Nászút a Föld körül

Mostanában nincs kedvem naplót írni, amolyan “kell”-ként élem meg, ami nem jó. Najó, ez kis túlzás, mondjuk inkább úgy, hogy már nem okoz akkora örömöt és nehezebb elkezdenem. Pedig jó pillanataink most is vannak bőven, csak valamiért az írókám nem a régi. Azért nekiállok! :)
Leónból Péterékhez mentünk, ahol végül nem egy délutánt és egy estét maradtunk, hanem ugyanennyit plusz még egy napot. Onnan a főváros felé vettük az irányt, de ezen a napon is csak délben sikerült elindulni, így Managuát végül csak két nap alatt értük el a tengerparttól, igaz akkor rögtön túl is szaladtunk rajta, és egy vulkán oldalában, a csodás Masaya városában töltöttük ezt az estét. Erről, a – ha jól számolom – négy napról szól a következő nyolcvan valahány kép és képaláírás :) Meg amit a képek közé írok. :)

Péterékhez hét mérföldet a főúton, majd újabb hét mérföldet egy földúton kellett megtennünk – utóbbi mellett röfögtek a röfik :)

Az nevet, aki utoljára nevet! :)

Péterék az első pillanattól kezdve nagy szeretettel fogadtak minket

Kimentünk a tengerpartra Zitával, csak így ruhában, de aztán gondoltunk egyet, és megmártóztunk a habokban, úgy ahogy voltunk ruhástul, amúgy is rájuk fért már egy mosás – és Péteréknél volt mosógééép!!! :) Micsoda luxus! :) – a fürdést pedig nagyon-nagyon élveztük, jó nagy hullámok voltak.

Péter lovagolni is szeret… A lova pedig szereti a sört! :)

…ezért egy hazalátogatása után, amikor az Amerikában élő, szintén magyar és szintén nagy lovas barátjával hagyományörző huszárok egy rendezvényét látogatták meg, ha jól emlékszem Ópusztaszeren, ahol ők maguk is részt vettek az eseményben, szóval ezek után gondoltak egyet, és Kaliforniában megalapították a California Hussars, vigyázat az oldal zenél is! :) Ebből kifolyólag rengeteg érdekes eseményen résztvettek már, találkoztak hadügyminiszterekkel, kaptak elismerő oklevelet a magyar miniszterektől, lovagoltak a san franciscoi magyar cserkészek táborában a gyerekekkel, és még sorolhatnám.. Szóval rengeteg szép élmény fakadt a hagyományörző huszárkodásból.

De hogy e legelején kezdjem… Hogy került Péter Kaliforniába? Már gyerekkorában az Amerikai Egyesült Államokba vágyott, csak hogy ez akkortájt, a kommunista Magyarországon egy majdhogynem lehetetlen álom volt. De Péter jól tanult és eljárt egy magántanárhoz, egy jófej idős bácsihoz angolt tanulni, de vagy tíz éven át. Szóval penge volt az angolból és ezt akkor nem sokan mondhatták el. Sok levelezőtársa volt szerte Európából, de hogy útlevelet igényelhessen, ahhoz meghívólevélre volt szüksége. Na azt nem lehet csak úgy szerezni… De iszonyú nagy szerencséje volt, a londoni levelezőtársa egyik levelében meghívta őt, hogy látogassa meg Londonban. Megpróbált egy útlevelet szerezni, hogy meglátogathassa a londoni levelezőtársát, vagy hát legalábbis ezt mondta azoknak a személyeknek, javarészt a feletteseinek és egy csomó nekem teljesen furcsán és hihetetlenül hangzó pozícióban lévő emberkének, pl. még a házban és a háztömbben is, ahol lakott, ott is voltak ilyen főnökök abban az időben, akiknek alá kellett írni a kérvényt, amit még csak mindezen aláírások begyűjtése után adhatott be Péter. Már magát az aláírásokat megszerezni, az is egy kisebb bravúr volt, de sikerült Péternek. Aztán jött a reményteli várakozás, hogy vajon vékony, elutasító levél érkezik majd, vagy egy vastagabb boríték, benne az útlevéllel. 1964-et írtunk, mikor Péter epedve várta minden nap a postást. Mikor megkapta az útlevelet, már nagy volt az öröme, de ez még nem lehetett felhőtlen, mert egyre csak nőtt az aggodalma is: itt van ez az óriási lehetőség, és elég, ha csak egyvalaki felnyomja, és vége, befuccsolt a nagy, életre szóló terve, és itt ragad és talán sose jut ki a szabad világba. (Pedig közben ő is utálta a komcsikat, de nagyon, persze megvolt az esze és ezt nem hangoztatta) Ez nagyon aggasztotta, főleg, hogy egy kolléganőjét ekkortájt fordították vissza a határon, mert nála volt az anyakönyvi kivonata és emiatt gyanút fogtak a határőrök és nem engedték ki az országból, hiába volt útlevele és meghívólevele. Mindezek miatt a tervezettnél korábban nekivágott a dolognak, és senkinek nem beszélt Péter a tervéről, még a saját szüleinek se, mert gondolt arra, hogy ha utólag kihallgatják az ő eltűnésével kapcsolatban, akkor ha bevallják az igazat, mármint hogy tudtak arról, hogy Péter meg akar szökni, akkor az bűnrészesség lett volna – így viszont nem volt mit bevallani. Csak az angoltanárja tudott a tervéről, ő szerzett neki egy németországi kapcsolatot, és induláskor kivitt neki a vasúti pályaudvarra egy hatalmas rúd téliszalámit. A kapcsolat neve, akit mindaddig csak egy fedőnéven emlegettek, arra a papírra volt ráírva, amibe a szalámi volt csomagolva. Péternek valutára is nagy szüksége volt, hiszen magyar forinttal nem tudott volna nemzetközi vonatjegyet megvenni. Irtó nagy szívességet kellett kérnie, amihez csak azért volt arca, mert tudta, hogy nagyon nagy dolog, amire készül, és az egész életét megváltoztathatja. Egy Kaliforniában élő távoli ismerősnek levélben ecsetelte a londoni meghívást, és ennek ürügyén kért – és kapott, a kelleténél többet, 100 dollárt. Ennek több mint a fele elment a vonatjegyre – ha jól emlékszem, Péter 36 dollárral a zsebében hagyta el a hazáját 19 évesen, hogy egy új, biztatóbb, több lehetőséget kínáló, szabad országban folytathassa az életét.

A vonaton a határig mindenki síri csendben volt a kabinban, majd amikor elhagyták az országot, jött az “Oké, most már beszélhetünk…” és oldódott a hangulat. Péter nem ment el Londonig, Németországban leszállt a vonatról, és egy levelezőlapon elnézést kért a londoni lánytól, és a szüleit is értesítette a terveiről. Először 4 hétig egy menekülttáborban volt, majd, mivel beszélt angolul, kapott munkát csaposként egy olyan helyen, ahol rengeteg amerikai katona állomásozott. Szerette ezt a melót, sokat beszélgethetett angolul, érdekes történeteket halott és hamar vásárolhatott magának egy használt autót – amivel egyébként átverték, de ma már ezt is nevetve meséli.. – és autókázhatott, ami akkortájt Magyarországon szinte teljesen elképzelhetetlen, vagy legalábbis nagy ritkaságszámba menő dolog volt. Másfél év után megkapta a lehetőség, hogy kiutazhasson Amerikába. Már nem emlékszem, mit, de talált valami munkát Kaliforniában, és egy nap az utcán a nevén szólították, magyarul. A vér is megdermedt benne, először azt hitte, megtalálták a komcsik, de aztán kiderült, hogy egy a német menekülttáborban megismert magyar cimborája az. Összeköltöztek, és nem kevés szabadidejükben, mivel pénzük nem volt, egyszerűen csak járták az utcáit a városnak. Egy ilyen séta alkalmával egyszer megtalálták egy lengyel közösségnek a keresztény templomát, ahová betértek, és a közösség tagjai annak ellenére, hogy ők ketten nem lengyelek voltak, szeretettel fogadták őket. A közösség vezetőjének elmesélte Péter, hogy felvették egy nagyon neves kaliforniai egyetemre, de mivel szinte egy vasa sincs, nem tudja fizetni a tandíjat. Erre a papnak támadt egy ötlete, hogy hát miért nem felvételizik egy másik egyetemre, ahová ha felveszik, állami ösztöndíjra is pályázhat. Pétert ide is felvették és itt a tandíját is állta az állam. Mindeközben már egy komoly munkát is kapott, mert közben megismerkedtek Kathy-vel, akivel azóta 47 éves éves boldog házasok, és el kellett ugye tartani az új háztartást. A munka viszont más és más városokba szólította, ezért végül az egyetemet be sem fejezte, de ezt nem is bánja, mert már az egyetemi évek alatt olyan pozíciót kapott, mint az egyetemet végzettek, aztán meg már nem az iskolát, hanem az élettapasztalatot és az előző munkahelyeken betöltött pozícióit nézték később az önéletrajzában, így emiatt később nem szenvedett hátrányt.

Kathynek és Péternek ma két gyermeke és három unokája van, és nagyon tartalmas, boldog élete volt és van, ez látszott rajtuk, ahogy beszéltek, ahogy meséltek, érződött, hogy nem mindennapi dolgokon mentek keresztül és nem hétköznapi személyiségek – ezt ők is sejthetik magukról, mert Kathy eltökélt szándéka, hogy könyvet ír Péter, illetve Péter édesanyjának életéből. Erre már évek óta fel szeretné használni azt a 3-3 hónapot, amit itt töltenek el Nicaraguában, mióta megvették ezt a házat. Átlag két évente Magyarországra is hazajárnak, és ide úgy kerültek, hogy Pétert a munkája Costa Ricába szólította, mert hát ide is előszeretettel outsourceolnak munkát, és ekkortájt ő “kincstárnok” volt (ezen nagyon nevettünk, mert senkinek nem jutott eszébe a rendes magyar megfelelője ennek a pozihálásak, aminek nekem most meg az angol neve nem ugrik be…) egy cégnél, akik ide outsourceolták a munkát, és egyszer egy munka utáni szabad hétre elkísérte ide Pétert Kathy is, és annyira megtetszett nekik itt, a Costa Ricával szomszédos, hasonló éghajlatú és hasonlóan gyönyörű, de sokkal olcsóbb Nicaraguában, hogy végül vettek itt egy házat. A “baj” csak az, hogy eddig mindig mindenféle önkénteskedéssel ment el az idő, bevezették a vizet a közeli iskolába, és hasonló jó cselekedetekkel mentek el a három hónapok, de ebben a “ciklusban” Kathy most már mindenképpen szeretne nekiállni a férje és anyósa életregényének! :) Reméljük hamarosan elkészül vele, és mi is olvashatjuk majd! :) Mert amit én most itt leírtam, az közel sem az egész, nagyon csak dióhéj és lehet, hogy pontatlan is. Egy biztos, mi rettentően örültünk, hogy Péter ránk kiáltotta a “Magyarok!?”-at, és nagyon örültünk, hogy köztük lehettünk és hogy megismerhetünk egy-két morzsát az élettörténetükből.

Írtam az elején, hogy úgy volt, hogy csak egy éjszakát maradunk náluk, de már késő délutánra járt az idő, amikor megérkezett két barátjuk, és újabb nagy beszélgetés támadt az asztalnál. Egy Mexikóból származó színész emberke mesélt itt nekünk Nicaragua helyzetéről és az új csatornáról, amit 2014. december 24-én, Karácsony napján kezdtek el építeni itt a kínaiak, és az egész történet nagyon szomorú. Úgy kezdődött a beetetés, hogy ez majd milyen jó lesz az országnak, mennyi munkát és pénzt hoz majd, de ehhez képest ma úgy állnak a dolgok, hogy szinte minden munkát a kínaik fognak csinálni és a csatorna elkészülte után 100 (!) évre övéké lesz annak bérlete. A csatorna ráadásul az ország nemzeti taván, a Nicaragua-tavon fog átvezetni, amelynek egyedi élővilága van, és ez így most teljesen meg fog változni, hiszen a sós tengervízet, annak élővilágát, ha zsilipeken keresztül csak, de akkor is össze fogják keverni a tóéval. Egyébként ezt a bejegyzést épp ennek a tónak a közepén, Omepete kettős vulkánszigetén írom, kb. egy héttel a történtek, hallottak után. Aztán a polgárháborúról és az új hatalomról is hallottunk nagyon csúnyákat, a média egy pontban összpontosul, a hatalomnál, aki így mindent megtehet, egyszerűen megtetszik valakinek valamilyen terület, és odamegy és elveszi, vagy jobb esetben csak leszakít belőle magának egy darabot, és nem tudnak mit tenni ellene. Az ingatlanfejlesztéseknél meg olyan jelentéktelen összegekkel lakoltatnak ki egész családokat a földjükről és az otthonaikból, hogy annyiból még itt is lehetetlen új életet kezdeni, nem hogy még a régivel megegyező színvonalút. Szóval vannak bajok bőven itt Nicaraguában, de ez a felszínen, az emberek mindennapjaink egyébként egyáltalán nem látszik.

Ezért is szeretnénk egy a gügyögősnél magasabb szinten is megtanulni már végre spanyolul, hogy az ilyen háttérdolgokat minél több helyről is megismerhessük első kézből, és ne csak olykor-olykor, amikor sikerül valakit találnunk, aki jól beszél angolul – vagy magyarul. :)

Péteréknél a második este is nagyszerűen telt, aztán még harmadnap reggel is újabb nagy és lelkes beszélgetésekbe kezdtünk, de ekkor már tényleg mennünk kellett, és őket sem akartuk feltartani, se visszaélni a vendégszeretetükkel, így valamikor dél körül köszönetet és búcsút mondtunk nekik

Nem csak azért, mert Péterrel egy hazából származunk, de fantasztikus volt ez a találkozás, ezek azok az élmények, amik miatt azt érezzük, bármilyen nehéz is, és bármennyire is fárasztó olykor, főleg így már 3 év és 7 hónap utazás után ez az út, még mindig érdemes, nagyon is érdemes! Persze szinte minden nap van ilyen élményünk, amire ezt rá lehet fogni, de ez nagyon, nagyon olyan volt! :) …és most Kathy-ről még nem is meséltem, pedig ő sem piskóta, teljesen jól érti a magyart, és elég csak ránézni, látszik rajta a boldogság és az életszeretet, ami a szavaiból is árad.

Első este stake-et ettünk zöldségekkel – Péter ki van bukva, mert itt Nicaraguában, ahányszor étteremben ették, mindig puha, omlós volt a stakehús, de piacon vagy az ország féltucatnyi szupermarketének valamelyikében még sosem sikerült olyan húst kapniuk, amit aztán sikerült volna omlósra megsütni. Helyette mindig olyan lesz, hogy attól izomlázas lesz az ember álkapcsa. :) Mondtuk, hogy lehet, hogy azért, mert itt nem sztandardizált ipari mezőgazdasági keretek között nőnek fel a tehenek, hanem egész nap mászkálnak és egész évben igazi füvet legelnek, és sosincsenek tápokon, se semmi ilyesmin. Ezt Ausztráliában egy 4000 tehenes farmer mesélte nekünk, hogy az ő teheneinek a húsa is keményebb és rágósabb, mert szabadon vannak egy rövid esős időszakot leszámítva az állatok, ha jól emlékszem 20x20km-es területen. És bár az ő tehenei által adott hús így teljesen organikus és sokkal egészségesebb is, mégsem szeretik annyian és nehéz eladni, mert nem olyan szép és nem olyan könnyű megrágni. :) Érdekes dolgok ezek… – Ez anno kimaradt az útinaplóból, pedig sok izgalmas és érdekes dolog történt velünk Ausztráliában is. Pár Origo és egy nagyobb volumenű Over magazinos cikkben leírtam egynéhányat ezek közül, a többi meg majd marad a könyvbe, ha hazaértünk! ;)

A tévében épp Kirgizisztán megy, első este mi is meséltünk egy kicsit :) Főleg Irán, és Pakisztán volt a téma, mert ugye ezeket az országokat sajnálatos módon az amerikai és így a nemzetközi média is, akarva vagy akaratlan, de erősen démonizálja, így “meg vagyunk mi őrülve, hogy ide megyünk?” – Péterék nem mondtak ilyet, de azért bennük is volt egy pici előítélet, annak ellenére, hogy itt Latin-Amerikában eléggé tisztában voltak a helyzettel, Péter például többször is hangoztatta, hogy Nicaraguában kisebb a bűnözési ráta, mint az USA-ban. És lám, mit találtam azóta egy szolár lakóautóval utazó páros facebook oldalán? New Orleans is like Honduras, Detroit is similar to El Salvador. – Azért kicsit durva, hogy mennyi amerikaitól hallottuk, hogy “Mexikó nagyon veszélyes!”, “Ott háború van, ne menjetek oda!” és hasonlók, erre kiderül, hogy a saját országukban sok helyütt rosszabb a helyzet, mint az agyondémonizált déli szomszédjaiknál. Nehogy már oda menjenek elkölteni a pénzüket… Sehol sincs olyan, hogy egy ország az egyik sarkától a másikig, az összes városában, összes kerületében, összes polgárában romlott és korrupt és veszélyes, ezt már leírni is hülyeség volt, ilyen nincs, de mégis, az emberi agy ilyen sztereótípiákban gondolkodik és képesek vagyunk ilyen tévesen vizionálni magunkban nemzeteket, holott ez teljesen nonszensz. Az USA-ban Mexikó volt a háborús övezet, Mexikóban hallottunk rosszakat Belizeről és Guatemaláról is, Belizeben elismerték, hogy Belize City-t tényleg érdemes kihagyni, de Guatemalában hallottunk olyat, hogy itt még oké a helyzet, de a szomszédos Honduras, na az gáz… avagy “mindenütt rosszabb, de nálunk jó a helyzet!” :)

Túrós csusza – sajnos a túrónak használt sajtféleség nagyon sós volt, így az egész kicsit túl sós volt, de azért így is nagyon-nagyon finom volt és mind egy szálig elfogyott! :)

Köszönjük!!! :)

Kifelé menet a háztól – a háttérben a Momotombo vulkán, amelyik anno betemette León régi városát, ami ezután költözött a mai helyére. – Én meg megint elfelejtettem megvágni a képeket újraméretezés előtt

Zita lecsúszott egy buckáról, bele a mély homokba, ahol kicsúszott alóla a bringa. Neki nem esett baja, a bringa megint megütötte kicsit magát a kormánynál. Nem ferdült tovább, de a bowden is kapott egyet.

Újra a főúton! Itt már lehet suhanni! :)

Csak egy random útszéli étterem, toronnyal, mert ez errefelé valahogy menő, magasban lenni, magasban ülni, inni vagy enni

50km-re Péteréktől, mikor sötétedni kezdett, lekanyarodtunk egy Nagarote nevű városkába, ahol ők segítettek nekünk szállodát keresni

A szállodaszoba sok száz Córdoba, vagyis sok ezer forint volt, ezért megnéztük a tűzoltóságot, ahol helyet nem kaptunk, de ott volt egy vicces fickó, aki elmadárfügyülte nekünk a nicaraguai himnuszt (0:43) – legalábbis ő azt mondta, ez a himnuszuk. :) Érdemes meghallgatni, nem semmi a csávó! :)

Ezzel most ha nem baj, zárok is, kezdetben nem így terveztem, de annyit sikerült írni, hogy ennyi bőven elég lesz most egy bejegyzésnek! :) Ja, annyi még, hogy végül visszamentünk a szállóhoz, és a szomszédban egy másik családi hotelnél megengedték, hogy az udvaron a matracainkon eléjszakázzunk 80 Córdobáért, vagyis 800 forintért. Legközelebb folytatjuk, és ígérem elmegyünk Masayaig is, ahogy itt az elején ígértem. Ejj, ha ne lennék ennyire fáradt és álmos, folytatnám most is, mert megjött a kedvem hozzá, de már késő van és holnap is van nap, és az nem vicces, ha 2-3 órával kevesebbet alszom, mint Zita. Az a baj, hogy cikkekre is van most határidőm, és csak átlag 2-3 naponta tudom rávenni magam nagy nehezen az írásra, de ha végre elkezdem, akkor úgy belejövök, hogy oldalakat tudok írni arról, amiről előtte napokig azt hittem, csak egysoros, unalmas képaláírások lesznek belőle… :) Hát, remélem nem volt unalmas, és hogy holnap ugyanitt, ugyanennél az asztalnál tudom majd folytatni! De előtte még körbetekerjük (csomagok nélkül!!! :D) Ometepe szigetét, persze az majd csak egy következő utáni bejegyzésben lesz csak benne! :)

Bicikliztünk 27,4 és 52,7km-eket, történt 2015. január 16-17-18-án, megírva január 25-én.

Ui: most találtam Józsi bácsi gondolatai között egy nagyon érdekesnek ígérkező könyvet. Az alcímeken kívül még egy betűt sem olvastam belőle, csak letöltögettem a pdf-eket, de nem mertem belekezdeni, mert akkor nem születhetett volna meg ma ez a bejegyzés. Viszont már alig várom, hogy Zita letegye a The Martiant és enyém legyen újra az ekönyvolvasó! :D