Bejárat > Belize, Közép-Amerika > Chetumal – Corozal: érkezés a 31. országunkba, Belizebe

Chetumal – Corozal: érkezés a 31. országunkba, Belizebe

Reggel hatkor csörgött a telefon ébresztője. Odakint már világos volt, így van ez, mióta átállították az órát. Szundiról szó sem lehetett, fontos dolgom volt, mert odahaza ekkor már délután 1 óra volt. Körlevelet küldtem ki, mert az előző ilyen próbálkozásom nemigen volt hatékony, lehet, talán azért, mert éjjel és hétvégén küldtem küldtem ki. Ezért utána olvastam, hogy mik az ideális időszakok erre és a csütörtök kora délutánt jobbnak írták és valóban jobban is hangzik. Szóval hányan nyitottátok meg a levelet, amit küldtem? :)

Kis reggeli teknős- és kupakdráma

Na, de elég ebből, jöjjön a mai napunk naplója! Elindulni természetesen csak 10 óra környékén sikerült, mert az 5 óra alvás után reggel olyan voltam, mint a mosott s2@r, ráadásul a tegnapi futás miatt még olyan is volt, mintha álmomban megvertek volna. De a legrosszabb a bal talpamon a vízhólyag volt, este elfelejtettem bekenni Neogranormonnal és reggelre csak rosszabb lett, fájt minden lépés. Persze a futás közben még nem, fülig érő szájjal hallgattam a Hiperkarma legújabb albumát (minél többet hallgatom, annál jobban tetszik), és csak úgy tobzódott bennem a sok endorfin, hogy a végén már azt se tudtam, hová legyek nagy boldogságomban – és ugye ki figyel ilyenkor egy vízhólyagra a talpán? :) Jó volt futni, de egyébként nem csak ezért sikerült későire a rajt, hanem mert lett egy kis dráma is pakolás közben. Danieléknél lakik egy 17 éves srác is, aki pont azelőtt indult el a suliba, mielőtt mi is elhagytuk volna a házat. És ott pakolt a kanapén, mikor Zita oda hordta ki a táskáihoz a holmijait, hogy abba elpakolja. Amíg Zita a fürdőben is fordult egyet a cuccainkért, addig a srác már lelépett, és azok után Zita már nem találta többé meg azt a kis hűtőmágnest, amit az egyik kedves olvasónknak vettünk (képeslap helyett). Zita kereste, kutatta, de mivel egy perce se tette le, 100% biztos volt benne, hogy hol látta utoljára, és ott nem volt, a srác meg közben eltűnt. Daniel nővére még a házban volt, felhívta a srácot, hogy nem pakolta-e be magához a hűtőmágnest véletlenül, de a srác azt mondta, nincs nála. Hát jó… Ez elveszett, kár rajta rágódni, veszünk egy másikat 40 pesoért. De a vizespalackjaink kupakjai is eltűntek, kettő is! Áááá, a srác kérdezés nélkül kilyukasztotta és beépítette a kupakokat a makettjébe, amit tegnap készített el egy futurisztikus városról, amihez még tanácsot is kért tőlünk – de kupakokat azt nem, azokat kérdezésnél nélkül felhasználta. Mondjuk miért is gondolta volna, hogy az még kell nekünk? :) Pedig mi azon versenyzünk, hogy hány hónapig, és hány országon át, vagy extrém esetben hány évig és hány kontinensen át tudunk használni egy-egy ilyen hagyományos üdítős PET-palackot, mint vizes kulacs.

Ciudad del futuro? :)

És aztán történik egy ilyen. Amin túl sokat bosszankodunk, de öt perc múlva elfelejtjük, majd veszünk másik palackot, üdítővel, mert azok jobban bírjánk, mint a nemtudommilyenszuper egészséges műanyag palack, amit még a nap is süthet, az sem baj neki. Csak épp a hegesztésnél egy hét után szétreped, nem úgy mint az üdítővel kapható társai. A kupak nélkül maradt palackjainkat végül beraktuk a városmakettre, ha mi már nem tudjuk őket tovább használni, legalább legyenek jók az iskola projectbe.

Már csak néhány bélyeg, két húszcentes és egy-egy utolsó tacos kell, aztán elhagyhatjuk Mexikót!

Szóval ezek történtek, mire végre kint voltunk az utcán, indulásra készen. Olyan jófejek voltak velünk és annyi szeretetet kaptunk amúgy Danieléktől, hogy ezek a kis hülyeségek igazából eltörpülnek amellett. Csak azért írtam le őket, mert a kelleténél sajnos jobban felbőszítették a reggelünket. Kifelé menet a városból bekanyarodtunk a központba, hogy feladjuk a képeslapokat, amelyeket Mexikóból kértetek, hiszen a chetumali posta az utolsó az országban, amit érinthetünk. Persze ahogy azt várni lehetett az eddigi „Correos de Mexico”-s tapasztalataink után, itt sem ment minden simán. Három képeslapra nem jutott bélyeg, de azt mondták, fél óra múlva lesz! Mexikói fél óra, vagy igazán fél óra? Mert a kettő között akár órák is lehetnek a különbségek… :) Ezt megvárjuk, csak 30 perc, és kiderül. Ezalatt a 30 perc alatt Zita átsétált ugyanabba a boltba, ahol előző nap járt, és pótolta az elveszett hűtőmágnest. Hogy a régivel mi lett, nem tudjuk, talán óriás Godzilla lesz belőle a városmaketten :) Ennyivel még mindig nem sikerült elütni 30 percet, ezért megnéztem a talpam. Mintha láttam volna a vízhólyagban még egy kis folyadékot, ezért Zita hozott tűt, cérnát és betadint, hogy átfűzzünk rajta egy cérnát, ami majd kivezeti belőle a folyadékot, hogy az ne feszítsen és ne fájjon nekem. Akkor ez annyira tetszett, hogy még le is fotóztam a műtétet, de hogy minek, azt nem tudom, mert gondolom Ti sem akarjátok látni, igaz? :) Hogy-hogyan jövök ahhoz, hogy egy postahivatalban a büdös lábamat turkászom? Először is itt a többség mezitláb mászkál, szerintem vidéken az emberek eleve hülyének néznek minket és nem értik, hogy miért húzunk zsákokat(zoknit) a lábunkra, szóval az, hogy én mezítláb vagyok, nem gáz, másodszor pedig az egész postaépület koszos, penészes, lepukkant (és rózsaszín-fehét-zöld színekben pompázik…) és ha a postások motorjai az ügyféltérben parkolhatnak odabent, akkor én is szurkálhatom ott a lábam tűvel! :) Csodák csodájára tényleg megérkezett a bélyeg fél órán belül, le tudtuk adni az összes lapot! :)

Zita a képeslapokkal :) – Kíváncsiak vagyunk, mikor fognak célba érni… :)

Ezek után már csak néhány 20 centest kellett szereznünk, és ezt is hamar megoldottuk, egy Zapateriában, vagyis egy cipőboltban találtunk néhányat az apró érmékből, így végül sikerült összerakni három teljes kollekciót a mexikói érmékből. Kettőt Bujna Zolinak és egy barátjának, egyet pedig magunknak. Bocs, hogy ezt már nem hirdetjük, mint lehetőség, de annyi logisztikai feladattal jár ez az út, hogy nem győznénk már ezt is, inkább leadni kéne a feladatokból és egyszerűsíteni valahogy ezt az utazást, mintsem tovább bonyolítani. :)

Hogy még egy kicsit megbonyolítsuk a napunkat, ami ekkor már dél felé járt, megálltunk egy helyen enni, ugyanis megéheztünk, és ez pont kapóra jött ahhoz, hogy megálljunk egy családi vállakozásban működtetett étteremnél megenni az utolsó mexikói tacosunk.

La ultima tacos en el Mexico :)

És amit szeretünk Mexikóban, hogy pl. itt rögtön láttuk, hogy kinek adtuk oda a pénzünket ezért a tacosért, apuka készítette, miközben anyuka is a színen volt és egy csöppségre vigyázott, aki közben olyanokat csinált, hogy attól sok európai anyuka sikítógörcsben tört volna ki. :)

Az ő családja kapta a 30 pesot, amit a két óriástacosért adtuk :)

Elég csak annyi, hogy kúszott-mászott a nem éppen tiszta betonon… :)

A határon

Innen már tényleg egyenes út a határhoz mentünk. Kicsekkolásnál valami 306 pesos „exit fee”-t akartak tőlünk elkérni, de Zita erősködött és kérdezősködött, és én már hátra is álltam(ezért nem hallottam, hogy valójában nagyon kedvesen és türelmesen kérdezett – ezt csak utólag mondta el nekem), hogy ez reménytelen, de nem szóltam rá, mert ismerem már és tudom, hogy az ilyenér meg tud rám haragudni, és most igaza is lett volna, mert jogosan és ügyesen kérdezett vissza, ugyanis ez a díj valójában nem kilépési díj volt, hanem valami más, amit 104 nappal és 3400km-el ezelőtt a belépéskor már beszedtek tőlünk. Erről megvolt még a bizonylatunk, így végül nem kellett kifizetnünk mégegyszer. Zita spórolt nekünk 612 pesot, vagyis több mint 10 ezer forintot az erősködésével! Vagy a másik oldalról nézve, majdnem elbuktunk ennyit a figyelmetlenségem miatt.

Megérkeztünk az új országba! :) Vagyis majdnem, ez még csak a vámmentes övezet volt…

A kilépés után lekanyarodtunk balra és a két ország közötti senkiföldjén lévő adómentes övezetben elindultunk, hogy a városrésznyi üzletek között megtaláljunk két Li-50B nevű fényképezőgép aksit – nem sikerült -, és két fürdőruhát – sikerült, de csak nekem, „csajozós” (vagyis kockás) rövidnadrág, jó lesz búvárkodni is, nem ég majd le benne a hátsó combom. Zitának több idő kellett volna a vásárláshoz, de ekkor már csak 4 óránk volt sötétedésig, ezért jobbnak láttuk menni.

A belépéskor semmi gond nem volt a belizei határon, kérdezték mi járatban, meddig maradunk, hol szállunk meg ma este, és hasonlók. Egy csávó még a bringák vázszámát is felírta, igaz hogy csak egy rongyos füzetbe valami iszonyú macskakaparással, de akkor is: ilyet még soha sehol senki nem csinált (rajtunk kívül :D).

Belize, a harmincegyedik

Ez is megvolt, megérkeztünk, country #31, vagyis az utazásunk 31. országa, Belize! :) Juhééé! :) Ahogy elhagytuk a határt, egy takaros kis úton találtuk magunkat zéró forgalom mellett. Gyönyörű zöld füveket fújt a szél mellettünk az úton, és kitört belülünk az öröm, percenként csengettünk a csengőnkkel csak úgy a csendbe, mert ismét új kalandoknak nézünk elébe. Új ország, új nyelv, talán új szokások is, de mindenképpen új emberek!

…és újfajta építészeti stílus? :) Belize angol gyarmat volt, ellentétben a környező országokkal.

Corozal határában

Corozalba beérve először pénzváltót kerestünk, sikerült átválteni a maradék 2930 pesonkat 465 BZD-re, vagyis belizei dollárra. Hogy mennyire vertek át, azt még nem mertem megnézni, már csak azért se, mert megfogadtam, hogy addig nem kapcsolom be a wifit és nem csattanok fel a netre, amíg be nem fejeztem ezt a beszámolót. Szóval a harmadik háznál, ahová küldtek, találtunk egy pénzváltót és kaptunk szép pénzérméket és szép bankókat. A belizei dollárt fixálták az amerikai dollárhoz, 1 USD = 2 BZD árfolyamon, bár hogy ez a fixálás hivatalos-e, vagy csak valami íratlan szabály, azt nem tudom – talán akinek több pénzügyi ismerete van, az most röhög rajtam, mert tudja, hogy utóbbi nem is lehetséges?

Belize egy valóságos kalóztanya volt, állítólag innen patronálták az angolok a kalózokat, hogy így is gyengítsék a spanyol gyarmatosítókat… Nem csoda hát, hogy még a belizei egydollároson is egy régi vitorláshajó van :)

Fej

Írás :) – Lehet, hogy távolról gyerekesnek tűnhetünk, de mi élvezzük, hogy még az ilyen apróságoknak is örülünk… Új pénzérmék és papírpénzek!!! :) (azóta van már még többfélénk is :D)

Pénzéhes dögök vagyunk, és ennyi pénz még nem volt elég, ezért egy ATM-et is felkerestünk. Najó, ez nem igaz, nem vagyunk pénzéhesek, csak holnap ki kell fizetnünk azt az Olympus Tough TG-850-es kamerát, amit az egyik kedves olvasónk ajánlott nekünk. Miután eldöntöttük, hogy veszünk valamilyen víz és porálló kamerát, megtaláltam ezt az összehasonlító táblázatot, és ez alapján, illetve az ár (ami a számunkra szükségtelen GPS és a WiFi hiánya miatt „csak” 250 USD), valamint a TG-850 extra funkciói (jó makró, kihajtható kijelző, széles látószög, timelapse) alapján választottuk ezt a kamerát. És nagy szerencsénkre, Scott, a holnapi, vagyis bizonyos értelemben már a ma esti vendéglátónk is épp az USA-ban járt, mikor írtam neki CS-n, és kérdeztem, hogy megrendelhetem-e a címére ezt a masinát. A vége az lett, hogy ő megrendelte Amazonon az USA-ba, és mindezt úgy, hogy igazából erre a verzióra én még rá sem bólintottam… Scott először mára ígérte, hogy érkezhetünk hozzá a Progresso Shores nevű településen lévő otthonába, és igazából ez volt az első ok, amiért Danieléknél ilyen sokáig maradtunk – vártunk Scottra, hogy hazaérkezzen a kamerával az USA-ból. Persze ez az idő amúgy is nagyon jól jött, mert nagyon sokat dolgoztam a naptáron, amíg Danieléknél voltunk, és erre szükség is volt. Scott közben írt nekünk, hogy baj van, váratlanul elhunyt az egyik barátja (Akinek furcsa mód a nevét is megírta nekünk amit nem értettem ezért rákerestem és azt dobta ki a google, hogy nemrég lottó ötöse volt… Érdekes… Holnap talán minden kiderül.), és ezért Belize Cityben, a régi fővárosban kell a mai napon maradnia, de szól a szomszédjának és majd aludhatunk ott.

Jó, hát akkor így lesz, ha a szomszéd ilyen jó arc, hogy ezt megengedi, akkor vele is szívesen megismerkedünk. Aztán mikor egy másfél órás kálvária után a BLC(ami a nemzeti telekom cég) ügyfélszolgálati irodájában sikerült megszerezni egy DigiCell SIM-kártyát (amiből ők is kifogytak, mint a mexikói postások a bélyegből…), végre tudtunk sms-t írni Scottnak.

Érdemes megfigyelni a kép tetején a Terminator karakterkészlettel írt szöveget. :) Amúgy ez a számunk országos előhívó nélkül. :) Mostantól lehet velünk telefonbetyárkodni… :D Kb. 3 hétig, aztán Honduras…

10 perccel később hívott minket, hogy felhívta egy barátját, és megszállhatunk itt Corozalban a szállodájában, a Las Palmas Hotelben. Ez igazán jófejség volt Scott-tól, és az főleg, hogy nem egy órával később hívott minket, mert akkor már épp megérkeztünk volna a 25km-re lévő Progressoba abban a gyönyörű hátszélben, ami a naplemente fényeiben elvitt volna minket odáig.

Corozal és a Tropical Man

Így viszont csak Corozal határából, a laguna partjáról kellett visszafordulnunk, miután elköltöttük ott a vacsoránkat. Míg ettünk, egyszerre hirtelen két nagyon sötét börű fickó is odalépett hozzánk, az egyik valami süteményfélét próbált eladni nekünk egy hűtőtáskából, a másik szépen faragott madarakat. Őt Michaelnek hívták, és nagyon kérte, hogy vegyünk tőle valamit, elmesélte, hogy van két leánygyermeke, két éves ikrek, és hogy ebből él, hogy ilyeneket farag. Mondtuk, hogy nem tudnánk hová tenni a fafaragványt, de szívesen segítenénk neki, viszont az az elvünk, hogy csak ételt adunk a rászorulóknak, pénzt nem, mert az nem tudjuk, hová menne. Pedig ő örült volna 20 dollárnak… Azt tudjuk, de mit szólna inkább egy ugyanilyen hatalmas adag zöldséges sült rizsnek, amit épp befejeztünk? Rázta a fejét, furcsán beszélte az angolt, sokszor nehezen értettem meg, és ekkor sajnos már pakolt is, és felállva még odamondta nekem, hogy ő nem tolvaj, nem kell, hogy szorongassam a telefonom. Tény, hogy mikor ők ketten odaültek mellém, az első dolog volt, hogy a (szakadt, régi Nokia E51-es) telefonom és a szintén kopott, leukoplaszttal összeragasztott Garmin GPS után kaptam, hiszen épp csak megérkeztünk egy új országba, amiről épp annyi, vagy talán még több rosszat hallottunk, mint Mexikóról azelőtt. – Apropó, túléltük Mexikót, egy hajunk szála sem görbült meg és egy fillért sem loptak tőlünk, hát nem furcsa? Egy ilyen veszélyes országban több mint három hónapon át baj nélkül, hogy lehet ez?!? – Persze azóta azt is hallottuk, hogy csak a Belize City veszélyes, de azért én így is óvatos voltam, és ezzel sajnos bizalmát vesztettem ennek az embernek, amit nagyon sajnálom, mert pedig már kezdte mondani, hogy tejnek örülne, tejet vegyünk neki, de aztán elviharzott, mert mi nem kapcsoltunk gyorsan, kicsit meg voltunk szeppenve a helyzettől, velem pl. még soha nem beszélt ilyen furcsán angolul egy ilyen sötét börű ember, és ezt nem tudtam hová tenni. Száz szónak is egy a vége, Michael eltűnt, nem tudtunk neki tejet venni, pedig szívesen segítettünk volna ezzel neki, még akkor is, ha fent állt volna egy kis esélye annak, hogy a tejet visszaviszi és a visszakapott pénzt másra költi. Reménykedtem, hogy megpillantjuk még a bringáján és két liter tejjel bocsánatát nyerhetjük, de ez (még?) nem történt meg.

Micheallel a padon

Vannak jó helyek Belizeben, eddig hozza a vártat

Jó fényeink voltak, lesznek szép fotók, kár hogy a naptárhoz valószínű már késő…

Az ajándékba kapott szűk egy órával azt tettük, hogy csavarogtunk még egy kicsit Corozalban, kimentünk a stégre, ahol találkoztunk Tropical Mannel, egy jófej fickóval aki nagyon rövid idő alatt egy csomó érdekes dolgot mesélt nekünk az országáról.

Visszafelé a parton Corozalba menet

Most végre háttal a napnak

Fifth Street

Belizet azért szeretik nagyon a külföldiek, mert errefelé ez az egyetlen ország, ahol angolul beszélnek, és az egész nyugati féltekén, vagyis Latin-Amerikában egyedül három országban van dollár, az egyik Kanada, a másik USA, és a harmadik Belize! :) …és Belize Citybe tényleg ne menjünk, de máshol nem annyira para, itt Corozalban például nem veszélyes egyáltalán. (Miért nem vettünk tejet Michaelnek?!?!) Mikor kérdeztem, hogy szabad-e egy fényképet vele, belement, és aztán még azt is megkérdeztem, hogy neki ugye nem kell naptej (mert nekünk muszáj, vagy hosszúujjú), mire nevetve válaszolta, hogy nem, nem, dehogy is, ő egy trópusi ember („I’m a Tropical Man dude!” – így mondta :D), és ő csak sötétebb lesz a naptól, de nem ég le. :) Ő egyébként egy San Pedroba tartó hajóra várt (legalábbis ezt mondta), San Pedro kint van a Karib-tengeren, állítólag gyönyörű szép a sziget, ahol van, de mivel felkapott a hely, drága is. Ezért nem mentünk oda. (de van más tervünk, ami olyan olcsó, hogy egyelőre el sem akarjuk hinni)

“Most, most fényképezz, a csónakkal!” – szólt rám Zita, és én tüzeltem :)

Kedvenc témánk a levegőbe dobott halászháló

Tropical Man, az új Marvel szuperhős – nem csinál semmit, egyszerűen csak jófej! :D

Tropical Man felvidította az esténket, de már későre járt, ezért megkerestük az 5. utcán a Las Palmas Hotelt, ahol már várt ránk Charlie, a tulajdonos-menedzser-mindenes, aki amúgy hátspecialista orvos, de odahaza az USA-ban napi 40-50 betege volt, és ebben annyira kikészült, hogy szerinte, ha nem költözött volna ide ki és nem hagyja azt az életet a háta mögött, már halott lenne, olyan stresszes volt számára. Scott is ideér holnap délre, van dolga itt a városban, úgyhogy itt találkozunk. Én meg magam alá húztam egy széket és leültem az asztalhoz, hogy nekikezdjek ennek a bejegyzésnek.

Most akkor mi lesz Mexikóval? (a blogon)

Igen, lesz egy lyuk a blogban, nem folytatom onnan, ahol abba maradt, hanem szeretném minden nap, vagy legalább minden másnap a jelent leírni, ami épp történt velünk, ami friss, ami épp bennem van, hogy tisztán, üresen indulhassunk neki az útnak másnap és ne azon agyaljak, hogy már megint nem írtam naplót és most még jobban lemaradt és jajj nincs kedvem a két hónappal ezelőtti élményeket elővenni… Rájöttem, hogy a lényeg csak annyi, hogy legyen, hogy írjam! Hogy legyen blog. Aztán a lyukakat majd bepótolom, besegít Zita, vagy lefedem majd Origo cikkekkel, vagy egyszer írunk egy könyvet és majd ott tömören, csak a lényegre térve. Apropó, ez most talán nagyon nem sikerült, 15 ezer karakternél járok, ekkora cikkekért az Origonál már levágnák a fejemet, és ez csak egy nap története volt. Azt hiszem kéne találnom egy középutat, kevesebbet, érdekesebb írni, rövidebb idő alatt, kevesebb energiabevitellel… Vagy csak ez a nap volt túl mozgalmas? :) Elvégre nem minden nap lépünk át egyik országból a másikba…

Így néz ki Belize – Be kell valljam, az utazásunk tervezésének megkezdése előtt talán még azt se tudtam, hogy létezik ilyen ország…

Miközben írtam, Zita néha felszólalt az ágyról, ahol azokat a Belizeről szóló prospektusokat olvassa, amiket a határon kaptunk. Az előbb felolvasott belőle, azt írják: „Belizeben 311 ezer barátságos ember él” :D – és mi van a többiekkel? :) Egyébként tényleg azt hallottuk, hogy a regisztrált lakosság mellett még kb. ugyanennyi külföldi él itt… Reméljük – Scott eddigi nagylelkűsége alapján úgy tűnik – ők is barátságosak. :) Az előbb meg ezt kérdezte tőlem a feleségem: „Hú, ez a Corozal ez jól néz ki! Ez hol van?” – mire én rávágom: „Itt vagyunk, Corozalban vagyunk, ez az a város…” :) Nem hibáztatom ezért, ha nem én navigálnék, én se tudnám a város nevét, az ugyanis nem volt kiírva a határában sehová.

No, hát ennyi. Történt 2014.11.13-án, leírva ugyanekkor! :D Publikálva pedig holnap reggel lesz. Öröm, bodottá! :)

ui: ugye mindenki tudja, aki szeretne a naptárunkból, hogy már csak jövőhét szerdáig (nov. 19-ig) lehet előrendelni nálunk belőle? :) Jön a Karácsony, az egy nagyszerű ajándék is lehet… Te tudod már, mit veszel a szeretteidnek? :) Köszi mindenkinek, aki rendelt tőlünk a naptárból, vagy rendelni fog, szuperek vagytok! :)

  1. Szakadáti Éva
    november 14th, 2014 09:44-nél | #1

    Üdvözöllek benneteket a jelenben.
    Nagyon örülök ennek a változásnak, még annak az árán is, hogy most pár hét luk lett a történetben. Valahogy én jobban élvezem az ilyen friss, fésületlenebb, akár terjengősebb,
    szétszórttabb bejegyzéseket, mint a már leülepedett, szakszerűbb leirásokat. De ez csak
    az én véleményem.

  2. s
    november 14th, 2014 11:50-nél | #2

    Vajon, kire hasonlít ez a lány??? :)

  3. debasair
    november 16th, 2014 00:30-nél | #3

    Én is a frissiben rögzitett élmények híve vagyok, amikor érzem hogy amit írsz meg friss és a maban vagyunk, meg ha szétszortabb, vagy rövidebb is (most ez ugyan hosszu)
    Melyik is volt a 8. és a 17. ország? Mindegy :) nagyon örülök a 31-iknek. Szenzaciósak vagytok.
    Én is az apró különbségek, részletek nagy rajongója vagyok: kresz tábla, érme, bankó jöhet minden mennyiségben.
    100 nap bringat is vegig olvastam előben az első gyermekem születése környékén, most meg már itt a harmadik vakarcs is mellettem :)

  1. Még nincsenek visszakövetések