Érkezés Costa Ricába – A minitigristől Sardinalig
Árpi teljesen rákattant a Megszentelt gazdaságtan című könyvre, így most nekem jutott az a sors, hogy naplót írjak. Egy iskolaőr barátjának családjának az egyik rokonának a házában vagyunk (remélem ebbe most mindenki belekavarodott…), száradnak a ruhák, már ettünk, van áram és kellemesen fáradtak vagyunk.
Szép pecsétek! Amikor megkérdezték, hogy hol van a jegyünk, csak mosolyogva bizonygattuk, hogy mi biciklivel vagyunk. A válasz egy unott bólintás volt, majd a pecsétekre rákerült, hogy “kerékpár”. Ha lesz lelkesedésem, akkor előtúrom majd az útleveleinket, hogy megnézzem, véletlenül lett-e “bicicleto” meg “bicicleta”, vagy ezt ránk értették, mint férfi/női kerékpáros?
Suhan az ötfős csapat! A kép csalóka, mert a végén Miguel lett az utolsó, mi Árpival is lemaradtunk, ellenben a görög-hawaii Yannis és Christina olyan kemény tempót diktáltak, hogy csak pislogtunk.
Szemet gyönyörködtető volt látni a sok rendezett udvart és szépen tartott kerteket. Ez nagyon tetszik, hogy annak ellenére, hogy a costa ricaiaknak nincs sok pénze, mégis szépen és rendben tartják az otthonaikat. Nem is emlékszem, hogy láttam-e itt egyáltalán olyan máshol jellemző, vagy létező rendetlen/koszos “szegény” házakat?
Érkezésünk La Cruzba. Ezt a szuper kilátóhelyet a templomtól nem messze találtuk, és amit látjátok, már erőst sőtétedik. Igyekeztünk is hamar a templomhoz, hogy még ott találjunk valakit, akivel tudunk beszélni. Nem szeretünk sötétedés után kérdezősködni, mert úgy érezzük, hogy akkor már kicsit bizalmatlanabbak lesznek az emberek. Jobb napfénynél az ilyesmit elrendezni.
Domingo atya és a macskája. :) Még tartott a szentmise, amikor odaérkeztünk. Letámasztottuk a bicikliket egymás mellé, és elkezdtünk falatozni, mivel nagyon éhesek voltunk. Mindenki beleadott valamit. Nálunk volt egy kis sajt meg vaj, Yanniséknak volt egy falat kenyere, Miguel pedig talált pár mandarint a táskájában, így nem kellett korgó gyomorral várni. Épp vége lett a prédikációnak amikor végeztünk, így én bementem a szentmise második felére. Ekkor lettem figyelmes a macskára. A még mindig álló betlehelem báránykái között vadászott bogarakra meg gekkókra, aztán beszaladt a pap lábai alá, ott tekergődzött egy darabig, majd kiszaladt az egyik ajtón és vissza. Eszembe jutott, hogy Benedek pápának is volt egy macskája, könyvet is adtak ki róla, afféle gyerekkönyvet, talán a pápa macskája címmel. Szentmise után odamentünk az atyához, és ő vígan kérdezgetett minket és örült nekünk, hogy micsoda nemzetközi kerékpáros csapat vetődött a templomhoz, ahol szolgál. Miguel volt a fő-szószóló, mivel érthető okokból neki a legjobb a spanyolja. (Miguel mexikói, így könnyű ugye…) Beszélgetés közben meg felkapta a macskát, és amikor kezet akartunk fogni vele elköszönéskor, a huncut macska oda-odakapott a kezeinkez, játéknak tekintve azt. Domingo atya a közeli rendházhoz irányított minket, ahol pár nővér él.
Ez a rendház egyik közösségi terme. Az esti eligazítás vicces volt. Először egy fiatalabb nővérrel beszéltünk, aki betessékelt minket egy másik terembe, majd elmentünk enni. Mikor visszatértünk, egy másik, idősebb nővér átirányított minket ebbe a nagyobb terembe, mert innen könnyebb a mosdókat megközelíteni. Amikor megmutatta a fürdőszobákat, akkor nyomatékosan felhívta a figyelmünket, hogy csoportosan járjunk ki a wc-re, mert bizony lakik itt egy “tigerito” vagy valami ilyesmi, magyarul mini-tigris. Egy tigris! :))) És hogy az a rusnya dög már 3 csirkéjüket és egy lúdjukat elvitte! Na, ennek már fele sem tréfa! :)
A tigris lakóhelye, és a kilátás a nővérektől reggel. Egy ilyen szép dupla szivárványt igazán megérdemeltünk, mivel egész éjjel esett az eső és zúgott (mit zúgott, süvített!) a szél. Ettől a rosszul berakott nyílászárók úgy sipítottak egész éjjel, minta szellemek járkáltak volna köztünk.
A búcsúzás pillanatai, mögöttünk a rendház, vagy ahogy Domingo atya mondta, a “casa verde”, bár ez a ház nem zöld, inkább csak a teteje. Reggeli kedvességként még kaptunk kávét, már aki kért, és a kávé mellé tettek tejport, ami nagy szó, mert itt mindenki feketén, esetleg cukorral issza a kávéját. Valamint egy-egy kekszet is kaptunk! :) Azt meg kell még jegyezzem, hogy itt nagyon nem divat az instant kávé (elvégre kávétermelő országban vagyunk, szégyen is lenne), viszont legnagyobb meglepetésemre az őrőltkávéba, amit a boltban kapni, belekevernek cukrot. ???… “Tartalma: kávé és cukor.” Egyes csomagokra még rá is írják, hogy 90% kávé 10% cukor. Csak az a kávé 100%-os, amin ezt külön feltüntetik. Na de most elkanyarodtam a témától…
Vidáman a tarka házak között – itt még együtt.
Szép kilátásért őrült oldalszéllel kellett megküzdeni, ami folyton le akart minket taszigálni az útról. Cserébe (ha esőt is hozott) láthattunk még szivárványt.
És íme! Egy boldog brignás reggeli mosolya! :)
Liberia már csak 43 km, talán itt voltunk utoljára együtt. Hamarosan leszakadtunk tőlük. Még Miguellel összefutottunk egy buszmegállóban, amikor mi megálltunk enni. Ő megpróbált a szemben lévő látszólag zárva tartó étteremben ételt szerezni, de valóban zárva volt. Az étterem parkolójában állomásozó mentősöktől kapott három hideg zacskós üdítőt, meg három sajtos-párizsis szendvicset. Igazán kedves tőle, hogy ránk is gondolt, amikor a mentősök felajánlották neki a szendvicseiket. Ettünk, illetve megvitattuk, hogy Yannis meg Christina őrült gyorsak és bizonyára fényt esznek, mert nem is reggeliztek (az üres kávén kívül) és nem is álltak meg enni azóta sem.
El tudjátok hinni, hogy Árpi csípőből fényképezte ezt? Ügyesen tökélyre fejlesztette a biciklizés közbeni gyors-fényképezést. Még hátrafelé is tud “lőni”, mint jó magyarhoz illik! :))
Ezt a kígyót én vettem észre. Árpi nem értette, miért állok meg, és miért kérem el tőle a gépet, kénytelen-kelletlen várt rám egy fa árnyékában. Amikor közelebb mentem és jól szemügyre vettem a kígyót, akkor láttam, hogy ez bizony nem lapos. A magyarázatot később kaptuk: némelyik kígyó halottnak tetteti magát, hogy a dögevő madarak figyelmét felkeltse, majd amikor elég közel merészkedtek, akkor lecsap rájuk. Könnyű vacsora! Bár azt nem tudom, hogy jelen esetben ez mennyire igaz, de látjátok, hogy nem lapos, mi a szösznek napozna az úton, ha nem valami alattomos ételszerzési szándékkal? :)
E két kép között Árpi kiegészít: Liberiában útfelújítás volt ezért türkmenisztáni homokviharos (v)iszonyok uralkodtak az úton. Bementünk a fő útelágazkodásnál a mekibe lemosni a port az arcunkról és egyáltalán, meglátogatni a mosdót, aztán, mivel itt nem voltak elég jól láthatóak a bringáink és itt nem volt wifi, tovább álltunk. Sajnos a többiekkel már nem találkoztunk, de innen amúgy is más irányba tekertünk volna mint ők, és Miguel eddigre már tudta a rüh spanyol nevét és a Kindle lévő örökélet-ingyenwikipedia végett már azt is tudta, milyen szereket kell ellenük kérnie a gyógyszertárban. Csak azt sajnálom, hogy őhozzá nincs kapcsolatunk, csak Yannisék facebookja van meg, velük azóta váltottunk is pár szót, hogy ki merre jár, de Miguelről semmi hírünk, nem tudjuk, hogy megették-e már a rühek, vagy Panamában van-e már vagy mi van vele?
Pár méterrel odébb egy Subway-szendvicsezőbe ültünk be. Különben nem részesítenénk az ilyesmit előnyben, de itt Costa Ricában van egy 1190 Colóneses csirkésszendvicsük, amibe annyi zöldséget pakolnak bele, amennyit nem szégyellünk kérni, de mindezekelőtt, ha kérjük, még meg is pirítják a zsemlét és ráolvasztják a sajtot a húsra. Mindez 600 forintért és egy ilyen 15cm-es szendviccsel jól is tudtunk lakni, wifivel, légkondis asztalokkal és székekkel, tiszta mosdóval. Szóval a Subwayt és szolgáltatásait nem csak mint étterem, hanem mint iroda és WC is abszolút igénybe vettük, és ezalatt nagy örömhírt is kaptunk e-mailben: a Pacific Coast Dive Centerből visszaírtak Zita ajánlattevő és -kérő e-mailjére: szállást vagy táborhelyet nem tudnak biztosítani, de a búvárkodásban tudnak segíteni, a többit majd beszéljük meg személyesen… Hoppá, ez óriási hír, mert a legtöbb ilyen e-mailünkre egyáltalán válaszolni sem szoktak, szóval egyből bizakodni kezdtünk, persze nem túlságosan. Belőttük a GPS-be a búváriskola helyét, és így, hogy már meg volt az új cél, sokkal könnyebb is volt elhagyni a szendvicsező kényelmes, légkondicionált helyiségét és újra kint tekerni a forró hőségben a Nap alatt. És most vissza is adom Zitának a szót:
Ez a 20mm-esre nyírt szuperszabályos sztyeppe biztos egy gringohoz tartozik, máshol nem láttunk ilyen Dallas-féle monokultúrás kertmániát. Persze, lehet, hogy csak a TV-ből látta a tulaj, hogy így kell.
Megérkeztünk Cartagena-ba, mai szálláshelyünkre. Szeretjük az ilyen tarkabarka főtereket, ami tényleg a lakóké, sok paddal, játszótérrel, közvetlen a templom mellett. Ez valahogy olyan közösség-központú, szívesen élnék ilyen helyen. Apropó, a mi házunk előtt is van egy mini-exjátszótér. A játszóteret lebonották, mert nem volt EU-kompatibilis, csak aztán elfelejtettek helyette építeni egy másikat. Most van ott egy 150 négyzetméteres semmi, remélem nem építenek rá egy újabb plázát. Majd ha beállok gerilla-kertésznek, majd jól betelepítem növényekkel, meg ráveszem Árpit, hogy ácsoljon nekem padokat, és azokat is kitesszük, legyen egy kis közösségi tér.
A pad csak két fős, de ők hárman vannak, uccu neki, kivitte a Géza bácsi a kertiszéket. Pura Vida, így kell ezt. :)
Esti szálláshelyünk, és a megunhatatlan házi-tacos. Ezt esszük már két hete, mert minden más drága. A hely amúgy egy hittanterem, számunkra tökéletes volt. Volt áram, ventillátor és egy mosdó az épület túlvégén. A paptól kaptunk engedélyt, aki eleinte nem értette, mi szándékkal környékeztük meg, így kaptunk tőle egy áldást is. Biztos, ami biztos, jól jön. Utána értette meg, hogy szállást keresünk az éjszakára.
Egy harmadrendű úton, Nueva Colón felé, odáig volt aszfalt, onnantól földút…
Hopp, Pura Vida! Édes Élet! :) (Árpi: Inkább tiszta élet nem? Zita: nem, az bénán hangzik! :) Szerencse, hogy nem tartott sokáig. Később tudtuk meg, hogy ezt a levágást Monkey trail-nek hívják.
Csak ne lett volna olyan meleg!
Egy szégyenlős bőgőmajom a sok közül, amelyek miatt Majom útnak hívják ezt a levágást. A nagyobb példányok morgó-üvöltő hangot adnak ki, elég félelmetes, ha nem tudja az ember, hogy mi az… Előszöt a Belize állatkertben hallottuk ezeket a majmokat, és mivel ott jaguárok is vannak, először azt hittük, a jaguárok üvöltenek…
Egy lagúna, háttérben a Csendes óceán. Árpi ragaszkodott hozzá, hogy ezt a képet mindenképp berakjam. :) Ezután megérkeztünk a búváriskola irodájához, de ez már a következő bejegyzés része lesz.
Ennyi! :)
Bicikliztünk 57, 88 és 26km-eket, igaz az első adag első felét még Nicaraguában, és arról már nem szól ez a bejegyzés. Történt 2015. január 30-31-én és február elsején, megírva február 13-én. A következő három bejegyzésben megint én – Árpi – jövök, és azokat mind aznap, vagy másnap írtam, rögvest a történtek után! :) De azok után megint megpróbáljuk így, hogy én készítem elő a képes tartalmat és Zita írja hozzá a szöveget, mert ez így nekem nagyon kényelmes volt és szerintem ettől több lesz a beszámoló, hogy nem mindig csak én koptatom a billentyűket. Szerintetek? Nektek hogy tetszett ez a bejegyzés?
Nagyon jóóóóó! Tessék máskor is így osztani a blog-írási feladatokat! Várjuk! :)
Nekem is tetszik így, főleg, hogy néha az is benne van, ahogy egymást egészítitek ki vagy épp vitatkoztok, mi hangzik jól :)
Sziasztok! Tetszik, ez a munkamegosztás. :-) Csak sikeresen tovább. (y)
Sziasztok!
Mivel fiatal nászutas párként járjátok a világot,ezért engem érdekelne az az aspektus is, hogy mi van a lámpaoltás után :-) Egy ilyen hosszú út alatt ezt mennyire nehéz, vagy könnyű megoldani kivitelezni. Mennyire van erőtök kedvetek ,igényetek mennyire van rá lehetőség helyileg szállásilag.
Mennyire hat ki a hangulatotokra, figyeltek-e erre is oda külön, hogy összhangban legyetek magatokkal és egymással.
Szia Oli! Nehéz erre a kérdésre úgy válaszolni, hogy ne mondjunk túl sokat erről az intim témáról, de mégis válaszoljunk. Amit gondolom minden kedves olvasó kitalált már, hogy ha különböző templomokban, rendőrségen, tűzoltóságon, családok nappalijában vagy kertjében alszunk, akkor valóban csak alszunk… De sokszor nem is jut másra erő, leginkább csak eldőlünk a nap végén és örülünk, ha alhatunk. Ha pihentebbek vagyunk és a körülmények adottak, akkor jut intimitásra erő és idő.
Sziasztok:)
Függővé tett az oldalatok, már kb. egy fél éve. A bejegyzések tökéletesek. Mintha mi is ott lennénk veletek. Bár lehet ez az empátia azért is van, mert mi is is megszállott bringások vagyunk. Csak így tovább! Csiling csiling Erdélyből.
Jobb lett, mert eddig olyan volt mintha csak Arpi utazna es elne at mindent. Csak batoritani tudom Zitat es akkor Arpirol is leesik egy kis suly a napi kotelezo irasrol, mert nehogy mar a vegere csomorodjon bele vagy ami meg rosszabb olyan izadsag szagu legyen az iras, mint egy egesz napos tekeres utan a zember.
Most egy kicsit lemaradva olvaslak titeket, de ez a Zita féle bejegyzés nagyon tetszik.
Kérünk még sok ilyet!
Jó utat kívánok a további bicajozáshoz.
De aztán gyertek haza, már kezd itt is szép bringás idő lenni!