Nászút a Föld körül

Reggel a John-éktól kölcsön kapott hátizsákokba bepakoltunk sátrat, matracot, hálózsákot, meleg és esőruhát, na meg egy kis pénzt, iratokat és informatikát, majd felpókoztuk őket a bringára és behajtottunk velük a városba.

Kicsit furán nézett ki a fekvőbringa hátuljára keresztbe felpókozott hátizsák… :)

John-ék barátjánál, egy a múzeum melletti kertesház kertjének sarkában, egy kis sufniban ott tudtuk hagyni a bringákat leláncolva. Ez már csak azért is jó volt, mert visszafelé jövet idáig könnyű fuvart kapni, innen meg ahogy jöttünk, vissza tudunk majd biciklizni John-ékhoz, akik ugye 10km-re keletre laknak kint a városból.

Hogyan teremtesz rendet a gyerekek között? Hát, egy nagy bottal! :)

A stoppolás nem indult könnyen, a reggeli fagyos hidegben, szemerkélő esőben vagy egy órát álltunk az út szélén, én közben néztem buszt a telefonon, de az egyetlen, ami Queenstownba ment ezen a napon, egy vagyonba került, és 10 perc múlva indult. Ezt hagytuk elmenni és tovább álltunk az út szélén a legjobbakat remélve. Félő volt, hogy ha nem vesznek fel hamarosan, nem érünk oda a Queenstown-i bevándorlási hivatalba 3:30-ig, hogy felvegyük az útleveleinket. Egy farmer állt meg végül nekünk, még egy utánfutója is volt, persze lévén csak hátizsák volt nálunk, erre nem volt szükségünk, bőven elfért a motyónk a csomagtartóban. Közben én észrevettem egy nem fogadott hívást 9 órakor, amikor még odahaza voltunk, ahol nem volt rendes térerőnk. Próbáltam hívni a számot, de sosem vették fel, így nem tudtuk, ki lehetett az. Alig egy órája autóztunk észak felé, jött egy sms: Tudnánk-e holnap kezdeni a szőlőszedéssel? – Ááááá, miért nem tudta ezt pár órával előbb mondani, akkor nem hagyjuk hátra a bicikliket és a cuccainkat Invercargillban hanem az összes holminkkal kelünk útra… Na, de ez a hajó elúszott, gondoltuk, most már nincs értelme visszafordulni, mert akkor már tuti nem érünk oda ma az útlevélhez, akkor pedig egy teljes napot bukunk, arról nem is beszélve, hogy a biciklikkel stoppolva ki tudja, mikorra jutnánk fel Queenstownba, majd Alexandrába.

A táj útban Queenstown felé – Hiába van még csak kora ősz, itt olyan változékony az időjárás, hogy simán bármikor (még nyáron is) hósipkásak lehetnek a hegyek

A szélvédő mögül fotózva

Ez már a Queenstown melleti tó

A farmerünkkel nagy szerencsénk volt, írtó rendes fickó volt, felhívta a feleségét, hogy meg tud-e várni minket, mert ő meg épp az Amisfield éttermébe igyekezett Queenstown mellé ebédelni a barátaival. Az Amisfield az a szőlészet/borászat, ahol dolgozni fogunk. Szóval kicsi a világ, már megint, vagyis még mindig. Legalábbis Új-Zéland Déli Szigete egy apró hely! :) És nagyszerű, mert a hölgy megvárt minket, a farm bejáratánál (ahol egyébként most épül a bicikliút) autót váltottunk, és most én ültem előre. Baromi jó arc volt a csaj, kérdeztük, hogy hogyan neveli jóra a 10 és 12 éves fiait, mire elkezdett vidáman nevetni, hogy hát először is, egy jó nagy darab bottal! :) („with a biiiig stick! :D”) Aztán azt is elmondta, hogy a gyerekek amúgy tündériek, és nagyon szereti őket, majd egy hatásszünet után hozzátette nevetve, hogy „…ha alszanak!” :) És ezt is elmondta, hogy ezt viszonylag könnyű elérni, sok mozgást kell velük végeztetni, ki kell hajtani őket fizikailag és szellemileg, hogy sokat játszanak, rohangáljanak és sportoljanak, illetve gondolkozzanak, ebben elfáradnak és a nap végén alszanak, mint a bunda. (nem kell a bot! :D) Ehhez itt vidéken nagyszerű lehetőségek vannak, ahol ők élnek, csak az a baj, hogy néha nagyon izoláltan, mindentől távol érzik magukat, most is pl. másfél órát vezetnie kell, csak hogy találkozzon a barátaival. Ja, és azt is megtudtuk, hogy az utak mentén lévő kis bádogbódék valóban az iskolabuszra várakozó gyerekek számára vannak ott. Az ő gyerekei is napi 1-1 órát utaznak oda, majd vissza is a queenstown-i suliba, így csak délután 4-re vannak otthon, de részben hamarosan ennek is vége, mert a nagyobbik fiú egy több lehetőséget ígérő dunedini iskolába fog járni 14 éves korától. Wow, micsoda szabadság, micsoda önállóság, csupán ennyi idősen, ráadásul egy micsoda csuda városban! :) Hol voltam én ehhez képest a 14-18 éves időszakomban… :) Persze nem bántam meg semmit, minden pont úgy jó, ahogy történt, hiszen különben most nem lehetnék itt egy ilyen feleséggel az oldalamon. :)

Zita is nagyon élvezte a hölgy társaságát, aki amúgy gyerekkora óta lovagol és most a család és a farm mellett lovaglást is oktat. Vicces volt, ahogy előadta, hogy a gyerekek egyszerűek és sok öröm származik tőlük, olyanok, mint a lovak, csak tudni kell kezelni őket, tudni kell a „gyenge pontjaikat” és szeretni kell őket, illetve következetesnek kell maradni velük, ennyi az egész. Majd Zitára kacsintva hozzátette, hogy a férfiak is ilyenek… :)

Megvannak az útlevelek!

A Remarkables Shopping Mall-ban található bevándorlási hivataltól alig 1km-re rakott ki minket a hölgy, akit nagyon bírtunk, igazi belevaló, laza anyuka volt. Itt levetkőztünk, mert még mindig a sok réteg ruha és esődzseki volt rajtunk, pedig itt távol a tengertől Queenstownban már hétágra sütött a nap, alig volt felhő az égen. Átbattyogtunk a hivatalba, ahol ugyanazt a fiatalt csajt találtuk, akit egy hónapja is. Ő is megismert minket, kérdezte hogy vagyunk, majd mondta, hogy ő hívott reggel minket, és hallotta, hogy hívjuk, de elfoglalt volt az ügyfelekkel így nem tudta felvenni. Ez a csaj mindig akkor keres minket telefonon, amikor már a közelben vagyunk, amikor a vízumhosszabbítás leadása miatt hívott minket, csupán 10km-re voltunk tőle. Most is épp már úton, hogy felvegyük az útleveleinket bennük a vízumhosszabbítással. Ez meg is történt, ha jól emlékszem, még alá sem kellett írni semmit, egyszerűen csak átnyújtotta az útleveleinket. :) És ami a legjobb: az új vízumaink május 21-én járnak le, jól számoltam hát, amikor 20-ára vettem a repülőjegyeket, még pont időben leszünk. Egyébként az sem lett volna valószínűleg gond, ha egy-két napot kicsúszunk, olvastam ilyen történeteket, hogy ezt előre jelezték az utazók az immigration-nek, hogy sorry, tudok róla, overstay-ingelni fogod, de bocsájtsátok meg, mert csak így volt repülőjegyem kifelé az országotokból. És megbocsájtották neki, persze ez lehet, hogy csak egyedi eset volt és ezzel nem jó játszani, még lábnyomunk is maradhat az összes English Commonwealth országban, ez pedig nagyon nem lenne jó nekünk.

Miután bementünk a közeli szupermarketbe nagyon finom és hatalmas, 4 dolláros pékárukat venni (a meat lover roll olyan, de olyan finom volt, hogy ha nem siettünk volna, visszaszaladtam volna venni még egyet, ilyen finomat New Worldben eddig nem pipáltunk), kisétáltunk még egy kilométert a kereszteződéshez, ahol korábban már jártunk bringával.

Nagy szikla esik le a szívünktől

Ekkor már elmúlt két óra, így elég kevés esélyt láttunk rá, hogy odaérjünk 4-ig az innen több, mint 100km-re lévő Alexandrába. De persze ez nem tartott vissza minket a próbálkozástól, a remény hal döglik meg utoljára. Zita festett egy új táblát, ezúttal ráírta azt is, hogy „we have chocolate”, vagyis hogy van nálunk csoki. :) Ez úgy tűnik, bevállt, mert alig 10 perc után felvett minket Jeff, egy szőlősgazda Alexandrából. Épp Wellingtonból jött haza repülővel, most szállt le Queenstownban (az iroda, ahol jártunk, a reptér mögött van), és most megy haza az autójával. Jeff azt mondta, a szőlőszüret „Good Fun”, vagyis jó móka, és hogy az Amisfield az egyik legnagyobb és legelőkelőbb borászat Otagoban, és hogy rendes emberek csinálják. Ennek nagyon örültünk, hát még annak, amikor Jeff azt is megemlítette, hogy nála pár héttel később érik a szőlő, mert Alexandra éghajlata kicsit más, mint Cromwell-é, és szívesen látna minket szőlőt szedni az ő birtokán, és hogy szerinte egy SSE vízummal több munkahelyen is dolgozhatunk, a lényeg, hogy a munka jellege ugyanaz legyen, és hogy szezonális munkáról legyen szó, tehát még ez sem lesz akadály. Sőt, a Seasonal Solutionről is csupa jót mondott, amin meglepődtünk, mert eddig sok rosszat is hallottunk róla, vagy csak mi értettünk félre dolgokat. A lényeg, hogy még Soniat is ismeri, az ügyintéző hölgyet, akivel már nagyon sokat beszéltünk telefonon és bombáztuk e-mailekkel vízum és munkaszerzés ügyében. Tudjátok, lévén lecsúsztunk arról a kevés Working Holiday Visa-ról, ami nekünk magyaroknak tavaly oda megadatik (kemény 100 darab, míg pl. németeknek akárhány), számunkra ez az egy lehetőség maradt a legális munkavállalásra. És most úgy látszik, hogy ez be fog jönni, sőt, egy vízummal egymás után két helyen is dolgozhatunk, amit meg is fogunk tenni, hisz most már Jeff is számít ránk.

Amikor kitett minket fél4-kor Jeff a Seasonal Solution irodája előtt Alexandrában, azzal búcsúzott el, hogy szerinte hülyeség megpróbálnunk a mai napon visszastoppolni Invercargillban, maradjunk inkább nála, csörögjük meg, ha itt végeztünk, és értünk jön, aludhatunk a házában, reggel pedig kitesz minket a város határában, ahonnan könnyebb lesz fuvart találnunk. Ezen csak pár másodpercig kellett gondolkodnunk, mind a ketten beláttuk, hogy Jeffnek teljesen igaza van, kitenni magunkat ekkora bizonytalanságnak, amikor meghívást kaptunk egy helyre, ahol maradhatunk és pihenhetünk, hülyeség lenne. Így megvan a helyünk éjszakára, nem kell ezen aggódni, és holnap szépen hazastoppolunk a bringákhoz.

Bent az irodában Sonia egyből felismert minket, ahogy bemutatkoztunk, elmondta, hogy már aggódott, mert nagyon eltűntünk azok után, hogy olyan nagy hévvel nekiálltunk munkát keresni. Pedig csak az történt, hogy kivártunk és amíg vártunk, bicikliztünk. És ez végül bejött. :) A papírmunka viszonylag egyszerű volt, a már ismerős nyomtatványok egy másik változatát kellett kitölteni, útlevelet mellétenni, meg két igazolványfényképet és a két kiutazásra szóló repülőjegyet, aztán pedig rohanni a postára.

A repülőjegyeink – Feltűnik rajtuk valami furcsaság? :)

SSE munkaszerződéseink

Volt papírmunka bőven, de gyorsan végeztünk velük, nem volt egyik sem bonyolult és Sonia segített nekünk a kitöltésben

Mikor, hol, mi terem, avagy mit lehet szedni :)

A postán 11 dollár volt feladni a papírokat a két útlevéllel egy sürgősségi (currier) műanyagborítékban Dunedinbe. Bizony, itt ilyen megbízható a posta! Sőt, az is bevett szokás, hogy egy papírra ráírjuk a bankkártyánk adatait, és azt feladjuk levélben, így fogják majd a mi bankszámlánkról is leterhelni a kétszer 270 dollárt. Ez elég durva összegnek hangzik, de azért nem az, mert néhány nap alatt összeszedjük majd a szőlőszedéssel. Miután végeztünk a postán, még visszamentünk az irodába, és csak ekkor esett le Soniának, hogy még adószámot is csináltatnunk kell. Ehhez jogosítvány és útlevél fénymásolatra is szükség volt, utóbbi pedig nem volt nálunk az útleveleket pedig szépen feladtuk a postán, így abban maradtunk, hogy ennek intézését majd befejezi, ha visszamentünk Dunedinbe és elküldtük az útleveleink scanjét neki e-mailben. Miközben ezt lebeszéltük, szóba került az adóvisszatérítés is, Sonia azt mondta, az adónk egy részét visszakaphatjuk majd az adóhivataltól, és később, az egyik sofőrünktől azt hallottuk, hogy mivel 17 ezer dollár alatt nem kell adózni, ez a visszatérítés valójában az adónk egészére fog vonatkozni. És mi ennyi pénzt nem fogunk keresni az egy hónap alatt, tehát ez azt jelenti, hogy a 14,25 dolláros minimálbérből először ugyan levonják a 19% adót, de azt később visszakaphatjuk, ha visszaigényeljük. (Nanáhogy!) Erre még rájön 8% Holiday Money, ami számunkra teljesen érthetetlen dolog, de nagyon örülünk neki. :) Ebből lejön majd a kaja, meg a szállás (1×100 dollár hetente, de erről majd később), meg a 2×270 dollár vízumdíj, és ami marad, abból most már nagy valószínűséggel, úgy odafigyelve, ahogy eddig, kihúzzuk Karácsonyig. :) És nem csak kihúzzuk, hanem megutazzuk, letekerjük, szépen megéljük és lefényképezzük, és talán lesz belőle még egy naptár, aminek a hasznából valószínűleg hazáig is jók leszünk.

Le nem tudom írni, hogy milyen jó érzés ez mindkettőnknek, végre tudni, hogy az utunk hátralévő részéhez szükséges pénzt elő tudjuk teremteni magunknak, és nem kell ezen tovább aggódni. Hatalmas kő, mit kő, szikla esett le a szívünkről, amikor elintéztük azt a vízum dolgot, és Sonia megerősített minket abban, hogy nem szabad tovább aggódnunk, eddig még soha nem utasították el ezt a vízumkérelmet.

Pezsgőfürdő, BBQ és minden jó

A napnak ezzel a megkönnyebbüléssel azonban még közel sem volt vége, sőt. Jeff valóban értünk jött, elvitt minket a házához, ami a Three Miners szőlőbirtok közepén van. Mivel neki mozijegye volt a „The Railway Man” című filmre erre az estére, így csak futtában körbevezetett minket, megmutatta a szobánkat, a Spa-t, a BBQ-t, amihez 4 szép darab steak-et is elővett nekünk a hűtőből, majd miután még egy üveg Pinot vörösbort is hozott nekünk, elviharzott azzal, hogy érezzük jól magunkat, ő majd valamikor este 10 körül hazaér. Ekkor volt 6 óra, mi álltunk a gyönyörű nappali közepén, és örömünkben ugráltunk és egymást ölelgettük Zitával. Hamar eldöntöttem, hogy ezen az estén nem veszem elő a netbookot, itt és most túl szép minden, ahhoz, hogy efféle „munkával” rontsam el az estét, itt a lazítás, a megkönnyebbülés, a pihenés ideje. Szóval elengedtük magunkat. Először csak az 5 zenecsatorna között kapcsolgattunk és a nálunk lévő nagy tábla csokoládét faltuk, illetve teáztunk. Az MTV-n 80-es évek slágerei ment, néha még táncra is perdültünk, főleg Zita, és jókat nevettünk a korabeli csípő és táncmozgásokon, a betűrt ingről nem is beszélve. Jó kis korszak volt, meg kell hagyni, és bár csak néhány évesek voltunk, mégis ezek a dalok valahogy sokkal jobban tetszettek most nekünk, mint sok mostani sláger. Volt bennük valami, ami a mostaniakban már nincs meg. El is döntöttük Zitával, hogy ha hazaértünk, otthon csinálunk valami házibuli sorozatot, az egyik hétvégén csak 70-es évek zenéi szólhatnak, aztán 80-as és 90-es évekbeli, a lábainkat és a szívünket megmozgató slágerek. :)

Jeff BBQ-zó helye a kertben. A háttérben a szőlőskert, fehér hálóval letakarva a madarak ellen

Finom borocska

Naplemente a pezsgőfürdőben

Ugyanez másik szögből

Vacsoránk Jeff jóvoltából: steak párolt zöldségekkel :) Az én reszortom volt a steak kisütése, Zitáé a zöldségek párolása

Naplemente előtt úgy egy órával rávettük magunkat a pezsgőfürdőre, a víz 40 fokos volt és két fokozaton állítható volt a pezsgése, de volt, hogy le is kapcsoltuk teljesen, hogy az ablakon át kihalljuk a 80-as éveket a házból. Ekkor már a bort is megbontottuk, ami persze jól rácsapott az amúgy sem kicsi boldogságunkra. A vizet úgy fél órát élveztük, és közben azon beszélgettünk hogyan lehet az, hogy itt minden papírmunka ilyen egyszerű, és hogy az emberek ilyen mérhetetlenül jó fejek és bizalmasak felénk? Persze megmagyarázható csak azzal, hogy Jeff maga is sokat utazott és stoppolt a világban, és amit akkor kapott, most rajtunk keresztül adja vissza, de az akkor is meredek, hogy így megbízik bennünk alig egy óra beszélgetés után. Oké, adtunk névjegykártyát webcímmel, de ez akkor is, nagyon belevaló és laza dolog, és arra jutottunk, hogy valószínű azért teszi meg, mert van már elég jó emberismerő ehhez, hogy megbízzon bennünk. Illetve fontosabbnak tartja azt, hogy ily módon adjon, mintsem hogy irigy módon féltse azt a néhány materiális holmit, ami a házában akad, és ami elhanyagolható ahhoz a boldogsághoz képest, mint amit azok nyújtani tudnak, teszem azt pl. ilyen utazóknak, mint mi. Mert hát amúgy nem használná őket senki, és valljuk meg, ha bárki is megpróbálná lábát kelteni bárminek, az illető legkésőbb a kiutazáskor fennakadna az ellenőrzésen. Itt nincsenek szárazföldi országhatárok, nem lehet elszökni egykönnyen, ennek mindenki a tudatában van, és mivel tényleg nagyon alacsony a bűnözés és nagy a bizalom az emberek között, megtörténhet ilyet, mint ami a mai napon velünk. És meg is történik! :) Hát nem fantasztikus?! Ezt kéne valahogy letölteni a rengeteg kisstílű bűnöző agyába odahaza, amikor számukra apró haszonnal, de a károsítottnak nagy veszteséggel járó bűntetteket hajtanak végre, amitől nem csak az az egy károsult szenved, hanem az egész ország és a társadalom is másképp él és gondolkodik, máshogy viszonyulnak az emberek egymáshoz, és kimaradunk egy csomó jóból. Persze tudom, naivság elvárni ezt a bűnözésre hajlamos emberektől, hiszen ha bűnöznek, nyilvánvalóan beszűkülten látják a világot és benne a saját lehetőségeiket, talán még egy hétre sem gondolkodnak előre.

Másnap ezt megemlítettem az egyik fuvarosunknak, és azt válaszolta, hogy igen, ez itt valóban így van, itt nagy a bizalom az emberek között, nem ritka, hogy negyed millió dolláros üzletekre kézfogással tesznek pecsétet, és a szerződés csak napokkal később születik meg, részben csak a bürokrácia nyújtotta szükségességek végett.

Na, de messze elkalandoztam gondoltamban, térjünk csak vissza Jeff házába, hiszen ezen az estén nekiálltunk sütögetni, vagyis én sütöttem ki a húst és két nagy fej hagymát szeletekre vágva a barbin (gázzal hajtott kültéri BBQ-sütőn), Zita pedig zöldségeket és krumplit párolt odabent a konyhában. A borból még maradt a vacsihoz is, és nagyon jót ettünk. A két hatalmas hús a tűzön összébb ugrott és valóban meg tudtuk enni mindet, ahogy azt Jeff feltételezte. Aztán nagyon buta sorozatokat néztünk a tévén, na meg persze rengeteg reklámot, ami mind még sokkal durvább volt, mint a hazaiak (Vagy csak rég voltunk otthon…), és örültünk, hogy nem néztünk már tévét az elmúlt időkben, de nagyon azelőtt sem. Nem hiányzik, túl könnyű szórakozást ad, és mellette túl sok rosszat, és túl sok időt is vesz el, felesleges, káros, még jobban, mint amennyire eddig hittük.

Jeff tényleg 10 körül ért haza, még kicsit dumáltunk, aztán mindenki ment aludni. Reggel 8 körül keltünk, megreggeliztünk és beléptem az ANZ-es netbankunkba, hogy a kamatot hozó számlákról átmozgassak pénzt a VISA bankkártyához rendelt alszámlára, biztosítva ezzel azt, hogy amikor majd az immigration-nél le akarják terhelni rólunk az 540 dollárt, akkor legyen miből.

Vissza Queenstownba

Jeff kivitt minket egy kereszteződéshez, ahol hiába álltunk fél órát, Gore városán át, amerre egyébként rövidebb menni Invercargillba, nem akart elvinni minket senki.

Cylde határában hiába álltunk itt fél órát, senki nem vett fel minket. Ezen a hídon egyébként korábban áthajtottunk bringával :)

Amikor Jeff visszaért a dolgából, még mindig ott talált minket, és ahogy megígérte, átvitt minket Alexandra másik végébe, ahol néhány perc elteltével felvett minket egy kedves fiatal hölgy, aki óriási, sárga keretes napszemüveget viselt, és a tegnapi első fuvarunkhoz hasonlóan egy trailert, vagyis utánfutót húzott. Ő Clyde-ig vitt el minket, és a városka határában megadta a címét és a telefonszámát, ha Wooffingolni támadna kedvünk, náluk ellehetünk. Sajnos egy rossz hírrel is szolgált, miszerint olvasott már rólunk az egyik helyi újságban. Valaki, akivel találkoztunk és valószínű névjegykártyát is adtunk neki, úgy tűnik, önkéntesen és a megkérdezésünk nélkül írt róluk, ami azért baj, mert az egyedi, még nem publikált sztorikért ígérnek csak készpénzt azok a bizonyos újságok, ahová egyébként az indulásunk előtt már elküldtem a történetünket. Legalábbis az egyiküknek, de még nem válaszoltak, és ha megtalálták ezt a cikket, amiről a lány írt, lehet, hogy már nem is fognak. „Cash up to 2000$”, goodbye! :( Persze azért nem csüggedtünk el, aki publikált rólunk, valószínű nem akart rosszat nekünk, sőt épp ellenkezőleg. És ha helyi újságról volt szó, talán a nagy ozi-kiwi kiadónál nem fog feltűnni nekik egy aprócska bulvárcikk rólunk egy déli szigeti kis helyi újságból. Vagy ha igen, talán még az sem baj.

Clyde határában, alig hogy átsétáltunk a megfelelő kereszteződéshez, onnan egy piros autó fordult ki, és megállt mellettünk. Tim állt meg nekünk, egy fiatal srác, egy Kiwi, aki egy ideje már Ecuadorban él, először csak hátizsákkal utazott Dél-Amerikában, hogy felfedezzen és spanyolt tanuljon. Majd túravezetőnek állt, aztán elindította a saját utazási irodáját, ami a szavaiból úgy tűnt ki, hogy elég jól befutott. Sok jót mesélt nekünk Közép- és Dél-Amerikáról, amitől csak mégjobban megjött a kedvünk az utazáshoz ezekben az országokban. Tim egyébként Omakau-ból való, ez az a falu az Otago Rail Trail-en, ahol az 5 dolláros wedgest vettük és ahol a sört kaptuk a gyerekektől. Elmeséltük neki az élményeinket, és nagyon örült neki, hogy ennyire tetszett nekünk a település, ahová született és ahol felnőtt. A családja egyébként szállót üzemeltet a faluban, és szezonban van, hogy egy éjjel 30 fő is megszáll náluk, ami éves szinten több ezer jól fizető vendéget jelent. Mindehhez hozzátette, hogy amikor a 90 évek elején elkezdte a szóbeszéd járni, hogy bringautat nyitnak az egykori vasútvonal helyén, a legtöbb helyi nevetett, mert úgy gondolta, hogy a kutya nem fog idejönni, ahol a madár se jár és az égvilágon semmi nincsen.

A duzzasztott tó völgye Clyde és Cromwell között

Ahányszor erre jártunk, mindig más képét mutatta ez a völgy

De Tim tudta, hogy ez jó ötlet, mert ekkor már bejárta Európát hátizsákkal, és tudta, hogy az emberek szeretnek utazni, biciklizni és érdekes vidékeken kalandozni, márpedig az övé az volt, egy érdekes vidék, tele aranylázas legendákkal, és egy vadregényes vasút- illetve most már kerékpáros útvonallal. Ez az Otago Rail Trail, Új-Zéland mára legkedveltebbé és leglátogatottabbá vált kerékpáros útvonala, ami Timnak saját bevallása szerint megváltoztatta az életét.

Mindegy merre, csak vigyetek el minket!

Queenstown-ban a már ismerős elágazásnál elég sokat álltunk, de ez nem volt rossz, sütött a nap és jókedvünk volt. Előttünk kitettek egy autóból két lányt, akik előttünk 30 méterre kezdtek el szintén táblával stoppolni. Először azt hittük, ennyire nem vágják a stoppos-etikettet, de aztán láttuk, hogy Te Anau van a táblájukra írva: másféle mennek, mint mi. Kb. 3 perc után felvette őket egy ázsiai páros.

Zita az eddig használt összes táblánkkal egyszerre stoppol! :) – Persze ekkor valójában Queenstown-ban voltunk és nekünk csak az Invercargill irány volt jó, ezt tehát csak a fotó kedvéért csináltuk. :)

Nekünk csak egy tartálykocsis kamionos nő állt meg, de nála csak egy hely volt, ezért vele nem mentünk el. Kb. másfél óra után megállt nekünk Tony, akinek egy nagy vadászpuska volt keresztbe lefektetve a hátsóülésén. A hátizsákokat azt mondta, hogy csak dobjuk fel a redőnnyel lezárt pickup platójának a tetejére, nem fognak leesni. Mi azért odacsatoltuk őket a peremhez, de ezzel valóban nem volt gond. Tony valahová Invercargilltől északnyugatra tartott, azt mondta el tud vinni minket Manapouri mellé, ami a Queenstown – Invercargill között kb. nyílegyenesen végighaladó 6-os főúttól ugyan elég távol van, de ott van Te Anau közelében, ami egy közkedvelt turistaközpont. Ezen még gondolkodtunk, miközben ő mesélt vadászatról és a marhafarmokról, a tejgazdaságokról, amiket felállítottak Kínában. Kiderült, hogy már szombaton visszatér Cromwell-be, mert ő odavalósi és őneki is van valamennyi kis szőlője, de csak hobbi szinten.

Queenstowntól délre

Itt azért kicsit megdobbant a szívünk, jó lett volna bringával megtenni ezt a szakaszt… :)

A lényeg, hogy szombaton utazik vissza, az egyik Invercargill melletti marhafarmjáról, ahonnan egy utánfutón tűzifát is visz majd haza, és minket is el tud vinni bringástul! :) Szóval ez valami óriási jó dolog, és megér nekünk egy nap pihenőt, mert csak úgy vakon beleindulni a világba a biciklikkel stoppolva elég merész lenne. Ez a nap péntek, a mai nap, amikor ezt a beszámolót írom. Tony-val végül nem mentünk végig, hanem ahol lekanyarodott a főútról, ott kiszálltunk, és megbeszéltük, hogy szombaton akkor találkozunk. Azért megyünk rögvest vissza Cromwellbe, mert amint lehet, el szeretnénk kezdeni dolgozni. Ezt megbeszéltük Mike-al, és mivel az általuk javasolt Jackson Orchad-nál lévő bungalók mind tele voltak, egy Tony által javasolt, az Amisfield szőlészethez még közelebb található Central Cherry nevű cseresznyeültetvényen lévő helyen fogunk lakni. Amíg Zita stoppolt a kereszteződésben, én gugliztam és telefonálgattam, így már le is van foglalva a hely, lesz konyhánk és fürdőszobánk, ágyunk és asztalom és székem írni. :) Mindez elég drága, 100 dollár hetente fejenként, de több embert is megkérdeztünk és azt mondták, ez az ár viszonylag alacsony, és nem lehúzás. Egyelőre csak egy hétre foglaltam le, hogy ne a semmibe és a bizonytalanságba érkezzünk meg, aztán ha már ott vagyunk, munka után mindig lesz egy kis időnk körbenézni és kérdezni olcsóbb és/vagy jobb lehetőségek iránt. Mert azért hiába keresünk majd pénzt, azt nem azért keressük, hogy rögtön el is költsük kvártélyra, és hát valljuk meg, heti 38 ezer forint kicsit sok szállásra… :) De majd lesz valahogy ez is, talán úgy, hogy kicsit most adunk a kényelemre és a jólétre is, és én majd írok 3-4 cikket hetente azon az íróasztalon, amiből kijön majd annak a bérleti díja. :) Jó lesz egy kicsit egyhelyben lenni, vagyis nem is kicsit, több mint egy hónapot, mindig ugyanott ébredni, ugyanazt csinálni, ugyanazokkal az emberekkel találkozni, nem költözni, nem mozogni, nem biciklizni, max. csak a boltba. :) Reméljük nem csak a pénztárcánkat, hanem a lendületünket és a lelkesedésünket is feltölti majd a régi szintre ez a bő egy hónapos „pihenő”, amit munkával fogunk tölteni. Szerintem biztosan, legalábbis mi azon leszünk, hogy jól érezzük magunkat és megéljük azt, amire már rég vágyunk: ülni a fenekünkön heteken át. :)

Zita stoppol a kereszteződésben. Ha fizikailag előbbre nem is jutottunk itt, legalább közben a leendő szállásunkat leszerveztük. :)

A kereszteződésben senki nem akart felvenni minket, és 5 autóból 4 lekanyarodott a főútról Te Anau felé. Miután megtudtuk, hogy vasárnap már kezdhetünk, nyilvánvaló volt, hogy arrafelé már nem fogunk biciklizni, így ezen az utazáson nem is valószínű, hogy felkeressük Új-Zéland azon szegletét. Ezért gondoltunk egy meredeket, és egyikünk kiállt a T elágazás szárához is stoppolni. Úgy voltunk vele, hogy üsse kő, amerre előbb elvisznek, arra megyünk.

Manapouri mellett ragadunk?

Egy olyan ember vett fel minket, aki a helyi, most épülő kerékpárutak kiépítéséért felelős. Ezekről az utakról már ebben a bejegyzésben is beszéltem, és ennek a kerékpárút rendszernek a része az a szakasz is, ami a Te Anau-tól északkelet felé húzódik, egy murvás út mentén egy nagyon alacsony forgalmú, de festői völgyön át egészen a tóig, amin hajóval átkelve Queenstownban lyukadhatunk ki. Ezt az utat Jacques Sirat csak úgy jellemezte, hogy olyan mint Patagónia, gyönyörű! :) Mi sajnos úgy néz ki, oda ezen az utazáson már nem jutunk el, de ezen most egyáltalán nem bánkódunk, örülünk mint majom a farkának, hogy kaptunk munkát és hogy egyáltalán tudjuk folytatni ezt az utazást. Így talán eljutunk majd Patagóniába is. :)

Ez az a bizonyos épülő kerékpárút

Emberünk azt mesélte, hogy a helyi gazdák némelyike nagyon segítőkész és mindenben támogatja a kerékpárút megépülését, mások meg épp ellenkezőleg, minden eszközzel próbálják megakadályozni, hogy mindenféle jöttment népek jókedvükben kerékpározgassanak az ő földjükön keresztül… A bringaútépítőnkkel csak a szomszéd faluig tudtunk elmenni, ami olyan kihalt volt, hogy azt hittük, ott öregszünk meg. Végül egy ausztrál pilóta vett fel minket, aki a Te Anau melletti repülőtérhez igyekezett a repülőjéhez. Ekkor én már fáradt voltam a beszédhez, Zita ült elöl, és lökte a szöveget, ami nekünk már ismerős volt kissé, sőt talán már kicsit unalmas is, persze nem így az emberünknek. Én el is tudtam volna ekkor már aludni, a délután közepén jártunk és sok minden történt már velünk. Persze ehelyett inkább a tájat fotóztam, ami nem volt csúnya, még így gyorssuhanásban sem a szélvédő mögül. Manapouriban a tó előtti parkolóban, egy takeaway+kisvegyesbolt egység előtt köszöntük meg pilótánk segítségét, majd rendeltünk egy nagy adag wedges-t, egy külön kérésre nagy adag majonézzel a szokásos tejföl helyett. Végre, most először Új-Zélandon emberes adag majonézt adtak, elsőre azt hittük, talán kicsit túl sokat is, és csak bepróbálnak minket, hogy vajon tényleg komolyan gondoltuk-e, és nem csak a szánk járt, valóban meg tudunk-e enni ennyi majonézt.

Véégre értelmes adag majonézt kaptunk a krumplihoz! :)

Mind megettük, nem volt hiba semmiben, és hát végre ezt is megéltük, hogy megfelelő adat majonézt kaptunk, mert a legtöbb helyi büfével mindig az a bajunk, hogy külön felszámolnak egy vagyont akkorka tasak majonézért, hogy az valami nevetséges. Majonéz nélkül meg nem sültkrumpli a sültkrumpli, meg sem lehet enni! :) Legalábbis én így vagyok ezzel.

A Manapouri-tó

De merre van Invercargill? :)

Ahogy megérkeztünk Manapouriba, Zitának egyébként az volt az első hangos gondolata, hogy na most akkor itt töltjük életünk hátralévő részét, mert ez a hely, bár szomszédos volt Te Anauval, de így délután 4-5 óra környékén olyan kihalt volt, hogy teljesen reménytelennek tűnt az innen való továbbstoppolás. Ezért a vendéglősünk tanácsára elkezdtünk kifelé sétálni, mert a GPS 5km-re mutatta azt az elágazást, ahonnan több autót reméltünk az utakon. Festettünk egy újabb táblát, hogy „5km”, de ez sem használt, nem vett fel minket senki abból a kb. 10 autóból, ami elhúzott mellettünk azalatt az egy óra alatt, amíg lesétáltuk a távot.

Ekkor még nem gontoltuk volna, hogy végig fogjuk sétálni az 5km-t…

…de végül senki nem vett fel minket.

Sziklák az út menti legelő túloldalán

Kicsit megfáradtunk a spontán gyalogtúrától, ezért jó volt leülni a T elágazás két oldalában. Igen, megint kétfelé stoppoltunk, Zita ötletére úgy voltunk vele, mindegy merre visznek, akár vissza is vihetnek minket ugyanazon az úton a főút felé, amerre jöttünk, csak valaki vigyen el innét minket, mert itt nincs semmi, és pár óra múlva besötétedik. Étel már csak egy fél tábla csoki, a Timtől kapott két müzliszelet, és két szendvics volt nálunk. Vízből több volt, kb. 3 liter, szóval azért kétségbe nem voltunk esve, ennyivel reggelig kibírtuk volna, és akkor állítólag megindul errefelé az élet, csak épp a sátrazás gondolata nem volt felemelő számunkra, főleg hogy John Invercargillből közben azt is megírta, hogy odahaza vacsorával várnak minket. Egy bringás megállt nekünk, egy idősebb tanár fazon, azt mondta, a gyerekek érdekében teker, így vezeti le a stresszt, a bringázásnak köszönhetően meg tudja állni, hogy felpofozza a rossz kölköket. :) Persze csak tréfált ezzel.

Bennünk kezdett elhalni a délutánnal a remény, a nap egyre lejjebb járt az égen, és mi próbáltuk nem szapulni magunkat azért, mert ilyen hülyék voltunk, hogy ide hozattuk magunkat, ily távol a főúttól.

Hazajutunk! :)

Már kezdtünk lemondani az ágyról, a vacsoráról és John-ék vendégszeretetéről, amikor egy szürke autó megállt Zita mellett. Egy idős fazon vett fel minket és egészen visszavitt minket a főútig, ahol Invercargill felett rakott ki minket, csupán 17km-re a bicikliktől. Nagyon örültünk neki és nagyon hálásak voltunk, hogy felvett minket. Ő egyébként a Manapouri tavon és az amögötti úton vezeti a túrákat a Doubtful Sound nevű fjordhoz, amit nagyon élvez. Nincs más dolga, mint buszt és hajót vezetni e gyönyörű tájban, és válaszolni a turisták néha egészen elképesztően hülye kérdéseire, mint pl. hogy miért nincsenek delfinek a tóban, vagy, hogy mi az, hogy nem ugrálnak a hajó előtt a delfinek, úgy mint ahogy a plakáton látták? Hát, kérem, ezek vad állatok, azt tesznek, amit akarnak, és akkor és ott és úgy, ahogy kedvük tartja… :)<

Furcsa alakú felhők naplemente előtt. Ezt már egy száguldó autóból fényképeztük. :)

A 17km-en egy szürke SUV-ot vezető fiatal srác segített át minket, aki egyenesen a bringákig vitt el minket, közben hangosan „Sweet As”, „I got ya”, és egyéb hasonló kifejezéssekkel illetve a történeteinket. Jó arc volt, és ő volt a 11. fuvarosunk ezen a napon. Előző nap 3, most 8, tehát összesen 11 emberrel hozott minket össze ez a stoppolós kaland, de messze sokkal többet kaptunk tőlük, mint csak fuvarokat: szállást, ételt, egy fantasztikus estét, rengeteg izgalmas történetet, nagyszerű tanácsokat, további fuvart bringástul, így most nem csak a munkavízumunk és a munkánk van rendben, de az odajutásunk is le van zsírozva, és már szállást is találtunk a munkahely mellett, és egy következő munkát is. Ez azon túl is fantasztikus érzés, hogy tudjuk, végre biztosan, hogy 4-5 hét alatt ki tudjuk majd fújni magunkat és tudunk a cikkírások mellett értelmes pénzt keresni. Ez egy fantasztikus jó és megnyugtató érzés, és erre már egy jó ideje nagyon vágytunk. Már pusztán ennek a tudata is nagy örömmel tölt el minket. De emellett még jó az a tudat is, hogy a világ tele van ennyi jó emberrel, hogy ennyi sok segítséget kaptunk mindenkitől, és biztos vagyok benne, hogy ezt egyszer mi is tovább fogjuk adni, ahogy mi is sok esetben azért kaptuk tőlük, mert a múltban egyszer őket is megsegítette valaki, úgy ahogy most ők minket.

Azt hiszem, jobb, ha tényleg végképp elfelejtjük azt az agymotort, stoppolni hasonlóan fain dolog, mint kerékpárral járni a nagyvilágot, és ezen most szerzett tapasztaltok alapján a legjobb talán az lesz, ha a kettőt összevegyítve szeljük majd keresztül az amerikai kontinenseket! :)

Az, hogy mi letelepedünk kicsit és kevesebb izgalmas dolog fog történni velünk, számunkra pozitív fejlemény, mert hát képzelhetitek, mennyire csordultig tele vagyunk élményekkel így 25 ezer kilométer, 2 év és 9 és fél hónapnyi masszív kalandozás után. De Nektek sem kell búslakodni, mert ez nem azt jelenti, hogy a blogroll ahogy nemrég feltámadt, úgy ezzel most rögtön újra a hamvaiba is fullad, mert azt tervezem, hogy amíg mi csendben szőlőt szedünk, megírom az elmaradt részeket. Lehet, hogy több epizódban sűrűn linkelek majd Origo-s cikkekre, és az is lehet, hogy sokszor csak képek és képaláírások sorozatából fog állni a történet, de vagy így, vagy úgy, de szeretném lefedni az eddig sötétségben hagyott részeket is, hogy ne maradjon rés a nagy történetben. :) Addig is csodáljátok meg a nemrég összerakott Tartalomjegyzékünket.

Történt 2014. március 26-27-én, leírva 28-án.