A Tioga-hágó és a Mono-tó
Két nap kirándulás után továbbindultunk az egész eddigi utunk talán egyik legszebb vidékéről, a Tuolumne Meadows-tól. Tudtuk, hogy még több mint 500 méter szintemelkedés vár ránk rögtön a nap elején, ezért igyekeztünk korán elindulni. Ez magunkhoz képest sikerült is, és meglepetésemre az úton egyre csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem tekerő feleségem egyre jobban elhúz tőlem.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Zitába belebújt a kisördög, és csak ment és ment, jobban bírta mint én, és még élvezte is. Úgy látszik, hozzászokott a magashegyi, ritka levegőhöz. :)
…de az is lehet, hogy a “Lifesavers” gumicukortól táltosodott meg! :)
Gyönyörű erdőben haladtunk és csak egyszer álltunk meg pihenni, különben csak fotózni. Ahogy az erdő végetért, az út is ellaposodott és már látni véltük magunk előtt a hágót. Ha hátranéztünk, havas hegyek sorakoztak mögöttünk, körülöttünk pedig egy csodaszép rét zöldellt. Ez a környék is szép volt, de igazából ekkor már úgy éreztük, hogy ami mögöttünk van, annál szebbett elképzelni is nehéz, és annyi épp elég volt – most itt az ideje valami másnak.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Ez a tábla azt meséli el, hogy a mellettünk lévő fa, és az annak magjait kedvelő madár hogyan élnek együtt. Egyetlen ilyen madár egy év alatt akár 35 ezer (!!!) magot is elrejt a földbe vájt üregekbe. Egyszerre 80 magot is képes magánál tartani a madár, és ezeket akár 7 mérföld messze is elviszi. Óriási, nem? :)
Ehhez a máshoz nagyon jó határvonalat húzott az utunkban a Yosemite Nemzeti Park keleti kapuja, ami közvetlenül a hágóban helyezkedett el. A kapukhoz egy mosdóépület, egy parkoló és egy Trailhead is tartozott, és még egy padot is találtunk árnyékban, ahová le tudtunk ülni.
Alig látszik a képen, de hátul mögöttünk a bódéra ki van írva, hogy 9945 láb magasan vagyunk, vagyis 3030m-en. :)
Itt szusszantunk kicsit, falatoztunk, majd készítettünk egy fényképet jobb híján a kapuval a háttérben, aminek az oldalára ki volt akasztva egy apró tábla: 9945 feet. Igazán nőhetett volna még 55 lábbal magasabbra ez a nyereg, na meg az emberek is kitehettek volna egy nagyobb táblát, elvégre 3030m magasról beszélünk, és ez nem csak a Tioga-út legmagasabb pontja, hanem a legmagasabban áthaladó hágóút is a Sierra Nevada hegyláncon.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Miután felszereltem egy új módszerrel a timelapse kamerát a fejem mögé a kerékpárra, elindultunk lefelé. Mivel befelé a parkba jövet Billel érkeztünk, aki jegyvásárlás helyett csak intett a jegyszedőnek, most kicsit tartottunk attól, hogy mi lesz, ha kérik a jegyeinket a bódénál. De nem kérték, így megkezdhettük gondtalan lefelé suhanásunkat.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Két tónál is megálltunk, az elsőnél igazítani valamit Zita bringáján, a másodiknál pedig azért, mert ránk köszönt magyarul egy autóból egy fiatal lány. :) Ezen nagyon meglepődtünk, és persze odébb mindketten megálltunk, ahol erre tér adódott.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Egy osztrák-magyar párossal találkoztunk, jó negyed órát beszélgettünk és örömködtünk egymásnak, majd ki-ki ment tovább a saját tempójában. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk még találkozni a Mono-tó környékén, de ez végül nem jött össze.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Tovább suhantunk először hatalmas sziklafalak között, majd az egyre tágasabbá váló gyönyörű völgy bal oldalában. Később még laposabb lett a táj és az egyik kanyarban feltűnt előttünk a Mono-tó és rajta a vulkáni sziget, ami egyben az egyik legfiatalabb földrajzi képződménye Észak-Amerikának.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Kiérve a 395-ös úthoz, ott balra fordultunk, majd pár kilométerrel később megérkeztünk Lee Vining városkájába, amit úgy is hívnak, mint a Yosemite kapuja. Minket jobban emlékeztetett egy kis vadnyugati településre, persze 21-ik századi stílusban, némi ráncfelvarrással és sokkal modernebben. Ennek első jele az volt, hogy az információs iroda mellett találtunk egy árnyékos helyen padokat, ahol nem csak, hogy ingyenes volt a wifi, hanem még konnektorokat is találtunk. Itt leállítottam a hágó óta pörgő timelapse videót, és néhány órára tábort vertünk. Az eredményt mi magunk is megnéztük, és nagyon tetszett! :)
Mivel Merced óta nem volt igazán internetünk, itt volt bőven mit elintézni, ráadásul azt is ki kellett találnunk, hogy hogyan és merre tovább. Mivel rengetegen mondták, hogy a Mono-tavi ingyenes, idegenvezetéses túrákat ki ne hagyjuk, ezért először a tó felé orientálódtunk, és csak utána tovább dél felé. Az információs irodában kétes információkat kaptunk, egyszer valaki azt mondta, hogy kempingezhetünk a tó déli partján a South Tufa nevű helytől keletre, máskor meg azt hallottuk, hogy oda engedély kell, de ahol az ilyet kapni, az az iroda már bezárt, ezért csak a tótól délre lévő ingyenes kempingekben tudunk táborozni éjszakára. Ez az ötlet nem túlságosan tetszett, mert a terepen nem sok fát láttunk, ez már forró, sivatagos környék volt, sokkal élettelenebb és kietlenebb, mint az a fenti földi paradicsom, ahonnan épp csak alágurultunk ebbe a melegbe. Ettől, és mert nem sikerült lezuhanyoznom a közeli kempingben, elég bugos lettem. A tény, hogy rosszkedvem lett, aztán még jobban zavart, ami tudom, hülyén hangzik, de ez történt. Ebből a lefelé spirálból Vern mentett ki minket. Az ő felesége, Terry az információs irodában dolgozik, és amikor megtudta, hogy miben mesterkedünk, szólt a férjének, Vernnek, aki jött és felajánlotta, hogy elvisz minket a pickupján az egyik tóközeli táborhelyhez. Ennek nagyon örültünk, mert rendesen megütött minket a hőség, szóval kicsit odavoltunk mind fizikailag, mind mentálisan. A segítségnek nagyon örültünk, és jót beszélgettünk Vernnel, aminek az lett az eredménye, hogy hazament és megkérdezte a feleségét, hogy maradhatuk-e náluk az éjszakára. Ezt már csak akkor tudtuk meg, amikor visszajött és elújságolta, hogy szeretettel látnak minket egy sarokra lévő otthonukban. Ennek rettentően őrültünk, ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk.
Vern azt is elmondta, hogy csak egy feltétele van, hogy “ne zargassuk őt sokat”, mert nemrég volt valami egészségügyi problémája, ami miatt nem beszélgethet, gondolkodhat sokat egy nap, csak néhány órát, és ezt ezen a napon már nagyjából betöltötte. Így az ilyenkor szokásosnál jóval kevesebbet beszélgettünk a kedves vendéglátóinkkal. Én pedig a hirtelen jött jóságtól megbolondultam és az egy órával ezelőtti búmat és fáradtságomat teljesen elfeledve, egy gyors hideg zuhany után nekiálltam megírni azt, amivel tele volt a fejem. A Yosemite Nemzeti Parkban minket ért élményekről írtam egy cikket az Over magazinba, ami majd a soron következő, 2014 augusztusi számukban fog megjelenni. Az íráshoz ihlet és jó körülmények kellenek, és ez most hirtelen mind megadatott, és még a lelkiismerfurdalás sem kellett hozzá, hogy nem a vendéglátóinkkal töltjük az időt, amikor ilyen nagyon kedvesek voltak velünk. Szóval köszönjétek ezt a cikket Vernnek, Terrynek és az erdélyi magyaroknak! :) Utóbbi csoportnak azért, mert Vern azért állt le velünk dumálni, mert magyarok voltunk, ugyanis nemrég voltak Erdélyben, és nagyon szép élményeket szereztek az ott élő magyarok által. Ebből kaptunk mi most egy apró kis viszonzást.
Reggel már többet tudtunk beszélgetni Vernnel, és mivel neki úgyis ki kellett vinnie a szabadba a kutyákat sétáltatni, felajánlotta, hogy kivisz minket a South Tufa nevű helyre biciklistül. Így aztán még 1-2 órát teremtett nekünk, amit biciklizés helyett az előző este megírt cikkekhez való képek kiválogatásával és vágásával töltöttem.
…és hogy mi várt ránk a South Tufa-nál, miért kellett ennyire odajutnunk? Egy újabb csoda, amit most csak pepitában mesélek el Nektek, mert egyszer egy Origo-cikk keretében már leírtam. Elsősorban csak természetről szóló cikket publikálni az Origo utazási rovatában kb. annyira esélyes, mint pornográf anyagot egy gyermekeknek szóló magazinban, ám ez nekem mégis sikerült. A legnagyobb poént, ami már valószínű a cikk címében benne lesz, most nem is lövöm le, csak apró ízelítőt adok abból, hogy mi minden láttunk az elsőre unalmasnak tűnő sóstó partján.
Ezek az úgynevezett mésztufa tornyok a tavon. Hogy hogyan jöttek létre és mi a szerepük a helyi élővilág létezésében, kiderül a cikkből! ;)
Látjátok azt a sok apró fekete pontot a kép jobb alsó sarka felé? Azok ott mind legyek! :)
A bal oldali légy körül azért van ilyen furcsa burok, mert néhány centiméterrel a víz felszinte alatt van! :o De nem halott. A hamarosan megjelenő cikkből minden titok kiderül! ;)
Bocsánat, hogy ilyen titokzatos vagyok, igazából szerettem volna itt már rögtön belinkelni a cikket, részben ezért is késett ez a bejegyzés. De a fő indok, amiért nem írok le itt most mindent, az nem az, mert szeretném, hogy az Origo cikket olvassátok inkább. Ők nem a cikkek nézettsége alapján fizetnek minket, nem erről van szó, csupán arról, hogy mivel megint egy hónap a lemaradás a blog és a valóság között, ezeket az amúgy fantasztikus élményeket nem írnám le még egyszer, inkább haladnék az útinaplóval. Ha megjelenik végre a cikkünk a Mono-tóról, azonnal kiteszem majd a Facebook oldalunkra és majd ide is belinkelem.
A Mono-tótól visszafelé a 395-ös útra mindössze 9km volt a táv, de mivel ez szinte végig felfelé volt, kezdetben murvás és szembeszeles úton, majd “csak” viharosan szembeszeles, de még mindig emelkedős úton, ezért ez beletelt egy órába is, ami végig kőkemény volt.
Persze ahogy az ilyenkor sokszor lenni szokott, egyben csodaszép is. :)
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Az elágazásnál kb. másfél órát stoppoltunk, mire hirtelen rögtön két autó is megállt. Az egyikük nem pont délnek folytatta, hanem egy keletibb, másik útvonalon, így maradtunk a két sziklamászónkkal, akiknek apró autójának hátuljára tudtuk feltenni a bringákat.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Kb. fél órát, vagyis bringával fél napnyit vittek el minket a közeli Mammoth elágazásáig. Innen úgy döntöttünk, hogy mivel elég reménytelennek tűnik a stoppolás, és mivel van egy szállás-kontaktunk az innen már alig 60km-re lévő Bishopban, ezért megpróbálunk odáig elbiciklizni. Ebben az is segített minket, hogy az út nagy része lefelé volt. A Mono-tóhoz még csak 2000m-re ereszkedtünk le, és azt a sok szintet, amit a Tioga-hágóba menet felszedtünk, még közel sem adtunk le. Bolondok lennénk hát fölfelé biciklizni, lefelé meg stoppolni?! :) Így gondolkodtunk, és felmálházva a bringákat, nekieredtünk a távnak. Az utolsó nagy lefelé tetején újra felszereltük a timelapse kamerát, és megindultunk:
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Lent Bishopban, a még nagyobb forróságban, ami így késő esti órákra egyébként egész jól elült, Janék fogadtak minket, pontosabban csak Jan párja, Sophie, mert Jan lévén pékként dolgozik, már késő délután lefeküdt aludni, hogy fel tudjon kelni hajnali háromkor. Ezért a házban csöndben kellett maradnunk, ami mondjuk nem volt nehéz, mert az ott töltött idő nagy részét, amikor nem alvással töltöttük, akkor odakint egy közeli hamburgerezőben, ahová Sophie hívott meg minket. Miközben faltuk a finom szendvicseket az édes burgonyából kisütött sült krumplival és a tejes shakekkel (ezer hála mindezért Sophienak, aki meghívott minket a remek vacsorára), szenvedélyesen meséltünk a délkeleti-ázsiai élményeinkről, amelyeket azért osztottunk meg, mert még hasznukra válhat Sophieéknek, hiszen következő télen arra készülnek, hogy pár hetet eltöltenek Laoszban és környékén. Jan és Sophie egyébként mindketten hölgyek, igaz ez csak angol nyelv megkülönböztetése (she/he)
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
miatt derült ki, ugyanis Jan már nem volt odahaza, mikor reggel felébredtünk, így ővele végül nem is sikerült találkoznunk. Ők egyébként már a második leszbikus pár, akik vendégül láttak minket, és ahogy egyszer Ausztráliában, úgy most sem tudtuk ezt előre, de ezzel nem is volt gond, mert éppolyan kedvesen, vagy talán még egy kicsit kedvesebben is fogadtak, mint bárki más. Aki pedig nem bírja a pókokat, most ne görgessen tovább, mert este, miután visszatértünk a vacsiból, Sophie még megmutatta a ház körül ólálkodó fekete-özvegyeket. Amelyek egyébként a közhiedelemmel ellentétben csak nagyon ritka esetben halálosak az emberre, pl. ha valakinek gyenge az immunrendszere, vagy apró gyermek és emellett még napokig nem jut kezeléshez.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!
Azért biztos ami biztos, bármennyire is erősnek, egészségesnek és felnőttnek gondoltuk magunkat, jobbnak láttuk a cuccainkat és saját magunkat is bepakolni a házba, távol e pókoktól. Este úgy dőltünk el a nappaliban a matracainkra, mintha csak elájultunk volna. Micsoda napok voltak ezek… :)
Történt 2014. július elsején és másodikán (hihetelen, hogy csak két nap, sokkal többnek tűnik még most is), bicikliztünk 33 és 67 kilométereket.
Legutóbbi hozzászólások