Bejárat > Dél-Amerika, Peru > Santa Cruz gyalogtúra #1 – A Huaripampa saras völgyében, avagy mi a fenét keresünk mi itt?

Santa Cruz gyalogtúra #1 – A Huaripampa saras völgyében, avagy mi a fenét keresünk mi itt?

A sátrtunkból írom ezt a bejegyzést, amiből már kitalálhattátok, hogy végül sikerült megkapni a fantasztikus perui postától a holmijainkat. Csakhogy ugye, mint azt már írtam, sajnos nem időben, nekünk pedig utóbbiból ugye már kevés volt, ezért a szervezett túra mellett döntöttünk, valamikor péntek este 8 óra körül. Ezek után még gyorsan vettünk ki pénzt, a CIB-es VISA kártyánkkal egyedül működő ATM-ből, a Globalnetesből, aztán vásároltunk némi nassolnivalót, majd mentünk haza a hotelbe pakolni, és megbeszéltük a házinénikkel, hogy napi 5 solért hagy hagyjuk a bringákat és a maradék holminkat a hotel épületében régen étteremként működő garázshelyiségben. Ezek után már nem maradt más hátra, mint aludni a hátralévő szűk 5 órában.

Reggel hatkor, mikor már mi is készen álltunk, egy fickó jelent meg a szállónk ajtaja előtt, ő volt a vezetünk, akinek a nevét háromszor is megkérdeztem a túra során, ám mindháromszor elfelejtettük. Perui, számunkra nehezen megjegyezhető neve volt, a többiek sem bírták megjegyezni, igaz ők azt hiszem ennyiszer nem is próbálkoztak vele. :) De a lényeg: vezetőnk ezen a hajnalon szakadó esőben köszöntött minket. Mivel szállodánk egy szűk zsákutcában volt, a minket szállító mikrobuszig ki kellett sétálnunk. Ez azzal járt, hogy az én cipőm kb. két lépés után beázott. Váltás ugye nem volt nálam, ilyen egyáltalán nincs, hiszen csak ez a futócipő van nálam meg az SPD, amiben nem lehet túrázni, és egy pár viatnami papucs. Magyarán már a túra legeslegelső pillanatában beáztattam a cipőmet, és ezzek kvázi el is felejthettem a száraz cipőben való sétálást a következő három napra. Zita ennél valamivel jobban járt, neki egy magasszárú túracipője van az SPD-n túl, ő kb. 5 lépés után ázott be. :) A mikrobusz még üres volt, mikor beszálltunk, utánunk vette fel a többi utast, egy angol srácot, Christ, egy Hong Kongi leányzót, Lilit, és két izraeli srácot, akiknek ugyan megvan a neve, de csak online, és most én offline vagyok, mikor ezt írom, szóval ők így sajna maradnak csak izraeli srácok. Rajtuk kívül még fölszállt egy német páros és egy nagyobb perui család is, utóbbinak tagja volt egy kb. 8 éves, pókemberes iskolatáskák kissrác is. Ha ők is velünk fognak jönni ezekben a cipellőkben, akkor jól fogunk kinézni! Valahol Yungay környékén, miután lekanyarodtunk a főútról kelet felé és elindultunk egy földúton fölfelé a hegyekbe, ők aztán egy hajtűkanyarban kiszálltak, hogy egy tóhoz túrázzanak fel, és fellélegezhettünk, mert mi maradtunk csak hatosban: Hong Kong, Anglia, 2x Izreal és 2x Magyarország. Bennük már jóval nagyobb potenciált láttam a közel hatvan kilométeres túra teljesítésére, így némileg megnyugodtam.

Egy ponton megálltunk és mindenki megvette a nemzeti parkba való belépőjét

Aztán mentünk még feljebb, már a völgy aljából is kiléptünk és egy szerpentinen folytattuk

Még feljebb az esőt hó váltotta fel

Kereszteztünk egy 4700 méter magas hágót az autóval

Nem nagyon látszik a szakadó hótól, de ott szemben megy lefelé a szerpentinünk

Vaqueriában megálltunk egy háznál, ahol 1 solért lehetett WC-t használni, és ki tudja, mennyiért teát és kekszeket vásárolni.

Ennél a háznál volt ez a tündéri poncsós kisleány :)

Megünnepelendő, hogy megérkeztünk a túra kezdőpontjához, meg is ettünk rögtön egy-egy csokigolyót. A dobozt a szülinktől kaptuk, ebben küldték el nekünk a Rohloff olajcseréhez szükséges holmiket és a Rudy Project napszemüvegemhez a sötét lencséket. Tudjátok, Zita fényre sötétülőst kért, mert azt gondoltuk, hogy majd beltéren is jó lesz a dioprtiás napszemüveg (de nem, ilyenkor lecseréli a rendes szemüvegére), és cseréltünk, de engem nagyon zavart, hogy naplemente és napfelkeltekor, ha szembe kell tekerni a nappal, akkor ezzel megvakultam. Na, de a lényeg, most lett sötét lencsém, és a dobozt, amiben érkezett, tovább tudtuk használni. :) Ha jól emlékszem 12 ilyen csokigolyónk volt, darabja fél sol volt.

Mivel szakadt az eső, és Lilinek nem volt esőruhája, ezért egy ponyvát kilyukasztottunk és így lett neki. :) Ja, és Zita nem lett hirtelen 8 hónapos terhes, csak előre vette a még Mexikóban ajándékba kapott hátizsákját, mert így jobban elfért az esődzseki alatt. :)

A szamaraink és az őket vezető emberünk. Ők később még fontos szerepet kapnak a kalandjainkban.

Málházás és ponyvázás. A szamarak vittek gyakorlatilag mindent, nálunk csak annyi holmi volt, ami napközbenre kell. Naptej, napszemüveg… Ja, nem, ezek pont nem kellettek! :D Szóval esőkabát, esőnadrág, fényképezőgép, pótelemek, GPS csak mert outdoor-geek vagyok :)

A térkép alján, a közepétől picit jobbra ki tudjátok talán venni Vaquearia falucskát, no onnan indultunk, először ÉK felé a völgyet követve, majd amásik, nagyobb völgyet, a Huaripampa völgyét elérve ÉNY-nak, majd É-nak fodtultunk, hogy valahol a Huaripampa H betűjénél aznap este tábort verjünk. Ez volt a terv erre az első napra, ami ha jól emlékszem, nem volt több 18km-nél.

Átkelés egy megáradt patakon

Még csak pár száz métert haladtunk, de Lilire máris vagy egy percet várni kellett. Na de reméljük, hogy majd belejön. A kamerával szemben a vezetőnk, hát nem süt róla túl sok boldogság, az biztos! :D

Próbálkoztam némi tájfotó készítésével, de ilyen ragyogó fények mellett nehéz dolgom volt.

Azért néhol a távolban volt, hogy felderengett a nap, persze véletlenül sem arrafelé, amerre mi mentünk. :)

A mi menetirányunkban ilyen kilátás várt ránk…

Az első 7-8km-t még a faluvilág peremén meneteltük, ami engem meglepett, azt hittem hamar beleveszünk a vadonba és óriási hegyek között fogunk gyalogolni. Mondjuk utóbbi lehet, hogy igaz volt, csak ugye a felhők miatt ebből nem sokat láthattunk.

Hoppá, kisütött a nap, látszanak az árnyékaink, micsoda csoda! :)

Ez itt a nemzeti park bejárata, itt megnézték a jegyeinket és fel kellett írni magunkat egy füzetbe, útlevélszámmal, meg minden…

Kék ég, mi a manó! :) Mi jöhet még ezen a napon! :)

Szürke felhők, és további 10km menetelés fölfelé a Huaripampa völgyében… :)

Zita átvette Lili kabátját a derekára, hogy gyorsabban tudjunk haladni. Mert ugye a csorda sebessége egyenlő a leglassabb egyed sebességével. :)

Egy széles, lapos, lápos völgy oldalában haladtunk

Cipőnk totál sarasak lettek, sőt az esőnadrágjaink szárai is. Néhol bokáig gázoltunk a sárban…

Micsoda gyönyörű hegyek! :) Ezért érdemes volt idejönni. Tényleg, mi a fenét is keresünk mi itt? …és mindezért még pénzt is fizettünk, nem is kevesett? Biztos, hogy jó döntés volt ez?

Ez már a vízálló kamerával készült, mert a másikat jobbnak láttam eltenni. Nem nagyon látszik, de a lényeg az lenne, hogy egy patak folyik lefelé a lépcsőn, ami egyben a mi ösvényünk is. Remek kilátások! :)

A táborunk. Csapatunk második számú legénysége, a szamaras ember akkor kezdte állítgatni a sátrakat, amikor mi megérkeztünk. Zitával természetesnek vettük, hogy első dolgunk volt bevágni a hátizsákjainkat a konyhasátorba, majd a segítségére sietni. Elég trehány munkát végzett, csak hébe-hóba állította volna fel nélkülünk a sátrakat, csak hogy épp áljanak és sátor formájuk legyen. Ez persze esőben nem túl okos stratégia, ezért mi rögtön ki is igazítottuk, a sátrat, és az emberünket is. Sajnos mi sem voltunk elég gondosok, mert azt a sátrat nem ellenőriztük, amit már az érkezésünk előtt felállított, így szegény Lili és Chris – akik ebben a sátorban laktak – az éjjel jól beáztak. Mi és az izraelik viszonylag jól megúsztuk.

Mivel a szamarak egy méretes gázpalackot is felcipeltek ide, így vacsorát is kaptunk, na, és itt le a kalappal a túraszemélyzet előtt, ilyen szutyok időben egész nap a csapatot vezetni, majd tábort állítani és főzni ránk, ezt én nem tudom, bírtam volna-e lelki erővel. Legalábbis ekkor én eléggé a nullán voltam morál ügyileg, de ez a leves némi lelket is öntött belém, nagyon-nagyon jól esett – és persze ezzel a csapat többi tagja is így volt, arról nem is beszélve, hogy nyolcan együtt plusz a gázfőző elég jól felfűtöttük a konyhasátrat, így egy kicsit kívülről is felmelegedhettünk.

A csapat! :)

Volt második fogás is: Hús, krumpli, rizs és ajis szósz, ez valami népszerű, helyi fűszer, nagyon finom volt az egész, és a vegák külön hús nélküli adagot kaptak.

Este még vizet szűrtünk, hogy ne reggel kelljen. Természetesen feljebb másztam a völgy oldalában, mert tehenek is legeltek körülüttünk és ugye ők űrítenek is, a vízszűrőben meg egy ideje már nem volt cserélve se az aktív szén, se a kerámia, így jobb nem kockáztatni az ilyesmit.

Este megnyugvással konstatáltuk, hogy elég melegek a túrához kapott hálózsákjaink, így éjjel nem fogunk fázni. A sajátjainkban biztosan szétfagytunk volna itt, ezért azok helyett amúgy is béreltünk volna. Próbáltunk belegondolni, milyen lett volna egyedül, csak kettesben túrázni, nagy, megpakolt hátizsákokkal, majd magunk táborhelyet keresni, tábort állítani és vacsorát főzni, és az egész nagyon nem tetszett, így végeredményben örültünk, hogy ha már itt vagyunk, akkor így vagyunk itt, viszonylag szervezett, és az előbb felfestett körülményeknél jóval könnyebb módon. Persze, hogy érdemes volt-e eljönni, az még ezen a napon nem derült ki, a java még hátra volt, és reméltük, hogy ennél jobb időnk lesz a következő két napon.

Történt 2015. május 16-án, pont egy hónappal e sorok megírása előtt. :)

Categories: Dél-Amerika, Peru Tags:
  1. Még nincs hozzászólás
  1. Még nincsenek visszakövetések