásárolhatta. Persze nem csak a szubkontinensről voltak műtárgyai és festményei, láttunk pl. két igen modern képet is, ami igazából nem is az övé, csak „tárolásra” az ő nappalijának falán díszeleg.

Séta a Nehru Parkban és zsebtolvajok a buszon

Mivel mindkét alkalommal ebédre voltunk hivatalosak a magyar barátainkhoz, két alkalommal jártunk náluk. Második alkalommal hazafelé menet egy nagyon kellemes városi parkon, a Nehru parkon keresztül sétáltunk el a megállóig. Ez egy nagyon rendezett, szép kis park a diplomácia negyed közepén, ha én diplomata lennék, biztos, hogy minden reggel itt futnék, sőt elkészítenék a sok éves szolgálatom alatt egy jó kis parktájfutó térképet a terepről. (Apropó, Sándor ő maga is szokott tájfutni! Kicsi a világ, sok a tájfutó! :D) Igaz, hogy még sose helyesbítettem térképet, de Oszi és Skuló biztosan megtanítanának rá. Na de térjünk a lényegre: busszal tértünk haza, és útközben történt egy érdekes dolog velem. Kinyílt magától a nadrágzsebem cipzárja! Vagy én hagytam nyitva? Mindegy, gondoltam, és mielőtt felszálltam volna a buszra, bezártam. Aztán pár megállóval később megint azt vettem észre, hogy nyitva van. Én nem nyitottam ki, úgyhogy biztosan valaki más volt. Ebben a zsebben névjegykártyákat tartottam, tehát semmi lényegeset, vagy értékeset. Az irataink, bankkártyáink és a pénzünk máshol voltak, a nadrágomban, az övem alatt, egy vékony, speciálisan erre a célra tartott övtáskában – tehát teljes biztonságban, mivelhogy a nadrág felett felül még póló és pulcsi is volt rajtam. És ahogy a leszálláshoz készülődtünk, észrevettem, hogy a pulcsim zsebén is mozog a zipzár, méghozzá az egyik sötétbarna bőrű indiai útitársam próbálja kinyitni. Ott hirtelen a buszon nem is volt időm igazán felfogni, és nem is nagyon akartam elhinni, hogy mi történik velem (most először a létem alatt), ezért nem is tudtam igazán hogyan lereagálni. Nem tudom, értett-e az ember angolul, de innentől kezdve igen szúrósan néztem rá és kerestem a tekintetét, amit nem nagyon találtam, mert miután észrevette, hogy észrevettem, már csak a padlót bámulta. Persze ennyiben azért nem hagytam, folyamatosan szövegeltem neki valami ilyesmiket, hogy: „Szóval te egy zsebtolvaj vagy, ellopod más emberek dolgait, szégyelld magad, mennél inkább dolgozni…”. Ez persze sokat nem segített rajta, se rajtam, mert tiszta ideg lettem, mire leszálltunk. Mindenünk megvolt, és az első nyitott zseb után különösen figyeltünk mindenre. Otthon Chandan pár perccel később elmondta, hogy ezek csapatban járnak, és amint elvesznek tőlünk valamit, azt továbbpasszolják a haverjaiknak, akik azonnal leszállnak a szerzett cuccal.Sokat morogtam ezen az eseten, és a mai napig nem tudom, mit lett volna jó cselekedni. Chandan azt mondta, a rendőrséggel nem sokra mentem volna, mert a tárgyalások hónapokig, ha nem évekig eltartottak volna, és különben sem lett volna elég tanúm és bizonyítékom ellenük, örüljünk inkább, hogy megúsztuk az egészet veszteség nélkül. Engem azonban az ilyesmi mélységesen fel tud dühíteni, ami tudom, hogy egyik oldalról nem olyan jó, de hát ez van. Még napokig eszembe jutott az eset. Gondoltam olyanra is, hogy egy váratlan és hirtelen gyors mozdulattal el kellett volna kapni az ujjait az embernek, megfeszíteni azokból egyet-kettőt, hogy épp csak ne roppanjanak, de az ember jajgasson, és direkt hangosan és feltűnően megkérni a busz közönségét, hogy a zsebtolvajunk barátai tegyék fel szépen mindkét kezüket, különben sorra eltörögetem a barátjuk ujjait. Vagy valljanak színt egy egész busz előtt, vagy nézzék végig, ahogy a bűntársuknak eltöri valaki egy-két ujját. Persze ettől, mint már írtam, nagyon távol voltam, nem tudom, hogy ha tisztában is lettem volna a helyzettel, lett-e volna elég bátorságom és lélekjelenlétem ilyet tenni, az ehhez szükséges ügyességről nem is beszélve. Na meg igazából nem is tartom igazán helyesnek a testi sértést, még ha én magam csak így tudnám móresre tanítani, akkor se tettem volna meg, ha odáig jutok. Na, mindegy, igazából egy tanulsága van a dolognak: óvatosan a nagy tömegben, nem csak Delhiben, mindenütt!Jut eszembe, ezen a délutánon közben még beiktattunk egy nevezetességet, ez volt a Humayun’s Tomb. De mivel Delhi látnivalóit egy következő, teljesen külön bejegyzésben szeretném majd bemutatni, erről majd később.