Nászút a Föld körül

Utolsó napunk Punoban egy vasárnap volt, amikor is zárva volt a posta, ezért a képeslapokat – amelyek ezúttal rekordot döntöttek a mennyiség terén! – csak az indulásunk reggelén vittük el a postára. Van még valaki Valérián kívül, aki Peruból várt tőlünk képeslapot, de még nem kapta meg?

Ebben a hotelben laktunk. Hasznos lefényképezni, így nem csak ajánlani tudjuk másoknak, hanem ha valamit otthagytunk, vagy valamiért kapcsolatba kell lépnünk velük, akkor ez az info is a fotósorozatban van.

Falu széli focipálya

Érdekes sziklákat láttunk a tóparton

Itt se járt sok autó.

A tó, ahogy az útról látszik.

Na ez már mindjárt jobb! :) Egy nádassal teli öböl egy tóparti emelkedő tetejéről.

Két indiánfej között hajtottunk át.

Ebédünk: quinoás, húsos zöldséges leves

Volt benne némi meglepetés is. Igen, az ott egy kukac!

Amit nem ettünk meg, annak örültek a kutyák.

Így néz ki egy ilyen étkezde belülről.

Ebben az utcában találtuk a helyet.

Ezek a “Welcome” kapuk és a betonépületek néha egészen szürreálisnak tűntek ebben a magashegyi sivatagban.

Táncosok és egy furulya szoborsor

Na ilyet sem láttunk még eddig! Halszobrok egy oszlopon. Tetejükön madarakkal… :)

Előre csak a nagy semmi! De tudjuk, hogy ez is fog meglepetéseket tartogatni, előbb vagy utóbb.

Mintha pixelarcok lennének a házak.

A régi országút nyomai még láthatóak néhol.

Ez pedig az új út.

Hoppá, mi került a láthatárra balra tőlünk a távolban. Ezek a hegyek már Bolíviában kell, hogy legyenek, a Titicaca-tó túloldalán.

Micsoda sziklaalakzatok! Sok ilyet láttunk.

Zita kérésére lekanyarodtunke gy faluba, hogy elkészüljön ez a kép a szoborral, háttérben a hegyekkel. Én mondtam Zitának, hogy túl nagy lesz a szobor és túl kicsik a hegyek a képen, de ő hajthatatlan volt. Végülis tényleg nem lett olyan rossz, mint vártam. :)

Mindez természetes képződmény!

Keresztforgalom

Megérkeztünk a Juli nevű településre, de itt sem ismerik a vakolatot. :)

Salchipollo! :) Vacsoránk 2,5 solért vagyis kb. 240 forintért fejenként.

Desszertnek churros. Ugyanezt, beleértve egy Salchipollot is egy az étkezdével szemben üldögélő hajléktalan is megkapta, de ennek a jótettnek mi csak a közvetítői voltunk, ezt igazán volt új-zélandi főnökünknek, Vincentnek köszönheti, mi csak e hálás szerepet töltjük be mindebben.

Vendéglátónk, a szállónk vezetője, egy idős nénike, aki egy művész, és alkotásaival bejárta anno egész Európát, nagyon büszkén és aranyosan mesélte mindezt Zitának. :)

Juli temploma, már másnap reggel, kipihenten.

Érdemes egy közelebbi pillantást vetni a harangtoronyra is.

Kicsit összedűlt a téglakerítés a város szélin.

A képen nem látszik, de egy masszív emelkedővel kezdtük a napot.

Cserébe fent kaptunk frankó kilátást a Titicaca-tóra. :)

Úgyhogy itt rögtön jól fogat is mostunk, mert azt reggel elfelejtettük. :)

Ja, és reggel egy főtérre nyíló étkezdében ettünk, először azt mondták, 5 sol a menü, aztán, mikor fizettünk, kiderült, hogy az igazából 10 sol, mert hát leves is volt benne. Erre mondtuk nekik, hogy egy hónapja Peruban vagyunk, és eddig mindenütt 4-5 sol volt a “menu”, és ehhez máshol még innivaló is járt, és nem lehet-e, hogy csak azért lett hirtelen 10 sol az étel, mert gringók vagyunk? Erre kicsit összenéztek, és az egyik idősebb hölgy pironkodva visszaadott nekünk 3 solt. Igazából nem ez a pár száz forint zavart minket, hanem, hogy át akartak verni minket, még akkor is, ha ez itt nem akkora nagy dolog, mint nálunk odahaza. Egyébként Dél-Amerikában ez egy nagyságrenddel kevesebbszer történik meg velünk, mint Ázsiában, pl. Vietnam tízszer rosszabb Perunál ilyen téren. Csak azért írtam ezt le, mert azért itt is jelen van, ha csak egyszer-egyszer, de itt is megtörtént velünk.

A lefelé különösen élvezetes volt ilyen háttérrel! :)

Hát igen, ez a kép talán egy norvég fjord oldalában is készülhetett volna. Persze, ha hozzávesszük, hogy itt 3800 méter magasan vagyunk, nincs tengerillat, se éjféli nap, és hogy ez egy teljesen más világ itt Dél-Amerikában, akkor ég és földről beszélünk. :)

Mekkora bundája van! :)

Haltenyészetek. Lehet, hogy innen van a sok “trucha”? :)

Ennek a városkának az oldalában szerelni álltunk meg.

Ugyanis ahogyan azt már időlegesen Punoba jövet utolsó nap is észleltem, most megint nagyon furcsán kezdett viselkedni a kerékpárom. Először arra gondoltam, hogy lehet, hogy ez a magasság és/vagy valami furcsa betegség miatt van, és kezdem elveszteni az egyensúlyomat, mert nem bírtam úgy kormányozni a kerékpáron, ahogyan azt már megszoktam és 36 ezer kilométer óta tettem. Aztán arra is gondoltam, hogy túl sok csomag van nálam, az utóbbi időben, hogy a betegeskedő Zitámat segítsem, átvettem tőle a vizeket, ami nem egyszer 5 litert, vagyis plusz 5 kilót is jelenthetett, hiszen nem volt errefelé túl sűrűn település, és szűrni is már csak a merülőforralóval tudunk, így inkább cipekedtünk. De aztán rá kellett jönnöm, hogy mindez hülyeség. Ahogy megfigyeltem, azért nem tudtam normálisan kezelni a kormányt, mert amikor az egyenes helyzetéből jobbra vagy balra akartam akárcsak egy kicsit is elkanyarodni, egy láthatatlan kis erőt éreztem a kormányzásommal ellentétesen. Mivel hozzászoktam, hogy az alsókormánnyal harmatkönnyű, akár csak kisujjal végzett mozdulatokkal történik a kormányzás, ezért ez hamar rettentő zavaró lett, és azt vettem észre, hogy izomból szorítom a kormányt, de még így sem tudok hozzászokni az új helyzethez, és ahelyett, hogy kormányzásból kanyarodnék, jobbra-balra dülöngélek, és sokkal nehezebb egyenesben tartanom a bringát. Fél kézzel kormányozni, és közben fotózni már nem is mertem, ahhoz túl bizonytalannak éreztem magam a bringán. Fotózás nélkül pedig megbolondulok, ez már annyira részévé vált számomra az útnak, hogy állandóan keresem a szép, izgalmas, érdekes képi témákat, sokszor csak ez köt le az úton, vagy ez tesz boldoggá, ha sikerül valamit észrevenni és/vagy lencsevégre kapni. Tehát nyílvánvaló volt, hogy ez így nem maradhat. Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy ez csak első kormánycsapágy hiba lehet. Valószínű elkopott, sok volt neki 38 ezer kilométer és a Canyon del Patoban való legutóbbi terepezés. Egyszer Dúd barátomnak is volt ilyen egy országútiján, az egyenes helyzetben kikopott a kormánycsapágya az egyik outiján és már nem tudott vele elengedett kormánnyal gurulni. Igen, csak ez lehet, nyílván ez nálam is a probléma, hiszen miután megemelem a bringa elejét, utána egy darabig megint normálisan viselkedik a kormányzásom. Na majd La Pazban szétszedjük és megjavítjuk, kicseréljük, amit kell! Mert olyan laposkulcs, amivel ezt szét lehet kapni, nincs nálam, ahogy pótalkatrész és zsír se.

Falrajz ugyanebben a faluban. Ha jól sejtem, a pomata talán pumát jelenthet.

Megálltunk egy ilyen útszéli kis piacon enni.

Sült sajt rizzsel és krumplival. Elég puritán kaja, de igazából jó volt, és ilyet sem ettünk még.

A papucs pártban 100% megbízhatsz! :)

Az első felhők a közelben. Azért árnyékban nem reménykedtünk…

Át kéne rájuk rajzolni a táblát! :)

Miután bekanyarodtunk északnak a Titicaca-tó félszigetére, a táj hullámos lett, vagyis inkább hosszú, lapos fölfelék és lefelék váltották egymást.

Nem tudjuk, pontosan mi történik a képen, valamit tapos az asszony, amit talicskában hozott. A gyerek az alapfelszerelés náluk, mindenhová magukkal viszik a munkába, de miért kell mindezt patakparton? Közben be is áztatja a dolgot?

Ez a kép nem lett megvágva, így kevésbé látszik a lényeg: a fülhallgatóm zsínorjai az orromnál buknak ki a sálkendőm alól. :) Ez a gatya meg még Medellinből van, és eredetileg narancsságra volt, de közben kifakult a naptól. :)

Ezt mind kézzel lekaszálni és bálákba rakni nem lehetett kis meló. És vajon miért csinálják kézzel? A traktor már nem bírja ezt a ritka magashegyi levegőt? Vagy csak egyszerűen nem telik rá, olcsóbb emberekkel végezni ezt a munkát?

Ahogy édesanyja írta: “madárijesztő”! :)

Na ezért szeretek nagyon fotózni! :) Amikor ezt meglátod a tájban, és sikerül keretbe tenni, az nagyon nagy! :) Mert ugye ezt szabad szemmel máshogy látni, itt bezoomoltam, kivágtam a valóság egy részét, egy szűk metszetét, amibe most pont belefért minden csoda. :)

Zita kipróbálta a határ előtti utolsó település hajó alakú játszóterén a csúszdát. :)

Az a kapu ott már a perui-bolíviai határt jelöli. Perszehogy egy meredek emelkedő tetején. :)

Itt most félbeszakítom ezt a napot, mert már igazán nem volt sok hátra belőle, viszont így itt Perut le lehet zárni, és a következő bejegyzést már Bolíviában kezdeni. :)

Magasan volt a léc, de Peru a mi szívünket is elnyerte, és bár nem szép összehasonlítgatni más országokkal, de az általunk látott dél-amerikai országok közül simán viszi a pálmát, kultúrálisan érdekes, izgalmas, gyönyörű, sokféle természeti értékekkel bír, az emberek túlnyomó többsége őszintén kedves, a turistagettók minden hátrányuk ellenére abszolút élvezhetőek, az ételek nem túl sokszínűek, de legalább olcsóak, az egész így újra Európából visszanézve kicsit vad, nyers, élő, igazi. Zita szájából hallottam elhangzani nemrég egy lelkes élménybeszámolónk közben, hogy “Banglades megerőszakolja az érzékszerveidet, az összeset!”, no, hát ezt rettentő találónak vélem és egyetértek vele, és ha így van, akkor Peru még pont jó mértékben hat az érzékszervekre. Tud zsúfolt, zajos, koszos, büdös, és kaotikus is lenni, de aztán fogod magad, és elmész bringázni a nagy semmi közepére, vagy túrázni az Andokba, és pont azért, mert a káoszból kerültél ki a természetbe, nagyon tudod élvezni annak nyugalmát és szépségét. Nyílván aki pár évtizeddel ezelőtt járt itt, az azt mondja, hogy régebben még jobb volt, de szerintem még most sincs elrontva Peru, nem túl drága, és a helyieken csak igen ritkán (pl. Uros, úszó szigetek) érezni, hogy csak a pénzünkre mennek, és akkor is meg lehet bocsájtani nekik. Szóval Peru egy király hely, és a szívünkbe lopta magát, gyönyörű, izgalmas élményekkel távoztunk innét. Legközelebb pedig már Bolíviáról fogok írni! ;)

Történt 2015. június 8-án és 9-én, leírva július 29-én. Peruban 48 napot töltöttünk és 1417km-t kerékpároztunk.